44. fejezet

Jöjjön hát a folytatás, amiben tovább fokozódik a bizonytalanság...



Hittem is, meg nem is mindazt, amit Mike Winters „jó” szándékkal a tudomásomra hozott. Bizonyságot akartam. Bíztam abban, hogy igenis én ismerem jól Dennis-t, hogy velem volt őszinte, hogy az előttem feltárt érzései igazak.

De be kell látnom, én magam is mindvégig kételkedtem benne. Mindezidáig annak tulajdonítottam bizonytalanságomat, hogy finoman szólva nem mindennapos eset, hogy egy ilyen híresség, akit szinte félistenként imádnak szerte a világon, „leszáll” egy teljeséggel közönséges és átlagos földi halandóhoz, mint amilyen én vagyok. Tündérmesébe illő fordulat, nemde? Éppen ezért olyan nehezen hihető. A mai napig meggyőződésem volt, hogy emiatt lapul bennem állandó gyanakvás, emiatt próbálok minduntalan Dennis szavai és mozdulatai mögé lesni, emiatt keresek mindenben rejtett értelmet.

Most azonban rájöttem, hogy talán egyszerűbb dologról van szó: ösztöneim, emberismeretem figyelmeztetett: óvakodjak ettől az alaktól. Mert kétszínű, hazug, képmutató. Amit pedig velem művel, mindössze kegyetlen ármány, amit csupán a maga szórakoztatására űz. Meglehet, ez az intő sugallat öltött testet korábban Katie-ben is.

Képtelen voltam eldönteni, mi is az igazság. Melyik belső hangnak engedelmeskedjek? Annak, amelyik bátorít, hogy tartsak ki, ez pusztán egy próbatétel, amit ha mindketten kiállunk, folytatódhatnak örömteli pire-i napjaink. Vagy annak, amelyik viszont hidegen közli, hogy vége mindennek, eddig tartott a nagy kaland, most már egyedül az a feladatom, hogy túltegyem magam rajta és megőrizzem szívemben szép emlékként, ahogyan azt korábban is ígértem. „Én nem felejtem el ezeket az időket, és életem végéig hálás leszek értük Dennis-nek, függetlenül a végkifejlettől” – írtam Neked néhány héttel ezelőtt. És akkor valóban komolyan is gondoltam. Talán még most is. Lesz mit mesélnem majd az unokáimnak…

Mielőtt azonban végleg beletörődnék Dennis elvesztésébe, és abba hogy ez így teljeséggel normális, hiszen túl szép lett volna, ha mi ketten… Tudod, mint a szegény lány meg az ő hercege a mesében. És pont ez a lényeg. Hogy ez csak a mesében elképzelhető. A valós élet – sajnos – nem ennyire szép.

Tehát mielőtt végérvényesen elfogadtam volna a dolgok ilyetén állását, úgy döntöttem, azért még megpróbálok több információhoz jutni, csak hogy tisztábban lássak. Ha azt kell megtudnom, hogy Dennis valóban egy borzalmas, beképzelt és egoista pasas, ám legyen. Talán akkor majd könnyebben megbékélek a helyzettel. Ha viszont az új hírek pozitívabbra színezik a róla alkotott képemet, vagyis ha kiderül, hogy mégsem előttem játszotta meg magát… nos… akkor majd meglátjuk, hogyan tovább.

Sokat kellett törnöm a fejemet, hogy rájöjjek, ki is lehetne az informátorom. George-ra, ahogyan arról már korábban is beszámoltam, nem számíthattam. Most is, miközben e sorokat írom, itt üldögél lenn a konyhában, és nem nehéz kitalálni, mit is csinál éppen. Igen, jóízűen falatozik Katie frissen sült süteményéből. Ha ez így megy tovább, kénytelen leszek azt hinni, hogy igazából nem is a barátnőmbe, hanem a süteményeibe szerelmes. Vajon lehet erre hosszú távú és kiegyensúlyozott kapcsolatot építeni?

Mike Winters-ből, köszönöm, egy életre elég volt. Vele soha többet nem szeretnék beszélni. Audrey Brown-nal meg mégúgy sem. Dennis-szel annál inkább, de ő számomra jelenleg megközelíthetetlenebb, mint maga a királynő. Fent említett vérszomjas testőrei minden bizonnyal legfontosabb feladatuknak tekintik, hogy ne engedjenek engem a közelébe.

Hirtelen ötlettől vezérelve mégis a fogadóba indultam. Napfényes, gyönyörű délelőtt volt, a filmesek kétségkívül a forgatáson sürögnek-forognak, a pub konghat az ürességtől - következtettem.

Nemsokára beléptem a kocsmába, amelyben valóban egyetlen vendég sem ücsörgött. Bob éppen a székeket pakolta fel az asztalok tetejére: takarításhoz készülődött.

- Üdvözlöm, Flora – mosolygott rám. – Szolgálja ki magát bátran a pultnál, egy perc és magam is megyek.
- Maradjon csak, Bob – azzal fogtam a kannát, leemeltem a polcról egy nagy csészét és telitöltöttem gőzölgő, illatos teával.

Igazság szerint egyáltalán nem voltam szomjas, a sietségtől kimerülve pedig semmit sem kívántam kevésbé, mint egy forró teát. De mégsem ronthattam ajtóstul a házba, nem árulhattam el kerekperec, hogy miért is jöttem. Kellett tehát valami ürügy. Így hát csészémmel a kezemben egy darabig csak álldogáltam a pultnak támaszkodva.

- Mindig ilyen üres a pub délelőttönként? – kérdeztem elgondolkodva.
- Ó, igen, ilyenkor mindenki dolgozik. De hamarosan ebédszünet lesz a forgatáson, akkor majd korgó gyomorral megjelennek azok a zsiványok – morgott bosszúsan a fogadós.
- És gondolom, este is akad dolga bőven.
- Az attól függ. Azaz egy bizonyos nőtől. Ettől az új jövevénytől, ettől a boszorkától. Ha ő itt van, más nem nagyon marad meg a közelében. Az ostoba és tapintatlan megjegyzéseit senki sem bírja elviselni sokáig. Amint belép, a többi vendég egy emberként áll fel és távozik. Megértem őket, ez a sárkány egyszerűen buta és kiállhatatlan. Királynőként pöffeszkedik, pedig a csinos pofiján kívül mást aligha tud felmutatni. Sem észt, sem kedvességet. Mit ne mondjak, igencsak rontja itt nekem az üzletet ez a némber, nem bánnám, ha végre elmenne. De már csak pár napot kell kibírnom.
- Pár napot? – ismételtem reménykedve.

Bob, kezében a felmosóronggyal, bólintott.

- Igen. Aztán végre elmegy innen az egész pereputty. És mi visszakapjuk a jól megszokott, régi nyugalmunkat és csendünket. Őszintén remélem, nem sikerül majd olyan jól ez a film, hogy eszükbe jusson még egy harmadik részt is készíteni.

Szóval távozik az egész „pereputty”. George-on kívül mindenki. Vége a forgatásnak, vége a reménynek. Azok a boldog, kalandos napok már sosem térnek vissza.

Megköszöntem a teát és betettem magam mögött az ajtót. Elkeseredetten indultam hazafelé, emlékeztetve magamat, hogy az imént ígéretet tettem: bármi lesz is, elfogadom a helyzetet, megpróbálok beletörődni.

Ám alig hagytam el néhány házat, amikor újabb ötletem támadt: hamarjában letértem az útról és egy keskeny ösvénynek vágtam neki. Annak a bokrokkal szegélyezett, jobbára inkább csak a kutyák által használt utacskának, amelynek a végén ott magaslott Mrs. Borgh kastélya, a rózsakerttel körülvéve.

Elcsigázva értem fel a kapuhoz. Mrs. Borgh szalmakalapos feje szokás szerint kikandikált a rózsabokrok közül. Lépteim zajára azonnal felkapta a fejét, és habár egy pillanatig meglepődöttnek tűnt az arca, rövidesen széles mosoly terült el rajta.

- Mit álldogál ott, Flora, kedves, jöjjön már be! – hadonászott metszőollóval a kezében. – Nahát, mennyire örülök, hogy meglátogatott! Már épp készültem abbahagyni egy kicsit a munkát, hogy szusszanjak egyet egy csésze tea mellett, úgyhogy nagyszerűen időzített.

Pár percen belül egyikünk a kertészkedéstől, másikunk meg a sietős sétától kifáradva pihegett az óriási almafa alatt a hófehér padon, ahol nemrég még Dennis-szel üldögéltem. Kezembe vettem aznapi sokadik teámat és tanácstalanul forgattam fejemben a gondolatokat, hogy miként is kezdjek neki tudakozódásomnak.

- Képzelje, gyermekem, tegnap estefelé Dennis járt nálam – szólalt meg Mrs. Borgh, megkímélve engem a további tanakodástól. – Szörnyű, milyen rossz bőrben volt az a szerencsétlen fiú! Valószínűleg túl sokat dolgozhat, rémesen fáradtnak tűnt. Máskor mindig olyan önfeledt és vidám. Mint amikor maga is itt volt, emlékszik? Milyen káprázatos is volt az a nap! Itt ücsörögtünk hármasban, éppen itt…- az idős asszony távolba meredő tekintettel nosztalgiázott néhány percig, majd felriadva ábrándozásából, egyenesen a szemembe nézett: - Amin azonban a leginkább csodálkoztam, az az volt, hogy maga, kedvesem, nem tartott vele. Mi történt, talán összezördültek valami ostobaságon?

Valóban ostobaság az egész, csak nem pontosan abban az értelemben, ahogyan Mrs. Borgh gondolta. Inkább úgy, hogy ez a lehetetlen, borzalmas helyzet aligha gyakori eset.

- Maga sem árulja el! – kiáltotta vendéglátóm, megelégelve rövidke hallgatásomat. – Dennis-t is hiába kérdeztem tegnap, csak a vállát vonogatta! Rémesen udvariatlan kölyök, ez az egyetlen hibája. El kellene beszélgetnem az édesanyjával… Mindegy. Valami történt, és maguk mindketten olyan bús képpel jönnek ide, hogy még a virágaim is hervadásnak indulnak bánatukban. Mi az ördög történt?

Mély lélegzetet vettem. Muszáj volt elmondanom, ha több információra vágytam.

- Röviden annyi, hogy Dennis-nek van egy barátnője, aki most idejött utána. Mi meg nem találkozhatunk. Bár én kezdem azt hinni, már nem is akarom látni őt soha többé…
- Ugyan, kedvesem, ne hamarkodja el ennyire a dolgot! Ne jelentsen ki olyasmit, amit még később rémesen megbánhat! – emelte magasra a mutatóujját, majd nagyot kortyolt a teájából. Aztán letette a csészét az asztalra és felsóhajtott: - Maguk ketten egyszerűen bolondok! Erre nem létezik más szó: bolondok! Ostobák! Tegnap Dennis folyton magáról kérdezősködött. „Hogy van? Jól néz ki? Nincs semmi baja? Mikor látta utoljára? Vidámnak tűnt? Ugye nem látszott szomorúnak?” Állandóan a kérdéseivel ostromolt! És gondolom, maga is azért jött, hogy megtudja, vele mi van, igaz?

Megadóan bólintottam.

- Miért hozzám jönnek búsongani? Miért engem kérdezgetnek? Miért nem mennek oda egyszerűen egymáshoz és beszélnek szemtől-szemben? Én aztán nem tudom magukat megvigasztalni, főképp, mert nem ismerem pontosan a tényállást.
- Azt azért megkérdezhetem, Mrs. Borgh, hogy mit mondott rólam Dennis-nek? – puhatolóztam óvatosan.
- Hogyne, kedvesem – mosolygott. – Azt mondtam neki, amit tegnap délután láttam: nagyon jókedvűnek tűnt, amikor megérkezett a komppal.

„Látott volna nem sokkal később, miután én, idióta, végighallgattam Mike Winters-t…” – tettem hozzá magamban.

Várakozó pillantással tekintettem a mellettem ülő hölgyre, szememben a kérdéssel: és hogyan reagált minderre Dennis? Szerencsémre Mrs. Borgh megértett és lágy hangon felelt:

- Erre ő jó darabig csak hallgatott. Azután azt mondta: „Ennek örülök. Én úgysem érdemlem meg őt.” Majd felállt és távozott. Bizonyára valami rémesen nagy butaságot követett el, amit maga nem tud megbocsátani, igaz? Mit is mondott az előbb? Van egy másik lány is, akiről nem szólt magának?
- Igazából szólt. Bár én már azelőtt is tudtam róla, tudja, olvastam az újságokban. Ám Dennis azt állította, hogy nem jelent számára semmit az a nő.
- Ezt nem nehéz elképzelni, hiszen megismerte magát – mosolygott a szeretetre méltó asszonyság. – Nyilván nyomban elfeledkezett arról a lányról, amint maga belépett az életébe. Csak talán ezt elfelejtette megemlíteni annak a másik kislánynak.
- Igen, valószínűleg elfelejtette – gúnyolódtam.
- És akkor most mi lesz? Hogyan tovább, kedvesem?

Megráztam a fejemet.

- Fogalmam sincs. Már napok óta nem találkoztunk, nem beszéltünk. Ha majd elszánja magát végre, megkeres. Nem hinném, hogy ebben bárki is megakadályozhatná, ha ő úgy döntene – céloztam Audrey Brown-ra és Mike Winters-re, bár inkább csak magamnak, mert legjobb tudomásom szerint Mrs. Borgh nincs teljesen beavatva a részletekbe. – Én mindenesetre itt vagyok. Ha pedig nem jön – márpedig az imént hallottam, hogy hamarosan vége a forgatásnak –, akkor minden marad így, lezáratlanul, megoldatlanul – mosolyogtam szomorúan magam elé.