34. fejezet

Lebaktattunk a partra, s amint homokot ért a talpunk – ekkor vettem észre, hogy Dennis mezítláb volt, elképzelni sem tudom, hol hagyhatta el a cipőjét –, Dennis elengedte a kezem és karjait az ég felé emelve hatalmasat üvöltött, mint egy ketrecéből frissen szabadult vadállat. Majd meginogott egy kissé:
- Ajjaj – mondta és azon nyomban egyensúlyát vesztve elvágódott a fövenyen.

Ijedten ugrottam oda hozzá:
- Jól vagy? Minden rendben? Nem ütötted meg magad? – hadartam.

Dennis erre kinyitotta szemeit, egy hosszú percig úgy bámult rám, mint aki nem ismer fel, majd arcán ismét megjelent az az idióta vigyor.
- Kutyabajom – mondta lassan, azzal megpróbált felülni, de ez nemigen sikerült neki. Visszahanyatlott hát a homokba és egy darabig a felette ragyogó csillagokat szemlélte. – Igazad van. Tényleg nagyon szépek. De te sokkal szebb vagy – fordult felém, és végigsimította az arcomat.

Milyen romantikus pillanat volt! Igyekeztem elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy Dennis most alkoholos befolyásoltság alatt áll, vagyis nem mérvadó, amit mond. „De hiszen éppen most a legőszintébb, nemigaz? Azért hoztam ide” – érveltem magamnak.

- Na, hol az a pia? – rontotta el Dennis végleg a közel tökéletes pillanatot.
- Az imént annyira megijedtem, amikor elestél, hogy elejtettem az üveget, és széttört a sziklán – hebegtem.

Dennis-nek eszébe sem jutott, hogy nem szikla, hanem puha homok volt alattunk, pedig azon heverészett. Tényleg elejtettem az üveget, de az nem tört el, teljes épségében pihent mellettem: ha Dennis egy picit oldalra fordította volna a fejét, meg is pillanthatta volna.

- Nem baj – dörzsölte meg álmosan a szemét, és ásított is egy nagyot, hogy nyomatékosítsa fáradtságát.

Ettől nekem azonnal beugrott, hogy igazából miért is jöttünk a partra: gyorsan ki kellett szednem hát Dennis-ből mindent, amit akartam, mielőtt elnyomta volna az álom.
- Figyelj csak, Dennis – szólaltam meg.
- Igen? – dünnyögte csukott szemmel. – Figyelek.
- Akkor nyisd ki a szemed, hogy tudjam, valóban itt vagy – mondtam, majd megsimogattam a homlokát, s úgy tettem hozzá: - Kérlek.

Dennis erre valóban felpattintotta pilláit, bár kifejezéstelen tekintete nem volt túl meggyőző. „Mindegy – gondoltam magamban –, most vagy soha”. Azzal nekiláttam felépíteni magamban egy értelmesnek hangzó kérdést. Mielőtt azonban hozzáfoghattam volna, ő megelőzött:
- Ha most azért vagy ilyen komoly, azért ráncolod a homlokod, mert azt akarod kérdezni, szeretlek-e, akkor megkíméllek egy kicsit, és elárulom: igen, szeretlek. Még soha senkit nem szerettem úgy, mint téged… Tudom, ez úgy hangzik, mintha a legutóbbi filmemből vettem volna…- mondta, majd elgondolkodva hozzátette: - jé, tényleg onnan vettem. Mindegy – legyintett, és újra becsukta a szemét, aztán egy sóhaj kíséretében folytatta: -, de igaz.

És az is igaz, hogy én még soha nem éreztem magam olyan boldognak, mint akkor.

Szerettem volna még kikérdezni őt Audrey Brown-ról, arról, hogy szerinte van-e jövője a kapcsolatunknak, és hogy mi lesz majd, ha véget ér a nyár. Hogy tényleg utálja-e Sean-t, és feladná-e valaha a karrierjét Pire-ért. Hogy tudatosan válik egyre kedvesebbé a többiekkel is, és hogy belátja-e végre, hogy ugye nem is olyan rossz, ha kedvelik az embert.

De egyszerre csak halk szuszogás ütötte meg a fülemet: Dennis már az igazak álmát aludta. Én is leheveredtem hát a fövenyre és befészkeltem magam mellé.
- Én is szeretlek, Dennis – suttogtam és elaludtam.

***

Eme különleges és megismételhetetlen éjszaka után a hajnal első fénysugarai ébresztgettek. Mikor kinyitottam a szemem, Dennis-t nem találtam magam mellett. Riadtan forgattam körbe a fejemet, s egy pillanat alatt rátaláltam: ott ült mellettem, mosolyogva nézett rám.

- Nem volt szívem felkelteni téged. Olyan édesen aludtál.
- És te mégis mióta vagy már fenn, ha szabad érdeklődnöm? – könyököltem fel, majd kisimítottam a hajamat az arcomból, ám hasztalan: a gyenge szellő minduntalan visszarepítette.

- Ne aggódj, én is csak úgy öt perce ébredtem fel. Rémes fejfájással – temette arcát a kezeibe. – Kérlek, légy őszinte: nagyon kiállhatatlan voltam? Ugye nem tettem vagy mondtam semmit, amit nem kellett volna?
Rám sem mert tekinteni, mialatt ezt kérdezte.

Felidéztem magamban a tegnap esti beszélgetésünket ott, a parton. Nagy levegőt vettem, majd mosolyogva feleltem:
- Nem, semmi rosszat nem mondtál.
Dennis hallatott egy megkönnyebbült sóhajt.
- Azért sajnálom. Ne haragudj rám, kérlek.

Azzal nagy nehézségek árán feltápászkodott, hozzám lépett és karját nyújtva talpra húzott engem is. Átölelte a vállamat és én éreztem, hogy nem pusztán kedvességből teszi ezt, valóban szüksége volt némi támogatásra.

- Na, menjünk reggelizni Bob-hoz, mielőtt még a halászok megjelennek – mondta és megindultunk vissza, a fogadó felé.
- Igazán nincs okod nyugtalankodni – szólaltam meg. – Közel sem voltál olyan súlyos eset, mint George a múltkor.
Dennis elnevette magát.

Mikor odaértünk a pub-hoz és benyitottunk a sötét helyiségbe, belém hasított a gondolat, hogy fogalmam sincs, mi lett Katie-vel, és valószínűleg ő sem tudja elképzelni, én hol lehetek. A bűntudat mégis csupán egy-két szempillantásig mardosott, mert amint hozzászokott a szemem a kocsma homályához, az egyik asztalnál felfedeztem barátnőmet – még mindig George társaságában. Nagy nevetések közepette éppen pirítóst falatoztak, teát kortyolgattak.

Az ódon ajtó nyikorgására Katie felpillantott, és egy másodpercnyi döbbenet után, vidáman kiáltott felénk:
- Nahát, ti is itt? Gyertek, csatlakozzatok hozzánk!

Mialatt odabotorkáltunk Katie-ékhez, végigfutattam fejemben a lehetőségeket, hogy mit művelhettek ezek ketten az éjszaka folyamán. Barátnőm kifogástalan öltözete és frizurája, teljességgel változatlan és hibátlan megjelenése azonban rögtön megnyugtatott: ha nem is otthon, az ágyában alva töltötte az elmúlt órákat, de legalább semmi extra nem történt.

Ám az is felötlött bennem, hogy én bizony igencsak gyűrötten festhettem: hajam kócos volt, ruhámat homok borította. Nem lepődtem hát meg, hogy Katie hangtalanul súgta felém a kérdést, miközben leültem mellé egy székre:
- Nem történt semmi komoly, ugye?
Mosolyogva megráztam a fejem, majd megszorítottam a kezét:
- Minden rendben, ne izgulj. Majd mesélek – súgtam.

Katie bólintott, és továbbrepítette tekintetét Dennis felé, aki ez idáig csupán egy alig hallható, zavaros „jó reggelt”-et bírt kipréselni magából, majd lerogyott egy székre.
- Mit szólnál egy narancsléhez? – kérdezte Katie kedvesen.
Dennis megadóan bólintott.

Bob kérés nélkül hozta nekünk is az enni- és innivalókat, bár azok többségét csak jómagam kóstolgattam, Dennis fintorogva legyezgette el maga elől a felkínált falatokat.

Nekem csak ekkor jutott eszembe George-ra pillantani, aki velem szemben ült. Arcán kaján vigyor kucorgott, a szokottnál is kajánabb. Hamar észrevette, hogy őt figyelem, nyilván arra sem volt nehéz rájönnie, hogy próbálom kiolvasni ábrázatából az éjjel történteket. Az a bizonyos vigyor viszont semmi jóval nem kecsegtetett.

Egy darabig szemmel láthatóan kiévezte a helyzetet, majd végül megkönyörülve rajtam, megszólalt:
- Nyugi, csak beszélgettünk. Tényleg. Itt ücsörögtünk a pub-ban egész álló éjjel és beszélgettünk. Mindenről – azzal Katie-re nézett és megszorította a kezét. Barátnőm boldogan mosolygott rá.

Ismét bizakodni kezdtem. A leghalványabb elképzelésem sem volt ugyan arról, hogy miként tudták áthidalni a köztük lévő különbséget, már ami a Pire-ral kapcsolatos nézőpontbeli eltérést illeti, ami mindezidáig kizáró ok volt. Mindenesetre azt azért sejtettem, hogy nem Katie mozdult el megrendíthetetlen álláspontjáról, ahhoz túl jól ismerem. Elismeréssel adóztam hát George-nak.

- És ti merre jártatok? – járatta tekintetét George hol Dennis-re, hol meg rám pillantva, nem tudván, kitől várhatja a választ. Mindeközben még mindig jelentőségteljesen fogta Katie kezét.

Először magam is Dennis-re pislogtam, jobban szerettem volna hallani az ő verzióját, semmint a magamét mesélni. Ő azonban könyörgő szemmel nézett rám, jelezve, neki még szüksége van egy kis időre, hogy összeszedje magát.
- Hát… mi a parton voltunk – válaszoltam.

George gúnyosan vigyorgott mindkettőnkre, mintha azt akarná ezzel mondani: „most már mindent értek”. Dennis mindössze egy röpke vicsorgással verte vissza a támadást, jómagam azonban fontosnak tartottam szóban is tisztázni a dolgot:
- Aludtunk. Csak aludtunk – jelentettem ki.

Ezután megpróbáltam békésebb vizekre terelni a beszélgetést:
- És ti hogyan maradhattatok itt egész éjszakára? Bob nem tessékelt ki benneteket még este?
- De igen – felelt ezúttal Katie. – Pontosabban csak próbálkozott. Szerencsére sikerült meggyőznöm, hogy mi csupán egyetlen asztalra tartunk igényt, no meg két székre. Úgyhogy maradhattunk. Bob nemrég jött csak le, hogy reggelit készítsen nekünk. Hamarosan pedig megtelik a pub emberekkel – nézett körbe a helyiségen. – Nemsokára jönnek a szokásos, munka előtti diskurzusra. És persze egy italra.

Dennis mordult egyet, tudtunkra adva: a közeljövőbeli tömeg egyáltalán nincs az ínyére.
- Hát a megbeszélt találkozóddal mi lett? – érdeklődtem tovább.
- Semmi. Kiderült, hogy Irene-nak közbejött valami.
- Hál’ Istennek – tette hozzá George.
- Nincsenek véletlenek – jegyezte meg Dennis.

Mindhárman csodálkozva pillantottunk rá. Íme, az első összefüggő, jól érthető mondat a szájából mióta beléptünk a pub-ba! Ő azonban ámultunkból észre sem vett semmit, mert éppen nagyot kortyolt a narancslevéből.

- Jut eszembe, Dennis – szólalt meg George. – Mike érdeklődött utánad, tudni akarta, hová tűntél, és rettentően dühös volt egész este. De mi nem szolgálhattunk neki információval, mert tényleg dunsztunk sem volt arról, hol vagy. Bár, talán ha tudtuk volna, sem kötöttük volna az orrára! – kacsintott Dennis-re.

Ő azonban csak egy lemondó legyintéssel fejezte ki a véleményét. Nagyon úgy tűnt, nem lesz a szavak embere aznap.

Ezután hosszú percekig csak hallgattunk és ettünk. Meglepetésünkre Dennis törte meg a csendet:
- Szóval ti ketten összejöttetek – nyugtázta a már régen kiderült fejleményt. – Remek. Nagyon örülök.
Senki sem felelt.

- Én csak annyit mondhatok neked, George – folytatta Dennis, – hogy nagyon helyesen teszed, ha pire-i lányt választasz. Nekem bevált – azzal hátradőlt székében, és olyan elégedetten szemlélt engem, hogy abba rögtön belepirultam.
- De hát én nem is vagyok pire-i – javítottam ki.
- Ugyan, miket beszélsz – legyintett ő. – Nálad pire-ibb senki sem lehet.
Katie egyetértően bólogatott.

Közben lassan valóban megtelt a pub körülöttünk, de szerencsére egy-egy pillantásnál, udvarias köszönésnél senki sem méltatott minket többre, így zavartalanul folytathattuk kényelmes reggelinket.

A filmesek közül még senki sem jelent meg, nekik még túl korai volt ez az óra. Ők csak jóval az után kerülnek elő, miután a helybelieket munkába szállító komp elhagyja a szigetet.

A betérő pire-iak között volt Mr. Brogaig is. Gondterheltnek tűnt, ahogyan az utóbbi időben mindig. Sietve felhajtotta whiskyjét, majd távozott anélkül, hogy bárkivel is szóba elegyedett volna. Katie-vel merengve néztünk utána, bámultuk a nyöszörögve csukódó ajtót.
- Még mindig hajthatatlan az öreg? – kérdezte Dennis, majd kávéért kiáltott Bob-nak.

George idegesen tekingetett hol egyikünkre, hol másikunkra. Fogalma sem volt, miről volt szó. Még mielőtt Katie vagy én belevághattunk volna a Pire-t jelenleg leginkább izgalomban tartó történetbe, Dennis megelőzött minket és néhány mondatban összefoglalta a tényállást. Barátnőmmel hüledezve pislogtunk egymásra. Hinni sem akartunk a fülünknek, Dennis olyan pontosan adott elő minden részletet. Én persze már tudtam, hogy ismeri a sztorit, na de hogy ennyire az eszébe vésett volna minden apró-cseprő mozzanatot?! Még azt is töviről-hegyire elmagyarázta, hogy hol laknak a szigeten az érintett családok. Teljesen elképedtem.

- És most mi lesz? – kérdezte George. – Összeházasodnak azért, ugye?
Dennis széttárta a karját és felvonta a szemöldökét.

Ebben a pillanatban Daisy viharzott be a fogadóba. Kérdezett valamit Bob-tól, aki felénk mutatott, erre Daisy ránk nézett, arca felderült és megindult az asztalunk felé. Bob utána szólt, Daisy visszafordult. A fogadós Dennis kávéját nyomta a lány kezébe, gondolván a feleletért cserébe Daisy igazán megspórolhat neki egy utat.

A kisebbik Brogaig-lány végre elérte kicsiny társaságunkat, nyájasan üdvözölt bennünket, majd odahúzott egy széket és leült. Összébb húzódtunk, hogy helyet szorítsunk neki.

- Az az enyém lesz – mutatott Dennis a bögrére, amit Daisy még mindig a kezében szorongatott.
Nem túl kedves hangneme jutalmaként az asztal alatt picit belerúgtam a lábába. Épp csak megérintettem a cipőorrommal a sípcsontját, tényleg. Erre ő értetlen pillantást vetett rám, majd végtére is megértve tettem okát, cirkalmasan köszönte meg Daisy-nek a kávét, aki szörnyen zavarban volt, miközben átnyújtotta neki a gőzölgő italt. Dennis dühösen rám nézett, tekintetével szegezve nekem a kérdést: „most már elégedett vagy?”. Mosolyogva simítottam végig borostás arcát.

- Nem tudom, ki mennyire beavatott – nézett végig rajtunk Daisy, majd hatásszünetet tartva bevárta, míg mindegyikünk bólint egyet, hogy igen, én is tudom. – Jó. Tehát a helyzet az, hogy Annie és Duncan már napok, mit napok, hetek óta nem találkozhatnak, mert Annie ugyebár Turner Island-en dolgozik, Duncan meg itt. Reggel, este és hétvégén pedig a szüleim felügyelete nélkül Annie sehova sem mehet. Mintha kisiskolás lenne! – repítette tekintetét a mennyezetre.

- És mi miben lehetünk a segítségükre? – kortyolt a teájába a lehető legnagyobb nyugalommal Katie.
- Titkos randevút szimatolok! – vigyorgott George.
Daisy bólintott.

- A dolog nem egyszerű, pedig egész Pire a mi oldalunkon áll. Ha Annie szabadnapot vesz ki, anya vagy apa is egyből telefonálnak a munkahelyükre, hogy nem mennek be dolgozni. Ha Annie betegnek tetteti magát, anya otthon marad vele. Nemrég egy ősidők óta nem látott nagynéném meghívta őket a dél-franciaországi nyaralójába, de ők visszautasították az ajánlatot, csak hogy Annie-t ne kelljen itt hagyniuk. Rám persze nem merik bízni, hiszen sosem titkoltam előlük a véleményemet.

- Van már valami ötleted? – kérdeztem.
Daisy ismét bólintott.
- Rájöttem, hogy a szüleim egyetlen helyen nem tudnak Annie felett állni: a munkahelyén. Ez őket nem is zavarja, hiszen tudják: csak két járat közlekedik mindennap Pire és Turner Island között, egy reggel és egy este. Munkaidő előtt és után. Annie hiába tudna hát kiszökni az irodából, ha nem tud napközben visszajönni a szigetre, majd visszatérni Turner Island-re, mintha mi sem történt volna. Egyelőre csak eddig jutottam.

- És Duncan sem mehet oda hozzá – folytattam én. – Hiszen nem maradhat észrevétlen reggel a Shillay egyetlen fordulóján, amikor Mr. és Mrs. Brogaig is éppen azzal utaznak.
- Ne feledd – tette hozzá Katie. – Hogy Duncan-t valami fogadalom is köti, hogy sosem hagyja el a szigetet.
- Micsoda? – hitetlenkedett George. – Fogadalom?
- Erről én is hallottam – mondtam.

Még Dennis is bólogatott. Majd ő szólalt meg, az asztalra téve az üres bögrét, amiből pár perccel korábban egyetlen húzásra kiitta a kávét.
- Tehát a lányt kell idehoznunk valamikor napközben – szögezte le. Úgy festett, mint egy hadvezér, aki a stratégiáját ecseteli a katonáinak. – Ezt könnyedén elintézhetem.

Értetlenül bámultunk rá, miközben ő előhalászta nadrágzsebéből a telefonját és tárcsázott.
- Szia, Jerry – szólt a mobilba. – Neked is jó reggelt, tudom, kissé korán zargatlak, ne haragudj, haver. Figyelj csak, szükségem lenne rád meg a madárkádra. Hogy mikor…? Mikor is? – nézett egyenesen a vele szemben ülő, meglehetősen zavartnak tűnő Daisy szemébe.

A lány tépelődött pár pillanatig, majd halkan súgta:
- Holnapután.
- Szóval holnapután – beszélt ismét a telefonba Dennis. – Hát, kellene egy fuvar délelőtt, meg egy délután… Hogyhogy hol? Tudod, most itt vagyok Pire-on… Megértem, hogy nem ugrik be, hol a csudában lehet az – nevetett. – Vedd elő a térképedet! Tehát Turner Island és Pire között kellene. Rendben? Persze, írd csak nyugodtan a számlámhoz. Na jó, akkor viszlát holnapután!

Diadalittasan tette le a mobilját az asztalra. Másodpercekig élvezte még mindig bamba képünket.
- Akkor hát felverjük egy kicsit a pire-i csendet – vigyorgott. – Jön a helikopterem.