43. fejezet

Itt is a folytatás! Ezúttal nincs semmi hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy jó szórakozást kívánok hozzá! :)



Miután Annie felpróbálta azt a „rengeteg” ruhát, ami az üzletben volt, és ami nagy valószínűséggel mégiscsak a teljes készlet lehetett, távoztunk. A menyasszony kedvesen csak annyit mondott Mrs. Morgan-nak, hogy még meg kell fontolnia milyen ruhát is szeretne, és később visszajön. A zsémbes öregasszony azonban átlátott rajta és lemondóan legyintett a kezével. Búcsúzóul pedig még ránk fújt egy hatalmas füstfelhőt.

Szerencsére a korábban kinézett asztal még mindig hívogatóan várt minket a kávézó előtt, úgyhogy immár a Brogaig-lányokkal kiegészülve oda telepedhettünk. Annie-nek hamarosan vissza kellett térnie az irodájába, így a cserfes Daisy-vel hármasban üldögéltünk és napozgattunk lustán.

- Na, és kinek az esküvőjét szervezhetem meg legközelebb? Mondjuk a jövő nyáron? – kacsintott ránk Daisy. – Te, Flora előbb jöttél össze Dennis Lleyton-nal, mint Katie ezzel a George-dzsal vagy kivel. Úgyhogy a te előjogod először férjhez menni.
- Nem hinném, hogy alig pár hetes ismeretség után valamelyikünk is az esküvőt tervezgetné – ábrándította ki Katie. – Gondolj csak bele, Annie-nek és Duncan-nek is milyen sok időre volt szükségük, mire erre a döntő elhatározásra jutottak.
- Á, hozzájuk aztán ne viszonyítsátok magatokat! Ők különleges esetnek tekinthetők. Két ilyen önállótlan embertől igazán nem lehet elvárni, hogy bármit is belátható időn belül dűlőre vigyenek. Mindig is szükségük volt egy kis külső segítségre.

Talán Daisy sohasem fog férjhez menni, sosem fog saját családot alapítani. Talán egyetlen életcéljának tekinti, hogy felügyelje és irányítsa nővére és leendő sógora mindennapjait. Ő fog határozni jövendőbeli lakhelyükről, a születendő gyermekek nevéről, be fogja rendezni a házukat, megtervezi a kertjüket. Ő találja majd ki, melyik iskolába írassák a gyerkőcöket, és azok mi legyenek, ha felnőnek. De ő dönti el azt is, hogy mi legyen az ebéd vagy ki, milyen ruhát vegyen fel aznap.

Kezdtem már abban is kételkedni, hogy Duncan Grimsay-be vajon valóban beleszeretett-e annak idején Annie, vagy őt is csak a húga szemelte ki a számára, mint ideális vőlegényt. Na jó, ez lehet, hogy már túlzás, mindenesetre Daisy-nek igencsak kevés feladata maradt volna testvére életében, ha az egy erősebb, határozottabb férfit választott volna magának.

Végül is, miután nagy nehézségek árán sikerült Daisy-t lebeszélnünk arról, hogy azon nyomban elkezdje törni a fejét a mi esküvőnkön, visszaindultunk a kikötő felé, ahol a Shillay már útra készen várt bennünket.

A hazafelé tartó út szerencsére már közel sem volt olyan lehangoló és elkeserítő, mint a reggeli. Már nem gubbasztottam a korlátnál szótlanul meredve a tengerre, hanem immár én is vidám, kedélyes társalgásba fogtam a nap végén velünk együtt hazatérő pire-iakkal.

Útközben igyekeztem Mr. és Mrs. Brogaig arcát fürkészve kitalálni, vajon hogy áll a családi háború a küszöbön álló esküvő hatására. Boldognak vagy legalábbis jókedvűnek ugyan nem tűntek, de mintha mégis derűsebbek lettek volna, mint amilyennek még a nyár elején láttam őket. Mert most már nem úgy festettek, mint akik éppen temetésről érkeznek. Beletörődöttnek, megbékéltnek, már-már nyugodtnak tűntek. Így hát én magam is megkönnyebbültem. Talán már tényleg semmi nem akadályozhatja meg, és nem is ronthatja el az esküvőt, az év a legfontosabb eseményét Pire-on. Micsoda, hogy éppenséggel egy nagyszabású mozifilmet is forgatnak a szigeten? Nos, ezzel alighanem egyetlen helybéli sem törődött.

Amikor végül ismét szárazföldre tehettük a lábunkat, első pillantásom a fogadóra esett. Nem láttam ott Dennis autóját. Még bőven világos volt, nyilván tartott még a forgatás. Derűsen karoltam Katie karjába, majd nekivágtunk a parti útnak kis házunk felé.

Egyszer csak a hátam mögött megszólalt egy hang:
- Miss Atterton, szabad lenne egy pillanatra zavarnom?

Ámulva fordultam meg, elképzelni sem tudtam, ki szólíthatott. Kié lehetett ez az túlontúl udvarias, kimért, ismeretlen hang? Régen döbbentem már meg ennyire. Mike Winters állt mögöttem. Arca idegesnek, egyszersmind határozottnak tűnt. Úgy látszott, mintha hosszas vívódás után jutott volna a döntésre, hogy meg kell tennie valamit, bármennyire nem fűlik hozzá a foga. Ez a valami pedig alighanem egy beszélgetés lefolytatása volt velem.

Taszított ez az alak. Már egészen a kezdetektől, amikor Sean elárulta nekem a pub-ban, hogy ki ő. Antipatikus volt mindig is, tetőtől-talpig. Élre vasalt nadrágjaival, kockás, kötött mellényeivel, vastagkeretes, fekete szemüvegével, és fénylő, szőke hajával. Mosolyra sosem húzódó szájával, állandóan zsebre dugott kezeivel, örökké ingerült tekintetével.

És kétségkívül én sem lehettem neki szimpatikus. Folyton megvető, gonosz pillantásokat lövellt felém, akárhányszor csak meglátott. Mintha az ellenségem lett volna. És talán valóban az volt. Hiszen ő építette fel a Dennis Lleyton – Audrey Brown álompárt, amibe én aztán alaposan beletenyereltem. Hát miért is kedvelt volna?

- Sajnálom, de attól tartok, most nem igazán alkalmas – feleltem hidegen.

„Nem, eszemben sincs ezzel a fickóval elcseverészni! Miről is tudnánk mi beszélgetni? Jó-jó, tudom miről. Azazhogy kiről. De nem. Ha csak feleolyan ellenséges, mint amilyennek a tekintete alapján tűnik, akkor semmi jó nem sülne ki a dologból, én meg már így is eléggé padlón vagyok. Nekem erre nincs szükségem” – gondoltam.

Sajnos azonban Mike Winters nem hagyta ennyiben a dolgot. Tántoríthatatlanságával furamód szerzett egy jó pontot nálam. Mindezidáig ugyanis kifejezetten puhánynak, félszegnek tartottam.

- Én mégis arra kérem, szakítson számomra egy kis időt. Csupán néhány percet kérek – tett egy lépést felém, amire én önkéntelenül is hátrálni kezdtem.

Aztán mégis úgy döntettem, ám legyen. Lehet, hogy bocsánatot akar kérni, amiért kéretlenül és otrombán beleavatkozott az életünkbe. Akkor pedig nem lehetek olyan kegyetlen, hogy ne adjak erre lehetőséget. Legyen hát.

- Rendben, azt hiszem, megoldható. Van pár percem.

Katie aggódva pillantott rám. Egy biztató mosollyal igyekeztem megnyugtatni, hogy semmi baj, megoldom. Ő bólintott, majd egyedül indult el felfelé az úton.

- Megengedi, hogy meghívjam egy csésze kávéra vagy teára a pub-ban? – kérdezte Mike udvariasan, mégis távolságtartón.

Érzéstelen szavain hallatszott, hogy csupán formalitásból tette ezt az ajánlatot. Én pedig éppen ezért visszakézből elutasítottam:
- Nem, köszönöm. Ott is jó lesz – mutattam egy padra a közelben.

Miután leültünk, a férfi felém fordult és gondolkodás nélkül belevágott a mondókájába. Bizonyára alaposan kitervelt már mindent és számtalanszor el is próbálta a tükör előtt.

- Nézze, Miss Atterton, azért kívántam beszélni önnel, mert kérnem kell öntől egy nagy szívességet...

Most jön az a rész, hogy legyen szíves békén hagyni Dennis-t. Idegesen szegeztem a tekintetem a tengerre, mintha egy nem létező hajó után kémlelnék. Az járt a fejemben, hogy minek mondtam igent ennek az alaknak? Hát kellett ez nekem? Ez a kellemetlen helyzet, ez a kényelmetlen szituáció, amibe igazából egyikünk sem akart belemenni? Minek kínozzuk mi itt egymást?

- Idehallgasson, Mr. Winters – mondtam határozottan. – Pontosan tudom, mire akar kilyukadni. De úgy vélem – már ne haragudjon –, hogy mindehhez önnek semmi köze. Ez csak egyedül ránk tartozik Dennis-szel.

Mike szemmel láthatóan rossz néven vette, hogy félbeszakítottam. Kétségkívül megakasztottam gondosan felépített beszédében. Néhány másodpercig tátott szájjal hallgatott, majd végre összeszedte a gondolatait és megszólalt:

- Igen, önnek igaza van. Nem az én dolgom. De annyiban mégis, hogy mind Dennis, mind pedig Audrey régi jó barátaim. Igen kedvesek ők a számomra. Éppen ezért képzelheti, milyen szörnyűséges egy magamfajta embernek látni, hogy szenvednek azok, akik oly fontosak neki. Olyan régóta együtt vannak már és olyan nagyon boldogok voltak mindig is, hogy sosem hittem, hogy ennek valaha is vége szakadhat. Senki sem hitte volna! De talán még nincs veszve minden. Talán még megmenthető a kapcsolatuk, hiszen még mindig hihetetlenül szeretik egymást. Tudja, emlékszem arra az időre, amikor elkezdtek járni. Milyen régen is volt már az! – révedt a végtelenbe mosolyogva. Szinte már azt hittem, könny csillan a szemében. – Csodálatos pár ők ketten, náluk összeillőbb embereket nem is ismerek! Az Isten is egymásnak teremtette őket! Olyan jólesik az embernek rájuk nézni, mindig felderülök tőlük! De vége, vége már mindennek! – nézett rám szemrehányóan. – Ennek a gyönyörűséges szerelemnek befellegzett! Nincs már remény... De talán ha ön... Hogy is mondjam... félreállna... akkor talán lenne rá egy halvány esély, hogy ismét rendbe jöjjenek a dolgok. Hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba. Mert én még mindig szentül hiszem, hogy Dennis és Audrey, ők ketten, egymáshoz tartoznak. És ennek így kell lennie az idők végezetéig! Hogy Dennis ismét virágot hozzon Audrey-nak, folyton-folyvást róla beszéljen elragadtatottan, hogy megállás nélkül csak áradozzon róla, és kedvesen becézgesse, ha együtt vannak!

Muszáj volt mosolyognom. Majd nem tudtam visszatartani, fennhangon nevetni kezdtem.

- Gratulálok, Mr. Winters – préseltem ki magamból a szavakat a kényszeres hahotázás közben. – Majdnem bedőltem! Csaknem sikerült elhitetnie velem ezt a maszlagot! Csupán ezt az utolsó mondatot ne mondta volna! Még hogy Dennis ilyen émelyítően szirupos lenne! Ugyan már! Ha ismerné őt, ha tényleg ismerné, egy percig sem próbálná ilyen csöpögősen leírni őt!

Mike egyszerre volt döbbent és sértődött. Erre aztán nem számított. Az viszont már engem lepett meg, sőt megijesztett, amit a tekintetéből olvashattam ki: csalódott panaszt, valami olyasfélét, hogy „pedig ez eddig mindig bevált!”.

- De hát ők nagyon szeretik egymást, kérem, értse meg – tett egy utolsó kísérletet a helyzet megmentésére. – Hogy lehet képes tönkretenni egy ilyen káprázatosan boldog kapcsolatot?
- Ha olyan káprázatosan boldog ez a kapcsolat, ahogyan azt ön állítja, akkor mégis miért szükséges Dennis-t házi őrizetben tartani? – szegeztem neki a kérdést elszántan.

A korábban pár pillanatra meginogott határozottságom immár visszatért. Míg Mike prédikációja kezdetben olyan volt számomra, mint a lassú kínhalál, a végére, ahogyan elrontotta, leleplezve önmagát, életerőm visszatért, az arcomból hirtelenjében kiszaladt vér ismét üdén pezsgett.

Ellenszenves beszélgetőpartnerem mély lélegzetet vett.

- Jól van, látom okos nő maga. Jóval okosabb, mint feltételeztem.
- Köszönöm – biccentettem.
- Akkor hát kíméljük meg egymást a felesleges mellébeszéléstől, és legyünk teljesen őszinték. Ön meglepően jól látja: ami Dennis-t és Audrey-t összefűzi, az bizony nem szerelem. Még csak nem is szeretet. Ez a viszony nem ilyesmire épül. Hanem csak és kizárólag érdekekre. Kőkemény üzleti érdekekre. Hideg számításokra. Annak idején, amikor Dennis még a pályája elején tartott és igazi zöldfülű volt, egy nap azt mondta, kell neki valaki, aki kísérgeti őt a partikra. „Keríts nekem egy olyan szép lányt, hogy mindenkinek elálljon tőle a lélegzete, és irigykedve bámuljanak rám!” – mondta nekem. És én persze megtettem. Rátaláltam Audrey-ra, aki akkoriban még modellként dolgozott. Az elején még szerették is egymást, komolyan! Lehet, hogy csak egy kis fellángolás volt, de valódi. Onnantól kezdve minden lapból ők mosolyogtak. Egymás kezét szorongatják, állandóan kedvesen becézgetik a másikat… De mindez csak a látszat. Ha senki nem látja őket, azonnal elengedik egymás kezét, és elfordulnak a másiktól. Mára már valósággal gyűlölik egymást. Úgy beszélnek egymással, mint más a kutyájával. És látni sem bírják már a másikat. Ha együtt vannak, egyfolytában csak üvöltöznek, veszekednek, kiabálnak és civakodnak. Mégis minden este, amikor hivatalosak egy partira vagy estélyre, szépen felöltöznek, összefonják a kezeiket és mosolyognak. Süt róluk a boldogság. Pedig a szívük tele van utálattal. De hát ez a dolguk. Végtére is Dennis színész, nem jelenthet neki gondot estéről-estére eljátszani az elégedett hősszerelmest. Audrey meg ezért kapja a fizetését.
- A micsodáját? – kiáltottam.
- Na, nem ilyen konkrét formában – enyhítette a dolgot Mike. – Mondjuk úgy, Dennis fedezi minden költségét. A ruháit, az autóját, az utazásait, a szeszélyeit, mindent. Cserébe csak annyi a dolga, hogy szép legyen, és mindig rendelkezésre álljon, ha meg kell jelennie valahol Dennis oldalán.

Dennis tehát igazat mondott. „Egy szép kis kellék.” Valahogy ebbe így még sohasem gondoltam bele.

- Ugye ön nem szeretné így végezni? – folytatta Mike. – Amint említettem volt, a kezdet kezdetén Dennis még szerette Audrey-t. Mint talán most magát. Azonban nem kellett hozzá sok idő, és egyszerűen ráunt. Azután pedig egyenesen meggyűlölte. Dennis már csak ilyen. Nem ön az első, akit kiszemelt magának, hogy Audrey-t leváltsa. Ám egyik lány sem bírta sokáig. Én már jól ismerem őt, tisztában vagyok vele, milyen önző, durva és egoista tud lenni. Én csupán meg akarom önt óvni a csalódástól, a fájdalomtól. Higgyen nekem, Dennis nem illik önhöz. Ön jobbat érdemel. Egy kedves, megbízható, őszinte férfit.

Szerettem volna a képébe vágni, hogy ő csak ne akarjon megvédeni engem! Hogy hagyjon már békén, szálljon le rólam, ne akarja megmondani nekem, mit csináljak, milyen pasit válasszak! Honnan sejthetné ő, hogy ki való hozzám? Honnan tudhatná, hogy én milyen vagyok, kit érdemlek? És hogyan tarthatja magát Dennis barátjának, ha ilyeneket képes mondani róla a háta mögött? Ha Dennis tényleg szeret, akkor mégis honnan veszi magának a bátorságot, hogy ilyen kegyetlen módon hátba támadja, megmérgezve ezzel a minket összekötő szálakat, amelyek végre boldoggá tehetnének mindkettőnket?

Ám egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Csak ingerülten ráztam a fejem, miközben a legszívesebben befogtam volna a fülem és torkomszakadtából üvöltve, elküldtem volna Mike-ot melegebb éghajlatra. De sikerült türtőztetnem magam: szó nélkül felálltam és elmentem.