38. fejezet

Nem sokkal később a parton álldogáltunk, a hullámok a cipőnk orrát nyaldosták. Dennis elragadtatva bámulta az ezer színben játszó eget, jómagam azonban rémült tekintetemet inkább a vészjóslóan sötét tengerre szegeztem.

Skócia, finoman szólva, nem a melegvizű strandjairól híres. Itt, ahol még nyár derekán is gyakran előfordul, hogy az ember pulóvert ölt, nem sűrűn jut épeszű halandó eszébe egy könnyed kis fürdőzés. Ám úgy tűnt, ez Dennis-t nem különösebben zavarja. Miután kigyönyörködte magát a valóban pompázatos égboltban, lerúgta a cipőjét, ledobta az ingét és belegázolt a vízbe.

Csak alig pár másodperc kellett ahhoz, hogy lefagyjon a vigyor az arcáról. Szó szerint. Már derékig állt a tengerben, amikor egyszer csak megtorpant, és megborzongott a hidegtől. Egy darabig tétovázott, aztán vállat vont és belevetette magát a habokba.

Jóval távolabb bukkant fel, majd hangos örömkiáltások közepette újra meg újra lebukott, s széles karcsapásokkal szelte a jeges a hullámokat.

- Most már nem is olyan hideg – kiabálta nekem. – Gyere már be, ne ácsorogj ott!

Nem akartam hallgatni rá. Köszönöm szépen, nekem nagyon is megfelelt a száraz homok, amely a hűvös tengerrel összehasonlítva szinte forrónak tűnt a talpam alatt. Egyik lábamról a másikra álltam, s bár elég szerencsétlennek látszódhattam, igazából nagyon is elégedett voltam a helyzetemmel. Mármint a viszonylag meleg fövenyen való téblábolásommal.

Dennis megelégelhette a hajthatatlanságomat, mert csakhamar kiúszott hozzám.

- Csak elsőre hideg, aztán megszokod, és akkor már egész kellemes – biztatott.
- Persze, a vízihullák már nem fáznak – vetettem oda.
- Ugyan már, ne kéresd magad, jó móka lesz! – azzal úgy, ahogy voltam, megragadta a kezem és elkezdett vonszolni a víz felé.
- Várj, legalább a cipőmet hadd vegyem le – könyörögtem.

Dennis bólintott és elengedte a kezem. Lehajoltam, kibújtam a cipőmből, majd egy óvatlan pillanatban, amikor ő a tengert figyelte, futásnak eredtem. Nevetve rohantam, csúfolódva rajta, hogy úgysem ér utol.

Tévedtem. Utolért. Egy szemvillanás alatt felkapott, a vállára dobott, mint egy zsákot, és immár könyörtelenül megindult velem a víz felé. Rimánkodhattam, dörömbölhettem kétségbeesetten a hátán, de hiába. Éppolyan gúnyosan nevetett ki, ahogyan az előbb még én őt.

Két pillanattal később hatalmas csobbanással landoltam a tengerben.

- Ugye hogy nem is olyan hideg? – vigyorgott Dennis diadalittasan.

Mintha jégkockák között úszkáltam volna! Pontosan átéreztem, milyen is lehet, amikor az ember ereiben megfagy a vér. A szólást bizonyára éppen egy ilyen kellemetlen skóciai kaland ihlette. Még ahhoz is gyengének éreztem magam, hogy kikecmeregjek a partra.

Ám kis idő elteltével valóban egész jól sikerült akklimatizálódnom, ahogyan Dennis ígérte. Meggyőződésem, hogy ugyan a testem hőmérséklete valahol fagypont környékén járhatott, mégis remekül szórakoztunk. Úgy fickándoztunk, ugrándoztunk, forgolódtunk a tengerben, mintha a legforróbb kaliforniai strandon lettünk volna egy borzalmasan száraz kánikulai napon.

Bármilyen meghökkentően hangozzék is, a végén Dennis-nek kellett kirángatnia a vízből, én a legszívesebben még maradtam volna. Nem sokat, csak mondjuk hajnalhasadtáig.

- Gyere ki, mert a végén még tényleg vízihulla lesz belőled – jelentette ki ellentmondást nem tűrve.

Miután kikászálódtam a habok közül, örömest elnyúltam volna a fövenyen, amíg megszárad a hideg borogatásként rám tapadó ruhám. Emlékeztetnem kellett azonban magamat, hogy ami felettünk világított, nem a tűző kaliforniai nap volt, hanem az ezüstös pire-i hold.

Dennis felvette a cipőmet a homokból és átnyújtotta nekem, majd összeszedte a saját cipőjét és ingét is. Miközben öltözködött, rápillantottam és elnevettem magam.

- Ne nézz így rám – mondta, s zavartalanul gombolta tovább az ingét. – Te is éppen ilyen fehér, sőt lila vagy.

Lepillantottam a kezeimre. Hófehér, szinte átlátszó ujjaim végén valóban olyan lilán búslakodtak a körmeim, mintha már rég nem az élők sorába tartoztam volna. A látvány kólintott fejbe: nekem most fáznom kellene, méghozzá nagyon! Ahogy ez tudatosult bennem, annak rendje és módja szerint rettenetesen vacogni kezdtem.

- Te reszketsz – állapította meg a nyilvánvalót Dennis, és karját a vállamra téve, magához húzott.

Mit ne mondjak, bármennyire is jólesett a közelsége, enyhén szólva nem melegített át jeges karjaival. Természetesen ez még nem volt rá ok, hogy ellökjem magamtól, épp ellenkezőleg: kétségbeesetten kapaszkodtam belé.

- Hazaviszlek – mondta.

A kocsiban persze azonnal feltekerte a fűtést, de semmit sem ért. Szótlanul dideregve gubbasztottunk egymás mellett. Még gondolkodni sem voltam képes, úgy tűnt, az agyam is teljesen átfagyott, legalábbis néhány perc múlva, amikor kiszálltunk a kocsijából a házunk előtt és elbúcsúztunk, elgondolkodva csak annyit jegyeztem meg:
- Jé, életemben először utaztam autóval ezen a szigeten.

Dennis elvigyorodott.
- És én még azt hittem, a fürdőzés miatt lesz felejthetetlen ez az este!

***

Másnap jókedvűen ébredtem. Katie-vel úgy vigyorogtunk egész nap, mint két jókora vadalma. Alig szóltunk egymáshoz, folytonos somolygással küldözgettük egymásnak az üzeneteket, hogy „olyan boldog vagyok”, „úgy örülök, hogy te is örülsz”, meg hasonlók.

Az idill csak délutánig tartott, amikor megcsörrent a telefon. Ahogy barátnőm odajött hozzám, először is elkomorult arca tűnt fel, ami különösen a nap korábbi óráihoz viszonyítva hatott ijesztően.

- Mi az, mi történt? Valami baja esett Dennis-nek? – ugrottam fel a fotelból, ügyet sem vetve az ölemből kihulló és a padlóra nagy koppanással érkező könyvre.

Hirtelen felvillant bennem az előző este emléke, Dennis gondterhelt ábrázata, ráncokba rendeződött homloka, felvont szemöldöke és réveteg tekintete. „Tudtam, hogy valami baj van” – akartam mondani, de Katie megelőzött:
- Sean keres – azzal átnyújtotta a telefonkagylót.

Megdöbbenve vettem át, Katie pedig kiment, visszatért a munkájához, ami aznap éppen Daisy Brogaig új hajszínét jelentette.

Talán elfelejtettem megemlíteni korábbi leveleimben, hogy Sean-t kiírták a filmből. Csaknem teljesen. A nyár elején felvett jeleneteit meghagyták, de valahogy – számomra elképzelhetetlen módon – úgy csavarták a történetet, hogy az általa játszott figura kikerüljön a sztoriból. Így aztán nyugodtan lehetett folytatni a forgatást nélküle is, bár gondolom, nem kevés fejtörést okozott a stábnak a forgatókönyv kényszerű átírása. Mindebből pedig az következik, hogy Sean egyáltalán nem tér vissza Pire-ra. Idén nyáron legalábbis biztosan nem.

- Szia, Sean – szóltam bele végre a telefonba, miközben visszakucorodtam a fotelba. – Mi a baj?
- Mi az, hát már nem is hívhatom fel egy barátomat csak úgy, minden ok nélkül? – nevetett ő.

Milyen régen hallottam ezt az örökké vidám, kedves hangot! Egyszeriben előtódultak a tengerparti séták, a horgászat, a Turner Island-i kirándulás és az Athar Monadh-i legendamesélés képei. Ezeket azonban nyomban követték a hirtelen távozás felidézett pillanatai és az azóta kapott, tömören fogalmazott, párszavas üzenetek. Utóbbiak kavarogtak még bennem, amikor válaszoltam:

- Dehogynem, Sean, természetesen bármikor felhívhatsz. Csakhogy ez nemigen fordult elő mindezidáig – tettem hozzá.
- Igazad van, Flora, sajnálom. De te sem hívtál – próbált visszavágni.
- Sean, a fenébe, hiszen nem is tudom a számod! A nagy sietségben elfelejtetted megadni. És nem hiszem, hogy az ügynököd készségesen elárulná, ha kérdezném.
- Hozzá el sem jutnál, már hamarabb leszerelnének – kacagott Sean. – De komolyra fordítva a szót, valóban oka van annak, hogy felhívtalak.
- És ezt a bizonyos okot nem Dennis Lleyton-nak hívják véletlenül? – sóhajtottam.
- De igen. Hogy találtad ki? – döbbent meg.
- Kitől tudsz róla?
- Nézd, én nem hinném, hogy ez most fontos lenne. Én csak…

Nem, Katie nem lehett az. Igaz, kezdetben ki nem állhatta Dennis-t, de egyrészt ez mostanra már megváltozott, másrészt azért ő sosem tenne ilyet velem. Nem szövetkezne a hátam mögött, ő az egyenes beszéd híve.

Aztán beugrott a tegnap este. Ahogyan Dennis az ügynökével beszélt a pub-ban. És ahogyan Mike rám nézett utána! Ha a tekintetével ölni tudna... Összeállt a kép.

- Mike-tól, igaz? – szakítottam félbe dühösen. – Mike Winters mesélte neked, ugye? Arra is ő kért meg, hogy beszélj velem? Talán azt is megszabta, hogy mit mondj?
- Flora… – hebegett Sean. – Nahát, te mindent kitalálsz. Épp csak megemlítette Mike a dolgot. Csupán annyit mondott, hogy jóban vagytok, sok időt töltötök együtt mostanában. Azt nem kérte, hogy beszéljek veled…

„Persze hogy nem, mert anélkül is nagyon jól tudta, hogy úgyis fogsz! Ő is pont annyira tudja, mint én vagy akárki más a szigeten, hogy ti ketten ki nem állhatjátok egymást Dennis-szel” – gondoltam.

- Igen, mindent kitalálok – igyekeztem jó kedélyt erőltetni magamra, nem mellesleg sikertelenül. – Így azt is, miért hívtál. El akarod mesélni, hogy Dennis szörnyű egy alak, talán hosszasan ecseteled is majd, hogy milyen bunkó, egoista egy fickó, aki nem érdemel mást, csak megvetést. És a végén azzal összegzed az egészet, hogy ha van egy csepp eszem, nem fecsérlem rá az időmet.

Sean sokáig nem felelt semmit. A süket csendet csak néhány, a tanácstalanságát jelző sóhaj törte meg.

- Igen, nagyjából ezt akartam mondani. Dióhéjban tényleg ennyi – szólalt meg végre. – De nem úgy néz ki, mintha egykönnyen eltántoríthatnálak tőle. Hajthatatlannak tűnsz.
- Az is vagyok – válaszoltam magabiztosan. – Te nem ismered őt. Úgy ahogy én, biztosan nem! Te is csak annyit tudsz róla, mint kezdetben Katie. De mára az ő véleménye is megváltozott róla. Beszélhetsz vele, ha gondolod. Elmesélhetné, hogy őt mivel győzte meg Dennis. Beszámolhatna a közösen elköltött vacsorákról. Vagy a Nyári Vásárról. Légy őszinte, te is csak hírből ismered őt, ugye? Eltöltöttél már valaha is egy kis időt a társaságában?
- Igen, megesett már, hogy összezártak bennünket. Egy szót sem szólt. Ha pedig mégis, az semmiképpen nem hangzott kedvesen, de még csak udvariasan sem.
- Lássuk be, Sean: te nem tudsz meggyőzni engem, sem én téged – vettem mély lélegzetet. – Beszéljünk inkább másról. Hogy van a családod?
- Köszönöm, remekül. Úgy néz ki, visszavonulok a filmezéstől pár évre, aztán majd meglátjuk. Addig is valószínűleg Londonba költözünk. Talán beveszem magam egy színházba, és ott fogok dolgozni. Egyelőre azonban itt maradunk. Ám most nem ezért kerestelek meg. Nézd, én csak annyit mondok, hogy Dennis tényleg kiállhatatlan egy ember, de ha veled nem ilyen, akkor csak gratulálni tudok neked. Sikerült megszelídítened az oroszlánt.

Hangja gúnyosnak és hitetlennek hangzott. Nem hittem el, hogy ez lett a mi olyan csodálatosan induló barátságunkból! Hová lett a kedves, bátorító, vicces Sean? Már hetekkel ezelőtt itt hagyott – emlékeztettem magam. De valahogy csak most tudatosult bennem, hogy aligha fogom visszakapni. Bár rövid ideig lehettünk csak barátok, mégis iszonyatosan fájt, hogy máris elveszítettem. Mindeddig reménykedtem, hogy egy nap visszatér a forgatásra, s titkon hittem, sikerül majd őt és Dennis-t kibékítenem. Most azonban minden reményem szertefoszlott.

Mégsem voltam képes ilyen könnyen elereszteni ezt a barátságot, még nem. Muszáj volt tennem egy utolsó kísérletet!

- Rendben, Sean, hadd kérjek tőled két aprócska szívességet – sóhajtottam. – Először is most rögtön átadom a kagylót Katie-nek, beszélj vele, kérlek. Nyugodtan tárgyaljátok ki Dennis-t. És engem. Azután hívd fel valamelyik srácot a stábból is, és kérdezd meg, nem vett-e észre valami változást Dennis-en az utóbbi időben. Én nem vonom kétségbe, hogy igazad van, de az a Dennis, akiről te beszélsz, és az, akit én ismerek, már nem ugyanaz az ember. Megváltozott. Tényleg.
- Flora, én… - igyekezett leszerelni Sean.
- Kérlek, tedd meg ezt a kedvemért.
- Jól van, legyen – adta meg magát Sean.
- Köszönöm – suttogtam, azzal már repültem is Katie-hez.