2015. december 28., hétfő

11. fejezet


Maybe I can find you
Down this broken line
Maybe you can find me
Guess we'll know in time

Oh skies are black and blue
I'm thinking about you
Here in the calm after the storm
Calm after the Storm by The Common Linnets

A nappaliban állva szabad utat engedtem a könnyeimnek, hiszen úgysem látott senki. Bár az sem érdekelt volna, ha mégis. Így aztán amikor egyszer csak ott állt velem szemben JJ, akit nem is hallottam bejönni a házba, nem hagytam abba a sírást, csak közben hol megparancsoltam neki, hogy tűnjön el, hol meg könyörögtem. És ő a legidegesítőbben reagált minderre: csak állt szótlanul, meg sem moccant. Valószínűleg igaza volt, mert én minden szó és biztatás nélkül, könnyek között fuldokolva végül csak elmondtam, mitől vagyok kiakadva, még ha nagyjából ismételtem is magam a kertben nem sokkal korábban előadott hisztimhez képest.
-          Igaza volt Mrs. Grantnek, kár volt ebbe az egészbe belefogni! És ő már akkor megmondta, mielőtt beköltöztem volna ebbe a lerobbant házba, hogy nem leszek erre képes. De kinek akartam én bizonyítani? Az anyámnak? Akit annyira sem érdekel ez az egész, hogy amikor panaszkodtam neki, hogy olyan házat vett ki nekem, amelybe ember nem költözne be, nem hitt nekem és nem is érdekelte? Ó, anyám már rég elkönyvelte, hogy én semmire sem vagyok jó, semmihez sem értek, csak tengek-lengek a világban, ingyenélő link vagyok, akire sosem számíthat, és akiben sosem bízhat meg. Ha úgy újítottam volna fel ezt a házat, hogy utána ez lenne Skócia legszebb és legdrágább ingatlana, az sem izgatná, meg úgysem hinné el nekem, hogy én csináltam. És mivel nem látta, milyen volt, amikor idejöttem, azt gondolná, nem is volt olyan nagy munka. Azzal sem érném el, hogy megváltozzon a véleménye rólam, ha kémiai Nobel-díjat nyernék, vagy mit tudom én. Ez az egész fogadás a nyárra, hogy kibírom-e itt, csak arra volt jó, hogy legalább három hónapra eltűnjek a szeme elől és ne legyek a lába alatt. Fogadok, hogy nagyon is jól megvan a kis asszisztensével, Mellel, és mindketten azt kívánják, bár ne lennék, és ő lenne inkább a lánya helyettem… És a pire-iak? Na, nekik aztán pláne nem akarok semmit bizonyítani, egy rakás idegen, nem is ismernek, én sem őket, kit érdekel, mit gondolnak rólam? Ha feladom ezt az egészet, legalább szerzek nekik egy jó napot azzal, hogy nevethetnek rajtam, hogy ők megmondták! Ugyan mit képzelt az a kis butuska amcsi lány, hogy majd idejön, és se perc alatt felújít egy házat?! Legalább lesz egy jó sztorijuk, amelyen együtt szórakozhatnak a sörük mellett a pubban… Az lenne a legjobb, ha hazamennék. De hova is? Alig pár hete jöttem el otthonról, és a legtöbb barátom már magasról tesz rám! Vagy dühösek, amiért nem vagyok Manhattanben, vagy már egyáltalán nem érdeklem őket. Még a legjobb barátnőm is alig törődik azzal, mi van velem, mintha azzal, hogy kitettem onnan a lábam, megszűntem volna létezni. Ez annyira nem igazság! – kiáltottam, és még dobbantottam is hozzá. Aztán már halkabban, mantraként ismételgettem: - Ez nem igazság, ez nem igazság. – Mintha azt reméltem volna, hogy ettől a visszájára fordul a helyzet. A helyzet, amelyhez láthatóan már semmi köze nem volt a lyukas tetőnek.
-          Ssss, gyere ide – mondta JJ, és a szavaival ellentétben ő indult meg felém. Kitárta a karját, és magához ölelt, bár én nem könnyítettem meg a dolgát, igyekeztem ellökni magamtól. De persze ő volt az erősebb, és miközben egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy milyen jó az illata, és milyen kemény, izmos a mellkasa, a könnyeim tovább folytak.
-          Én ezt nem bírom tovább – suttogtam a vállába, miközben ő a hajamat simogatta.
-          Nyugodj meg, Belle, nincs semmi baj.
-          De a tető… - vetettem közbe erőtlenül.
-          Megoldjuk – felelte magabiztosan.
-          De nem lehet.
-          Megoldjuk, csak nyugodj meg.
Nem tudtam megnyugodni. Legalábbis nem azonnal. Viszont JJ nem sürgetett. Rendületlenül ölelt, és olyan bosszantóan nyugodt volt, hogy egy idő után átragadt rám is a nyugalma. Mintha az ő rendíthetetlen nyugodt és az én felpaprikázott hangulatom egy jó ideig farkasszemet nézett volna egymással, és végül az ő békessége győzött volna, az én ingerültségem meg fülét-farkát behúzva távozott. És valószínűleg az is sokat segített, hogy egyfolytában ugyanazt a rövidke mondatot ismételgette:
-          Nem vagy egyedül, Belle.
Később a kanapén ültem, és csak bámultam kifelé az ablakon, amikor JJ megjelent két hatalmas bögrével a kezében. Azt hittem, tea, elvégre briteknél voltam, de amikor belepillantottam a bögrébe, láttam, hogy JJ forró csokoládét készített. Elmosolyodtam.
-          Na, végre! – kiáltott fel diadalittasan, és mellém huppant a kanapéra. – Tudtam, hogy a forró csoki mindenre megoldás. Anyukám is mindig ezt mondta.
-          Átmeneti megoldás – javítottam ki, és a mosoly eltűnt az arcomról. – Ettől még nem oldódik meg a tető gondja.
JJ csak megvonta a vállát.
-          Ma nem. Na és?
-          Na és?! – hőköltem vissza. – A tetőmön óriási lyukak tátongnak, rémlik? És egy olyan országban vagyunk, amelyik híres arról, hogy állandóan esik az eső. Épp te mondtad az előbb, hogy nemsokára megint fog.
-          Ami azt illeti, idény nyáron eddig meglepően keveset esett. És az előbb néztem meg az időjárást, már azt ígérik, hogy legalább két napig verőfényes napsütés lesz. De örömmel hallom, hogy ezek szerint mégsem az a terv, hogy lelépsz.
-          Még nem tettem le róla – jelentettem ki.
-          Oké, te tudod. Végtére is ez nem a te házad, semmilyen kötelesség nem fűz hozzá, bármikor abbahagyhatod a munkát és elmehetsz.
-          Bizony – bólintottam.
JJ nem szólt semmit. Egy darabig vártam, de csak csendben kortyolta a forró csokiját, majd felállt, körbejárkált és nézegetett a szobában.
-          Mi az? – pillantott rám vigyorogva, amikor észrevette, hogy őt nézem.
-          Azt várom, mikor mondod, hogy itt kellene maradnom. Hogy ne adjam fel ilyen könnyen, meg hasonlók.
-          Azt várhatod. Nem fogok helyetted dönteni.
-          Nem is szeretném, de gondolom, van véleményed.
-          És kíváncsi vagy rá? – vigyorgott még jobban JJ. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy jobb volt, amikor olyan fagyosan viselkedett velem, és nem volt ilyen elbizakodott. Nem, valójában nem volt jobb.
-          Nem fogok könyörögni – ábrándítottam ki.
-          Hát legyen – sóhajtott, mintha mégis könyörögtem volna, -          és nagy lendülettel megint levágta magát mellém. – Azt gondolom, hogy az elmúlt hetekben eszeveszetten dolgoztál itt. Látom, mi minden változott, és tudom, hogy sok munka van mögötte. A ház, a kert… És azt is tudom, hogy a nagyját egyedül csináltad. Sőt majdnem az egészet. És van egy olyan érzésem, hogy ez az első ilyen jellegű projekted.
Ekkor rám sandított megerősítésért, és amikor bólintottam, folytatta.
-          Szóval egyik pillanatról a másikra belevágtál ebben a nagy melóba, toltad látástól vakulásig, és valójában csak idő kérdése volt, hogy mikor buksz ki.
-          Tessék?!
-          Nézd, nem ismerlek, ez igaz, de bármelyik emberrel ez történne. Ez nem kudarc, Belle, ez normális. Szerintem inkább az lett volna a csoda, ha pikkpakk lezavarod ezt az egészet, kacsalábon forgó palotát varázsolsz ebből a romból, és még csak meg sem izzadsz közben. Ez oltári nagy munka, még egy tapasztalt, sokat látott embernek is. Nemhogy valakinek, aki még sosem csinált korábban ilyet, és mindent menetközben kell megtanulnia. Teljesen egyedül.
-          Oké. Szóval szerinted is túlvállaltam magam, és nem vagyok képes erre – mondtam, és éreztem, ahogy már megint gyűlnek azok az átkozott könnyek a szemem sarkában. Hirtelen elmélyülten kezdtem el tanulmányozni az asztalon álló virágok szirmait. Ki is javasolta, hogy tegyek virágot a házba…?
-          Nem, én nem ezt mondtam – emlékeztetett JJ türelmesen, és közben teljesen felém fordult a kanapén. Megvárta, amíg ránézek, és úgy folytatta: - Én csak azt mondom, hogy ez egy nagy feladat, és nem reális elvárni magadtól, hogy ne borulj ki néha. A fenébe is, hiszen nem is hibáztál! Nem az történt, hogy elrontottál valamit, és annak a következményeivel kellene mostszembenézni. A rozoga tető meg a vihar igazán nem a te hibád. Mindössze bejött egy probléma, amire nem számítottál. És annyit hajtottál eddig, hogy teljesen érthető, ha ettől most kiakadtál. És az is érthető, hogy az első reakciód az, hogy feladod, és elmész innen. De úgysem fogod megtenni – csóválta meg a fejét magabiztosan.
-          Nem?! – vontam fel a szemöldököm.
-          Nem. Nem hajtottál volna ennyire az elmúlt időben, ha nem kötődnél ehhez a házhoz. Ha nem tennéd bele szíved-lelked – közölte, és megint megerősítésre várt. Ismét bólintottam. – Na, látod. Már nem tudnád csak úgy itt hagyni ezt a házat, túlságosan kötődsz hozzá. Szerintem legkésőbb a kikötőből visszafordulnál.
-          Lehet – mosolyodtam el.
-          Na, ugye – felelte JJ, és látszott rajta, hogy megint rém büszke magára, amiért igaza van. – Egyébként mikor tartottál utoljára szabadnapot?
Úgy néztem rá, hogy az arcomra volt írva a kérdés: mi az a szabadnap?
-          Mindjárt sejtettem – csóválta a fejét ezúttal rosszallóan, majd felállt, hogy kivigye a konyhába a kiürült bögréinket. – Pedig néha nem ártana. Csökkentené az ilyen hirtelen kiborulások esélyét.
Olyan szemtelen volt, hogy felkaptam és hozzávágtam az egyik díszpárnát. Meg se rezzent, csak ment tovább a konyha felé. Közben a válla mögött hátraszólt:
-          Ma nem dolgozol!
-          De a tető! – kiáltottam utána.
-          Ne aggódj, Belle, a munka megvár – hallatszott a válasz a konyhából.