Huszonhármas számú palack

Ahogy ígértem, még az idén itt az új rész ;) Boldog új évet mindenkinek!



Ó, milyen más minden!

Amikor a legutóbbi üzenetemben azt írtam, új időszámítás kezdődött a múlt éjjel, nem túloztam. A parti lelkizésünk után ismét ott aludtam (a vendégszobában!), és másnap megint együtt reggeliztünk, azzal búcsúzva, hogy este lemegyek, de olyan… más volt a hangulat. Mintha megtört volna a jég, leomlott volna egy fal. Érezhetően közelebb kerültünk egymáshoz. A munkában, az ágyak bevetése és az egész fogadó felporszívózása közben bőven volt időm gondolkodni, alaposan megrágni minden egyes szót, amelyet váltottunk Nickkel az ominózus motoros eset óta, és rájöttem a titok tényleg mindössze annyi, hogy a kommunikációnk kétoldalúvá vált.

Eddig legfeljebb annyit kérdezett tőlem, hogy kérek-e kávét, milyen zenét szeretnék hallgatni vagy lejövök-e legközelebb is újabb anekdotákat hallgatni Michelle-ről. (Jó, nem pontosan így mondta, tudod, de érted, mire gondolok.)

Ma viszont olyan dolgokat firtatott, amelyek arra utaltak, hogy 1. odafigyelt arra, amit meséltem neki, és 2. magában tovább gondolkodott a hallottakon, mert csupa tisztázó, értelmező kérdést tett fel. Például, hogy mi volt a neve a srácoknak a bandában, és pontosan milyen sorrendben is léptek le. Vagy hogy hogyan adtam be anyuéknak, hogy otthagyom a sulit a zenélésért. És amikor válaszoltam, elmerengett, mintha gondolatban lejegyzetelné a hallottakat.

Fura, nem? Mármint örülök neki, hiszen ezt akartam, és igyekszem nem arra gondolni, hogy ha tényleg ennyire érdekli, mi van vele, mi a történetem, akkor miért nem kérdezett rá előbb, magától. A Michelle halála utáni gyász biztosan lebénította az agyának azt a részét, amely a többi ember iránti érdeklődésért felel. Vagy csak annyira félénk, hogy nem mert rákérdezni... Na jó, Nick Donnellyről beszélünk, a hírhedt nőcsábászról, akarom mondani egykori nőcsábászról, és bár Michelle pálfordulatot hozott az életébe, azért biztos nem csinált gyáva kukacot belőle. Úgy értem, helló, ez az ember sziklát mászik biztosítókötél nélkül, teljesen józanon!
Komolyan, nem akarok ezen filózni, mert nem akarom tönkretenni a frissen talált boldogság-morzsámat, és azt hiszem, lehetek annyira megértő, hogy ezt tényleg Michelle számlájára írom.

Miután késő délután végre befejeztem a műszakot, keserűen állapítottam meg, hogy az eső, amely napközben kezdett el szakadni, nem állt el. Semmi kedvem nem volt kimenni, pláne, hogy nem biciklivel jöttem reggel. Tudtam, mire leérek a partra, bőrig ázom.

Habozva álltam a küszöbön, magamban melegebb éghajlatra küldve Nicket, amiért nem hozott mobiltelefont a száműzetésébe. Mert akkor most felhívnám, lemondanám az estét, hazarohannék, és bár ugyanúgy eláznék, de utána rögtön melegedhetnék a forró zuhany alatt.

Úgy nézett ki, az esőnek esze ágában sem volt elállni, mintha überelni akarná a bibliai negyvennapos özönvizet. Nem úgy festett, mintha egyhamar elzárnák az égi csapokat, szerintem inkább csőtörés volt odafenn.

Így aztán kénytelen-kelletlen az esőben indultam el Nick házához. Hideg volt és sötét, minden szürke és vészjósló, mint egy ócska horrorfilmben. Persze jobb lett volna, ha reggel a vízhatlan dzsekimben indultam volna el, és nem csak egy vastag kötött pulcsit húztam volna fel, de mentségemre legyen mondva, hogy akkor még sütött a nap, és nyoma sem volt esőfelhőnek.

Természetesen mire leértem a partra, ahogy megjósoltam, csuromvizes lettem, és akkor még enyhén fogalmaztam. A hajam és a ruhám jeges borogatásként tapadtak rám, éreztem, ahogy egész testemben remegek. Ha ettől a kalandtól nem fázom meg, akkor semmitől.

Utolsó erőmmel kopogtattam az ajtón, és reménykedtem, hogy a házból kiszűrődő The Clash-koncert ellenére Nick meghallja.

Meghallotta.

- Joley! – kiáltott fel csodálkozva, amint szélesre tárta előttem az ajtót. – Bármibe lefogadtam volna, hogy ma nem jössz.
- Hiszen megígértem – válaszoltam elhaló hangon, miközben lehámoztam magamról a pulcsit, amelyből facsarni lehetett volna a hideg vizet.
- Persze, de gondoltam, az ítéletidő érvényteleníti az ígéretedet.
- Nincs telefonod, nem tudtam szólni, hogy nem jövök – vontam meg a vállam egy bocsánatkérő mosoly kíséretében, holott igazán nem követtem el semmi rosszat. Nick azonban a fejét csóválva nézett rám, és úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre. Mintha szerepet cseréltünk volna.
- Na, gyere – határozta el magát, és a fürdőszoba felé vonszolt.

Volt ott egy picike öreg kályha, Nick odahúzott mellé egy széket, némán rámutatott, és miközben letelepedtem, begyújtott a fonott kosárban előre odakészített fával. Aztán forró vizet engedett a kádba. Nemsokára az egész helyiséget beterítette a gőz, és úgy éreztem, a fagyott tagjaim mintha kezdtek volna kiengedni. Bíztam benne, hogy az arcomba is visszatért a szín.

- Remélem, jó a víz – fordult felém Nick félszegen. – Tudod, én inkább az a zuhanyzós típus vagyok, de azt hiszem, neked most jobban esne egy fürdő.

Bólintottam, és vártam, hogy elmenjen. Hiszen nem volt más hátra, mint hogy nekivetkőzzek és belecsobbanjak a forró habokba. Valószínűleg csak két másodperc volt, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre rávette magát, hogy megforduljon és kimenjen.

Miközben nagy nehezen kicsomagoltam magam a vizes göncökből, azon gondolkodtam, vajon mire gondolhatott, miért nézett rám úgy. Biztos baromi nagyképűnek tartasz, de nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy nem olyan régen én is éppen így néztem rá. Amikor a viharos tengeren való evezés után kijött a partra. És tetőtől-talpig vizesen tapadtak a ruhák a testére.

***

Mikor úgy egy órával később jobb híján egy hatalmas törülközőbe tekerve magam kiléptem a fürdőből, a küszöbön egy halom ruhát találtam, amelyekben az volt a közös, hogy mind hívogatóan puha, vastag, meleg darabok voltak. Természetesen kicsit sem zavart, hogy Nick cuccai voltak, sőt. És persze egyik-másik már ismerős volt az első találkozásunk estéjéről.

- Azt hiszem, lassan el kellene gondolkodnod azon, hogy betárolod nálam pár pulcsidat, mert úgy tűnik, rendszert akarsz csinálni abból, hogy csuromvizesen állítasz be hozzám – mondta Nick vigyorogva, amikor pár perccel később meglátott a ruháiban. Ezek szerint neki is déja vu érzése volt.

A kezembe nyomott egy nagy bögre forró csokoládét.

- Nem narancsos, de remélem, megteszi – közölte, és letelepedett a földre a kandalló elé, ahol barátságosan pattogott a tűz.

Melléültem, kényelmesen nekidőltem a mögöttünk lévő kanapénak és élvezettel bámultam a táncoló lángokat. Annyira jól éreztem itt magam… biztonságban.

- Kérsz valamit enni? – törte meg a csendet Nick, majd nagyot kortyolt a csokoládéjából.
- Hát, ha magadnak amúgy is rendelsz egy pizzát, kérj nekem is. Extra sajttal.
- Sajna a Turner Island-i pizzéria nem vállal kiszállítást Pire-ra. Kár, mert meglepően jó náluk a kaja. A múltkor, amikor… odaát voltam, ott vacsiztam.

Igen, az ominózus motorozás után. Nem csoda, hogy elakadt a mondat közepén. De már nem haragszom rá. Felesleges a „mi lett volna, ha?” kérdésekkel gyötörni magunkat, és úgy érzem, sőt, meggyőződésem, hogy a múlt éjjel után már nem térünk vissza a felelőtlen, vakmerő kalandozásokhoz. Hiszen már minden más.

- Jobb, mint a manhattani luxuséttermek, ahova még nemrég jártál? – kérdeztem nevetve.
- Ott általában lesifotóst szolgáltak fel köretként – fintorgott.
- Hát, az én nem létező énekesi karrieremnek jót tenne az efféle publicitás.
- Gondolod, hogy a bulvárlapok segítenének? – nézett rám hitetlenkedve.
- Az is reklám – vontam meg a vállam. – Bár már mindegy, úgysem lesz ebből semmi. Csak ideje lenne eldöntenem, mihez kezdjek az életemmel. Annyira magabiztos voltam, hogy sosem készítettem B-tervet.. Á, ez olyan fura!
- Micsoda?
- Hogy rólam beszélgetünk. Hogy valakivel ilyenekről beszélgetek.
- Magadról?
- Magamról. A nagyinak nem nagyon említem, mert tudom, hogy így is halálra aggódja magát miattam. Szóval inkább nem zaklatom az önmarcangolásommal. Anélkül is épp elég nagy lelkiismeret-furdalásom van, amiért megkeserítem az eddig boldog, békés, nyugodt napjait.
- Biztos vagyok benne, hogy ő ebben egyáltalán nem értene egyet veled.
- Persze, hogy nem, ahhoz túl jószívű. De attól még így van.

Nick felkelt, és hamarosan egy óriási zacskó chipsszel tért vissza.

- Bocsi, jobbal nem szolgálhatok.
- Le kellene menned Mr. Thompsonhoz bevásárolni – emlékeztetettem.
- Vagy elugorhatunk abba a bizonyos pizzériába.

Randira hívott volna? Akkor eszembe sem jutott elgondolkodni ezen, mert az agyamban rögtön megszólalt a vészcsengő.

- Sajnálom, nem mehetek.
- Nem azt mondtam, hogy most. Nem is tudnánk, hacsak nem vállalod be az evezést a csónakommal. Igaz, még mindig esik odakinn. Talán holnap vagy azután…
- Nem mehetek – ismételtem meg. – Miért nem bámulhattuk csak egyszerűen a tüzet? Miért kellett...? – Észre sem vettem, hogy hangosan mondtam ki a gondolataimat.
- Beszélgetnünk? Hát nem ezt akartad? – pislogott csodálkozva Nick.
- Tévedtem – jelentettem ki, és felpattantam. Kinéztem az ablakon, tényleg szakadt az eső, de talán ha elég gyorsan futok haza… Az ajtóhoz léptem, ám Nick ott termett, és elállta előttem az utat.
- Miért menekülsz? – Nem volt dühös, egyszerűen csak kíváncsi.
- Nem menekülök! Engedj ki! – követeltem, és úgy éreztem magam, mint egy csapdába esett állat. Hogyan lehetséges, hogy a pár pillanattal korábbi idillből ez lett?
- Csak megint elázol, semmi értelme most elindulnod – állapította meg Nick még mindig nyugodt hangon.
- Ezt hadd döntsem el én! – vágtam vissza idegesen. Azonban sehogy sem sikerült a kilincs közelébe férkőznöm, mert ő csak állt rendíthetetlenül az ajtó előtt.
- Jól van! – adtam meg magam. – Mit akarsz hallani?
- Kezdetnek megteszi, hogy hirtelen miért nem beszélsz szívesen magadról. Pedig a múltkor nem volt gond.
- Senki sem beszél szívesen a problémáiról. Legalábbis nem állandóan.
- Ó, ebben nagyon tévedsz – vigyorgott. – Ha így lenne, miből élnének a pszichológusok?
- Nos, én nem vagyok ilyen. Mások előtt beismerni, hogy gondjaim vannak, a gyengeség jele. Tegnap éjjel sem kellett volna, csak… nem is tudom, mi volt velem, de az biztos, hogy hiba volt. Gyengeség.
- Ez hülyeség. Senki sem tökéletes.
- De nekem másom sincs, csak problémám! – csattantam fel. – Ráadásul hogy jövök én ahhoz, hogy neked panaszkodjak? Éppen neked?

Nick azonban mintha meg sem hallotta volna.

- Joley, miért nem mehetsz el Pire-ról?

Ó, csak ezt ne kérdezte volna! Már éreztem is a szemembe gyűlő könnyek forróságát. Most már biztos, hogy mégsem volt olyan jó ötlet azt kívánni, bárcsak megkérdezné, hogy vagyok, milyen az életem. Mert azóta folyton csak sírok és nyavalygok.

- Nem mehetek – suttogtam lehajtott fejjel. – Odakinn ott az egész világ. Ahol megbuktam. Nem vár ott rám semmi, mert nagyon elszúrtam. Csak ott állnék egyedül, és mindenki rajtam nevetne. Legalábbis én így érzem. Itt biztonságos, itt jó. Sosem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom, mert mindig is gyűlöltem ezt a szigetet. De itt még nem rontottam el semmit, és itt senki nem vár el tőlem többet, mint hogy szorgalmasan dolgozzam a pubban, és erre talán még képes vagyok. Többre nem.
- Félsz elmenni innen?

Tétován bólintottam. Eddig is tudtam, hogy folyton csak halogatom az indulást, pedig ha nagyon akarnám, már mehetnék, van elég pénzem az utazásra, aztán Londonban beállhatnék egy pubba, és csinálhatnám azt, amit eddig itt. Most már mondhatom azt is, hogy van tapasztalatom pulttörlésben és sörcsapolásban.

De valójában nem szimplán halogattam az utazást, hiába hangoztattam úton-útfélen, hogy amint lehet, lelépek. Igazából nem is akartam elmenni innen soha. Úgysem sikerülne, csak megint elrontanék mindent, akkor meg mi értelme lenne?

- Itt biztonságos – ismételtem meg halkan.
- Az – erősítette meg Nick, és átölelt.

Jó volt belefeledkezni az ölelésébe, mert csak így éreztem magam biztonságban igazán.

- Sajnálom – szólaltam meg.
- Ezúttal mit is? – kérdezte, és bár nem láttam az arcát, de a hangján hallottam, hogy nevet.
- Hogy már második este borítom rád a problémáimat, és neked kell vigasztalnod engem, nem pedig...
- Elegem van abból, hogy mindig én szenvedjek – szakított félbe vigyorogva. – Majd beosztjuk, melyik este ki melyik szerepet játssza.

Tehát két egymást követő este én voltam az ügyeletes szenvedő. Na, holnap majd cserélünk. Jó kis barátság ez, mi?

Időközben aztán elállt az eső, és úgy kitisztult az ég, hogy bevállaltam a hazautat. Még a végén a nagyi megint aggódna, amiért ilyen sokat maradok ki! Elég csípős volt az idő, de Nick adott még egy pulcsit, és ahogy így, alaposan bebugyolálva lépkedtem felfelé a hegyoldalon, elég fura látvány lehettem.

De aztán csak hazaértem, szépen kialudtam magam, majd reggel kínzó torokfájással ébredtem. Remélem, nem fáztam meg az éjjel, még csak az hiányozna!

A testileg-lelkileg meggyötört
Joley

Boldog karácsonyt!

Remélem, mindenki, aki ebben az évben erre járt, nem bánta meg, hogy erre az oldalra tévedt, és jót szórakozott, örömét lelte az olvasgatásban, nézelődésben. Ahogyan én is, amikor A sziget foglya történetét szövögettem, és Pire csodálatos szigetére repülhettem a szürke és rohanós hétköznapok elől.
Tartsatok velem jövőre is, sőt, ígérem, a történet még az idén folytatódik egy új résszel!
Addig is íme, az én karácsonyi novellám, egy habkönnyű ajándék Nektek - én ezzel kívánok

Boldog Karácsonyt!

Édes Álom

A karácsony a legtöbbeknek az év legszebb napját jelenti. Mint a szomszédban lakó Emilynek, aki még hajnalban indult el a férjével a kórházba, hogy hamarosan magához szoríthassa élete legszebb ajándékát: elsőszülött gyermekét. Vagy a postás Franknek, aki tizenöt évnyi kitartó udvarlás után arra készül, hogy megkérje a szemközti házban élő Marie kezét. Esetleg a két utcával odébb élő Sandrának, aki egy óra múlva indul a reptérre, hogy elhozza az ünnepekre hazaérkező, külföldön katonai szolgálatot teljesítő vőlegényét. Vagy az abban az óriási, kékre festett házban lakó kis Eddie-nek, aki joggal reménykedik abban, hogy idén teljesül a kívánsága, és a fa alatt ott találja majd a kutyust, amelyért már hónapok óta könyörög a szüleinek.

Igen, a karácsony mindenkinek örömet, boldogságot, felejthetetlen pillanatokat, békét, nyugalmat, szeretetet jelent. Azt a napot, amelyre megéri egész évben várni, hosszú hetek óta készülődni, és amelynek az emlékét évekig megőrizzük a szívünkben. Vagy legalábbis a következő karácsonyig.

Mindenkinek ilyen vidám ez a nap. Pontosabban szinte mindenkinek, Mert a hólepte házak között megbúvó, picinyke süteményezőből mintha sokkal inkább a düh köde szivárogna, semmint fűszeres mézeskalács-illat. Holott ha valahol, itt aztán tényleg mindent el kellene lepnie a meleg karácsonyi hangulatnak. Hiszen mégiscsak egy csöppnyi cukrászdáról van szó, ahova az emberek a nagy karácsonyi rohanás és vásárlás közepette térnek be egy csésze finom kávéra és egy szelet csokoládés fatörzsre, vagy ahonnan beszerzik az ünnephez nélkülözhetetlennek tartott ínyencségeket, amelyeket nincs idejük, kedvük, energiájuk vagy merszük maguk elkészíteni.

És az Édes Álom kicsike helyiségével első látásra nincs is semmi gond: az ablakokat, az épület előtti keskeny teraszt és az odavezető sövényt mind színes égőkkel díszítették, a legnagyobb ablakban egy Mikulás integet vidáman a betérőknek, a bejárati ajtón malomkeréknyi, magyalágakból kötött koszorú, odabenn mindenfelé ezernyi mécsláng, a néhány asztalkán piros terítő, a vázákban masnival átkötött fenyőágak és minden talpalatnyi helyen kisebb-nagyobb angyalkák, rénszarvasok, hóemberek, csillagok.

És nincs semmi gond a krémes forró csokoládéval sem, amelyet ilyentájt karácsonyi mintás bögrében szolgálnak fel, a tucatnyi aprósütemény, torta és kalács pedig mind kifogástalan, ellenállhatatlan ízű és az alkalomhoz illően ünnepi díszbe öltöztetett. A kiszolgálásra sem lehet éppen panasz: a két gimnazista lány, akik a téli szünetben Rudolf-mintájú kötényben és Mikulás-sapkában sürögnek-forognak, kedvesek, gyorsak és folyton mosolyognak.

Csakhogy Szenteste van, a lányok már végeztek a műszakkal, a vendégek már rég hazatértek, a sütemények csaknem mind elfogytak, a legtöbb házban már otthon a család, mindenki ráhangolódott az ünnepre, a világ arcára mintha letörhetetlennek tűnő mosoly ült volna ki. És az Édes Álom elvileg félóra múlva bezár.

Már csak egyvalaki ügyködik az üzletben: Sadie, a tulajdonos, egyben főcukrász. Fenyőzöld pulóverét könyékig felgyűrte, karja liszttől fehér, szőkésbarna kontya zilált, és az ő arcán mindenféle kifejezés váltogatja egymást a méregtől a kétségbeesésig, csak éppen mosoly nem. Hogyan is nevethetne, amikor rajta kívül mindenki jól megérdemelt pihenését tölti odahaza? Talán ő nem dolgozott elég keményen egész évben? Dehogynem! Mégis neki kell még mindig itt húznia az igát, lekönyvelnie a napi forgalmat, kitakarítania, elpakolnia a konyhában, összecsomagolnia a megmaradt süteményeket és gondoskodnia arról, hogy az üzletet nyugodtan itt hagyhassák a pár napos karácsonyi szünetre. A fene egye azt az átkozott jó szívét, amiért ma korábban hazaengedte Aishát és Gabyt! De sebaj, már minden feladattal végzett, percek kérdése, és ő is indulhat haza.

Ebben a pillanatban megszólalt az ajtó feletti csengő, és egy férfi lépett be a süteményezőbe.

- Helló – köszönt, miközben vidáman a zsebébe dugta kesztyűjét és lerázta a havat a sapkájáról. Amikor a kabátját is levette, ahogyan a pult felé közelített, Sadie elfintorodott: ezek szerint ez sem mindössze egy maradék kalácsért ugrott be, hanem maradni akar.

- Helló. Félóra múlva zárunk – közölte kimérten a nő. Tudta, hogy udvariatlanságával egy potenciális törzsvendég elvesztését kockáztatja, de nem érdekelte. Elvégre neki is joga van időben hazamenni karácsonyeste, nem?

- Tudom – felelte könnyedén a vendég, és az antik faliórára pillantott. – Vagyis van még időm inni valamit.

Sadie igyekezett nem arra gondolni, hogy ostobaság volt már zárás előtt lezárni a pénztárat, de az elmúlt másfél órában a kutya sem nézett be az üzletbe, már csak becsületből nem tette ki a „Zárva” táblát, és szentül megfogadta, hogy jövőre első dolga lesz átírni az ünnepi nyitvatartást.

- Forró csokoládét adhatok? – kérdezte, és már nyúlt is egy fagyöngy mintás bögre után. A vendégek kilencven százaléka ezt kérte a napokban.

- Nem, köszönöm, maradnék a kávénál.

Sadie gyanakodva pillantott hátra a válla mögött. A pultnál már kényelmesen helyet foglalt férfi pulóvert, alatta fehér inget viselt, olyan laza elegancia jellemezte, mintha egy családi körben eltöltendő vacsorára tartana. Sadie jóképűnek és férfiasnak találta, és az igazat megvallva csalódott is volna benne, ha ilyen magabiztosságot sugárzó külsővel csokoládét szürcsölgetett volna egy jó erős fekete helyett. Az nem illett volna hozzá.

- Esetleg valamilyen süteményt adhatok hozzá? – érdeklődött a nő. Már sikerült a gorombaságot kiirtania a hangjából, de a kedvességre még képtelen volt. Ahhoz egyszerűen túl fáradtnak és idegesnek érezte magát.

A kései vendég egy örökkévalóságnak tűnő ideig nézegette a süteményes pultot, amelyben két, élénk színekkel díszített muffinon, három szelet cukormázzal borított kalácson, egy krémes fatörzsvégen és egy árva, csupasz csokoládés kekszen kívül semmi sem maradt. Sadie a többit már rég összecsomagolta, ezeket még csak azért nem, hogy azért mégse kongjon az ürességtől a pult.

- Azt a csokis kekszet kérem – mutatott a férfi. A nő magában elmosolyodott: bármibe le merte volna fogadni, hogy a vendég ezt fogja kérni, és nem a mázas-krémes süteményeket választja.

A keksz és a kávé a vendég elé került, Sadie pedig kisétált a pult mögül, hogy elkezdje feltenni a székeket az asztalra. Sosem szokott ilyesmit tenni, de remélte, ez elég félreérthetetlen jelzés lesz az utolsó pillanatban beesett férfinak, hogy minél fürgébben igya a kávéját és majszolja a süteményét.

A vendég Sadie felé fordult a széken.

- Látom, alig várja, hogy hazamehessen végre.

Tehát értette a célzást, ám a hangjából úgy tűnt, Sadie jó vendéglátóshoz cseppet sem illő – és más napokon rá egyáltalán nem jellemző – viselkedése nem szegte jókedvét.

- Valójában csak azt várom, hogy kiszabadulhassak innen – felelte. – Már akkor is boldog leszek, ha lekapcsolhatom a villanyt és elindulhatok a kocsimhoz.

- Hajtós nap? – harapott bele a férfi a kekszbe.

A nő megsemmisítő pillantást vetett rá, de persze ez is hatástalan maradt, a vendég rendíthetetlenül mosolygott.

- Egy év egy szénbánya mélyén kellemes délutáni teázás ahhoz a cirkuszhoz képest, ami itt van karácsony előtt – sziszegte. – Hetek óta napról napra rosszabb lesz a helyzet, és persze a Szenteste a legborzalmasabb. Mindenki ilyenkor kap észbe, hogy nincs otthon sütemény, vinne még valami finomságot a vendégségbe vagy, hogy idén tortával akarja meglepni valami távoli rokonát. És akkor még nem is beszéltem azokról, akik ilyentájt jönnek rá, hogy bár azt hitték, nagyszerűen megtervezték a holnapi húszszemélyes ebéd menüjét, a desszert lemaradt, és hirtelenjében vagy egy fél tucat tortát és több kiló aprósüteményt akarnak elvinni, természetesen mindet egyedi megrendelés alapján.

- Akkor tényleg ez önöknél a főszezon. Gondolom, legalább a bevételre nem lehet panasza.

- Nem ez a lényeg – lépett vissza a pult mögé Sadie, és nekilátott elpakolni a maradék süteményeket – túl harapós kedvében volt ahhoz, hogy ne csináljon semmit, valamivel le kellett kötnie az idegességtől remegő kezeit. – Vagy két hónappal ezelőtt, amikor összeállítottam az idén kínált karácsonyi sütemények listáját, még nagyon izgatott voltam, és az első marcipánfenyők elkészítése is csupa móka meg kacagás volt, de mostanra már egyszerűen elegem lett. Ha még egy adag habcsókot el kéne készítenem, inkább főbe lőném magam!

- Nem is tudtam, hogy létezik olyasmi, mint a túlzásba vitt karácsony – vigyorgott a férfi.

Remek, ez aztán jót mulat rajtam, miközben én meg majd’ felrobbanok! – pufogott magában Sadie. Arra gondolt, ha a férfi ilyen remekül szórakozik, még kevésbé hajlik a gyors távozásra. Mégsem tudta visszafogni magát.

- Az egyszer biztos, hogy nekem éppen karácsonyra megy el a kedvem az egésztől – mondta közönyös hangon. – Már nem tudok örülni a karácsonyfának, az ajándékoknak, az összegyűlő családnak. Csak túl akarom élni, hogy aztán végre jól kialhassam magam. Lehet, hogy legközelebb kihagyom a karácsonyi főszezont, nem ér ez meg egy idegösszeroppanást.

A férfi arcáról erre lefagyott a vigyor.

- Komolyan beszél?

Sadie bólintott. Egy darabig hallgattak, a nő már kikapcsolta a kávégépet – minden készen állt a zárásra, a férfi pedig elgondolkodva falatozott. Sadie-t nem zavarta a csend, de a vendég megszólalt.

- Gondolja csak végig: jövőre másképp csinálná?

Sadie engedelmeskedett a kérésnek: alaposan elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Ő volt az Édes Álom messze híres süteménykölteményeinek kitalálója és megvalósítója. A cukrászda létrehozója, aki saját édes álmát váltotta valóra évekkel ezelőtt, amikor kivette a poros helyiséget, amelyben egykoron szerszámbolt működött. Senki sem hitte, hogy sikerre viheti tervét, ám hamar bebizonyosodott: a kisvárosnak mindig is egy ilyen hangulatos találkozóhelyre volt szüksége, az emberek már nem is értették, korábban hogyan voltak képesek a barátságos kis cukrászda, azaz annak ellenállhatatlan édességei nélkül élni.

Sadie természetesen imádta a helyet: a süteményező édes illatú melegében igazán elemében volt, folyton pörgött, új recepteken törte a fejét, vagy éppen azon, miként csinosíthatná tovább a helyet. Ritka szabad perceiben pedig szívesen csevegett a vendégekkel, és gyakran kikérte a véleményüket, hogy milyen süteményt látnának még szívesen a már így is rendkívül széles kínálatban.

És a karácsony volt a kedvenc időszaka. Amikor százszámra szaggathatta rénszarvas alakúra a linzert, csillagokkal díszítette az almás pitét is, és magyalág-mintát hintett porcukorral a csokoládétorta tetejére. Mert ilyenkor minden az ünnepről szólt, és ez alól az egész évben kapható sütemények sem menekülhettek, nekik is karácsonyi díszt kellett ölteniük, hogy méltón ülhessenek az aranygyöngyökkel megszórt gyümölcskenyerek és a művészien felékesített mézeskalácsok közé. És miközben a hangszórókból vég nélkül szóltak Frank Sinatra megunhatatlan dalai, a vendégek megtárgyalták, ki hogyan díszíti idén a karácsonyfáját, vagy kinek mit akar ajándékozni.

Igen, Sadie imádta az Édes Álom hangulatát, különösen ilyenkor, karácsony táján. Amikor sosem lehetett elég a mámorító, fűszeres illatokból, és amikor a kis süteményező melege a gyermekkori, felhőtlenül boldog ünnepeket idézte.

Rendben, a végére kicsit besokallt, irigyelt mindenkit, aki már rég otthon volt, és átadva magát a karácsonyozásnak rég megfeledkezett a sütők kitakarításának keserveiről vagy az apró süteménymorzsák felseprésének kínjairól. De ez a hely az övé volt, az ő második otthona, az ő megvalósult álma, és ennek ára volt: igenis neki kellett lennie az utolsónak, aki mindent rendben hagyva maga mögött lekapcsolhatja a villanyt. És ez így volt még Szenteste is.

- Nem, jövőre is mindent pontosan ugyanígy csinálnék – jelentette ki végül, ahogy körbenézett a helyiségen.

A férfi elvigyorodott. Bekapta az utolsó falat kekszet, majd így szólt:

- Nos, örömmel látom, hogy idén is hűek maradtunk a hagyományokhoz, megvolt a szokásos kiborulásod, és persze megint én vezettelek rá, hogy felesleges ennyit idegesítened magad. Most már hazamehetünk végre, Mrs. Flynn?

Sadie elmosolyodott. Levette a kötényét, leemelte a fogasról a kabátját, és elfogadta a férfi felé nyújtott kezét.

- Igen, most már hazamehetünk, Mr. Flynn.

A férfi kinyitotta előtte az ajtót, de Sadie még visszalépett, hogy lekapcsolja a villanyt. Az Édes Álomra a hosszú, dolgos nap végén sötétség borult. Kivéve az ablakban díszelgő Mikulást: az továbbra is vidáman integetett utánuk.

Katarina karácsonyi ajándéka

A múltkori felhívásomra, melyben arra kértem mindenkit, hogy küldjetek karácsonyi novellákat egy kis ünnepi hangulatteremtésre, egymás megörvendeztetésére egyes-egyedül Katarina jelentkezett, aki azonban olyan remek írást küldött, amely felér vagy száz másik novellával. Köszönöm, Katarina, nagyon tetszett a műved!

Holnap a saját írásomat teszem fel, figyeljétek majd az oldalt karácsonyfa-díszítés közben is ;)

Katarina: Kis karácsonyi varázs

Ez volt az a pillanat, amikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Minden zavarta, nagy volt a zaj, erősek a fények, és nem békét érzett, hanem mindent elborító zűrzavart. A konyhában már elkészült a vacsora, a karácsonyfát is feldíszítették a gyerekekkel, csak az ünneplés maradt hátra, de pont ez nem működött. Tudta, hogy most ki kell szellőztetnie a fejét, mert ha nem teszi, ma még robbanni fog.

Amikor kilépett az utcára, meglepve látta, hogy havazik, és nem is akárhogyan: hatalmas, gyönyörű pelyhekben hullott a hó. A park felé indult. Rex, az öreg németjuhász ifjonti lelkesedéssel ugrándozott a lába mellett, mert szerette a havat, még akkor is, ha az elfedte a számára annyira fontos, ismerős és ismeretlen szagokat. Azt is csak most vette észre, hogy besötétedett, annyi volt a dolga, hogy jószerivel az ablakon sem nézett még ma ki. Hetek óta ugyanazzal a problémával küzdött: a karácsonyi hangulat idén csak nem ért még el hozzá. Hiába az üzletek szebbnél szebb, csillogóbbnál csillogóbb ünnepi díszei, vagy a rádióból szinte megállás nélkül áradó karácsonyi zene, ő csak nem érezte jól magát, pedig egyébként szerette a karácsonyt. Gyermekkora karácsonyait is szerette, bár az ünnep többször hozott szomorúságot, mint ahányszor örömet. Később néhányszor magányosan is töltötte a karácsonyt, mégis minden évben talált valami szépet benne. Most nem. Annyi volt a gond és a baj az idén, úgy érezte, hogy a problémákkal való versenyfutásnak már sohasem lesz vége. Voltak veszteségek is: véget ért egy több évtizedes barátság – és a legfájóbb, hogy most sem tudja, miért -, más barátoktól a távolság választja el. Elveszített néhány illúziót is – de ezek az illúziók olyanok, mint a bumeráng, elveszíti és visszakapja őket azért, hogy újra elveszíthesse. Voltak csalódások, és kitűzött célok is, amelyek később elérhetetlennek bizonyultak. Telnek-múlnak az évek, karácsonyok jönnek és karácsonyok mennek, de a teljesség érzete csak nem adatik meg. Szomorú volt, mert imádott adni, de az idén nem tudott. Ismerte az ajándékozás örömét, sokaknak szeretett volna örömet szerezni, mégis, ezen a karácsonyon ez sem adatott meg, és ez fájt!

Ahogyan lehajtott fejjel bandukolt, egyszer csak felkapta a fejét a csendre. Ahogyan vastagodott a hólepel, úgy lett nagyobb a csend is körülötte. Megállt és felemelte a fejét, hagyta, hogy arcát a megcirógassák a hópelyhek. Mintha csengettyű szólt volna … csilingelő hangot hallott, hitetlenkedve nézett körül, de nem látott senkit. Fejét rázva tovább indult, amikor hangot hallott újra, s mintha valaki megérintette volna az arcát. Most nem csengő szólt, amit hallott, csak suttogás volt csupán.

Karácsony van, miért szomorkodsz? Ez az ünnep a szereteté és az örömé! Ne arra gondolj, ami nem sikerült, hanem arra, ami igen! Ne a veszteséget számold, hanem az örömöket! Ne a félelmeidet lásd, hanem a bátorságot, ne a rosszat, hanem a szépséget! Tedd félre most a bút és a bajt, mindegyik megvár! Nyisd meg a szíved, a lelked, fogadd be mindazt, amitől ünnep ez a nap!

Csodálkozva nézett körül, de a néptelen parkban rajta kívül nem volt senki. Nem tudta, ki szólhatott, de a szavak gyógyírként hatottak rá. Még nem indult haza, a házak között sétált inkább. Benézett az ablakokon. Már álltak a karácsonyfák, a gyertyák fényétől színesebb lett az este. Egy fiatal lány jött szembe az egyre sűrűbb hóesésben. – Boldog karácsonyt! – intett, és mosolyogva továbbment.

Ideje volt hazatérni, hiszen őt is várták. A lakásba már könnyebb szívvel lépett be. Vacsora után körülállták a karácsonyfát, a gyerekek megkapták az ajándékokat, s egy bögre illatos teával a kezében ő is osztozott az örömükben. Bár az ajándékok szerények voltak, fia is, lánya is megkapta, amire vágyott, szemükben nem látott csalódottságot.

Órákkal később, amikor már mindenki aludt, ő az ablaknál állt a karácsonyfa mellett, és gyermeki öröm töltötte el, ahogyan csodálta, hogyan csillognak a színes gömbök a gyertyafényben. Homlokát az ablaküveghez támasztva nézte a behavazott tájat, s ahogyan a hópelyhek elfedték a kinti szürkeséget, úgy tisztult meg az ő lelke is, és végre megérezte azt is, amire annyira vágyott: a meghittséget, a nyugalmat, és újra elvarázsolta a karácsony!

Huszonkettes számú palack

Nagyon kíváncsi vagyok, mit gondoltok erről a részről, mert lesz benne egy nagy fordulat ;) Mielőtt azonban nekifognátok az olvasásnak, hadd emlékeztesselek Benneteket, hogy várom a karácsonyi történeteket, az ünnepig még van 2 hét, úgyhogy rajta, alkossatok! :)


Amikor új időszámítás kezdődik

Minden a feje tetejére állt, komolyan mondom, a világ kifordult a sarkaiból! Olyan extrém változások következtek be az elmúlt kábé huszonnégy órában, amelyekre egyáltalán nem számítottam, és még mindig nem tudom eldönteni, örüljek-e nekik vagy sem. Haladjunk szép sorjában, és mindjárt megérted, mire gondolok.

Az egész azzal kezdődött, hogy az este beugrottam Nickhez. Mivel kora reggel kezdtem a munkát, gondoltam, az estét ismét együtt tölthetnénk, hallgathatnánk Franz Ferdinandot a tábortűz mellett, ha már a tegnapot úgyis kihagytuk.

Mikor megérkeztem a parti házikóhoz, Nick vidáman fogadott, és máris felpattant a konyhaasztal mellől, ahol egy könyvet olvasott kekszet rágcsálva, és lelkesen nekilátott a kávéfőzésnek. Elégedetten ültem le az asztalhoz, és mivel a könyve, amely, ha jól emlékszem, a motorszerelésről szólt, nem kötött le, inkább az én személyes baristámnak szemteltem minden figyelmemet, amint szokásos kopott farmerjában és egy a hátizmain feszülő pólóban sürgölődött a kávéval.

Ahogy visszatette a darálót a polc tetejére, a karján felcsusszanó póló valami furát fedett fel: egy kiterjedt, durvának és frissnek tűnő zúzódást.

- Hát veled meg mi történt? – kérdeztem, és amikor hátrafordult, a karjára mutattam.

Az első gondolatom az volt, hogy mivel múlt este nem voltam itt, ismét az alkoholt választotta vagy a sziklamászást. Esetleg mindkettőt.

- Ja, ez? Semmiség – vonta meg a vállát.
- Jó, de hol szerezted?

Láthatóan habozott. Végül a tekintetét a nadrágszára alól kikandikáló mezítelen lábujjaira szegezte, és zavartan nevetve belefogott.

- Tudod, ez igazából egy elég vicces sztori. Szerepel benne egy motor és egy…
- Te voltál az őrült motoros Turner Islandon! – szakítottam félbe dühösen. Valójában elég merész feltételezés volt, hiszen ki mondta, hogy csak Nicknek van joga motorozni széles e vidéken, ráadásul ő szinte sosem mozdul ki a házából, nemhogy Pire-ról, de… Így azonban értelmet nyert a könyv és a szemközti szék támlájára hanyagul odavetett motoros dzseki, amelyet csak ekkor vettem észre.
- Hogyan is gondolhattam egyetlen pillanatig is, hogy nem hallottál róla? – vigyorgott. – Hiszen mindketten tudjuk, hogy egy ilyen pici, pletykás helyen milyen gyorsan terjednek a hírek.

Hát tényleg ő volt. Hitetlenkedve meredtem magam elé, lassan emésztettem a hallottakat.

- Nem volt olyan vészes a dolog – igyekezett javítani a helyzeten, nyilván látta, hogy nem lelkesít fel éppen a sztori. – Még amikor idejöttem, láttam egy hirdetést a Turner Island-i kikötőben, a turistáknak kínáltak bérelhető motorokat meg bicikliket, és tegnap gondoltam, miért ne mennék egy kört a szigeten, már olyan régen motoroztam, szóval átmentem az esti komppal, és kibéreltem azt a gyönyörűséges Hondát. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen szuper gépeket is tartanak! – mesélte elragadtatottan.
- És majdnem balesetet okoztál – emlékeztettem közömbös hangon.
- Megesik az ilyesmi – vonta meg ismét a vállát. – Még bőven időben reagáltam, annak a fickónak egy haja szála se görbült, a kocsijának sem lett semmi baja. A motort meg hazahoztam, meg akarom bütykölni kicsit, mielőtt visszaviszem.
- Te is megsérülhettél volna. Ennél súlyosabban – tettem hozzá.
- Csak néhány karcolás, még kórházba sem mentem miattuk, kutyabajom – vigyorgott.

Ezt nem hiszem el! Hogy lehet ilyen könnyelmű?

- Mondd, miért csinálod ezt? – szűrtem a fogaim között szinte szótagolva a kérdést.
- Micsodát? – nézett rám ártatlanul.
- Először a sziklamászás kötél nélkül, aztán a csónakázás a viharos tengeren, most meg ez. Féktelen motorozás a szigeten.
- Ezt csak azért mondod, mert te még biztosan semmilyen hasonló kalandot nem próbáltál ki – felelte elragadtatottan. – Pedig ahogy érzed a véredben pezsgő adrenalint, az semmihez sem hasonlítható, feledhetetlen érzés! És különben is, megtehetem, hiszen nincs…
- Veszítenivalód, tudom – fejeztem be a mondatot türelmetlenül.

Most már világosan láttam: megbuktam. Ha valaha is azt hittem, az a feladatom, hogy segítsek Nicknek feldolgozni a vele történteket és visszatalálni a régi kerékvásához, akkor eszméletlen nagy kudarcot vallottam. Hiszen hiába jövök le hozzá csaknem minden nap, hallgatom a történeteit Michelle-ről, szoktatom le az alkoholizálásról, hordom neki a jobbnál jobb ételeket és igyekszem úgy általában jobb kedvre deríteni, ha még mindig folytatja ezeket az önpusztító kalandjait. Akkor semmit sem javult a helyzet, semmit sem értem el.

És nyilván azért nem, mert én nem vagyok alkalmas erre a feladatra. Valószínűleg túl sok energiámat leköti, hogy a saját problémáimon rágódjak, és már nem jut elég erőm Nickre. Az ő segítése egyszerűen nagyobb falat, mint gondoltam, és erre már nem vagyok képes. Ideje beismerni, hogy túl nagy fába vágtam a fejszémet. Én megpróbáltam, nem sikerült. Biztosan az én hibám, de igazán senki nem állíthatja, hogy nem tettem meg mindent, ami csak telt tőlem.

Nincs mese, én kevés vagyok ahhoz, hogy kettőnk problémáival megbirkózzak, a sajátjaim is épp elég nagy terhet jelentenek, köszönöm. Ennyi, ideje levonulni a színről, Joley, és próbálj meg inkább magadon segíteni, az talán könnyebb.

- Rendben, azt hiszem, én most megyek – jelentettem ki, felálltam és az ajtó felé indultam.
- Most meg mi van? – kiáltotta utánam durcásan Nick.
- Mégis minek maradjak?! Hogy tétlenül végignézzem az öngyilkossági kísérleteidet, míg egyszer az egyik tényleg összejön? – A hangom jóval feszültebbre sikerült, mint amilyennek szántam, úgyhogy nyugalmet erőltetve magamra folytattam: - Szeretnék neked segíteni, komolyan, de úgy tűnik, képtelen vagyok rá. Szerettem volna bebizonyítani neked, hogy nincs vége az életednek, de kudarcot vallottam. És belefáradtam.

Idegesen kapaszkodtam az ajtófélfába. Nem sírok, csak azért sem sírok! Utolsó szemét dög vagyok, tudom, de egyszer már engedtem a lelkiismeret-furdalásnak és visszafordultam, de szemmel láthatóan nem sok értelme volt. És mostanra már tényleg elfáradtam. Szeretném végre én kisírni magam valakinek a vállán ahelyett, hogy én legyek az a bizonyos váll Nicknek. Elegem van. Kimerültem, haza akarok menni.

- Azt hittem, barátok vagyunk – mondta Nick halkan.

Könnyekkel a szememben fordultam felé.

- Nem, Nick, nem vagyunk. Azt hittem, egyszer azok lehetünk, de már beláttam, hogy ez sosem fog megtörténni, bármennyire is szeretném.

Nick értetlenül nézett rám.

- Nézd, a barátság kétoldalú dolog – magyaráztam. – Én mindig meghallgattalak, türelmesen ültem végig a teljes Michelle-anekdotagyűjteményt, és szívesen tettem, mert azt hittem, ezzel segíthetek neked túljutni az elvesztésén. De nem igazán látom úgy, hogy sikerült volna bármilyen előrelépést elérni az elmúlt hetekben… és tudom, hogy ez milyen önzőn hangzik, de már elegem van a néma hallgatóközönség szerepéből. Ha az én életem olyan fényes lenne, simán vállalnám, de nem az, Nick. Lehet, hogy én nem veszítettem el életem szerelmét, de hidd el, nekem is baromi nagy gondjaim vannak, és fogalmam sincs, hogyan másszak ki a gödörből, vagy hogy kimászok-e valaha. Vak vezet világtalant ebben a helyzetben, és ideje beismerni, hogy így egyikünk sem jut egyről a kettőre. Javaslom, keress magadnak egy új beszélgetőtársat, valakit, akinek van ereje kirángatni téged ebből, mert nekem nincs. Nem vagyok rá képes. Sajnálom.

- Szóval csak így elmész? – kérdezte, és a szívem majd’ megszakadt a hangjából kiszűrődő fájdalom hallatán. Istenem, ha sejtettem volna, hogy ez lesz a vége, sosem jöttem volna ide annak idején az éjszaka közepén! Most mindketten még rosszabbul érezzük magunkat, mint azelőtt, hogy találkoztunk volna, és ez kizárólag az én hibám.
- Elhiheted, nem könnyű – feleltem szipogva. Aztán számomra is meglepő keserűséggel folytattam: – De neked igazából mindegy, hiszen még a vezetéknevemet sem tudod. Észrevetted, hogy még azt sem kérdezted meg tőlem soha, hogy vagyok, milyen napom volt? Pedig ez lenne a minimum ahhoz, hogy barátságnak nevezhessük ezt az izét. És ha azt nézzük, hogy hiába állok melletted, te tovább folytatod az öngyilkos akcióidat, azt bizonyítja, hogy ha lenne felvételi vizsga a barátságodra, én kegyetlenül elhasalnék.

Nick nem felelt, úgyhogy kimentem, és a parton a sziklák felé baktatva szabad utat engedtem végre az eddig keserves erőfeszítések árán visszanyelt könnyeimnek. Már úgysem lát, úgysem hall senki. Csak mentem, mentem előre, a lábam belesüppedt a hideg homokba, és szerettem volna már olyan távolságban lenni, hogy ne csak némán zokoghassak.

- Miért vagy itt, Joley? – hallottam kiáltást egyszer csak a hátam mögül.

Egy pillanatig azt hittem, csupán a hullámok űznek csúfot velem, csak a robajukat hallottam, mégis hátrapillantottam a vállam felett. Nick közeledett felém futva, és közben kiabált, mintha attól tartana, nem ér utol:

- Miért vagy itt? Miért jöttél Pire-ra?

Ne légy gyenge, Joley, menj tovább, láttad, hogy nem vezet ez sehova, ne maradj! A lábam mégis mintha a földbe gyökerezett volna.

Mikor Nick odaért elém, dacosan néztem a cipőm orrát. Nem akartam, hogy sírni lásson. Mégis el kellett volna rohanni, amíg még lehetett! Nick a kezét az államra tette, kényszerítve, hogy ránézzek. És amikor meglátta a könnyeket a szememben, az arcán nem volt más, mint egy hatalmas, barátságos mosoly, csupa melegség, éppen olyan, amilyenre egy bajba jutott, elkeseredett embernek szüksége van.

- Mi a baj, Joley? – kérdezte ismét olyan kedves, gyengéd hangon, hogy nem tudtam mit tenni, rögtön elsírtam magam. Ő pedig magához ölelt, és miközben arcomat a vállába fúrva zokogtam, a hajamat simogatta és csitítgatott.
- Sajnálom, Joley, annyira sajnálom. Ha tudnád, mennyit jelentenek a látogatásaid, mennyire várom mindig, hogy végre megérkezz, és milyen csalódott vagyok, amikor valami miatt nem tudsz jönni. Te vagy az én egyetlen kapcsolatom a világgal, az élettel, és hidd el, ha te nem jöttél volna, valószínűleg már az első pár itteni napomban részegen leestem volna valamelyik szikláról, szóval nyugodtan kijelenthetem, hogy megmentetted az életemet. És nagyon sajnálom, hogy ezt eddig nem mondtam el neked.

Persze ettől csak még jobban kellett sírnom. Olyan megállíthatatlanul zokogtam, hogy biztos vagyok benne, ebben az elmúlt hetek minden feszültsége benne volt, és a megkönnyebbülés, hogy végül csak megkaptam azt a bizonyos vigasztaló, megértő vállat, amelyre vágytam. És ez a váll Nickhez tartozott, ahogyan mindig is reméltem. Kétségbeesés és öröm váltották egymást látszólag vég nélkül a könnyeim záporában, ám ő türelmes volt, és úgy tűnt, mintha órákig tartott volna biztonságot jelentő karjaiban.

Mikor végre annyi könnyet kisírtam, amennyit szerintem eddigi életemben összesen, és amennyi képes lett volna centikkel megemelni a mellettünk hullámzó tenger vízszintjét, leültünk a homokba. Nick a vállamra tette a kezét, úgy vont magához, én pedig menedéket keresve bújtam hozzá. Hosszasan meséltem az életemről, a családomról, a gyerekkoromról, az itteni nyaraimról, a nagy amerikai kalandomról, a megfutamodásomról és a Pire-ra menekülésemről. Nick közben egyszer sem nézett rám, nem fürkészte a könnyáztatta arcomat, csak a sötét tengert figyelte, és nem szólt közbe, meg sem mozdult, még csak nem is sóhajtott.

Aztán, amikor talán órákkal később kifulladva a végére értem a mondamdómnak, rám nevetett, és csak annyit mondott:

- Örülök, hogy végre megismerhettelek, Joley.

Hát, ez történt. Mondtam, új időszámítás kezdődött. És én... azt hiszem, egy picit boldog vagyok.

A már kicsivel többet mosolygó
Joley

Karácsonyi pályázat...?

Ismét hihetetlenül gyorsan elrepült egy év, és a karácsony itt ül a küszöbünkön. Tavaly nagyon szép történeteket küldtetek az akkori pályázatra, ezért arra gondoltam, idén is megkérdezem Tőletek, lenne-e kedvetek írni pár szép, az ünnep ihlette történetet?
Nem is kell feltétlenül pályázatnak lennie, ez attól is függne, hány mű érkezne. Ha egyszerűen csak néhány fenyőillatú, hólepte, mézeskalácsos történet összegyűlne, azt hiszem, annak mindannyian örülnénk, és segítene egy kis ünnepi hangulatot lopni a szívünkbe :)
Szóval akinek kedve/ihlete/energiája/ideje van, írjon, annyit megígérhetek, hogy ide feltétlenül kiteszem, és valami jutalmat is kap - na jó, igazából még nem tudom, mit, de van egy pár ötletem ;)
Aztán ha gondoljátok, hirdethetünk nyertest/nyerteseket is, vagy szavazás alapján, vagy zsűrizünk.
Várom a jelentkezőket, érdeklődőket! :)

Huszonegyes számú palack

Tudom, ismét hosszú volt a szünet. De amint azt a korábbiakban olvashattátok, először egy másik történet túrta ki a prioritási listám éléről ezt a sztorit, aztán pedig... fogalmazzunk úgy, hogy az élet úgy hozta, hogy ennek a történetnek egy bizonyos szála fájdalmasan aktuális lett számomra, és nem voltam biztos benne, hogy tudom így egyáltalán folytatni. Még most sem vagyok egészen biztos benne, de próbálkozom...


Megint én vagyok az…

Na jó, elismerem, ez nem vall túl fantáziadús kezdésre, mert ugyan ki más lenne olyan őrült, hogy immár a huszonegyedik palackban sírja el egy ismeretlennek élete keserveit? Bocsáss meg, amiért ismeretlennek tituláltalak, de be kell látnod, hogy ha én már nem is vagyok az számodra, Te előttem még mindig egy hatalmas rejtély vagy. Egy megfoghatatlan, alaktalan ködfolt. Remélem, egyszer előlépsz a homályból, és megismerhetlek! Ne aggódj, nem várok el semmit, sem vigasztalást, sem azt, hogy Te is legalább annyira kitárulkozz előttem, ahogyan én is minden alkalommal kiteregetem előtted a lelki szennyesemet, de azért nézd el nekem, hogy kíváncsi vagyok! Ha emiatt hamar megöregszem, ám legyen.

Legutóbbi néhány látogatásom alkalmával Nickkel egyszerűen csak kiültünk a partra és zenét hallgattunk. Rávettem, hogy a helyiek kedvéért vegyen vissza egy picit a hangerőből, és whisky helyett kávét töltsön a bögréjébe.

Sőt, azt is elértem, hogy elmosogasson és kitakarítson maga után, pedig egyáltalán nem akartam, becsszó! Csak egyszerűen néha megcsináltam én, mert – és ez komoly félelmem – azt hiszem, Mrs. Brenish átragasztotta rám a megrögzött tisztaságmániáját az állandó ellenőrzéseivel meg a munkámra tett kifogásaival. És egy idő után Nick cikinek érezte, hogy én mosogatom el a tányérjait.

Na, nem mintha olyan sok edényt meg miegyebet használna. Ha én nem hozok neki rendes ételt, ő még mindig megelégszik a zacskóból majszolt chipsszel, csokival és keksszel, amelyeket olyan irdatlan mennyiségben tárolt be annak idején az érkezésekor, hogy szerintem az idők végezetéig nem fogy ki a készlete.

A rendszeres szociális kapcsolataimat tehát immár a nagyi, Nick és a fogadóbeli vendégekkel való udvariaskodás teszi ki, ami azért egész jó eredmény az első itt töltött napjaimhoz képest, nem? Igaz, szembe kell néznem a gondolattal, hogy ha tartósan javul a kedélyállapotom, nem leszek képes dalokat írni. Biztosan bennem van a hiba, de a vidámság egyszerűen nem ihlet meg. Remélem, sosem kell választanom a boldog élet és a sikeres zenei karrier között (nem mintha bárki megerősítené, hogy jó dalokat írok), de az fix, hogy még nem vagyok kész meghozni ezt a döntést, és talán nem is leszek soha. Mert igazán nem lenne fair ilyen választás elé állítani, ugye?

Ha pedig már szociális kapcsolatok és Nick, még azzal is meg kell küzdenem, hogy ez a pletykás sziget jóval többet lát bele a dologba, mint amennyit kellene. Azaz nem kéne látniuk benne semmit, de érted. Nekem sem egyszerű elfogadni, hogy maximum barátságba futhat ki ez az izé Nickkel, de ha Pire is annak drukkol, amit én is szeretnék, viszont a józanabbik énem tudja, hogy nem lehetséges, azzal nem könnyítik meg éppen a dolgomat.

A sokat sejtető, biztatónak szánt mosolyoknál és pillantásoknál csak Katie merészkedett messzebb, gondolom, úgy véli, vagyunk már olyan bizalmas viszonyban. Hát, mivel nekem per pillanat nincs igazán túl sok barátom (értsd: egy sem), nem biztos, hogy helytálló a meglátásom, de azt hiszem, ő áll a legközelebb ahhoz, akit barátomnak nevezhetek. És nemcsak itt, Pire-on…

Mivel a múltkor visszautasítottam a meghívását Turner Islandra, múlt délután úgy éreztem, illene elfogadnom a következő invitálását egy kellemesnek ígérkező teázásra. Egy feltétellel mentem bele a dologba: én kávét kapok.

Az időjárásról, a munkámról és a nagyi hogylétéről feltett udvarias kérdések köre után egyből a lényegre tért:

- Na, és mi a helyzet Nickkel?

Mennyire örültem a múltkor, hogy a Nick-kifogással sikerült hamar leráznom, most aztán kamatostul megfizetem az árát!

- Mi lenne? – Ártatlanul belekortyoltam a kávémba, és minden figyelmemet a virágos réthez hasonlító kertnek, meg az azon túl, az őszi nap fényében aranylóan csillogó tengernek szenteltem. Igazán kellemes délután volt: ugyan kabátban ücsörögtünk a védett kis teraszon, de szinte éreztem, ahogyan a szeretetteljesen melengető napsugarak feltöltenek energiával.

- Ugyan már, ne kelljen minden szót harapófogóval kihúzni belőled!
- Nahát, Katie Rhiannon, sosem gondoltam volna, hogy rosszabb leszel, mint vén pletykafészek Mrs. MacGillivray! Igazán furcsa hatással van rád George – nevettem.
- Azért van köztünk egy jelentős különbség: én nem adom tovább, amit hallok – felelte komolyan.
- Nem is lenne mit továbbadnod, mert nincs semmilyen hírem számodra. Mint már mondtam, mi sosem leszünk egy pár. De azt hiszem, elég jól haladunk a barátság felé.
- Ami ideális kezdete lehet egy… - Szigorú pillantásom Katie torkára fagyasztotta a szót. – Rendben, ahogy gondolod. És neked elég a barátság?

Elgondolkodtam néhány pillanatra.

- Mondjuk úgy, hogy épp tanulom elfogadni a tagadhatatlant.
- Talán nem olyan reménytelen a helyzet, mint gondolod.
- Menj oda Nickhez, kérdezd Michelle-ről, és magad is meglátod.
- Jól van, feladom. De akkor is úgy látom, hogy hosszú távon Nick sem gyászolhat örökké.
- Persze, hogy nem. Viszont nem kötelező velem vigasztalódnia. Talán az én feladatom az életében az, hogy átsegítsem ezen. Nem mondom, nem éppen a legjobb személyt szemelte ki erre Isten, de ha tényleg így van, Nick akkor sem tartozik nekem semmivel. Pláne nem egy párkapcsolattal.
- Ami még nem jelenti azt, hogy ne örülnél neki, ha mégis így lenne.
- A fenébe is, muszáj erről beszélgetnünk? – morogtam, mert éreztem, hogy igaza van, ezt már én is régóta tudom, de ettől még nem változik meg a helyzet. – A francba, nem tudom, meddig érdemes reménykednem, és mikor kellene feladnom. Az eszem azt mondja, ha feladom, legfeljebb kellemesen meglepődök, de biztosan nem csalódok.
- Csakhogy az ember lánya hajlamos nem az eszére hallgatni – summázta Katie, egyáltalán nem enyhítve a tanácstalanságomon.


Másnap a fogadóban későig dolgoztam, a szobák kitakarítása helyett (szállóvendégek híján) végig a pult mögött álltam, és szorgalmasan töltöttem a sört meg a whiskyt. Szokványos este volt, bár annyiban talán mégsem, hogy az esti műszak miatt elmaradt a parti zenehallgatással egybekötött üldögélés Nickkel.

A következő reggel aztán ismét álmosan törölgettem az asztalokat, miután a komppal munkába indulók rohama lement, és csak néhány idősebb vendég ücsörgött az asztaloknál, beszélgetve, teázva, a friss újságot olvasva.

- Nahát, ezek a mai fiatalok milyen meggondolatlanok! – morogta a bajsza alatt Mr. MacBrayne, és bosszankodva lapozott az újságban. – Már megbocsáss, Joley, te természetesen kivétel vagy – tette hozzá udvariasan, amikor észrevette, hogy épp a szomszédos asztalt takarítom.
- Természetesen – ásítottam. – Mi történt, ami ennyire feldúlta?

Mr. MacBrayne, mintha csak erre várt volna – és szerintem tényleg erre várt –, lelkesen visszalapozott, hogy pontosan számolhasson be a részletekről.

- Képzeld el, tegnap este odaát, Turner Islandon egy motoros olyan gyorsan hajtott, hogy majdnem balesetet okozott! Egy kereszteződésben nem adta meg az elsőbbséget egy gyanútlan autósnak.
- És összeütköztek? – kérdeztem, miközben reméltem, hogy a hangomba sikerült elegendő mennyiségű érdeklődést sűrítenem. Mert bár nagyvárosi lányként nekem az eset mindennaposnak tűnt, tudtam, errefelé csaknem világszenzációnak számít.
- Ó, nem, hála Istennek, de ez nem azon az őrült motoroson múlt. Az autós szerencsére időben le tudott fékezni. Igaz, a motoros csak úgy tudott kitérni az ütközés elől, hogy elesett a motorjával, de azt hiszem, ez a legkevesebb, amit megérdemel.
- De nem sérült meg, ugye?
- Úgy tudom, nem, és ezért a Mindenhatónak kell hálát adnia.

Egyetértően mosolyogtam. Bár nyilvánvalóan sajnáltam a majdnem-balesetet, önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy mialatt az a motoros alighanem önfeledten száguldozott a szomszéd szigeten, én keményen dolgoztam a fogadóban. Irigyeltem, még ha veszélybe is került az élete. Miért nem tudok én is féktelenül kirohanni a világba, bevállalni néhány extrém, adrenalin-növelő kalandot ahelyett, hogy itt gubbasztok egy árva szigeten és csámcsogok a problémáimon? Miért nem vágok neki hátizsákkal Dél-Amerikának? Megyek el misszionáriusnak Afrikába? Fonok karkötőket a turistáknak Ibizán? Próbálom ki a bungee jumpingot? Tenyésztek kecskéket és gyártok sajtot az Alpokban?

Igazán nem lenne vesztenivalóm. Nincs semmilyen kötelezettségem, kötöttségem.

És ha a magyarázat az lenne, hogy egyszerűen gyáva vagyok mindenféle hajmeresztő vállalkozásba vágni, az igazán kiábrándító. Lehet, hogy annak idején volt merszem New Yorkba költözni, és az énekesi karriert hajszolni, de úgy tűnik, a régi bátorságom már a múlté, az egész életemre kapott vakmerőség-adagomat rég kimerítettem. Így végül az egykori vagány csaj helyett itt maradt egy vinnyogó kismacska.

Istenem, ma sem lesz éppen vidám napom!

A betegesen pesszimista
Joley

Írói fórum #8

Nagyon-nagyon régen hoztam már fel az írás témáját ezen az oldalon, aminek több oka is volt.

1. a múltkori témafelvetés nem sokakat mozgatott meg, így gondoltam, nincs rá akkora igény,
2. nekem sem jutott túl sok időm az írásra mostanában, pláne nem az arról való elmélkedésre,
3. és igazából az előzőkből következően nem akadt gondom az írással.

Na, most viszont igen. Már rég elhatároztam, hogy tudatosan nyitottabban élek a világban, vagyis jobban odafigyelek a körülöttem (igen, nem feltétlenül a velem) történő dolgokra, mindarra, amit látok és hallok, és elgondolkodom róluk, hagyom, hogy befolyásolják az éppen írt történeteimet, és ötleteket adjanak az íráshoz. Hát, ezzel most alaposan megszívtam, bár ez nézőpont kérdése.
Imádom mindkét történetemet írni, viszont most, hogy egy teljesen új környezetbe csöppentem, hogy szinte minden megváltozott körülöttem, kipattant a fejemből egy új ötlet. És nem egy türelmes fajta, mert követeli, hogy foglalkozzam vele, írjam, és nem megy ki a fejemből. Ráadásul az eddigiekhez képest hipersebességgel formálódik előttem a sztori, és magam sem tudom, miért, teljesen felrúgtam az eddigi módszertanomat, és nem szép sorjában, hanem összevissza írom, így rögtön a végével kezdtem :)
Kérdés: Ti mit tennétek hasonló helyzetben? Érdemes felrúgni az eddigi terveket, félretenni az eddig írt, egyébként még mindig imádott történeteket? Merthogy az időm szűkös, úgyhogy szigorú hierarchiát kell felállítanom. És mi van, ha az újdonság miatt hanyagolom a többi sztorit, de aztán jön egy újabb, majd egy újabb, amely elsöpri az előzőt? Be fogok-e fejezni így egyáltalán bármit is?

(Ehhez egyébként kapcsolódhat egy újabb kérdés: Ti hogy találtok időt magatoknak az írásra?? Mert nekem ez sajnos hatalmas gondot okoz!)

Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, írókéra és olvasókéra egyaránt!

Húszas számú palack

Itt a huszadik fejezet! Bocsánat a késlekedésért, de nagyon összeszaladtak a dolgok nálam mostanában... Annyit elárulok, hogy hmmm... Flora és Joley szülővárosából írok Nektek, úgyhogy elég izgalmas napokat élek most :)
Remélem, jól telik a nyaratok, és örültök a friss résznek!
A kommenteket - mint mindig - szívesen fogadom!



Jé, de kerek szám!

Milyen régóta írok már Neked! És igazán nem panaszkodhatsz, mert ha minden üzenetem rendben célba ért (és én őszintén hiszem, hogy így van), akkor igazán fordulatos kis történet tanúja lehetsz. És még közel sincs vége! Arra ugyanis, amiben a múlt éjjel után hazaérve volt részem, még én sem számítottam, pedig engem igazán nehéz meglepni manapság.

Reggel kényelmesen megkávéztunk Nickkel, volt pirítós is, ahogy kell.

- Már csak a tojás és a friss újság hiányzik – jegyezte meg Nick, és sokatmondó pillantást vetett rám, miközben élvezettel és kiskanállal lapátolta befelé a nagyi fahéjas szederlekvárját, amelyet még a múltkor hoztam. Ami után anno megkaptam a magam beosztását, de ugyan ki jegyzi ma már az ilyesmit...?
- Ugye nem azt várod tőlem, hogy rendszeresen friss kajával és újsággal lássalak el?! - feleltem. - Talán minden reggel tegyem az asztalra a legújabb New York Timest, hogy itt várjon a kávéd mellett, amikor méltóztatsz felébredni?
- De szép is volna – ábrándozott vigyorogva.

Milyen jó kedve volt! Még csak fél nyolc felé járt az idő, de hála az alkohol mellőzésének és az elegendő alvásnak, olyan nyugodtnak láttam, mint még soha. Remélem, ebből rendszer lesz.

- Sajnálom, muszáj lesz a saját két lábadon leballagnod Mr. Thompsonhoz, ha kifogysz a hosszanfriss tejből, és omlettre meg újságra vágysz.

Nick felnézett a polcra, ahol még mindig tucatszám sorakoztak a tejesdobozok, és megvonta a vállát.

- Tulajdonképpen nem is szeretem annyira az omlettet. És a hírek sem érdekelnek.
- Te világ lustája! – nevettem lemondóan. – Nekem viszont mennem kell dolgozni. Én szeretem a tojást, és arra pénz kell – világosítottam fel.

Idilli reggelink betetőzéséhez már csak az kellett volna, hogy kapjak (adjak?) egy búcsúcsókot, mielőtt elválnak útjaink, de persze ez nem volt az a helyzet. Talán nem is lesz az soha.

Munka előtt gyorsan hazaugrottam átöltözni, és ott egy másik reggelibe csöppentem bele: a nagyi komótosan kortyolgatta a teáját az asztal mellett ücsörögve, miközben egy kertészeti szaklapot olvasgatott. Amint beléptem, letette a csészét, összecsukta az újságot, és szúrós tekintetet vetett rám.

- Mi a baj? – kérdeztem ártatlanul, miközben a pultnál mézet csurgattam egy szelet kenyérre. Második reggeli, a nap legfontosabb étkezéséből sohasem lehet elég ugyebár.
- Kicsikém, amikor azt mondtam nem hagyhatod cserben azt a szerencsétlen fiút és segítened kell neki, nem egészen erre gondoltam!

Vártam a bővebb magyarázatot, de az nem jött.

- Mire is?
- Tudod te azt nagyon jól! Én igyekszem megértő és modern nagymamád lenni, de ami sok az sok! Nem gondoltam volna, hogy ilyen rémesen nagy felelősség egyetlen szülődnek lenni.
- Nagyi, mégis mit tettem? – kérdeztem tele szájjal, és leültem mellé. – Pontosítok: mit hiszel, hogy tettem? Meg sem tudom magam védeni, ha nem tudom, miről van szó.
- Elküldtelek segíteni Nicknek, de nem efféle segítségre gondoltam! Nem olyanra, ami reggelig tart! – sápadt el.

Én meg majdnem félrenyeltem a kenyeret, úgy nevettem. Ó, az én drága jó, aggódó nagymamám! Mennyit idegeskedhetett, míg hazajöttem!

- Mondd, hogy nem forgolódtál álmatlanul emiatt egész éjjel.
- Vártam, hogy hazagyere – tördelte a kezét.
- Hát én meg, nagyi, elárulom mit csináltam ezalatt – kezdtem kuncogva, de láttam rajta, hogy a legszívesebben befogná a fülét. – Aludtam, nagyi! Édesdeden aludtam. Igen, Nick házában, de a vendégszobában. Sokáig beszélgettünk, késő lett, és felajánlotta, hogy aludjak ott ahelyett, hogy hazabotorkáljak a sötétben.

A nagyi válláról szemmel láthatóan mázsás súly esett le. Lassan megkönnyebbült mosolyra húzódott a szája.

- Nincs miért idegeskedned. Nick hozzám sem ért. – Kivéve, amikor a nyakába ugrottam, amikor kijött a viharos tengerből, de ezt a nagyinak nem kell tudnia. – És ez valószínűleg sokáig, talán örökre így lesz.

Csak azt nem tettem hozzá, hogy én ezt mennyire bánom.


A műszakom vége felé lejött a pubba George, majd amikor látta, hogy megkönnyebbülten veszem le a kötényemet a több órányi sörcsapolás után, felajánlotta, hogy hazakísér, úgyis egy irányba megyünk egy jó darabon. Igazán kedveltem a srácot, afféle hősszerelmesnek tűnt a szememben, aki a kedveséért szíves örömest elköltözött a világ végére. Jó, persze, Pire nem a földkerekség legszigorúbb börtöne, igazán szép hely, csodálatos a táj, friss a levegő, az emberek nem rohannak sehova, már-már olyan, mint egy szanatórium.

- Látom, te sem tudsz ellenállni – rántott vissza a merengésemből a valóságba George hangja.

Hirtelen nem tudtam, mire gondol, de aztán rájöttem, hogy elmerültem a csendes, nyugodt tenger látványában, a ráérős, megbízható hullámzásban, és az alattunk lévő kicsiny öblöt szerető karként körbeölelő zöld földnyelvben, amely fakó fövenyben végződve ért le a parthoz. Erről igazán kellene írni egy dalt!

- Sosem panaszkodtam a tájra, Pire tagadhatatlanul az egyik legszebb hely a világon – mondtam.
- És fogadjunk, hogy úgy gondolod, a legunalmasabb is egyben – vigyorgott George.

Gyanakodva néztem rá.

- Ugyan, Joley, én sem helyinek születtem, nincs a génjeimbe kódolva, hogy odáig meg vissza legyek ezért az Isten háta mögötti helyért – nevetett.
- A szerelem nagy úr.
- Az – bólintott. – De azért kezdem egészen megkedvelni ezt a helyet. Persze ne áruld el Katie-nek, higgye csak, hogy óriási áldozatot hozok a kedvéért – kacsintott rám.
- Igazán nem akarlak kiábrándítani, George, de Katie van olyan okos, hogy lássa, egészen megszeretted a helyet, akárhogyan is vélekedtél róla annak idején. Az ég szerelmére, hiszen én is látom, milyen jól beilleszkedtél, Katie meg csak jobban ismer nálam!
- Na jó, igaz – hagyta helyben vidáman. – Szerintem a nagymamád is abban bízik, hogy így lesz.
- Felesleges, nem maradok sokáig – vágtam rá. Aztán félénken hozzátettem: - Bár néha úgy érzem, szeretnék. De azt hiszem, ez nem a szigetnek szól.

George nem válaszolt semmit, és attól tartottam, megijedt. Ő csak egy kellemes kis csevegésre vágyott, amíg hazaérünk, nem masszív lelkizésre. Nem arra, hogy esetleg olyan dolgokat mondjak ki, amelyeket még magamnak sem igen mertem bevallani. És ami azt illeti, abban sem voltam biztos, hogy én magam neki akarom kiönteni a lelkem. Bár meg kell hagyni, azt sem tudtam, akkor kivel akarom megosztani a legbensőbb kételyeimet, félelmeimet. Kitől várok vigasztalást, kinek a vállán sírnám ki magam?

- Szóval ne áruld el senkinek, de néha szinte örülök, hogy itt vagyok – vigyorogtam George-ra, majd igyekeztem biztonságosabb vizekre evezni. – És hol jár a te híres-neves Dennis barátod?
- Katie tegnap beszélt Florával, Dennis most éppen Los Angelesben van, egy készülő filmjéről tárgyal, Flora meg az egyetemen tanul Londonban – hadarta, és láttam a szemében, hogy hálás a témaváltásért. – Azt hiszem, amilyen elfoglaltak, valószínűbb, hogy akkor látom őket, ha én megyek el a szigetről, mintha arra várnék, hogy ők jöjjenek ide. Pedig imádják ezt a helyet.
- Akkor már értem, miért zeng mindenki ódákat Floráról – mosolyogtam udvariasan.

Pár lépéssel később örömmel vettem tudomásul, hogy útjaink elválnak. George hívott, hogy igyak meg egy teát és egyek egy muffint velük, de én köszöntem szépen, és inkább hazafelé siettem. Lehet, hogy nem vall túl optimista hozzáállásra, de abban a pillanatban George és Katie boldogságát nem tudtam volna elviselni, és szívesebben választottam a kétségeimet társaságként.

És bár nem jutottam közelebb az egészséges lelkivilághoz, a művész énem kifejezetten lelkesen fogadta önmarcangoló hangulatomat, és sikerült egy újabb dalt alkotnom. Remek, ha így haladok, hamarosan megszülethet a világ legpesszimistább albuma, amelynek meghallgatása után garantált az öngyilkossági kísérlet. Talán ezzel a szöveggel kellene hirdetnem, nem?

A keserű
Joley

Tizenkilences számú palack

Itt a következő fejezet. Azért előtte hadd tegyek annyit hozzá, hogy finoman szólva meglepett, milyen kevés hozzászólást kapott az előző rész. A látogatók számából tudom, hogy azért olvassátok a történetet, és korábban sem tengtek túl a kommentek, de a múltkor negatív rekordot döntöttünk. Ami különösen azért fájt, mert szerintem eléggé megosztó fejezet volt vagy lehetett volna, ezért is érdekes lett volna látni a véleményeteket. Ne aggódjatok, nem fenyegetőzöm olyasmivel, hogy abbahagyom, és nem szabok feltételeket a következő fejezethez, hogy ha nem gyűlik össze ennyi megjegyzés, akkor... Csak csendben megjegyzem, hogy bánt. Szeretném, ha valami nem tetszik Nektek, akkor szóljatok! Nem jó a történet? Nem elég izgalmas/vicces/eredeti/szórakoztató, stb.? Mi a baj? Szeretném tudni, hogy változtathassak rajta, mert nekem nagyon sokat jelent ez a történet, ez az oldal, és szeretném, ha Ti is a lehető legjobban élveznétek az itt töltött időt. Csak ennyit akartam. Remélem, páran elmondjátok a véleményeteket. És azt is, hogy tetszik Nektek ez a rész :)



A sors útjai kifürkészhetetlenek…

Vagy Istené? Mindegy, a lényeg, hogy ez egy hatalmas nagy igazság. Mert a sors/Isten nem igazán hagyja, hogy olyan gyorsan és könnyedén megszabaduljak Nicktől. Persze elég nagy naivitásra vallana, ha azt remélném, sosem futok vele össze, sosem pillantom meg őt többé, mivel Pire ahhoz túl kicsi, és korábban éppen ezzel biztattam magam, amikor egy újbóli találkozásért imádkoztam. Nem lenne fair, ha most épp az ellenkezőjében reménykednék, csak mert a pillanatnyi érdekeim úgy kívánják.

Jó, persze, nem volt szép tőlem otthagyni Nicket (még akkor sem, ha ő a múltkor nem tudta, hogy sosem készülök visszamenni hozzá a parti házikóba), csak mert úgy döntöttem, mégsem bírom idegekkel vagy inkább türelemmel a támogatását Michelle elvesztése után. Ha valaki azt mondta, volna nekem, hogy mivel minden figyelmeztetés ellenére úgy döntöttem, belemászok Nick életébe, akkor tartsak is ki emellett, és ne futamodjak meg, amint egy picit rosszul érzem magam a helyzetben, igazat adtam volna neki. És így aztán egyet kellett értenem a nagyival is, amikor felhozta a témát.

- Nagyon sántít a hasonlat, kicsikém, de ha megszelídítetted a kóbor macskát, éhhalálra ítéled, ha magára hagyod – mondta aznap este, amikor elvileg takarítani segítettem neki odahaza.
- Talán szenved egy picit az a macska, de aztán rájön, hogy rengeteg más forrásból juthat ételhez, és elfelejt, túlteszi magát a dolgon.
- Ez a macska már így is az éhhalál küszöbén volt, amikor rátaláltál, nem hinném, hogy valaha is más források után kutatna.
- Ahá, szóval elismered, hogy annak idején mégiscsak nekem volt igazam, és nem a pire-iaknak, amikor azt állítottam, hogy nem hagyhatjuk magára Nicket? – kiáltottam fel győztesen.
- Igen, kicsikém, pontosan. Annak a fiúnak határozottan jót tett, hogy te szembeszálltál a sziget többségi akaratával, ezt ma már bárki belátná. Éppen ezért nem hátrálhatsz most meg. Nem taszíthatod vissza…
- Tudom, nagyi, tudom! De olyan nehéz! Mindig is kételkedtem benne, hogy merő önzetlenségből segítek neki, és most már világosan látom, hogy nem tudom elviselni ezt a kilátástalanságot. Egy apró, halvány esélyét sem látom, hogy valaha is észrevenne engem Michelle árnyékában. Vagy legalábbis nincs türelmem kivárni, amíg meglátom azt a bizonyos esélyt.
- Márpedig, lányom, visszamész ahhoz a szerencsétlen fiúhoz! Nem hagyhatod cserben. Joley, az embernek arra kell törekednie, hogy minél jobbá váljon, fogd fel úgy, hogy ez egy próba. Egy gyakorlat, amely által jobb emberré válhatsz.

Ezt a new age-es dumát vajon honnan szedte a nagyi?

- Nem azt mondom, hogy most rögtön szaladj le hozzá, de ne mondj le róla. Az a fiú elfogadta a segítségedet, és nem hiszem, hogy bárki mást kitüntetne ezzel. Csak rád számíthat, különben…
- Különben alkoholmérgezésben elhunyt remeteként kerülne legközelebb az újságok címlapjára – fejeztem be.
- Hát, azért én nem fogalmaztam volna ilyen rémesen – kuncogott a nagyi. – Menj vissza hozzá, kicsikém.

***

Így aztán másnap kora este nagyszülői utasításra ismét lementem a partra. Azt hiszem, valójában örültem, hogy a nagyi kimondta, amit a józanabbik, felnőttebb énem próbált a tudtomra adni, de sikeresen elnyomtam a kiabálását. És amint munka után nekivágtam az útnak, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a korábban érzett önutálatom elpárolgott.

Pedig tényleg nem kis áldozat volt lesétálni a partra, ugyanis az ígért vihar megérkezett. Nem volt olyan észveszejtően durva, legalábbis a helyiek csak nevettek rajta a pubban, mondván, ez könnyű kis szellő ahhoz a viharhoz képest, amelyik a nyáron elsüllyesztette a Shillayt. Hát, ezt nem tudom megerősíteni, mindenesetre elég durván fújt a szél, kifejezetten örültem, hogy bevacsoráztam a fogadóban, így legalább teli hassal nagyobb eséllyel kerülhettem el, hogy felkapjon az orkán és egy másik szigetre repítsen. Ne adj’ Isten Londonba. Na jó, ez még viccnek is rossz.

Szóval leértem kikötőbe, majd végigsétáltam – azaz végigküzdöttem magam – a parton, miközben iszonyú nagy hullámok csapódtak a szigetnek. De szerencsére hamarosan megpillantottam Nick házát, és bár a parton nem égett a szokásos tűz (ami talán az időközben eleredt esőnek volt betudható), az egyik ablakban barátságos fény pislákolt.

Kopogtattam az ajtón, de nem kaptam választ, és meglepő módon a zene sem szólt. Talán Nick aludna már? Kicsit korán van hozzá, de amúgy sem feltétlenül normális életritmust követ… Beléptem és végigjártam a helyiségeket, de a ház lakójának se híre, se hamva nem volt. Kezdtem aggódni. Ugye nem sziklát mászik már megint? Ilyen időben?

Kiléptem a ház elé, és körbekémleltem a viharfelhők által ugyancsak elsötétített tájat. Alapvetően semmi bajom az ilyen időjárással, sőt, kifejezetten csodálom a fekete felhők, a váratlanul felbukkanó, vakítóan fényes villámcsapások, mi több még a fülsüketítő mennydörgések vad szépségét is. Csakhogy ha valaki kinn tartózkodik ilyenkor, az egész más. Akkor már nincs kedvem a természet erejében gyönyörködni.

Valami más ezen a parton, és nem a hiányzó tábortűzre gondolok. Nem is a hatalmas hullámokra. Valami megváltozott.

Ebben a pillanatban diadalittas kiáltást hallottam meg a távolból, pontosabban a tenger felől, és egyszeriben összeállt a kép: az a vacak, régi csónak hiányzik, amelyik itt szokott állni a ház mellett! Te jó ég, Nick kievezett a tengerre ebben az őrült időben!

Miután a szemem hozzászokott a sötéthez, és már tudtam, mit és hol keressek, hamarosan két hullám között felfedeztem Nicket, amint abban a vén csónakban ül, és lelkesen evez, mintha számítana az bármit is ebben a viharban. A hullámok úgy dobálták ide-oda a szánalmas lélekvesztőjét, mint valami papírhajót, de ő olyan kitörő örömmel ücsörgött benne, mintha vasárnap délutáni csónakázáson venne részt valami fél méter mély tó közepén egy elegáns kastély parkjában.

- Te teljesen megőrűltél? Azonnal evezz ki a partra! – kiabáltam neki, amit megtoldottam még heves integetéssel is, de nem voltam biztos benne, hogy képes leszek felhívni magamra a figyelmét a zúgó vihar közepette.
- Ez valami eszméletlen! Ki kellene próbálnod! – üvöltötte. Tehát sikerült észrevetetnem magamat. Szerencsére viszonylag közel volt a parthoz. De a sziklákhoz is.
- Kösz, ezt most passzolom. Nem jönnél ki? Tudod, nem tűnik túl biztonságosnak ilyenkor kievezni!
- Á, szélcsendes, napfényes délutánokon bárki képes rá. Na de most! Ilyenkor igazán izgalmas!

Nem valami ilyesmit mondott a múltkor is, amikor biztosítókötél nélkül mászott fel arra a batár nagy sziklafalra? Meg azt, hogy nincs veszíteni valója?

Eltűnt egy hullám mögött, és örökkévalóságnak tetszett, amíg ismét előbukkant. Aztán újabb hullám jött, és a torkom megint a szívemben dobogott, amíg meg nem pillantottam ismét. Így ment ez egy darabig, körítve a szikláknak csapódó hullámok robajával és a szakadó esővel. Most mi a fenét csináljak? A kezem újra a mobilomra csúszott a zsebemben, pedig már a múltkor sem tudtam, ugyan kit hívhatnék ilyen helyzetben. Ha egy eszement épp az életét teszi kockára némi adrenalinért. Komolyan, én ezt a pasit nem tudom kezelni, segítségre van szüksége, de nem az enyémre, én ehhez kevés vagyok, ide profi kell.

- Azonnal gyere ki! – kiabáltam a könnyeimmel küszködve. Oké, szemét módon magára akartam hagyni, de tényleg ezt érdemelném? Egy hosszú pillanatra kétségbeesetten lehunytam a szemem, már nem tudtam elviselni, amit végig kellett néznem. Ám amint kinyitottam a szemem, megláttam Nicket, amint nagy gonddal igyekszik kihúzni a fövenyre a megviselt csónakot. Mielőtt megfékezhettem volna magam, odarohantam hozzá és a nyakába ugrottam. Természetesen nem érdekelt, hogy csuromvíz volt.
- Hé, nyugi – mondta nevetve, miközben az egyik kezével átölelt, a másikkal meg a ladikot tartotta, amelyet vadul igyekeztek visszarángatni a tengerre a hullámok.

Egy fél perccel később, amikor a megkönnyebbülés elmúlt, mindkét kezemmel ellöktem magamtól.

- Neked teljesen elment az eszed?! – rontottam neki dühösen. – Hogy lehetsz ilyen őrült, hogy tehetted ezt? Még egy ilyen meggondolatlan, hibbant alakot nem láttam! Meg is halhattál volna!

Nick szemtelenül vigyorogva csak a vállát vonogatta.

- Épp a kockázattól lesz olyan izgalmas.
- Idióta. Befelé a házba!

Magam is meglepődtem, hogy egy szót sem szólva, engedelmesen baktatott előttem. Odabent ráparancsoltam, hogy azonnal öltözzön át, mielőtt megfázik (elvégre már majdnem tél van!), ami komoly erőfeszítésembe került, ugyanis hihetetlenül vonzó volt az átázott pólóban és farmerban, na meg a vizes hajával. Azonban a lassan kékülő ajkak már kevésbé álltak jól neki.

Pár perccel később immár száraz ruhában leült az asztalhoz a konyhában. „Vitának-helye-nincs”-pillantással odadobtam neki egy vastag, kötött pulóvert, és ő szófogadóan felvette. Közben tejet vettem elő a hűtőből, és feltettem a tűzre. Kibontottam egy tábla étcsokoládét (immár bámulatosan eligazodok a konyhájában), kockáira törtem és lassan kevergetve beleolvaszottam a forró tejbe. A kész italt két bögrébe öntöttem, narancshéjat reszeltem bele, majd az egyik bögrét Nick elé toltam, aki élvezettel szagolt bele a felfelé szálló, narancsos csokoládégőzfelhőbe.

- Ezért már megérte... – mondta elragadtatottan, de amint észrevette a szúrós pillantásomat, valószínűleg módosított a mondat befejezésén, mert kisfiúsan bűnbánó szemekkel hozzátette: - kijönni a partra.
- Komolyan mondom, bánom, hogy Alfred nincs veled – mondtam inkább csak magamnak.
- Hogy ki? Ki az az Alfred? – nézett rám kíváncsian.

El sem hiszem, hogy hangosan kimondtam! Annak idején így hívtam magamban Nick inasát, komornyikját, vagy tudom is én, kijét, a fickót, aki elkísérte a szigetre, amikor először járt itt. Batman után szabadon. Mert Nick tényleg olyan volt, mint a képregénybeli Bruce Wayne: egy ifjú milliomospalánta, aki egyedül állt a nagyvilágban. Azzal a különbséggel, hogy az ő szülei nem haltak meg, csak épp nem értek rá vele foglalkozni. Nem is tudom, melyik a szomorúbb.

- Szóval? – Nick mindenképpen választ követelt.
- Hát, csak a fickó, aki veled volt az első itteni nyaradon – motyogtam szemlesütve.
- Ja, hogy Roger! – nevetett Nick. – Hát ez jó! Ő a franciatanárom volt. Csapnivaló a nyelvérzékem, márpedig apám ragaszkodott hozzá, hogy megtanuljak legalább három idegennyelvet. Szerinte ez elengedhetetlen ahhoz, hogy jó üzletember váljék belőlem. Ha csak ezen múlna – fintorodott el, de nem fejezte be a mondatot. – Tehát apám azzal szúrt ki velem – mármint amellett, hogy ide küldött, ahelyett, hogy elengedett volna Barbadosra a haverokkal -, hogy egy francia fickót akasztott a nyakamba, aki mindenhova velem jött és folyton franciául beszélt velem.
- És bevált a dolog? – kérdeztem, miközben örömmel konstatáltam, hogy végre egy olyan sztorit hallok, amelyben nem szerepel Michelle.
- Nem igazán – vigyorgott Nick. – Ha franciául szólt hozzám, én csak megvontam a vállam, és inkább egyáltalán nem kommunikáltam vele, úgy tettem, mintha ott sem lett volna. Aztán egy nap megkérdeztem, mennyit fizet neki az apám, mert akkor én megduplázom, csak ejtsen már ki végre egy angol szót a száján. Ez bejött, és rájöttem, hogy egész normális a pasi.

Ja, kérem, így intézik ezt gazdagéknál.

- És mind a mai napig nem beszélsz semmilyen más nyelven, csak angolul – summáztam.
- Így van. Michelle is szerette volna, ha megtanulok franciául, de azt feleltem, minek, ő úgyis tud.

Műmosoly fel, Michelle visszatért. Légy jó barát, Joley! Ez a feladatod. De ki lesz az én barátom? Nick, aki vissza sem kérdezett, vajon én tudok-e nyelveket? Nick, aki sosem kérdez vissza? Remek, önző énem ismét felbukkant.

- Kérsz még egy kis forró csokit? – igyekeztem elterelni a szót, részben Michelle miatt, részben pedig azért, hogy a saját önmarcangoló gondolataimnak gátat vessek.
- Hogyne – emelte fel Nick a bögréjét. – Itt alszol? – kérdezte, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Persze tudtam, mire gondol. A vendégszobára. És nem, eszemben sincs ezt felróni neki, annál azért még nekem is több eszem van. De a baráti itt alvás belefér. Végtére is már rég nem kiabál velem, úgy tűnik, csak befogadta a levakarhatatlanul folyton a nyomában kullogó kóbor kutyát.

Joley,
a lelkes pizsamapartizó

Tizennyolcas számú palack

Nos, ebben a részben visszatér Nick, látjátok, nem kellett nagyon nélkülöznetek ;) Viszont nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mit szóltok ehhez a fejezethez, ugyanis ez egy olyan rész, amikor hmm... szerintem nem egyszerű megítélni a történteket. De majd meglátjátok! :)



Ó, Messzi Idegen!

Természetesen a nap során végig az járt a fejemben, amit Katie mondott, de nem jutottam dűlőre. Mondtam már, hogy mostanában nem ismerem ki saját magamat? Úgy tűnik, a régi határozott, vagány csaj a múlté, és a Pire által kilúgozott verzió egy folyton tépelődő, habozó, mindent túlanalizáló lúzer.

A műszak végeztével felkaptam a kabátomat meg a táskámat, és a biciklimet Nick háza felé toltam, gondolván, akármi is történik, akármit is mond nekem, az előrébb viszi a dolgot. Vagy legalábbis segít eldönteni, hogy megelégszem-e a barátsággal, amelyet Nick egyszer, talán, sok-sok beszélgetés után nyújthat nekem, vagy többet akarok, amit viszont valószínűleg sosem lesz képes megadni nekem. Márpedig, ha nem érem be a barátsággal, alighanem okosabb lenne nagy ívben elkerülni őt. Most még nem hiányoznék neki, ha nem mennék hozzá többet. A múltkor sem hívott meg.

Így aztán nem sokkal később az a bizony rakás szerencsétlenség csak álldolgált a biciklije mellett a Nick háza feletti sziklákon, és tanácstalanul nézett le a barátságos kis házra a parton.

- Á, Joley, szia! – köszönt rám egyszeriben Nick. Ijedten rezzentem össze. Ott állt a hátam mögött, furán vigyorogva. A kezében lógó üveg rögtön meg is magyarázta az érdekes arckifejezését. Könyörögöm, még csak délután három volt!
- Kávé? – mondtam, barátságos mosolyt erőltetve magamra.

Nick megvonta a vállát, és előrement az ösvényen, míg én egy kisebb sziklának támasztottam a biciklimet, mielőtt utánaeredtem volna. Pire-on aztán igazán nem kell tartani a bűnözéstől, a biciklin nem is volt lakat.

Kábé húsz perccel később a konyhában ültünk és isteni kávét kortyolgattunk, miközben Nick arról áradozott, hogy Michelle egyszer rávette arra, hogy segítsen ebédet osztani a hajléktalanoknak.

- Én persze először felajánlottam, hogy támogatom az alapítványt, amelyik az akciót szervezte, adtam is egy csekket Michelle-nek, hogy írjon rá akkora összeget, amekkorát csak akar, de ez neki nem volt elég. Azt állította, hogy ha én személyesen megyek oda levest meregetni, és odacsődítünk pár fotóst, akkor hatalmas publicitást kap a dolog, és sokkal nagyobb lesz a hatása, mintha csak arról adhatnának hírt, hogy átutaltam nekik némi pénzt. Ha Nick Donnelly ételt oszt a rászorulóknak, biztosan egy csomóan követik a példáját – gúnyolódott saját magán.

Hát igen, errefelé könnyű megfeledkezni arról, hogy Nick elvileg a manhattani társasági élet híres, na jó, hírhedt alakja. Én ugyanis sosem így ismertem. Eleinte tinédzser álmaim lovagja volt, utolsó, szörnyű pire-i vakációm egyetlen fénypontja, most meg csak a szomorú, megtört srác a szigeten. A pletykalapok sztárja, a limuzinjával egyik partiról a másikra száguldó, színészekkel, énekesekkel és mindenféle celebekkel barátkozó, minden este más topmodellel mutatkozó szépfiú, aki apuci pénzéből lébecol a világban, számomra ismeretlen volt.

Pedig ő volt a kicsapongó szoknyapecér, akit egyszer aztán csak behálózott és megszelídített egy okos lány. Filmvászonra illő történet, nem? Hollywoodi kasszasiker lehetne. Csakhogy ebben az esetben nem jött össze a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”-dolog, azaz összejött, csupán az a bizonyos „meg nem haltak”-rész egy kicsit korábban jött a kelleténél. Vajon Nick számára ezzel véget is ért élete java, és innentől legfeljebb már csak vegetálhat, de sosem lehet már része az igazi, nagy boldogságban, vagy mindez csak egyetlen fejezet volt az életéből, és követi még sok szép másik? Már csak a kora miatt is remélem, hogy az utóbbi verzió teljesül majd.

- Aztán ott volt az a másik eset, amikor egy afrikai ország éhezőinek gyűjtöttek adományokat egy puccos estélyen – folytatta Nick. – Pontosítok: Michelle gyűjtötte a pénzt, és azzal kezdte, hogy rábeszélt, vessem be a kapcsolataimat, és szervezzük az egészet apám egyik üzlettársának a szállodájába. Hidd el, azt kérni tőlem, hogy vegyem rá az apámat egy ilyen szívességre, több volt, mint durva. De persze, ha Michelle valamit a fejébe vett, nem fogadott el nemet válaszként.

Nem ugorhatnánk át a következő nyolcvanhét anekdotát „A világ legtökéletesebb Michelle-je” című gyűjteményből? Már kezdett megfájdulni a fejem a csajtól. Ne aggódj, eszem ágában sem volt megbántani Nicket azzal, hogy közömbösnek, mi több, unottnak tűnök, amikor ezeket az édes kis történeteket megosztja velem, mert tudom, milyen sokat jelent neki, és amennyire eddig meg tudtam állapítani, gyakorlatilag senki sincs az életében, akivel Michelle-ről beszélgethetne. Úgyhogy az arcomra ragasztottam a lehető legérdeklődőbb, legkíváncsibb kifejezésemet, és hidd el, Nick semmit sem gyanított. Mivel ahhoz túlságosan is elmerült az emlékeiben, hogy egyetlen pillantást is fecséreljen rám.

Nem akarok érzéketlennek tűnni, de tényleg kezd tele lenni a hócipőm Michelle-lel. Szentül megfogadtam (igaz, egyéb lehetőség híján), hogy nem siettetem a dolgot, annyi időt adok Nicknek, amennyire csak szüksége van, hogy feldolgozza a barátnője elvesztését, de sajna a türelmem a vége felé jár, attól tartok. Mikor jön már az a rész, amikor végre észreveszi, hogy én is létezem, amikor nem azt kell folyton éreznem, hogy igazából bárki ülhetne vele szemben az asztalnál, mondjuk, a nagyi, vagy akár George is, hiába akarta megütni a múltkor? Mindaddig, amíg az illető nyitva tartja a fülét, és lelkesen hallgatja a Michelle-ről zengett ódákat, minden más mindegy.

Pedig annyira vágyom már rá, hogy valaki végre leüljön az én asztalomhoz, rám nézzen és megkérdezze: Joley, mi a baj? Hol az én nyitott fülű, érdeklődő hallgatóságom? Mert nem épp velem szemben ül, az fix.

Szomorúan állapítottam meg, hogy a) nem várhatom el Nicktől, hogy egyszeriben hagyjon fel a gyászával, és foglalkozzon velem, és b) mégis elvárom, bármekkora egoizmus is ez tőlem, és nincs türelmem kivárni, amíg hajlandó végre felém fordulni.

- Holtpont.
- Tessék? – nézett rám Nick, és rájöttem, hangosan mondtam ki a végkövetkeztetést. És egyúttal lelepleztem magam, hogy nem mélyedtem el annyira a Michelle-ről szóló dicshimnuszban, amelyet épp előadott. Hát nem nyilvánvaló, hogy nem vagyok alkalmas annak a bizonyos vállnak, amelyen kisírhatja magát? Bárki alkalmasabb lenne rá nálam. Bárki, aki nem olyan idióta, hogy elvárásokat támasszon felé. Jobb lesz menned, Joley, itt végeztél.

Nick még mindig várakozón figyelt.

- Holtpont, egy dal címe, eszembe jutott arról, amit épp meséltél – igyekeztem magam kivágni. Tűnj már el innen, te hazug dög! – Ne haragudj, de elfelejtettem, hogy megígértem a nagyinak, segítek neki takarítani ma délután. Igazság szerint ezért is jöttem el a munkából korábban.
- Persze, megértem, menj csak.

Csak én éreztem kínosnak a helyzetet? Felpattantam, de mielőtt elhagytam volna a konyhát, megragadtam a pulton álló üveget.

- Jobb lesz, ha ezt magammal viszem – kacsintottam Nickre. Legalább csináljak úgy, mintha segíteni akarnék. – Igyál inkább kávét, ha már valamit feltétlenül muszáj.
- Igenis – szalutált vigyorogva Nick. Milyen helyes! Igazán nem könnyíti meg a dolgomat. De miért is tenné? Azzal, hogy lelépek, csak a saját érdekeimet nézem, magamat akarom megkímélni a szenvedéstől, és őt magára hagyom a bajban, visszataszítva abba a magányba, amelyből nemrég még éppen én akartam kirángatni.

Jobb lesz kimennem a friss levegőre. Persze még jobb lenne minél távolabb mennem saját magamtól. Gusztustalan, egocentrikus és hazug vagyok. Remek, most már utálom is magam. Gratulálok, Joley, te aztán értesz hozzá, miként csinálj még nagyobb trágyakupacot az életedből!

A per pillanat öngyűlölő
Joley