41. fejezet

Végre sikerült hoznom a folytatást! Jó hosszú lett, igaz? :)
Viszont technikai okokból sajnos a hozzá illő zenét még mindig nem sikerült feltennem, de keressetek rá a dalra (infó oldalt), szerintem érdemes! ;)

Amint látjátok, renováláson esett át az oldal! Az új külsőt Ritától kaptuk, igazán szép lett, ugye? Köszönöm, Rita!



Körülöttünk a sötétben mindenféle építmények, díszletek árnyai látszottak. Emitt egy évezredekkel ezelőtti falurészlet, fából készült házakkal, istállókkal és – bitófával. Amott kőből – vagy legalábbis úgy tűnt, hogy abból – épített, az előbbieknél valamivel nagyobb lakhelyek és középen egy piactér tucatnyi bódéval – talán egy városka lehetett. Az egész azonban leginkább úgy festett, mint egy kísértetváros.

- Hátborzongató – suttogta Katie. – Olyan, mintha valami kegyetlen horda az imént hurcolta volna el az itt élőket.

Igaza volt: mind a falu, mind pedig a város úgy nézett ki, mintha lakói sietve, valószínűleg nem önként hagyták volna el a helyet. Az ajtók és ablakok tárva-nyitva, helyenként tűz nyomát lehetett látni. Mindenfelé különböző elhajigált tárgyak hevertek: edények, ruhadarabok, szerszámok, tányérok, fegyverek, ételmaradékok, törött korsók, kisebb bútordarabok. A holdfény hol egy vízzel telt vödrön, hol egy meghasadt tükrön, hol meg egy fényes ezüsttálcán csillant meg.

- Semmi különös, csak a lakosságot elhurcolták rabszolgának büntetésképpen, amiért rejtegették Sir Coll-t, vagyis engem – magyarázta zavartalanul Dennis, miközben az egyik melléképület, talán istálló ajtajának kinyitásával foglalatoskodott. – Megvan – kiáltotta, amikor végre sikerült valahogy leszednie – vagy feltörnie? – a lakatot és szélesre tárta az ajtószárnyakat.

Odabentről nem sok jót ígérő horkantás hallatszott.

- Mi az? Mi van ott? – kérdezgettük Katie-vel, és igyekeztünk óvatosságból nem túlságosan közel menni.

- Ezt nem gondolhatod komolyan – nevetett George, aki alighanem már pontosan tudta, mit forgat a fejében Dennis.

Ő pedig fülig érő szájjal bólogatott, majd eltűnt a pajta sötétjében. Végtelennek tűnő percekig várakoztunk, mire ismét megjelent. Kantárszáron vezetett két felnyergelt lovat. A nagyobbikkal, egy gyönyörű csokoládébarna hátassal George-hoz lépett, aki azon nyomban fel is ugrott a nyeregbe. A másikat, egy világosabb, meseszép sörényű mént, Katie-nek ajánlotta fel, aki – nagy megdöbbenésemre – egy pillanatig sem habozott, nem kérdezte, kié ez a ló, el szabad-e hozni egyáltalán, hanem rögvest felült rá, és George után vágtázott vele.

Amikor Dennis visszaindult az istálló felé, utána kiáltottam:
- Ne is fáradj, én még sohasem ültem lovon, és nem áll szándékomban éppen ezen a sötét éjszakán kipróbálni!

- Városi lány – legyintett Dennis, hátra sem pillantva és csak azért is eltűnt az épület homályában.

Csupán egyetlen lóval tért vissza: egy szépséges, ébenfekete, erőtől duzzadó paripával, amelyhez foghatót még sosem láttam. Fényes szőrén táncot járt egy vidám holdsugár.

„Remek, tehát én itt maradok egyedül. Menjetek csak, szórakozzatok jól, én majd szépen megvárlak titeket itt” – gondoltam magamban, mialatt Dennis felpattant a ló hátára. Az, amint megérezte magán a lovast, hátsó két lábára ágaskodott, a mellső kettővel pedig úgy rúgkapált, mintha egy láthatatlan ellenfelet szándékozott volna leütni. Dennis azonban súgott néhány szót neki, s a paripa, miután párszor idegesen megfordult a tengelye körül, végre nyugodtan megállt.

- Haragszik, amiért fel mertem ébreszteni – magyarázta Dennis.

Azután felém léptetett és a kezét nyújtotta:
- Na gyere!
- Nincs az az isten, hogy én erre a vadállatra felüljek! – dohogtam hátrálva.

Dennis megtorpant, megvonta a vállát, majd sebesen megindult felém a lóval és fogalmam sincs, hogy csinálta, de egy jól irányzott mozdulattal határozottan felrántott maga elé a nyeregbe. A ló duzzogva kapta fel fejét megnövekedett terhére panaszkodva. Dennis azonban biztosan tartotta a kantárt, s szerencsére a karjai között rettegve ficánkoló személyemet is.

- Nyugi – mormogta fogai között, s nem voltam biztos benne, hogy melyikünknek is szólt.

Végül is a paripa megbékélni látszott mind kései zaklatásával, mind pedig két utasával és álmosan a tengerpart felé poroszkált.

- A neve Camulos – mondta Dennis a lóra pillantva.
- Mint a hadisten? – kérdeztem.
- Pontosan. Együtt dolgozunk a forgatáson. Fantasztikus egy állat! Arra gondoltam, megveszem, ha befejeztük itt a munkát. Talán önzés, de nem akarom, hogy más lova legyen. Nagyon jól megértjük egymást – azzal egyik kezével elengedte a kantárt és végigsimított a hátason.

Riadtan igyekeztem megkapaszkodni a másik karjában. Dennis elnevette magát ijedtségemen, majd nagy kegyesen ismét mindkét kezével megfogta a kantárt.

- És mi lesz, ha holnap kiderül, hogy csak úgy, se szó, se beszéd, elkötöttél három lovat? – kérdeztem.
- A lovak nem tudnak beszélni – felelte szinte szótagolva, mintha egy kétévesnek magyarázná.

Kiértünk a partra. Ekkorra már teljes szépségében beállt az erre a vidékre jellemző rövid éjszaka. A hold hatalmas ezüsttányérként ragyogott az égbolt közepén, körülötte a csillagok fénylettek, mint udvarhölgyek a királynő körül. A holdfény hófehéren csillogva, hívogató, a végtelenbe vezető hidat rajzolt a lágyan ringatózó, fekete hullámokra. Lassan lépdeltünk a puha homokban. Camulos időről időre fáradtan beszédelgett a tengerbe, ám amint víz érte a lábait, mérgesen csörtetett ki ismét a partra.

Az állandó rettegésemtől eltekintve, mely szerint a következő pillanatban egészen bizonyos, hogy nyakamat szegve a földre zuhanok, s a ló azon nyomban halálra tapos, igazán feledhetetlen volt az éjszaka. Hiszen úgy érezhettem magam, mint egy hercegnő a mesében, akit éppen most mentett ki a gonosz sárkány, boszorka, vagy tudom is én minek a karmai közül a hős lovag, aki ugyan nem fehér, hanem hollófekete lován, de hazaviszi a kastélyába, hogy aztán feleségül vegye és boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Igen, pontosan ilyen mesébe illő volt az a szótlan, emlékezetes éj.

A kelő nap figyelmeztetett bennünket: ideje visszatérni. Mikor megérkeztünk az istállóhoz, Katie és George már vártak bennünket. Visszavezettük a lovakat a helyükre, számtalanszor bocsánatot kérve tőlük, amiért nem hagytuk nekik kipihenni a kemény munka fáradalmait, pedig már nyakukon a következő nap. E kései – azaz inkább már korai – óra volt az oka annak is, hogy amikor a legelőkön és szántóföldeken keresztül visszakecmeregtünk az útra, már nem kértük a fiúkat, hogy ígéretükhöz híven kísérjenek el minket a házunkig. Végül Katie-vel egymásba kapaszkodva, vagy inkább egymást támogatva, óriási ásítozások közepette, immár világosban hazaérkeztünk.

***

A jeges tengerben való úszkálás és a holdfényes lovaglás után szilárd meggyőződésem volt, hogy boldogságomat és elégedettségemet már nem lehet tovább fokozni. És mit ne mondjak, igazam lett. Valóban nem lehetett már ezt fokozni. Vagyis innen már csak lefelé vezethetett az út.

Ezen a bizonyos lejtőn néhány nappal ezelőtt indultunk meg. Ekkor történt, hogy szokásomhoz híven, szürkületkor lelátogattam a pub-ba, hogy az estét Dennis-szel töltsem. Valamilyen megmagyarázhatatlan megérzés azt sugallta, hogy jobb, ha előbb bekukkantok az ablakon, mielőtt belépek a fogadóba. Így is tettem, s óvatosan odafurakodtam az óriási farakás és a kerti szerszámok közé, majd belestem az aprócska ablakon, amelyen át kényelmesen beláthattam a kocsma egész helyiségét.

Dennis a szokásos asztalánál ücsörgött egy korsó sör és az ügynöke társaságában. Semmi meglepő nem volt ebben. Már épp megkönnyebbülve hessegettem volna el magamtól a baljós előérzetet, amikor is egyszeriben észrevettem, hogy kettejük mellett a sarokban egy harmadik alak is ül. Egy nő. Továbbmegyek: Audrey Brown. Dennis állítólagos-valóságos barátnője. Ott gubbasztott a maga teljes lenszőke valójában.

Hármuk társasága nagyobbrészt lehangoltnak tűnt. Egyikük sem szólalt meg, és szemmel láthatóan kínosan ügyeltek arra, hogy még véletlenül se pillantsanak a másik szemébe.

Mike is mereven bámulta a falat, azonban az ő arcán nyugalom terült szét. Átfutott a fejemen, hogy én ilyennek sosem láttam ez idáig. Épp ellenkezőleg, ha engem meglátott, hirtelen ideges és ingerült lett. Most viszont kifejezetten derűsnek látszott, és ezt minden bizonnyal nem az a kopottas tájkép váltotta ki belőle, amelyre a tekintetét szegezte.

Dennis, aki vele szemben ült, homlokegyenest más képet mutatott: ő kimondottan nyugtalan volt, mint aki nem bír megülni a fenekén. Pillantása ide-oda cikázott a pub legkülönbözőbb, legtávolabbi pontjai között. Két másodpercenként helyzetet váltott, hol az egyik lábát tette keresztbe a másik felett, hol megcserélte őket, hol meg úgy nyújtózott el, mintha legalább ötször annyi hely állt volna rendelkezésére, mint valójában. Valószínűleg igencsak feszélyezte az a szituáció, amibe került, bármi legyen is az.

És hogy milyen volt Audrey Brown? Nos, ő szakasztott olyan, mint ahogyan a magazinok lefestik. Tudvalevő, hogy valamilyen rejtélyes okból kifolyólag, minden nap kizárólag fekete és fehér ruhát vesz fel, néha talán szürkét is. Ezen az estén is fekete nadrágot viselt fehér pulóverrel, széke háttámláján hanyagul odavetett világos kabátka lógott. Hatalmas, sötét napszemüvegét a feje tetejére tolta. Szőke, egyenes haja fáradtan hullott a vállára. Nem túl határozott vonásainak, apró, mélyen ülő szemeinek és vékony ajkainak köszönhetően nem kifejezetten gyönyörű arcán természetesen tökéletes smink díszlett.

Tekintete folyton körbejárt a helyiségben, s mindig másra nézett, egyvalami viszont végig egyforma maradt: ugyanazzal a fintorgó megvetéssel méregetett mindent és mindenkit. Feltehetően a nagyságos hercegkisasszonynak igencsak nehezére esett leereszkednie ebbe a pórias, züllött világba – valószínűleg nem is önként tette ezt.

Percekig álldogáltam az ablaknál, alaposan megfigyelhettem hát a jelenetet. Arra azonban sehogyan sem bírtam rájönni, honnan az ördögből pottyant ide ilyen váratlanul ez a nő?

Azt bezzeg már jóval könnyebben el tudtam dönteni, hogy bemenjek-e. Nem. Semmi keresnivalóm ott. Mit mondjak? Alighanem Audrey keresztbe lenyelne, mielőtt egyáltalán megszólalhatnék. Sarkon fordultam és indulni készültem.

Hogy finoman fogalmazzak, nagyon csalódott voltam. Mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. Mintha résnyire tárták volna előttem a mennyek kapuját, megengedték volna, hogy kedvemre kinézelődjem magam, ám mielőtt beléphettem volna, rám csapták az ajtót.

De nem. Biztosan maga Dennis hívta ide, mert beszélni akar vele. Nyilvánvalóan rólunk, kettőnkről. Elmeséli neki szépen, hogy mi minden történt az elmúlt hetekben, és szépen, finoman – na jó, talán nem annyira finoman, elvégre mégiscsak Dennis-ről van szó – kiteszi a szűrét. Szakít vele. Kétségtelenül nem telefonon akarta ezt közölni vele. Az azért durva lett volna. Ezért hát idehívta, mert ő most nem mehet el innen a forgatás miatt.

Tehát szakítanak. Végre vége az örökös bizonytalanságnak, Dennis hivatalosan is szabaddá válik. És persze azzal a lendülettel ismét foglalt is lesz. Ezért hát jobbnak láttam nem közbeavatkozni, nem megzavarni a dolgot. Dennis-nek persze kisebb gondja is nagyobb lehetett annál, hogy amiatt aggódjon, nem jövök, ahogyan még a legutóbb megígértem. „Észre sem fogja venni, épp eléggé lefoglalja ez a kis kellemetlenség” – gondoltam.

Miután ilyen jól megmagyaráztam magamnak a helyzetet és nekivágtam az útnak, egyszer csak a szokásos nyúzott hanggal nyílt a pub ajtaja és pár férfi alakja rajzolódott ki a kiáramló világosságban. Néhány lépés után megálltak és rágyújtottak. Egyikük aztán kivált a társaságból és hozzám lépett. Csak amikor egészen közel ért, és az ablakból kiszűrődő fény rávetődött az arcára, ismertem fel: George volt az.

- Nahát, neked nem odabenn kellene lenned Dennis-szel? – kérdezte köszönés helyett.
- És neked nem odafenn kellene lenned Katie-vel? – mutattam a házunkra a távolban.
- Úgy terveztem, csak később megyek.
- Én meg úgy, hogy bemegyek, de úgy látom, most talán csak zavarnék – vontam meg a vállam.
- Szóval akkor hazafelé tartasz? – fújta ki a füstöt George.

Bólintottam. Erre ő odakiáltott a többieknek, hogy mennie kell, majd kijelentette:
- Veled tartok – azzal a földre dobta cigijét, és gondosan eltaposta a cipőtalpával.

Azon tanakodtam, hogy miként hozzam szóba a nem várt fordulatot, amit az imént volt szerencsém megtapasztalni, ugyanis reméltem, George talán választ adhat néhány kérdésemre. Hál’ Istennek azonban nem kellett sokáig törnöm ezen a fejem, mert a mellettem ballagó fickó maga hozta fel a dolgot:
- Gondolom, meglepődtél Audrey érkezésén. Hát mi is. Mindannyian.

„Úgy érted, Dennis is? Akkor nem is ő hívta ide?” – akartam nekiszegezni a kérdést, de nem mertem.

- Igen, magam is csodálkoztam rajta – feleltem halkan.
- A délutáni komppal jött.

„Na, ne mondd! – fortyogtam magamban. – Feltételeztem, hogy nem napokkal ezelőtt érkezett és azóta Dennis szekrényében rejtőzködött.”

- Nem tudod véletlenül milyen sütit sütött ma Katie? Azt ígérte, almás lepényt, de remélem, inkább azt a finom áfonyásat, azt jobban szeretem.

Ennyi telt hát mindössze George-tól. Az út hátralévő részén már csak süteményekről, tortákról és lepényekről lehetett vele beszélgetni. Vagyis közel sem bizonyult olyan jó informátornak, mint ahogyan reméltem.

Hazaérve azonnal lefeküdtem aludni, mert bár még gyerek volt az idő, ez volt az egyetlen módja annak, hogy megakadályozzam a fejemben egymást kergető gondolatok tébolyult csapongását.

Ezek a bizonyos kerge feltételezések és hipotézisek hajnalra már egyáltalán nem hagytak nekem nyugtot, még a jótékony álomból is kikergettek. Így hát lekászálódtam a szobámból, ki az ajtón, egyenesen a kedvenc kőfalamhoz. Felkucorodtam rá, és összébb húztam magamon az imént sebtében felkapott kardigánt. Talán még sosem üldögéltem itt ilyen korán. A szokásos ködfelhő szinte még az egész szigetet beborította puha takaróként, mintha az emberek és állatok álmát vigyázná szelíden. Nem sokat nézelődhettem tehát, épp csak a kert végéig, a kapuig láttam el. Az útnak meg a szemközti házaknak már csak a körvonalait bírtam kivenni, azokat is csupán jókora erőlködés árán. Nem is tudtam, áldjam-e a homályt, amiért nem engedi, hogy a csodás táj elvonja figyelmemet a problémáimról, s kénytelen legyek végre átgondolni a dolgokat, vagy éppenséggel átkozzam, amiért nem tereli el féltőn gondolataimat a felbukkant veszélyről.

- Csakhogy látlak! – hallottam egyszeriben kiáltást a hátam mögül.

Hátrafordultam. Dennis állt ott.

- Nem tudtam aludni – dünnyögtem.
- Én sem – rázta meg a fejét. – Miért nem jöttél tegnap? Halálra izgultam magam miattad! Már azt hittem valami baj történt. Lezuhantál az egyik szikláról, belefulladtál a tengerbe, vagy mit tudom én. Odaszólhattál volna a fogadóba. Egész este az ajtót lestem. Talán rosszul érezted magad? Beteg vagy? – méregetett aggódó tekintettel, valami betegségre utaló jel után kutatva.
- Nem. Ott voltam. Csak úgy gondoltam, felesleges lennék.
- Audrey miatt? – sóhajtott. – Na igen. Tud meglepetést okozni ez a nő, az egyszer biztos.
- Szóval te nem tudtál róla, hogy idejön?
- Nem. Én nem. És senki más sem. Mike hívta.
- Mike?! Már minek hívta volna ide éppen ő?
- Hát nem nyilvánvaló? – nevetett rám Dennis, azzal felmászott mellém a falra. – Hetek óta azon idegesíti magát, hogy a szeme előtt fordul komolyra kettőnk ügye. Eleinte nem foglalkozott vele különösebben, azt hitte, csak egy futó kaland az egész, ha majd elmegyek innen, elfelejtelek. De miután mi egyre több időt töltöttünk együtt, és én még el is meséltem neki, hogy te milyen csodálatos egy lány vagy, megijedt. Szerintem leginkább attól, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás. Úgyhogy fogta magát és idehívta Audrey-t, hogy keresztbe tegyen nekünk, és engem rávegyen arra, maradjak inkább vele.

Ez volt tehát a második fázis, miután az első, a Sean Hobbes fedőnevű, csődöt mondott.

- Azt azért nem értem, neki miért nem mindegy, hogy te kivel jársz. Ez csak a te dolgod, nem tartozik rá. Ő csak az ügynököd.
- Igen, igazad van. De ő már csak ilyen. Tudod, Audrey-t már jól ismeri. Tudja kezelni a szeszélyeit. És ideálisnak tartja, mert egész csinos és jól forog a társaságban.
- Én viszont nem – biggyesztettem le az ajkaimat.
- Édes Flora, ha neked tényleg az a célod, hogy olyan legyél, mint Audrey, akkor igazán nagyot kell ám csalódnom benned – nevetett Dennis.
- Te mégis vele vagy – feleltem komoran.

Dennis felsóhajtott.
- Azt hiszem, én valójában sosem voltam vele igazán – majd felém fordult és rám kacsintott: - veled viszont annál inkább.