Huszonkilences számú palack

Türelmetlen Idegenem!

Persze valószínűleg csak hiúságomban képzelem, hogy tényleg tűkön ülve várhattad már a következő palackpostámat, de jólesik azzal hitegetni magam, hogy valaki, messze innen (vagy csak a tenger túlpartján, a skót szárazföldön – de akárhogy is, nekem a szigeten kívüli világ minden pontja olyan, mintha galaxisokra lenne tőlem), szóval valaki valahol kíváncsian figyeli, miként alakulnak itt a mindennapjaim.

            Szerencsére azért nem olyan elviselhetetlenül unalmasan, sőt! Igaz, nekem így is úgy tűnik, mintha csigalassúsággal történne itt minden, mint egy lassított filmfelvételen, és azt hiszem, ha halálom napjáig sem mozdulok ki Pire-ról – legfeljebb csak Turner Islandra, mint a múltkor – akkor sem leszek képes soha felvenni ezt a ritmust. Azaz éppen hogy lelassítani hozzá.

            Figyeled, hogy már – a tempót leszámítva – nem (annyira) rémít meg a gondolat, hogy itt éljek? Na, nem mintha végleg beletörődtem volna, hogy én, aki énekesnői karrierről álmodtam egykoron (igen, most már nem, már realistább lettem), csak egy vidéki csehó pultjának törölgetéséig vihetem egész életemben, hiszen ennél többre nem vagyok alkalmas, de hát ez van.

Azért Pire-on nem dúskálunk az álláslehetőségekben, be kell látnod. Nincs is munkanélküliség, egyszerűen olyan, minta mindenkinek meglenne a maga helye ebben a mikrovilágban, senki sem felesleges, de senki nem is hiányzik innen. Azt, hogy én mégis kaptam munkát, kizárólag annak köszönhetem, hogy ideérkezésem előtt nem sokkal lépett le Emily Brenish, tulajdonképpen az ő feladatait látom most el.

            Korábban azt mondtam, nem csodálom, hogy Emily ezerszer inkább vágyott Hollywoodba, minthogy itt őszüljön meg, és ezt ma is tartom. Az átlagos, vagyis inkább normális korombeli lányoknak nem lehet az az álmuk, hogy ebben a vízzel körülvett porfészekben akarjanak megöregedni! Az nem egészséges.

            Én sem akarok, még mindig nem, de kezdem elfogadni, hogy úgyis ez lesz a sorsom, kár küzdeni ellene.

            És optimistább napjaimon próbálom meglátni benne a jót. Például a nagyit, aki az érkezésemkor habozás nélkül kész volt otthont adni nekem, és aki minden erejével igyekszik egy személyben a szerető családom lenni. És én ezért végtelenül szeretem és becsülöm őt. Azt hiszem, már sosem lennék képes csak úgy magára hagyni. Még ha biztos is vagyok benne, hogy az érkezésem előtt jóval nyugodtabban, békésebben is teltek a napjai! Valószínűleg inkább én vagyok az, aki kettőnk közül nehezebben viselné, ha elmennék. Hiszen neki itt van Pire, és ha ez nekem nem is jelent feltétlenül olyan sokat, tudom, hogy neki mindent!

            És na jó, tudom, hogy csak erre vársz, szóval beismerem: igen, itt van Nick is. Ki tudja, meddig, de egyelőre itt van. És elég gyakran velem. Bár talán csak addig múlatja velem az időt, amíg Emily meg nem érkezik, lehet, hogy csak rá vár.

            Öntelt énem szerint Nick korábban is jól megvolt nélkülem, nem volt szüksége rám, hogy gyorsabban teljen az ideje a szigeten, mindent meg is tett, hogy megszabaduljon tőlem. Szóval, ha most mégis találkozni akar velem, az azt jelenti, hogy… Sokszor hajlok rá, hogy higgyek ennek a hiú hangnak, és ilyenkor bizony fülig ér a szám!

            Mint a múltkor is, amikor elém jött a fogadóba munka után, tudod, amikor George is ott volt, és komolyan tartottam egy tűzpárbajtól, de szerencsére abból nem lett semmi. Úgyhogy semmi akadálya nem volt annak, hogy Nick hazakísérjen. Na, nem úgy! Csak szükségem volt a segítségére, mégpedig a nagyinál. Vagyis a nagyi házában, mert a nagyi nem volt otthon, valamelyik idősebb pár meghívta vacsorázni.

            Hú, így visszaolvasva a soraimat, eléggé sokatmondó, hogy még írásban is ennyit hebegek-habogok, és olyan részletekre, hogy a nagyi kinél is volt pontosan vacsizni, nem emlékszem. Néha komolyan örülök, hogy nem személyesen, szemtől szemben kell mindent elmesélnem Neked, azt hiszem, folyton csak pirulnék!

            Szóval térjünk rá arra, hogy a legutóbb azt mondtam, sosem találnád ki, mit csináltunk Nickkel! Nem tudom, hány tipped volt, de íme, a kegyetlen igazság: mézeskalácsot!

Igen, komolyan, mézeskalácsot sütöttünk és díszítettünk! A nagyvilági, jachtokon, meg villákban felnőtt nőcsábász és szerény személyem. Na, ehhez mit szólsz?

Tulajdonképpen a nagyi volt a felbujtó, és ha most azt gondolod, micsoda egy ravasz kerítő, akkor igazad van. Ahhoz képest, hogy annak idején óva intett Nicktől, most már rendesen arra hajt, hogy összehozzon minket! Amit én persze nem bánok, de remélem, Nick nem tud róla, annyira ciki lenne! Igaz, elég nehéz lenne nem észrevenni, mert a nagyi nem éppen diszkréten intézi a dolgot…

Az egész úgy kezdődött, hogy úgy két napja, amikor Nick ugyancsak hazakísért, a nagyi ragaszkodott hozzá, hogy bejöjjön egy teára. Mit sem sejtve ültünk a konyhaasztalnál, szürcsöltük a teát és rágcsáltuk az ellenállhatatlan kekszet, amelyet Mrs MacIntyre hozott nemrég cserébe egy lenyűgözően szép csokorért, amikor a nagyi egyszer csak azzal jött elő, hogy én régen – kábé tizenhárom évesen! – milyen szép mézeskalácsokat készítettem karácsony előtt, mindenki a csodájára járt – értsd: a családtagok. És hogy csinálhatnék megint, akár azokkal is díszíthetné a koszorúit. És milyen jó lenne ajándéknak is – mintha terveztem volna, hogy rajta kívül bárkinek is adok ajándékot!

Addig mondta és mondta, amíg végül belementem, hogy készítek egy adagot. Leginkább azért mondtam igent, mert nem tudtam, ugyan mi mással vethetnék véget annak, hogy azzal traktálta Nicket, mennyiféle pillangót csináltam a tésztából, és természetrajzkönyvekből néztem ki, hogyan díszítsem őket. Jó, bevallom: tizenévesen volt egy enyhe pillangómániám, de mire 16 lettem, kinőttem, esküszöm! A szobám falára festett, szivárványszínű lepkék valahogy nem illettek a bimbózó szerelmemhez a rockzene iránt.

Szóval miután a nagyi kierőszakolta a beleegyezésemet, rátért a terve kettes számú pontjára: nyíltan Nicknek szegezte a kérdést, hogy nem lenne-e kedve segíteni nekem. Képzeld, szerencsétlen még a teáját is félrenyelte!

- Mrs. Borgh, igazán kedves, hogy rám gondolt, de nem hinném, hogy Joley jól járna velem. Életemben nem sütöttem még semmit. Szerintem a lisztet sem tudnám megkülönböztetni a cukortól – védekezett.

De persze a nagyi ellen esélye sem volt. Hiába jött szegény azzal, hogy még sosem használt sütőt, meg akkor sem ismerné fel a tepsit, ha elé tennék, és különben is, ő biztosan nem tudna szép sütiket készíteni, olyat meg pláne nem, amitől ne menne el rögtön az étvágya akárkinek, aki ránéz. A nagyinak minden kifogására volt egy kész válasza, mintha egész nap erre gyakorolt volna. Talán így is volt.

És miután ezt az akadályt is sikerrel vette, kitalálta, hogy melyik este vághatnánk neki a nagy műveletnek, majd hirtelen eszébe jutott, hogy ó, jaj, de hiszen neki vacsorameghívása van aznapra! Kicsit sem átlátszó, igaz? Úgy égett a fejem, képzelheted!

- Egy süti-randi, nagyi, most komolyan? Jobbat nem tudtál volna kitalálni?! – estem neki, amint becsuktam Nick háta mögött az ajtót.

Ő persze elégedetten mosolygott.

- Szóval valójában nagyon is örülsz, hogy megszerveztem nektek ezt az estét!

- Nagyi, már eddig is egy csomó estét együtt töltöttünk.

- Mivel? Zenehallgatással és rágódással a múlton?

Na jó, ott a pont.

- Azért nem mindig... – próbálkoztam, de ő közbevágott.

- Gondoltam, nem árt, ha egy kicsit ráhangolódtok a karácsonyra, tudod, az egy szép, vidám ünnep.

- Főleg két olyan embernek, aki nem a családjával tölti – morogtam. – Bocs, nagyi, tudod, hogy értem.

- Persze, semmi baj. Édesem, én azt látom, hogy mióta ilyen rémesen nagy barátságban vagytok, csak annyi változott, hogy nem külön-külön, hanem együtt lógatjátok az orrotokat. Csak a hasznotokra válna, ha végre valami vidámat is csinálnátok! Ha egy estére egyikőtök sem foglalkozna a múlttal. Ígérd meg, hogy nem hozod fel a témát, és ha Nick tenné meg, azonnal eltereled a szót!

- Hát lehet neked ellentmondani, nagyi? – adtam fel a harcot.

- Na, ezt szerettem volna hallani! – jelentette ki győzedelmesen.

Hát így történt, hogy aznap este Nickkel azért baktattunk a nagyi háza felé, hogy mézeskalácsot süssünk. És én persze szörnyen zavarban éreztem magam!

A mézeskalács tésztáját már előző este összegyúrtam, azóta türelmesen várt a sorára egy dobozban a konyhaablak külső párkányán. Amikor megérkeztünk a házhoz, leemeltem és bevittem magammal. Elképesztő mennyiséget készítettem, természetesen külső nyomásra. A nagyi biztosra akart menni, és legalább hajnalig el akart minket látni munkával.

Odabenn Nick leült a konyhaasztalhoz, én meg a nagyi által gondosan kikészített, belisztezett deszka közepére tettem az illatos cipót.

            - Mmm, isteni az illata! – lelkendezett Nick. Örültem, hogy látszólag neki nem volt ellenére, hogy itt gyurmázzon velem. Azt viszont hamar elunta, hogy csupán nézze, amint kinyújtom a tésztát, mert csakhamar felállt, és megkérdezte, készíthet-e kávét.

            - Persze, ott van a polcon. Eredeti olasz, nemrég hozattam Mr. Thompson boltjába.

            - Morgott is az öreg, amiért ilyesmivel zaklattad, mi?

            - Tízperces kiselőadásban vetette össze a kávé hátrányait a tea előnyeivel.

            - Hát, ennek a szigetnek is megvannak a hátrányai.

            - Más nem is hiányzik a jó kávén kívül? – kérdeztem ártatlan hangon.

            - Szemmel láthatóan azt is be lehet szerezni – emelte fel a kávés dobozt. – De mire gondolsz? Személyekre vagy dolgokra?

            - Akármire – vontam meg a vállam.

            - Hát, azért vannak páran, akiket jó lenne látni – mondta elgondolkodva. – És persze egy jó buli is beleférne.

            Vártam kicsit, de ennél bővebben, úgy tűnt, nem akarta kifejteni.

            - Egy jó buli? – nevettem.

            - Aha. Ez már jó jel, nem? Hogy ez hiányzik.

            - Szerintem bármi és bárki hiányzik a normális életedből, az jó jel – feleltem némi töprengés után.

            - És veled mi a helyzet?

            - Istenem, tényleg soroljam, mi minden hiányzik? – mosolyogtam. – Mennyi időd van?

            - Per pillanat semmi más dolgom nincs – vigyorgott, és átnyújtotta az elkészült kávét.

          És nekiláttunk a szaggatásnak. Bár a nagyi kedvéért gyártottunk néhány hagyományos fenyőfát, csillagot, szívet, angyalkát és hóembert, igazán akkor jöttünk elemünkbe, amikor egy újabb adag tésztából azt formázhattunk, amit csak akartunk. És mi azt akartuk, amiről éppen beszéltünk. Amikor arról, hogy milyen jó lenne egy este egy finom koktélt meginni egy manhattani bárban, máris készült a talpas koktélos pohár. Amikor arról, hogy szívesen elmennénk egy jó koncertre, gitárt formáztunk. Amikor pedig arról, hogy belesüppednénk egy kényelmes kanapéba egy kellemes kis kávézóban, csészét szaggattunk. Aztán Nick elkészítette a Ferrarija, az apja jachtja és a kedvenc snowboardja mását, én pedig a Szabadság-szobrot, a metrót és egy komplett lemezboltot formáztam. Végül pedig még egy óriási felhőkarcolót is készítettünk, amely alig fért be a sütőbe.

            És a rengeteg sütés meg cirkalmas cukormázas díszítés közben mást sem csináltunk, csak nevettünk és sztorizgattunk. És azt hiszem, szép lassan mintha rátaláltunk volna a hazafelé vezető útra.

Sok szeretettel,

Joley