Karácsonyi pályázat...?

Ismét hihetetlenül gyorsan elrepült egy év, és a karácsony itt ül a küszöbünkön. Tavaly nagyon szép történeteket küldtetek az akkori pályázatra, ezért arra gondoltam, idén is megkérdezem Tőletek, lenne-e kedvetek írni pár szép, az ünnep ihlette történetet?
Nem is kell feltétlenül pályázatnak lennie, ez attól is függne, hány mű érkezne. Ha egyszerűen csak néhány fenyőillatú, hólepte, mézeskalácsos történet összegyűlne, azt hiszem, annak mindannyian örülnénk, és segítene egy kis ünnepi hangulatot lopni a szívünkbe :)
Szóval akinek kedve/ihlete/energiája/ideje van, írjon, annyit megígérhetek, hogy ide feltétlenül kiteszem, és valami jutalmat is kap - na jó, igazából még nem tudom, mit, de van egy pár ötletem ;)
Aztán ha gondoljátok, hirdethetünk nyertest/nyerteseket is, vagy szavazás alapján, vagy zsűrizünk.
Várom a jelentkezőket, érdeklődőket! :)

Huszonegyes számú palack

Tudom, ismét hosszú volt a szünet. De amint azt a korábbiakban olvashattátok, először egy másik történet túrta ki a prioritási listám éléről ezt a sztorit, aztán pedig... fogalmazzunk úgy, hogy az élet úgy hozta, hogy ennek a történetnek egy bizonyos szála fájdalmasan aktuális lett számomra, és nem voltam biztos benne, hogy tudom így egyáltalán folytatni. Még most sem vagyok egészen biztos benne, de próbálkozom...


Megint én vagyok az…

Na jó, elismerem, ez nem vall túl fantáziadús kezdésre, mert ugyan ki más lenne olyan őrült, hogy immár a huszonegyedik palackban sírja el egy ismeretlennek élete keserveit? Bocsáss meg, amiért ismeretlennek tituláltalak, de be kell látnod, hogy ha én már nem is vagyok az számodra, Te előttem még mindig egy hatalmas rejtély vagy. Egy megfoghatatlan, alaktalan ködfolt. Remélem, egyszer előlépsz a homályból, és megismerhetlek! Ne aggódj, nem várok el semmit, sem vigasztalást, sem azt, hogy Te is legalább annyira kitárulkozz előttem, ahogyan én is minden alkalommal kiteregetem előtted a lelki szennyesemet, de azért nézd el nekem, hogy kíváncsi vagyok! Ha emiatt hamar megöregszem, ám legyen.

Legutóbbi néhány látogatásom alkalmával Nickkel egyszerűen csak kiültünk a partra és zenét hallgattunk. Rávettem, hogy a helyiek kedvéért vegyen vissza egy picit a hangerőből, és whisky helyett kávét töltsön a bögréjébe.

Sőt, azt is elértem, hogy elmosogasson és kitakarítson maga után, pedig egyáltalán nem akartam, becsszó! Csak egyszerűen néha megcsináltam én, mert – és ez komoly félelmem – azt hiszem, Mrs. Brenish átragasztotta rám a megrögzött tisztaságmániáját az állandó ellenőrzéseivel meg a munkámra tett kifogásaival. És egy idő után Nick cikinek érezte, hogy én mosogatom el a tányérjait.

Na, nem mintha olyan sok edényt meg miegyebet használna. Ha én nem hozok neki rendes ételt, ő még mindig megelégszik a zacskóból majszolt chipsszel, csokival és keksszel, amelyeket olyan irdatlan mennyiségben tárolt be annak idején az érkezésekor, hogy szerintem az idők végezetéig nem fogy ki a készlete.

A rendszeres szociális kapcsolataimat tehát immár a nagyi, Nick és a fogadóbeli vendégekkel való udvariaskodás teszi ki, ami azért egész jó eredmény az első itt töltött napjaimhoz képest, nem? Igaz, szembe kell néznem a gondolattal, hogy ha tartósan javul a kedélyállapotom, nem leszek képes dalokat írni. Biztosan bennem van a hiba, de a vidámság egyszerűen nem ihlet meg. Remélem, sosem kell választanom a boldog élet és a sikeres zenei karrier között (nem mintha bárki megerősítené, hogy jó dalokat írok), de az fix, hogy még nem vagyok kész meghozni ezt a döntést, és talán nem is leszek soha. Mert igazán nem lenne fair ilyen választás elé állítani, ugye?

Ha pedig már szociális kapcsolatok és Nick, még azzal is meg kell küzdenem, hogy ez a pletykás sziget jóval többet lát bele a dologba, mint amennyit kellene. Azaz nem kéne látniuk benne semmit, de érted. Nekem sem egyszerű elfogadni, hogy maximum barátságba futhat ki ez az izé Nickkel, de ha Pire is annak drukkol, amit én is szeretnék, viszont a józanabbik énem tudja, hogy nem lehetséges, azzal nem könnyítik meg éppen a dolgomat.

A sokat sejtető, biztatónak szánt mosolyoknál és pillantásoknál csak Katie merészkedett messzebb, gondolom, úgy véli, vagyunk már olyan bizalmas viszonyban. Hát, mivel nekem per pillanat nincs igazán túl sok barátom (értsd: egy sem), nem biztos, hogy helytálló a meglátásom, de azt hiszem, ő áll a legközelebb ahhoz, akit barátomnak nevezhetek. És nemcsak itt, Pire-on…

Mivel a múltkor visszautasítottam a meghívását Turner Islandra, múlt délután úgy éreztem, illene elfogadnom a következő invitálását egy kellemesnek ígérkező teázásra. Egy feltétellel mentem bele a dologba: én kávét kapok.

Az időjárásról, a munkámról és a nagyi hogylétéről feltett udvarias kérdések köre után egyből a lényegre tért:

- Na, és mi a helyzet Nickkel?

Mennyire örültem a múltkor, hogy a Nick-kifogással sikerült hamar leráznom, most aztán kamatostul megfizetem az árát!

- Mi lenne? – Ártatlanul belekortyoltam a kávémba, és minden figyelmemet a virágos réthez hasonlító kertnek, meg az azon túl, az őszi nap fényében aranylóan csillogó tengernek szenteltem. Igazán kellemes délután volt: ugyan kabátban ücsörögtünk a védett kis teraszon, de szinte éreztem, ahogyan a szeretetteljesen melengető napsugarak feltöltenek energiával.

- Ugyan már, ne kelljen minden szót harapófogóval kihúzni belőled!
- Nahát, Katie Rhiannon, sosem gondoltam volna, hogy rosszabb leszel, mint vén pletykafészek Mrs. MacGillivray! Igazán furcsa hatással van rád George – nevettem.
- Azért van köztünk egy jelentős különbség: én nem adom tovább, amit hallok – felelte komolyan.
- Nem is lenne mit továbbadnod, mert nincs semmilyen hírem számodra. Mint már mondtam, mi sosem leszünk egy pár. De azt hiszem, elég jól haladunk a barátság felé.
- Ami ideális kezdete lehet egy… - Szigorú pillantásom Katie torkára fagyasztotta a szót. – Rendben, ahogy gondolod. És neked elég a barátság?

Elgondolkodtam néhány pillanatra.

- Mondjuk úgy, hogy épp tanulom elfogadni a tagadhatatlant.
- Talán nem olyan reménytelen a helyzet, mint gondolod.
- Menj oda Nickhez, kérdezd Michelle-ről, és magad is meglátod.
- Jól van, feladom. De akkor is úgy látom, hogy hosszú távon Nick sem gyászolhat örökké.
- Persze, hogy nem. Viszont nem kötelező velem vigasztalódnia. Talán az én feladatom az életében az, hogy átsegítsem ezen. Nem mondom, nem éppen a legjobb személyt szemelte ki erre Isten, de ha tényleg így van, Nick akkor sem tartozik nekem semmivel. Pláne nem egy párkapcsolattal.
- Ami még nem jelenti azt, hogy ne örülnél neki, ha mégis így lenne.
- A fenébe is, muszáj erről beszélgetnünk? – morogtam, mert éreztem, hogy igaza van, ezt már én is régóta tudom, de ettől még nem változik meg a helyzet. – A francba, nem tudom, meddig érdemes reménykednem, és mikor kellene feladnom. Az eszem azt mondja, ha feladom, legfeljebb kellemesen meglepődök, de biztosan nem csalódok.
- Csakhogy az ember lánya hajlamos nem az eszére hallgatni – summázta Katie, egyáltalán nem enyhítve a tanácstalanságomon.


Másnap a fogadóban későig dolgoztam, a szobák kitakarítása helyett (szállóvendégek híján) végig a pult mögött álltam, és szorgalmasan töltöttem a sört meg a whiskyt. Szokványos este volt, bár annyiban talán mégsem, hogy az esti műszak miatt elmaradt a parti zenehallgatással egybekötött üldögélés Nickkel.

A következő reggel aztán ismét álmosan törölgettem az asztalokat, miután a komppal munkába indulók rohama lement, és csak néhány idősebb vendég ücsörgött az asztaloknál, beszélgetve, teázva, a friss újságot olvasva.

- Nahát, ezek a mai fiatalok milyen meggondolatlanok! – morogta a bajsza alatt Mr. MacBrayne, és bosszankodva lapozott az újságban. – Már megbocsáss, Joley, te természetesen kivétel vagy – tette hozzá udvariasan, amikor észrevette, hogy épp a szomszédos asztalt takarítom.
- Természetesen – ásítottam. – Mi történt, ami ennyire feldúlta?

Mr. MacBrayne, mintha csak erre várt volna – és szerintem tényleg erre várt –, lelkesen visszalapozott, hogy pontosan számolhasson be a részletekről.

- Képzeld el, tegnap este odaát, Turner Islandon egy motoros olyan gyorsan hajtott, hogy majdnem balesetet okozott! Egy kereszteződésben nem adta meg az elsőbbséget egy gyanútlan autósnak.
- És összeütköztek? – kérdeztem, miközben reméltem, hogy a hangomba sikerült elegendő mennyiségű érdeklődést sűrítenem. Mert bár nagyvárosi lányként nekem az eset mindennaposnak tűnt, tudtam, errefelé csaknem világszenzációnak számít.
- Ó, nem, hála Istennek, de ez nem azon az őrült motoroson múlt. Az autós szerencsére időben le tudott fékezni. Igaz, a motoros csak úgy tudott kitérni az ütközés elől, hogy elesett a motorjával, de azt hiszem, ez a legkevesebb, amit megérdemel.
- De nem sérült meg, ugye?
- Úgy tudom, nem, és ezért a Mindenhatónak kell hálát adnia.

Egyetértően mosolyogtam. Bár nyilvánvalóan sajnáltam a majdnem-balesetet, önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy mialatt az a motoros alighanem önfeledten száguldozott a szomszéd szigeten, én keményen dolgoztam a fogadóban. Irigyeltem, még ha veszélybe is került az élete. Miért nem tudok én is féktelenül kirohanni a világba, bevállalni néhány extrém, adrenalin-növelő kalandot ahelyett, hogy itt gubbasztok egy árva szigeten és csámcsogok a problémáimon? Miért nem vágok neki hátizsákkal Dél-Amerikának? Megyek el misszionáriusnak Afrikába? Fonok karkötőket a turistáknak Ibizán? Próbálom ki a bungee jumpingot? Tenyésztek kecskéket és gyártok sajtot az Alpokban?

Igazán nem lenne vesztenivalóm. Nincs semmilyen kötelezettségem, kötöttségem.

És ha a magyarázat az lenne, hogy egyszerűen gyáva vagyok mindenféle hajmeresztő vállalkozásba vágni, az igazán kiábrándító. Lehet, hogy annak idején volt merszem New Yorkba költözni, és az énekesi karriert hajszolni, de úgy tűnik, a régi bátorságom már a múlté, az egész életemre kapott vakmerőség-adagomat rég kimerítettem. Így végül az egykori vagány csaj helyett itt maradt egy vinnyogó kismacska.

Istenem, ma sem lesz éppen vidám napom!

A betegesen pesszimista
Joley