45. fejezet

Íme, itt a folytatás! Nem fűzök hozzá semmit, de örülnék, ha Ti annál inkább így tennétek, s elmondanátok a véleményeteket! ;)



Mrs. Borgh tündérkertjét hátrahagyva még mindig nem terveztem, hogy hazatérjek. Azazhogy természetesen nem kívántam kihagyni az ebédet, de úgy döntöttem, a hosszabbik utat választom. Bármennyire is szeretem Katie-t, akkor úgy éreztem, jobb lenne nekem az aggódó pillantása, a nála szokatlanul halk hanghordozása, s azon szándéka nélkül, hogy igyekszik egyfolytában a kedvemben járni, kímélni, mintha beteg volnék. Inkább egyedüllétre vágytam, kizárólag a saját gondolataim és érzéseim társaságára.

Ismét egy elhagyatott, kevesek által használt ösvényen haladtam, távol a házaktól és az emberektől, mezőkön, dombokon és völgyeken átvágva. Igen, pontosan ezt óhajtottam akkor. A rétek hullámzó smaragdzöldjét, amely melegen átölelt, amint sétáltam, a halványkék égen kergetőző habos felhőket, amelyek pajkosan kacsintottak le rám, üzenve: ők mindig itt lesznek felettem, ők sosem hagynak cserben. Az egész gyönyörűséges vidék, a lenyűgöző táj, amibe annak idején oly gyorsan beleszerettem, biztatóan vett körül, s éreztem: a gondok elől ismét hazaérkeztem.

Gondtalanul csivitelő madarak repdestek felettem, játszadozó pillangók csapkodták színpompás szárnyaikat, a fák ezernyi levele zizegett a lágy szellőben. Nem véletlenül hasonlítom mindig az édenkerthez Pire-t, hisz’ valóban olyan káprázatos idill uralkodik itt, hogy az szinte már nem is evilági.

És talán tényleg nem az. Talán Pire maga Elphame, a csodálatos tündérország. Eljátszottam a gondolattal, hogy esetleg éppen azok a hosszú, vígan lengedező fűszálak simogatták a tündérhercegnő lábát, amelyek az enyémet is. Hiszen a legenda szerint éppen ezen a mezőn vigadott tündértársaival, amikor az ifjú király meglátta. Bizonyára pont azon a mézszínű virágok szegélyezte ösvényen próbált elszaladni a leskelődő uralkodó elől, amelyiken én is lépkedek. És a kanyar után, amely azt a furcsa, kővé dermedt törpére emlékeztető sziklát kerüli meg, ott csobog a patak, amelynek partjához érve egykor hirtelen megtorpant.

Én is megálltam – csakhogy én nem azért, mert megijedtem, hanem hogy gyönyörködjek az apró, szivárványszín halacskák jókedvű fogócskájában, a számtalan kisebb-nagyobb kövön megtörő, lendületét elveszítő, majd visszaszerző, friss, hideg, kristálytiszta víz lágy muzsikájában.

Habár engem nem üldözött senki, villámgyorsan kiötlöttem egy haditervet, hogy melyik kőre lépve keljek át a patakon és hamarosan már a túloldalon is voltam. Búcsúzóul visszatekintettem még egyszer a selymes füvű rétre és a kanyargós ösvényre, a tündérhercegnő és a király első találkozásának színhelyére, majd nagy léptekkel folytattam utamat.

A kedélyesen csiripelő, piciny madárkák csábítottak vissza a házak felé, ám én nem hallgattam rájuk: a nem messze sötétlő hegy felé vettem az irányt. Térdig, sőt néha derékig gázoltam a hosszúra nőtt fűben, imitt-amott vérvörös virágok pettyezték a mezőt körülöttem. Csakhamar elmaradtak mellőlem az énekesmadarak, és a sirályok jól ismert vijjogása váltotta fel derűs dalukat. Néhány lépés kellett már csak, s mintha leszakadt volna a rét egy darabja, mintha nyomtalanul eltűnt volna a semmiben: mély szakadék szélére értem, melynek alján a jó öreg tenger cirógatta barátságosan a fehéren világító fövenyt.

Voltaképp azonban a vakító homokból vajmi kevés látszódott, mert az idetelepült forgatás szinte teljesen eltakarta. Igen, ez volt utam célja. A hangyabolyszerű fennforgás, amely reményeim szerint valahol magában rejtette Dennis-t is. Magam sem tudtam, mit fogok tenni, ha végre megpillantom. Nem volt tervem, csupán annyit tudtam, látnom kell. Annyi nap telt már el, mióta ott, a kőfalnál elbúcsúztunk!
Rögtön felfedeztem az istállót és a díszleteket, amiket nemrég még sötétben, az éjszaka kellős közepén láthattam. Nem telt bele sok idő, észrevettem Dennis-t is. A lován ült, Camulos-on, a csodás éjfekete ménen. Sötét csizmát és nadrágot, meg bő, fehér inget viselt, amit piszokfoltok, szakadások és néhány csepp – remélem – nem valódi vér tarkított. Kezében hatalmas kardot lengetett.

Vele szemben George bársonyos-barna lován egy számomra ismeretlen, vörös hajú, szeplős férfi ült. Csupán nadrágot viselt, sem csizma, sem pedig ing nem volt rajta. Termetre jóval nagyobb volt Dennis-nél és szemmel láthatóan izmosabb is.
Mindketten vérben forgó szemekkel méregették a másikat egy ideig, majd dühödten egymásnak rontottak. Fogcsikorgatva csaptak össze a kardok, fájdalmasan nyerítettek a lovak. Néhány pillanatig nem lehetett tudni, mi lesz a csata kimenetele, nem lehetett kivenni, ki üt éppen, és kinek fáj.

A küzdelemnek az vetett véget, hogy Dennis egyensúlyát vesztve kibukott a nyeregből és a puha homokban landolt. Ellenfele először meghökkent, majd miközben valamelyest hátrált a lovával, szorgalmasan igyekezett visszatartani nevetését, ám nem sok sikerrel járt. Válaszként Dennis ingerülten rámordult, mint egy sebzett oroszlán, ahogy feltápászkodott a fövenyről. Még a lovához is volt egy-két keresetlen szava, de a távolból nem hallhattam, mit is vágott a vétlen állat fejéhez.

A rendező indulatosan kiáltva leállította a felvételt. Dennis-hez lépett, de hiába szólt hozzá bármit is, ő egy vállrándítással elintézettnek vélte a dolgot és kardját elhajítva eltűnt a sürgő-forgó emberek között.

Közvetlenül alattam két, a parton ácsorgó és nevetgélő fickóra lettem figyelmes.

- A forgatókönyv szerint nem neki kellett volna leesnie a lóról, hanem a küzdőfelének – mondta az egyik a másiknak. – De már vagy tizenötödszörre rontja el.
- Ez azért fájhatott – hangzott a válasz. – Láttad mekkorát zuhant? Hálát adhat az égnek, hogy itt dolgozunk, a tengerparton és nem, mondjuk, valami sziklás helyen!
- Már napok óta ilyen… Ha nem szedi össze magát, még télen is itt fogunk rostokolni!

Nem hallgattam tovább e gúnyos párbeszédet, mert egyszer csak égető-perzselő tekintetet éreztem magamon. Ismerős érzés kerített hatalmába: egy régi estén a valósággal belém fúródó szempár, amelyről oly sokat ábrándoztam korábban. És most is ugyanazok a szemek néztek rám hasonló kitartással és elszántsággal: Dennis a parton állt, néhány díszlet-ház jótékonyan takarta szinte mindenki elől, csak előlem nem. Csodálkozó pillantása némán kérdezte: hát te meg hogy kerülsz ide? Majd elmosolyodott, arcára földöntúli öröm költözött. Türelmetlenül nézett körbe, s azonnal felfedezte a szűk kis ösvényt, ami meredeken vezetett fel a mezőre, amelynek széléről figyeltem. Határozott léptekkel indult meg a csapás felé.

Én azonban fejemmel nemet intettem, majd sarkon fordultam és futásnak eredtem. Nem, nincs szükségem több hazugságra és fájdalomra. Olyasvalaki kell nekem, akiben végre feltétel nélkül megbízhatok. Hiszen maga Dennis mondta: nem érdemel meg engem. Sőt, még Mike Winters is így gondolja, nem mintha az ő véleménye mérvadó lenne.

Szaladtam hát árkon-bokron át, egyszer sem pillantva hátra, ugyanúgy, ahogyan a tündérkirálylány futott a király elől. Csakhogy én nem torpantam meg a patakocska előtt, hanem egyetlen bátor mozdulattal átugrottam.

Menekültem tehát, mint a tündérhercegnő, azonban az én történetem más véget ért: engem nem értek utol.

***

Levelemet egy nem túl régi emlék felidézésével folytatom, ami mostanság állandóan a fejemben jár. Az a ködös hajnal, amikor a kertet körülvevő, nyirkos kőfalon gubbasztottunk, Dennis meg én, és egyenesen rákérdeztem arra, hogy milyen a kapcsolat közte és Audrey Brown között. Még most is itt cseng a fülemben a saját kiabáló-könyörgő hangom, ahogyan kérleltem őt, ne tegye tönkre a szememben a szigetet övező csodás varázst. „Nem veheted el tőlem Pire-t, érted?” – kiáltottam.

Utólag igazat kell adnom Katie-nek, aki már jóval korábban megmondta, hogy sok mindent valószínűleg éppen azért hittem el Dennis-nek, mert egyszerűen számomra is az volt a boldogítóbb, ha valóban igaza lett volna. Talán ezért is siklott át Dennis mindig olyan gyorsan e téma felett, ha előhozakodtam vele. Meglehet, mindketten éreztük valahol, hogy ez a valami, ez a tisztázatlan ügy megmérgezheti az itteni gyönyörűséges napokat, s ezért kerültük is a kérdést. Legalábbis nem beszéltünk róla annyit, amennyit kellett volna. Dennis nem tiszta lappal indult, és én nem sürgettem eléggé, hogy rendezzük végre ezt a dolgot. Kényelmesebb volt elfelejtkezni róla, a szőnyeg alá söpörni, és gondtalanul a pillanatnak élni. Igen, az én hibám is.

„Az őszinteség teljes hiánya és egyszerre két lány ámítása megbocsáthatatlan vétek lenne” – jelentettem ki egykor. És ehhez máig tartom magam. Dennis eljátszotta nálam az esélyét. És már nincs több, nem adhatok többet.

A szobám ablakában kuporogtam, de már vagy félórája ugyanarra a sorára meredtem a kezemben tartott könyvnek. Képzeletemet nem a sikertelenül olvasni próbált történet, hanem a saját, keserű gondolataim vették szárnyaikra. Bús ábrándozásomból a lépcső felől hallatszó, a nyitott ajtón át akadálytalanul besurranó zaj ébresztett: Katie könnyed lépéseit ezer közül felismerném. És tényleg: pár pillanaton belül barátnőm dugta be mosolygó arcát az ajtó résén keresztül.

- El sem fogod hinni, mi történt!
- Hát akkor gyere beljebb és meséld el! – bátorítottam.

Katie belépett és kényelmesen letelepedett kockás huzatú, süppedős öreg fotelembe.

- Az imént Annie és Daisy jártak nálam. Keservesen panaszkodtak, hogy bejárták a környék összes létező esküvői szalonját, de egyikben sem bukkantak olyan ruhára, amelynek láttán felkiálthattak volna: igen, ez az! Így hát hosszas fejtörés után arra jutottak, hogy engem kérnek meg, varrjam meg azt a ruhát.
- És te elvállaltad?
- Hát… nem akartam. Tele vagyok vendéggel, ráadásul erre az esküvőre biztos a sziget apraja-nagyja új frizurát akar majd magának csináltatni, úgyhogy nem igazán van rá időm… - nézegette elgondolkodva a mennyezetet.
- Te mégis igent mondtál.
- Úgy van – nevetett pajkosan Katie. – Daisy addig-addig hízelgett, hogy neked is milyen szép tündérruhát varrtam évekkel ezelőtt a vásárra, hogy végül belementem. Ravasz egy lány ez a Daisy, nem árt vigyázni vele!
- Gondolom, Annie, azazhogy inkább a húga részletes instrukciókkal látott el. Neked már semmin sem kell gondolkodnod, csak legyártanod a megrendelt öltözéket.
- Nem egészen – rázta a fejét. – Meglepő módon nem sokat mondtak, csupán annyit, hogy olyan legyen, amilyenben én magam is szívesen oltár elé állnék. Ám ezt a kérést nem teljesíthetem.
- Miért nem? – tettem le kezemből a könyvet csodálkozva.
- Mert azt a ruhát, amiben én férjhez mennék, saját magamnak fogom megvarrni – kacagott. – Már hosszú évek óta itt él a fejemben egy kép az álomruhámról, nem fogom azt másnak átengedni. Még nem tettem le teljesen arról, hogy egyszer férjhez megyek…
- Férjhez is fogsz menni, Katie, én ebben egy percig sem kételkedem! – mosolyogtam rá biztatón. – Lássuk csak… kell tehát egy gyönyörűséges menyasszonyi ruha. Olyannak kell lennie Annie-nek benne, mint egy királykisasszonynak. Hiszen minden kislány arról álmodozik, hogy ezen a nagy napon ő lesz a világ legesleggyönyörűbbje. És mindenkinek elakad a lélegzete, amint megpillantja.
- Mint a legendabéli földöntúli szépségű tündérhercegnő? – vetette közbe Katie.
- Pontosan! – pattantam fel és lelkesen járkálni kezdtem fel s alá a szobában. – Ragyogónak kell lennie, fényességesnek, csipkével és selyemmel, gyöngyökkel és aranyszálakkal. Hosszú, hatalmas szoknyával, talán egy kis uszállyal… szűk derékkal, tölcsérszerű ujjakkal. Finom hímzésekkel: virágokkal, pillangókkal és levélkékkel. És persze lágyan hullámzó fátyollal – tettem hozzá elragadtatottan.
- Kellett nekem téged kérdezni – nevetett Katie. – De rendben, legyen hát ilyen káprázatosan tündöklő és egyúttal rengeteg munkát igénylő ez a fránya ruha! Viszont beláthatod, egyedül nem végeznék vele időre, nekem egy ilyen gönc elkészítése, amit leírtál, legalább karácsonyig eltartana, márpedig a meghívókat már szétküldték. Egy szó, mint száz: segítened kell!