12. fejezet

 

And we're gonna be alright
Dry your tears and hold tight
Can't you tell I got news for you
Sun is shining and so are you

Sun Is Shining by Axwell Λ Ingrosso

 

Az a bizonyos első szabadnap, pontosabban fél nap, remekül telt. JJ nemsokára távozott, mert meggyőződése volt, hogy ki kell próbálnom a munkamentes egyedüllétet. Meg kell tanulnom, hogy attól még, hogy nincs ott senki, nem kell feltétlenül dolgoznom. Nem tudom, honnan tudta, hogy valóban így teltek a napok akkoriban. Csak akkor álltam le jóformán a munkával, ha beállítottak Granték vagy Nelly, akivel néha leültem meginni egy teát – már amikor épp nem dolgoztunk. Egyébként minden szabad pillanatomban találtam magamnak valami tennivalót, ami persze nem volt nehéz, annyi volt még mindig a feladat. Meg aztán mi mást csinálhattam volna? Mrs. Grahamnek nem volt tévéje, csak egy rádiója (de ugye az ember tud dolgozni, miközben azt hallgatja), nekem nem volt sem okostelefonom, sem laptopom. Így aztán már csak azért is dolgoztam, mert mással nem nagyon tölthettem az időt. Néha ugyan megpróbáltam például kiülni a kerti padra, de kábé két percen belül kiszúrtam pár gazt, amelyet sürgősen ki kellett húzni. Vagy amikor este fáradtan lerogytam a kanapéra, észrevettem, hogy a falon milyen jól mutatna egy festmény, amely addig a lépcsőfordulóban volt felakasztva, ahol viszont a rossz megvilágítás miatt alig lehetett látni. Mindenképpen át kellett helyezni ide, mégpedig azonnal.

                Szóval így telt az idő, és éppen ezért nagyon nehezemre esett, hogy kibírjam azt a pár órát munka nélkül. Pedig korábban mennyit lustálkodtam! Sokszor dél előtt fel sem keltem, órákig neteztem az ágyban, heverésztem a nyugágyban valamelyik menő strandon vagy egy haver jachtján, és egy-egy átmulatott éjszaka után fél napokat ücsörögtem a fotelban egy méregerős kávéval a kezemben, miközben csak bámultam kifelé a fejemből és észre sem vettem, hogy eltelt vagy három óra. Eszembe jutott, hogy talán azért nem okozott gondot akkoriban egyszerűen semmit sem csinálni, hagyni, hogy kifolyjon az idő a kezeim közül, mert akkor nem volt célom? Minek korán felkelni, ha úgysem kell semmit csinálni? Minek hajnal előtt hazamenni egy buliból, ha másnap nem vár semmi kötelezettség? Érdekes gondolatnak tűnt.

                És a morfondírozás ezen lekötött annyira, hogy egy pár órát tényleg nem csináltam mást, mint a plafont szemlélve feküdtem a kanapén, és szinte éreztem, hogy elfáradok a gondolkodásban. Ami viccesen hangzik, de akkor valóban úgy éreztem, hogy nagy dolgokra ébredek rá éppen, olyanokra, amelyek megváltoztathatják az egész életemet. Hogy talán anyám nem beszélt hülyeségeket, amikor amiatt bánkódott, hogy nincs cél az életemben, és ideje lenne valami értelmet találni neki. Nem hittem el, hogy ez mennyire fontos. Pontosabban azt hittem, a szórakozás, hogy pusztán jól érezzem magam, gondtalanul, az már önmagában cél. Talán az volt, de akkor nem jó cél. Mert valahogy akkor, amikor korán keltem, sokat dolgoztam, de láttam az eredményét, elégedettebben feküdtem le este, mint amikor átlustálkodtam az egész napot, és tényleg semmi értelmeset nem csináltam.

                Aztán amikor mindezt tisztáztam magamban, felhívtam Nellyt. Elmondtam neki, hogy mennyire sajnálom, hiszen nyilvánvalóan nem az ő hibája, ami történt, és undorítóan viselkedtem vele, amit nem érdemel meg, mert ő már a kezdetektől annyit biztatott és segített, de mindezt szerettem volna neki személyesen is elmondani, így megkérdeztem, hogy lemehetek-e a fogadóba. Hogy akarja-e egyáltalán, hogy a szeme elé kerüljek valaha is. Ő meg csak nevetett és felajánlotta, hogy inkább felugrik, mert már végzett a műszakjával, és szívesebben venné, ha legalább a szabadidejét nem a pubban kellene töltenie. Természetesen örültem, hogy feljön, de szóltam, hogy most nem kell olyan ruhát hoznia magával, amiben tud dolgozni, mert ma este már nem lesz meló.

                Amikor aztán félóra múlva megjelent, hozta magával a laptopját, pár filmet és egy orbitális méretű zacskó popcornt. Én előhalásztam egy ezeréves bort Mrs. Graham készletéből, és letelepedtünk a kanapéra.

                Még alig húsz percet néztünk meg az első filmből (romantikus vígjáték természetesen, az kell egy csajos estére), amikor Nelly halkan megszólalt:

-          Ne haragudj, hogy reggel iderángattam JJ-t. Nem volt jó ötlet.

-          Végül is nem sült el rosszul ahhoz képest, hogy mennyire kiakadtam, amikor megláttam. Még egyszer bocsánat, hogy így kiborultam.

-          Oké, Belle, ha még egyszer elhangzik a szádból az a szó, hogy bocsánat, én esküszöm, hazamegyek – jelentette ki Nelly.

Megöleltem. Mennyire szerencsés voltam, hogy amikor egy ismeretlen helyre kerülve csak annyi embert ismertem, amennyit egy kezemen is meg tudtam számolni, az egyik közülük, ennyire fantasztikus barátnak bizonyult!

-          És miért is nem volt rossz, hogy idejött? Mellesleg nem kellett neki kétszer mondani – tért vissza a témához Nelly.

-          Sosem adod fel? – nevettem.

-          Miért kéne feladnom? Neked tetszik, neki te nyilván tetszel, mi ebben a rossz? Ha kell valaki, aki megadja a kezdő lökést, én szívesen vállalkozom erre a szerepre – vigyorgott, és a szájába tömött egy maradék popcornt.

-          Valóban nem rossz pasi… - kezdtem, mire Nelly oldalba bökött. – Jól van, elismerem, elképesztően helyes, sőt dögös – nevettem ismét. – De nem hiszem, hogy nekem most erre lenne szükségem. Mármint bárkire is, bármilyen srácra. Belevágtam ebbe a nagy munkába, és közben folyton olyan ijesztően nagy dolgokon jár az eszem, hogy állandóan megkérdőjelezek mindent, amiben eddig hittem. Hogy jó volt-e az életem úgy, ahogy volt. Hogy helyes irányba haladtam-e. Pontosabban, hogy inkább haladtam-e egyáltalán valamilyen irányba. Egy csomó olyan dolgon töröm a fejem, amelyek tényleg megváltoztathatják az életemet. Azaz amelyek révén én megváltoztathatom az életemet. Sok döntést kell meghoznom, azt hiszem. Vagy csak keveset, de azok nagy döntések lesznek.

-          Hű – szólalt meg Nelly némi hallgatás után. – Megértem. És totál természetes, hogy ez történik veled, ha kiszakadtál a megszokott környezetedből. Ha teljesen másképp élsz, mint eddig. Tisztázzuk. Maradsz?

-          Igen, egyelőre úgy néz ki – feleltem habozás nélkül.

-          Folytatod a felújítást?

-          Eltökélt szándékom.

-          És aztán mi lesz? Mármint a nyár végén?

-          Az még nagyon messze van, Nelly – sóhajtottam, és a laptop felé fordultam, jelezve, hogy lezártnak tekintem a témát. Ha akartam volna, sem tudtam volna többet mondani.

-          Azért JJ-nek tetszel, ne feledd – kacsintott rám Nelly.

-          Egyszerűen képtelen vagy leszakadni a témáról, igaz? – kacagtam.

-          De ha egyszer így van! – méltatlankodott. – A szigetem sok nő örülne ennek 14 és 94 év között.

-          Képzelem – hagytam rá.

-          Nem terem errefelé olyan sok jó pasi.

-          Aha, végül is nem ide járnak filmet forgatni hollywoodi sztárok.

-          Ők nem telepednek itt le. Még ha van is, aki rendszeresen visszajár. És JJ megcsinálja akkor a tetődet? – kanyarodott vissza ismét Nelly.

-          Erről nem beszéltünk. Csak azt mondta, hogy jobban tenném, ha néha pihennék kicsit, hogy ne sokalljak be úgy, mint reggel.

-          Igaza van.

-          A tető még mindig ott áll lyukasan. Állítólag pár napig nem fog esni, van időm kitalálni, mi legyen vele.

-          Megkérhetnéd JJ-t, hogy segítsen. A múltkor azt mondtad, úgyis felajánlotta, hogy szívesen jön.

-          Aha, mert ő biztos elő tud varázsolni nekem néhány cserepet, meg létra híján fel tud repülni a tetőre. Nem Superman, Nelly, bármit is hiszel róla.

-          Jól van, jól van, csak egy ötlet volt – emelte fel a kezeit megadóan.

A tető ügyét másnap reggel a kezembe vettem. Az éjszakát a nappali kanapéján töltöttem, mert nem akartam megkockáztatni, hogy ha netán mégis elered az eső, az arcomra hulló hideg cseppekre ébredjek az ágyamban. Valójában fogalmam sem volt, hogy az ágyam fölött volt-e az ominózus lyuk a tetőn.

Szóval a reggeli kávém után elindultam a szigetem, és egy kis séta megerősítette az előző este születetett feltételezésemet: nem az enyém volt az egyetlen tető, amelyen olyan cserepek voltak, amelyekre szükségem volt. Vagy egy tucat másik házon is ugyanolyanok voltak.

Így hát betértem a pubba, ahol a fogadósnak, bizonyos Bob Brenish-től megkérdeztem, hogy kitehetek-e egy hirdetést a falra. Nem láttam hasonlót a helyiségben, de úgy véltem, a pub a leginkább központi hely a szigeten, úgyhogy itt kellene próbálkoznom, hogy a lehető legtöbb embert elérjem. Meg talán a boltban.

-          Miféle hirdetésről lenne szó? – kérdezte Bob gyanakodva, miközben teát töltött nekem. Megértettem az óvatosságát, hiszen nem sokat láthatott még Pire-on. Csak akkor ugrottam be általában a pubba, amikor Nelly volt szolgálatban, vele ritkán találkoztam.

-          Használt tetőcserepet keresek. A múltkori vihar alaposan elbánt a tetőmmel, és nekem nincsenek pótcserepeim. Viszont úgy láttam, sok más házon vannak hasonló cserepek. Talán valaki eladna nekem párat.

-          Ön újítja fel a Graham-házat, igaz, Miss…? – nézett rám várakozón.

-          Ebert-Holden, de kérem, szólítson csak Belle-nek – nyújtottam kezet neki. – Sajnálom, még be sem mutatkoztam rendesen.

-          Igazán szép feladatra vállalkozott, Belle – mosolygott Bob.

-          Vagyis ostobaságra, ugye? – nevettem. – Tudom, hogy mindenki ezt gondolja Pire-on. Idejön ez a fura amerikai lány, azt hiszi, egy délután alatt renoválja az egész házat, de majd beletörik a bicskája, csak még nem jött rá.

-          Nem – legyintett a fogadós. – Bár kétségtelen, hogy vannak, akik ezt gondolják. – Aha, szóval beszédtéma vagyok. Sejtettem. – De akármit is gondolunk, abban mindenki egyetért, hogy csak jól járunk, ha az a romhalmaz nem csúfítja többé a szigetet. Egyesek szerint jobb lenne ledózerolni az egészet úgy, ahogy van, de én is úgy látom, hogy ha sikerül felújítani, az sokkal jobb. Egy szép kis házzal több Pire-on igazán nem árthat.

-          Ha sikerül felújítani… - sóhajtottam.

Bob nem biztatott semmivel, csak mosolygott. Nem tudtam eldönteni, hogy bízik-e bennem, abban, hogy meg tudom csinálni a nagy renoválást vagy sem.

-          Mindenesetre hagyja azt a hirdetést, Belle. Higgy el, a legjobb, ha szólok egy-két embernek, és hamar elterjed a hír. Mifelénk ez a legbiztosabb módja az információ-megosztásnak – kacsintott.

Bobnak igaza lett. Már délután megérkezett egy fickó, Mr. MacDonnell az első tucat cseréppel. Aztán jött a következő adag, majd a következő, és hamarosan több cserép állt az udvaron, mint amennyire szükségem lett volna. Már amennyire n meg tudtam saccolni.

És senki nem fogadott el érte fizetséget, pedig nem hiszem, hogy tudták, milyen szűkösek az anyagi forrásaim. Mindenki csak egy teát fogadott el, és azt kérte, hogy vezessem körbe a házban és a kertben. Miközben kielégítették a kíváncsiságukat, rengeteg ötletet, tanácsot adtak a további munkálatokhoz, és egytől-egyig felajánlották a segítségüket. Hívjam őket bármikor, amikor csak szükségem van még pár segítő kézre.

A legjobb az egészben pedig az volt, hogy néhány órával és jó pár cserépszállítmánnyal később ráébredtem: hirtelenjében rengeteg ismerősöm, sőt barátom lett a kis szigeten. Már nem voltam többé idegen.