Maybe I can find you
Down this broken line
Maybe you can find me
Guess we'll know in time
Oh skies are black and blue
I'm thinking about you
Here in the calm after the storm
Down this broken line
Maybe you can find me
Guess we'll know in time
Oh skies are black and blue
I'm thinking about you
Here in the calm after the storm
Calm after the Storm by The Common Linnets
A nappaliban állva szabad utat engedtem a könnyeimnek,
hiszen úgysem látott senki. Bár az sem érdekelt volna, ha mégis. Így aztán
amikor egyszer csak ott állt velem szemben JJ, akit nem is hallottam bejönni a
házba, nem hagytam abba a sírást, csak közben hol megparancsoltam neki, hogy
tűnjön el, hol meg könyörögtem. És ő a legidegesítőbben reagált minderre: csak
állt szótlanul, meg sem moccant. Valószínűleg igaza volt, mert én minden szó és
biztatás nélkül, könnyek között fuldokolva végül csak elmondtam, mitől vagyok
kiakadva, még ha nagyjából ismételtem is magam a kertben nem sokkal korábban
előadott hisztimhez képest.
-
Igaza volt Mrs. Grantnek, kár volt ebbe az
egészbe belefogni! És ő már akkor megmondta, mielőtt beköltöztem volna ebbe a
lerobbant házba, hogy nem leszek erre képes. De kinek akartam én bizonyítani?
Az anyámnak? Akit annyira sem érdekel ez az egész, hogy amikor panaszkodtam
neki, hogy olyan házat vett ki nekem, amelybe ember nem költözne be, nem hitt
nekem és nem is érdekelte? Ó, anyám már rég elkönyvelte, hogy én semmire sem
vagyok jó, semmihez sem értek, csak tengek-lengek a világban, ingyenélő link
vagyok, akire sosem számíthat, és akiben sosem bízhat meg. Ha úgy újítottam volna
fel ezt a házat, hogy utána ez lenne Skócia legszebb és legdrágább ingatlana,
az sem izgatná, meg úgysem hinné el nekem, hogy én csináltam. És mivel nem
látta, milyen volt, amikor idejöttem, azt gondolná, nem is volt olyan nagy
munka. Azzal sem érném el, hogy megváltozzon a véleménye rólam, ha kémiai
Nobel-díjat nyernék, vagy mit tudom én. Ez az egész fogadás a nyárra, hogy
kibírom-e itt, csak arra volt jó, hogy legalább három hónapra eltűnjek a szeme
elől és ne legyek a lába alatt. Fogadok, hogy nagyon is jól megvan a kis
asszisztensével, Mellel, és mindketten azt kívánják, bár ne lennék, és ő lenne
inkább a lánya helyettem… És a pire-iak? Na, nekik aztán pláne nem akarok
semmit bizonyítani, egy rakás idegen, nem is ismernek, én sem őket, kit érdekel,
mit gondolnak rólam? Ha feladom ezt az egészet, legalább szerzek nekik egy jó
napot azzal, hogy nevethetnek rajtam, hogy ők megmondták! Ugyan mit képzelt az
a kis butuska amcsi lány, hogy majd idejön, és se perc alatt felújít egy
házat?! Legalább lesz egy jó sztorijuk, amelyen együtt szórakozhatnak a sörük
mellett a pubban… Az lenne a legjobb, ha hazamennék. De hova is? Alig pár hete
jöttem el otthonról, és a legtöbb barátom már magasról tesz rám! Vagy dühösek,
amiért nem vagyok Manhattanben, vagy már egyáltalán nem érdeklem őket. Még a
legjobb barátnőm is alig törődik azzal, mi van velem, mintha azzal, hogy
kitettem onnan a lábam, megszűntem volna létezni. Ez annyira nem igazság! –
kiáltottam, és még dobbantottam is hozzá. Aztán már halkabban, mantraként ismételgettem:
- Ez nem igazság, ez nem igazság. – Mintha azt reméltem volna, hogy ettől a
visszájára fordul a helyzet. A helyzet, amelyhez láthatóan már semmi köze nem
volt a lyukas tetőnek.
-
Ssss, gyere ide – mondta JJ, és a szavaival
ellentétben ő indult meg felém. Kitárta a karját, és magához ölelt, bár én nem
könnyítettem meg a dolgát, igyekeztem ellökni magamtól. De persze ő volt az
erősebb, és miközben egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy milyen jó az
illata, és milyen kemény, izmos a mellkasa, a könnyeim tovább folytak.
-
Én ezt nem bírom tovább – suttogtam a vállába,
miközben ő a hajamat simogatta.
-
Nyugodj meg, Belle, nincs semmi baj.
-
De a tető… - vetettem közbe erőtlenül.
-
Megoldjuk – felelte magabiztosan.
-
De nem lehet.
-
Megoldjuk, csak nyugodj meg.
Nem tudtam megnyugodni.
Legalábbis nem azonnal. Viszont JJ nem sürgetett. Rendületlenül ölelt, és olyan
bosszantóan nyugodt volt, hogy egy idő után átragadt rám is a nyugalma. Mintha
az ő rendíthetetlen nyugodt és az én felpaprikázott hangulatom egy jó ideig
farkasszemet nézett volna egymással, és végül az ő békessége győzött volna, az
én ingerültségem meg fülét-farkát behúzva távozott. És valószínűleg az is sokat
segített, hogy egyfolytában ugyanazt a rövidke mondatot ismételgette:
-
Nem vagy egyedül, Belle.
Később a kanapén ültem, és csak bámultam
kifelé az ablakon, amikor JJ megjelent két hatalmas bögrével a kezében. Azt
hittem, tea, elvégre briteknél voltam, de amikor belepillantottam a bögrébe,
láttam, hogy JJ forró csokoládét készített. Elmosolyodtam.
-
Na, végre! – kiáltott fel diadalittasan, és
mellém huppant a kanapéra. – Tudtam, hogy a forró csoki mindenre megoldás.
Anyukám is mindig ezt mondta.
-
Átmeneti megoldás – javítottam ki, és a mosoly
eltűnt az arcomról. – Ettől még nem oldódik meg a tető gondja.
JJ csak megvonta a vállát.
-
Ma nem. Na és?
-
Na és?! – hőköltem vissza. – A tetőmön óriási
lyukak tátongnak, rémlik? És egy olyan országban vagyunk, amelyik híres arról,
hogy állandóan esik az eső. Épp te mondtad az előbb, hogy nemsokára megint fog.
-
Ami azt illeti, idény nyáron eddig meglepően
keveset esett. És az előbb néztem meg az időjárást, már azt ígérik, hogy legalább
két napig verőfényes napsütés lesz. De örömmel hallom, hogy ezek szerint mégsem
az a terv, hogy lelépsz.
-
Még nem tettem le róla – jelentettem ki.
-
Oké, te tudod. Végtére is ez nem a te házad,
semmilyen kötelesség nem fűz hozzá, bármikor abbahagyhatod a munkát és
elmehetsz.
-
Bizony – bólintottam.
JJ nem szólt semmit. Egy darabig
vártam, de csak csendben kortyolta a forró csokiját, majd felállt, körbejárkált
és nézegetett a szobában.
-
Mi az? – pillantott rám vigyorogva, amikor
észrevette, hogy őt nézem.
-
Azt várom, mikor mondod, hogy itt kellene
maradnom. Hogy ne adjam fel ilyen könnyen, meg hasonlók.
-
Azt várhatod. Nem fogok helyetted dönteni.
-
Nem is szeretném, de gondolom, van véleményed.
-
És kíváncsi vagy rá? – vigyorgott még jobban JJ.
Hirtelen átfutott az agyamon, hogy jobb volt, amikor olyan fagyosan viselkedett
velem, és nem volt ilyen elbizakodott. Nem, valójában nem volt jobb.
-
Nem fogok könyörögni – ábrándítottam ki.
-
Hát legyen – sóhajtott, mintha mégis könyörögtem
volna, -
és nagy lendülettel megint levágta magát mellém.
– Azt gondolom, hogy az elmúlt hetekben eszeveszetten dolgoztál itt. Látom, mi
minden változott, és tudom, hogy sok munka van mögötte. A ház, a kert… És azt
is tudom, hogy a nagyját egyedül csináltad. Sőt majdnem az egészet. És van egy
olyan érzésem, hogy ez az első ilyen jellegű projekted.
Ekkor rám sandított megerősítésért, és amikor bólintottam,
folytatta.
-
Szóval egyik pillanatról a másikra belevágtál
ebben a nagy melóba, toltad látástól vakulásig, és valójában csak idő kérdése
volt, hogy mikor buksz ki.
-
Tessék?!
-
Nézd, nem ismerlek, ez igaz, de bármelyik
emberrel ez történne. Ez nem kudarc, Belle, ez normális. Szerintem inkább az
lett volna a csoda, ha pikkpakk lezavarod ezt az egészet, kacsalábon forgó
palotát varázsolsz ebből a romból, és még csak meg sem izzadsz közben. Ez
oltári nagy munka, még egy tapasztalt, sokat látott embernek is. Nemhogy
valakinek, aki még sosem csinált korábban ilyet, és mindent menetközben kell
megtanulnia. Teljesen egyedül.
-
Oké. Szóval szerinted is túlvállaltam magam, és
nem vagyok képes erre – mondtam, és éreztem, ahogy már megint gyűlnek azok az
átkozott könnyek a szemem sarkában. Hirtelen elmélyülten kezdtem el
tanulmányozni az asztalon álló virágok szirmait. Ki is javasolta, hogy tegyek
virágot a házba…?
-
Nem, én nem ezt mondtam – emlékeztetett JJ
türelmesen, és közben teljesen felém fordult a kanapén. Megvárta, amíg ránézek,
és úgy folytatta: - Én csak azt mondom, hogy ez egy nagy feladat, és nem reális
elvárni magadtól, hogy ne borulj ki néha. A fenébe is, hiszen nem is hibáztál!
Nem az történt, hogy elrontottál valamit, és annak a következményeivel kellene mostszembenézni.
A rozoga tető meg a vihar igazán nem a te hibád. Mindössze bejött egy probléma,
amire nem számítottál. És annyit hajtottál eddig, hogy teljesen érthető, ha
ettől most kiakadtál. És az is érthető, hogy az első reakciód az, hogy feladod,
és elmész innen. De úgysem fogod megtenni – csóválta meg a fejét magabiztosan.
-
Nem?! – vontam fel a szemöldököm.
-
Nem. Nem hajtottál volna ennyire az elmúlt
időben, ha nem kötődnél ehhez a házhoz. Ha nem tennéd bele szíved-lelked –
közölte, és megint megerősítésre várt. Ismét bólintottam. – Na, látod. Már nem
tudnád csak úgy itt hagyni ezt a házat, túlságosan kötődsz hozzá. Szerintem
legkésőbb a kikötőből visszafordulnál.
-
Lehet – mosolyodtam el.
-
Na, ugye – felelte JJ, és látszott rajta, hogy
megint rém büszke magára, amiért igaza van. – Egyébként mikor tartottál
utoljára szabadnapot?
Úgy néztem rá, hogy az arcomra
volt írva a kérdés: mi az a szabadnap?
-
Mindjárt sejtettem – csóválta a fejét ezúttal
rosszallóan, majd felállt, hogy kivigye a konyhába a kiürült bögréinket. –
Pedig néha nem ártana. Csökkentené az ilyen hirtelen kiborulások esélyét.
Olyan szemtelen volt, hogy
felkaptam és hozzávágtam az egyik díszpárnát. Meg se rezzent, csak ment tovább
a konyha felé. Közben a válla mögött hátraszólt:
-
Ma nem dolgozol!
-
De a tető! – kiáltottam utána.
-
Ne aggódj, Belle, a munka megvár – hallatszott a
válasz a konyhából.