42. fejezet

Ahogyan kértétek, ma megérkezett a folytatás :) És szerencsére a zenegéppel is sikerült békét kötnöm, úgyhogy nincs más hátra, mint hogy jó olvasást kívánjak Nektek!


Attól a szörnyű naptól kezdve, amikor Audrey Brown betette a lábát Pire-ra, minden megváltozott – és egyáltalán nem jó irányba. Nem várt és nem szívesen vett jelenléte valósággal megmérgezte azt a varázslatos hangulatot, amiért mindezidáig annyira rajongtam, és ami azzá a parányi édenné tette ezt a szigetet, amilyennek megismertem és megszerettem.

Dennis hajnali látogatása végén azzal búcsúzott, hogy őszintén bevallotta, ő nem tartaná jó ötletnek, ha találkoznánk, amíg Audrey itt van. Azzal csak igazolnánk Mike feltételezését, hogy igenis oka volt rá, hogy idehívja ezt a nőt. Szerettem volna visszavágni, hogy miért, talán alaptalanul gondolta úgy, hogy köztünk van valami, valami komoly? Miért tagadnánk? Tulajdonképpen az ügynöke szívességet tett neki, hogy házhoz hozta tisztázatlan besorolású barátnőjét, tálcán kínálva a lehetőséget, hogy egyszer s mindenkorra véget vethessen a dolognak.

Ám Dennis homlokán olyan viharfelhőket láttam gyülekezni, amelyek megijesztettek és egyúttal óvva intettek a közbeavatkozástól. Ha másra nem is, ez a meglepetésvendég arra biztosan jó lesz, hogy szembesítse őt azzal: ideje végre elgondolkodni a történteken, az érzésein, a szándékain. És aztán, ha önmagával tisztába jött, elrendezni a dolgokat a körülötte élőkkel is. Elsősorban Audrey-val és velem. És ha már a nagytakarításnál tartunk, nem bánnám, ha a kotnyeles ügynökét is kipöckölné végre az életéből. Azonban csak remélhetem, hogy mindezt ő is éppúgy látja, mint én.

Tehát nem mentem le aznap este a pub-ba. És másnap sem. Körülbelül négy-öt napot ültem otthon – na jó, csak a fogadót és környékét kerültem el nagy ívben, a kedves helybélieket továbbra sem hanyagoltam –, és egyre csak vártam. Arra, hogy megcsörrenjen a telefon, vagy hogy Dennis maga jöjjön el, elújságolva a hírt: Audrey végre távozott, ők ketten mindent elrendeztek maguk között, és ránk ismét olyan szép napok köszöntenek, mint annak a szörnyű nőnek az idejövetele előtt.

Ezen idegölő napok alatt gondolhatod, milyen borzalmasan éreztem magam. Semmilyen teendőt nem bírtam kitalálni, ami elterelhette volna a gondolataimat. Miközben a kertben tevékenykedtem, Katie-nek segítettem, kivettem a részem a házimunkából, ettem, aludtam, sétáltam, pire-iakat látogattam, mindig és mindenhol, unos-untalan Dennis járt a fejemben. Ez persze még nem lenne meglepő, hiszen az elmúlt hetekben-hónapokban ez már csak így ment. De most a fejemben az ő alakja mellett folyton feltűnt Audrey Brown is. Ott sündörgött körülötte, dörgölőzött, mint egy ravasz macska, behálózta, mint egy gonosz boszorka. Ami azonban a legrosszabb volt az egészben: fogalmam sem volt róla, hogy mindehhez mit szól egyáltalán maga Dennis. Elhessegeti, mint egy idegesítően zümmögő legyet, vagy épp ellenkezőleg, boldogan elfogadja, sőt bátorítja a hízelgését.

Valahol mélyen azért hittem, hogy Dennis-nek igenis nehezére esik elviselni ezt a perszónát, és legszívesebben szabadulna már tőle, amint lehet. Hiszen mindig olyan lemondóan beszélt róla. Mit is mondott azon az egyszerre nagyon távolinak, és mégis oly közelinek tűnő hajnalon? „Egy szép kis kellék”. Igen, így nevezte. És ezzel adott tápot vérmes reményeimnek, miszerint már csak én vagyok az egyetlen lány az életében.

Egyrészről sürgettem az időt, hogy gyorsabban teljen, és így mihamarabb vége szakadjon ennek a rémálomnak, másrészt viszont nem akartam, hogy múljanak a napok, hiszen akkor el kell hagynom imádott szigetemet, és vissza kell térnem Londonba.

Ezekben a rettenetes napokban George-tól reméltem tudomást szerezni a dolgok állásáról a fogadóban. Ám ő azon kívül, hogy „igen, még mindig itt van”, jóformán semmit sem árult el két falat sütemény között. Már megint csalatkoznom kellett tehát benne, mint hírforrásban.

A hatodik napon Katie megelégelte szenvedéseimet és kijelentette, hogy át kell mennie Turner Island-re egy kis bevásárlásra, ami nem tűr halasztást. Így hát kicsit korábban keltünk a szokottnál és a pire-iak többségéhez hasonlóan a kikötő felé vettük az irányt. Már messziről láttam, hogy a Shillay még nem igazán áll indulásra készen a picurka öbölben és még csak fel sem lehet szállni a fedélzetére, úgyhogy egy kis várakozásnak néztünk elébe a szeles parton.

Miközben ott álldogáltunk, Katie vidáman szóba elegyedett néhány munkába igyekvő helybélivel. Feltűnően sokat változott Katie Rhiannon az utóbbi időben. Egész pontosan az óta, mióta megjelent az életében George. Nyíltabb lett és barátságosabb. Kedvesebb és nyájasabb. Arcán mind gyakrabban tűnt fel mosoly, nevetését is jóval többször lehetett hallani. Vonásai kisimultak, a jókedv és a boldogság még szebbé tették. Immár nem harcos, hanem sokkal inkább jóságos királynő képét keltette. Pire pedig elégedetten vette tudomásul egyik leghűségesebb lakója ilyetén változását.

Valósággal belefeledkeztem újjászületett barátnőm tanulmányozásába, amikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a közeli fogadó ajtaja a jól ismert nyikorgó-nyöszörgő hanggal feltárul. Akaratlanul is odapillantottam. Mike Winters bújt ki a reggeli világosságba a pub homályából. Kezével óvta szemét a hirtelen rátörő fény elől. Nyomában Audrey Brown jelent meg, s fintorogva tette fel sötét napszemüvegét, amint kilépett az épületből. Természetesen most is a szokásos fekete-fehér színösszeállításban pompázott: ezúttal egy fekete mellényt húzott fel fehér blúzához és szoknyájához. Maga után rángatta Dennis-t, aki álmosan és fáradtan kóválygott elő. Szabad kezével a szemét dörzsölte, s közben hatalmasat ásított.

Mikor végre ki bírta nyitni a szemeit, pillantása az emberekkel teli kikötőre tévedt és persze azonnal észrevett. Könyörgéssel vegyes vágyakozó tekintetét nem tudta levenni rólam, míg a kocsma előtt álló kocsihoz botorkált. Nem értettem. Nekem kellene őt megvédenem, kiszabadítanom a ragadozó karmai közül? Nekem?! Hát nem talpraesett, felnőtt férfi már? Talán nem azonos ő azzal a fickóval, aki nemrég még Duncan Grimsay gyámoltalan viselkedésére panaszkodott, arra, hogy milyen gyáva dolog egy férfinak teljesen a nőkre bíznia magát?

Ám nem volt időm ezen tanakodni, mert Audrey Brown kiszúrta, hogy valaki lekötötte védence figyelmét, így rögvest igyekezett azt ismét magára vonni. Érintése, ölelése azonban hatástalan maradt. Dennis néhány másodperc után megelégelte a dolgot és beszólt valamit a hárpiának. Morcosan összevont szemöldökéből és Audrey meghökkent arckifejezéséből arra következtettem, valószínűleg a nem éppen kedvességéről híres énje szólalhatott meg. Elengedte a szőke fúria kezét és tett egy lépést felém. Egyet, nem többet. Mert Mike, aki az autó mellett állt türelmetlenül, odakiáltott neki, s erre mindketten beszálltak a kocsiba. Mike nagy gázzal indított, mintha menekülne.

Teljesen összezavartan szálltam fel a Shillay fedélzetére. Olyannyira nem tudtam, mit is gondoljak, mit kellene egyáltalán gondolnom, hogy egész úton mozdulatlanul álltam a korlátnál, és csak bámultam a tengert. Azazhogy eleinte még a mind kisebbre töpörödő Pire-t, azon mélázva, hogy milyen különös fintora a sorsnak, hogy éppen én hagyom el a szigetet és Dennis marad ott. Pedig tudtommal én vagyok kettőnk közül a Pire-rajongó. Igaz, ez mindössze egyetlen napra szólt, de akkor is.

Mit kellett volna tennem? Tennem kellett volna-e egyáltalán bármit is? Talán oda kellett volna rohannom és kitépnem őt annak a nőnek a karjaiból? Ezt várta volna tőlem? Ezért rimánkodott a tekintetével? És utána mit csináltunk volna? Elrejtőzünk a szigeten, és életünk végéig bujdosunk? Folyton efféle buta kérdések jártak a fejemben.

Amikor aztán Pire végleg eltűnt a láthatárról, lehajtottam a fejem és figyeltem, mint rajzol a tenger sötétkékjére habos, fehér fodrokat a hajó. Mikor Katie mellém lépett, fel sem pillantottam.

- Ugye nem azért meredsz ilyen némán és komoran a vízre, amiért gondolom? – kérdezte nevetve.
- Végül is miért ne? – sóhajtottam és még jobban áthajoltam a korláton.
- Azért, mert nem megoldás – komolyodott el hirtelen Katie. – És mert Dennis Lleyton nem érdemel ennyit.
- Nem ő hívta ide Audrey-t.
- De arról, hogy még mindig itt van, ő tehet.

Egyetértettem. Ha Dennis akarná, elzavarhatná. Még ha ezzel bele is gázolna a lelkivilágába. Az ilyesmi eddig sem okozott neki túl nagy problémát. Na jó, nem akarom őt egy érzéstelen, durva alaknak lefesteni, de hogy nem az a lelkizős-tétovázós fajta, az egyszer biztos.

A komp lassan megérkezett Turner Island-re. A pire-iak kiözönlöttek a hajó gyomrából és megindultak a szélrózsa minden irányába, ki dolgozni, ki pedig ügyeket intézni, ahogyan azt mi is tettük Katie-vel. Néhány óra leforgása alatt megfordultunk ezernyi boltban, a postán, a piacon és még ki tudja hol. Hatalmas csomagokkal felmálházva vonszoltuk magunkat a főutcán, keresve egy kávézót vagy valami hasonlót, aminek a teraszán végre megpihenhetnénk.

Csakhamar ki is szemeltünk magunknak egy kedves kis helyet. Egy kétemeletes, nefelejcskék ablakú, szürke kőház földszintjén kávézót rendeztek be. Előtte jókora dézsákban virágzó növényekkel lekerítettek egy darabot a járdából. Ott vártak bennünket a kis kerek asztalok és a kényelmesnek ígérkező székek. Pontosabban már csak egy bizonyos asztal: a hely nagyon népszerű lehetett, mert minden más asztal foglalt volt. Igyekeztük sietősebbre fogni hát nehézkés lépteinket, hogy odaérhessünk, mielőtt még más is kiszúrja magának az árva asztalkát és lecsap rá. Márpedig alighanem senki emberfiának nem volt nagyobb szüksége egy kellemes kis pihenőre, mint nekünk.

Azonban miközben loholtunk az utcán, elrohanva boltok és kirakatok tucatjai előtt, az egyik üzletből, amelyet már jócskán elhagytunk, kirohant és utánunk szólt valaki. Meghökkenve fordultunk hátra, elképzelni sem tudván ki lehet az.

Egy icipici boltocska ajtajában, néhány lépcsőfok tetején Daisy Brogaig álldogált s mosolyogva integetett felénk. Visszacipeltük hát pakkjainkat és erőtlen önmagunkat hozzá. Két óriási épület közé beszorított, keskeny házacskában kapott helyet az az aprócska bolt, amelynek akkor Daisy a vendége volt. A kirakatra vetve egy kósza pillantást, meglepődtem: a kisebbik Brogaig-lány egy esküvői ruhaszalon ajtajában ácsorgott.

- Te, Daisy, nem a nővéred készül…? – haraptam el a kérdést.
Nem akartam hozzátenni: „vagy már ezt is te intézed helyette?”.

- Jaj, dehogynem – kacagott fel a leányzó. – Neki kell a ruha, nem nekem! Ő is itt van, épp a próbafülkében igyekszik magára ráncigálni egy borzalmas darabot! Az üzletvezető rátukmálta azt a rémséget, mondván ez most a legnagyobb divat. Ő meg nem mert neki ellentmondani, hiába mutogattam a nő háta mögött, hogy fel ne vegye, mert iszonyúan néz ki! „Pezsgőszín, elegáns pezsgőszín” – affektált az a banya, pedig, nekem elhihetitek, sokkal inkább mustársárga az a rongy! De hát úgy kell neki, néma gyereknek anyja se érti a szavát, úgyhogy most húzhatja fel azt a rettenetes göncöt.
- Daisy, kedveském, a nővére szeretné tudni a véleményét erről a mesés darabról – szólt egy mézesmázos hang a helyiség mélyéről.
- Már ott is vagyok, Mrs. Morgan, már repülök is, ne aggódjon – felelte Daisy nem kevésbé émelyítően. Mielőtt azonban eltűnt volna, egy grimasz kíséretében odasúgta nekünk: - szentül meg vagyok róla győződve, hogy Mrs. Morgan valójában nem más, mint maga Morgan Le Fay.

Katie-vel csodálkozva egymásra nevettünk, majd sarkon fordultunk, hogy kiderítsük, elhalászta-e már valaki az orrunk elől azt a jó kis asztalt. Ám alig tettünk egy-két lépést, amikor ismét Daisy csilingelő hangja szólt utánunk:
- Mire vártok, gyertek már be!

Mi mást tehettünk volna, nem utasíthattuk vissza a meghívást és csomagjainkat nagy nehezen átpréselve a szűk ajtón, beléptünk az üzletecskébe. Odabent mindössze fél tucat ruha állt fejetlen-kartalan próbabakára húzva. Mrs. Morgan, aki egy öreg, kopottas fotelben ült az egyik sarokban és egykedvűen szívta cigarettáját, észlelte tekintetünkben a csalódottságot és köszönés helyett sértődötten vetette oda:
- Megnyugodhatnak, nem ez a teljes készlet. A többi az emeleten van. De úgyis mindenki ezekből választ.

Kiábrándulásom leírhatatlan volt. Én mindig is úgy véltem, az esküvő a legszebb nap az ember – na jó, a lány – életében, és emiatt aztán minden csodálatos, ami egy kicsit is kapcsolatban áll vele. Ha másért nem is, hát azért, mert a ravasz kereskedők pontosan tudják, hogy az ember az alkalom különlegessége okán hajlandó a tervezettnél többet költeni. Csakhogy ebben a szalonban az égvilágon semmi nem ösztönözte a betérőt a féktelen vásárlásra. Sőt, szinte már magára az esküvőre sem. A csupasz, az idők során szürkésre piszkolódott falak, a kevés és rozoga bútordarab, a próbafülke számtalanszor foltozott függönye aligha keltett jó benyomást egy házasodni szándékozó feleségjelöltben.

A dohányszagtól bűzlő ruhák meg úgy festettek, mintha már legalább a harmadik generáció koptatná őket. Egyáltalán nem voltak szépek, pedig egy mennyasszonyi ruhának nem elég csupán szépnek lennie, hanem egyenesen csodálatosnak, feledhetetlennek, lenyűgözőnek kell lennie! Ha nekem kellene oltár elé állnom valamelyik efféle förtelemben, hát a legszívesebben elfelejteném azt a napot, nemhogy a legemlékezetesebbnek tartanám!

Mire mi is bejutottunk szatyrainkkal, Annie már visszahúzódott a próbafülkébe és halk szitkozódások között sietett levenni, vagy inkább letépni magáról a húga által alighanem azonnal és könyörtelenül elvetett ruhát. Daisy idegesen téblábolt, szemeit folyton körbeforgatta – valószínűleg már órák óta asszisztált a megfelelő darab kiválasztásához. Hirtelen azonban felcsillant a szeme:
- Tulajdonképpen, ha már itt vagytok, miért is ne adhatnám oda ezeket nektek? – azzal két borítékot húzott elő a táskájából. – A meghívók. Az imént hoztuk el őket, és olyan, de olyan szépségesre sikerültek, hogy nem bírom ki, most rögtön át kell adnom nektek!

A meghívók valóban gyönyörűek lettek. Az elejükön egy kicsiny rajzocska Pire egyik tengerbe nyúló sziklaoromzatát ábrázolta, aminek az aljához hevesen csapódtak a hullámok.

- Itt kérte meg Duncan Annie kezét. Másodszor. Tudjátok, a múltkor – magyarázta Daisy lelkesen.
„Miután Dennis rábeszélte” – egészítettem ki magamban.

- Jól tudom ám, kit hozol magaddal – kacsintott rám a lány. – De azért Dennis Lleyton maga is kap egy külön meghívót, köszönetképpen, amiért megszervezte azt a páratlan találkát Annie-éknek.

„Nos, szüksége is lesz arra a meghívóra, ha el akar jönni, mert az én kísérőm ugyan nem lesz! – gondoltam magamban. – Ha akarnám, sem lehetne… De ti rosszul jártok, mert magával fog hozni egy rettenetes boszorkát is, aki nem a jó értelemben teszi majd felejthetetlenné azt a napot!”



Egy kis érdekesség: a kép szerint Turner Island-et egy Skócia nyugati partján lévő városka, Oban "játssza" ;)