Karácsonyi pályázat

Ahogyan már többször céloztam rá, szeretném meghirdetni a nagy

KARÁCSONYI PÁLYÁZATOT

Mint a múltkor, ezúttal sincs konkrét cím, a lényeg, hogy a mű kapcsolódjon a karácsonyhoz! Hogy milyen módon jelenik meg a novellákban ez az ünnep, azt Rátok bízom, a témaválasztás csakis Tőletek függ. Az írások lehetnek viccesek, komolyak, romantikusak, drámaiak, meghatók vagy elgondolkodtatók - amilyenhez csak kedvetek van.

Az egyszerűség kedvéért most sem szabok külön jelentkezési és beadási határidőt, december 15-ig küldje el mindenki a címemre (kribol kukac hotmail pont com) az írását, aki részt kíván venni a pályázaton. Ha valaki már nagyban munkálkodik a művén, de szüksége lenne még pár napra, megbeszélhetjük azt is, mint a múltkor, most is tárgyalóképes vagyok ;) Persze nagyon örülök annak, ha valaki már most tudja, hogy írni fog a pályázatra, és jelezné nekem, hogy tudjam, számíthatok rá! És természetesen aki a múltkor indult, arra ezúttal is számítok ;) Na, nem kötelező, de annyira szép alkotásokat küldtetek, hogy szeretném, ha most is olvashatnék valamit Tőletek.

A pályázatokat Word-formátumban kérem beadni, a hosszra sem szabok határt, de kérlek Titeket, maradjatok az ésszerűség határain belül, nem kisregényeket várok!

Az eredményhirdetésre a jelenlegi terveim szerint karácsony előtt néhány nappal kerülne sor. Az elbírálásban (ha jól sejtem :) ) segítségemre lesz Ev. Az első helyezett jutalma a dicsőségen, és azon kívül, hogy a tél legjobb novellaírójává kiáltom ki, egy általam írt karácsonyi mű lesz.

Mindenkinek sok sikert kívánok, és bízom benne, hogy minél többen indultok, minél többetekhez látogat el az ihlet karácsonyi angyala, hadd legyen nehéz dolgunk a döntésnél, és hadd legyenek ezek a művek karácsonyi ajándékok magunktól magunknak! ;)

Nyolcas számú palack

Meghoztam a folytatást, gondolom, már tűkön ülve vártátok ;) Nagyon-nagyon hosszú rész lett, remélem, tetszeni fog Nektek!
És mielőtt jó olvasást kívánnék, megjegyzem, hogy pár napon belül közzé teszem a karácsonyi novellapályázat feltételeit (amelyek eléggé hasonlóak lesznek a múltkori pályázatéhoz), csak szólok, hogy törjétek a fejeteket az ötleteken! ;)



Bocsiiiiiiiiiii...


Tudom, hogy már nagyon vártad a múltkor félbehagyott történetem folytatását, és csakis a Te kedvedért most mesélem is tovább. Kérlek, értékeld, hogy életem legszégyenletesebb eseményét önként megosztom Veled, holott a legszívesebben soha senkinek nem mondanám el, és kitartóan reménykednék benne, hogy az eset egyetlen szemtanúja is hamar elfelejti. Habár ezt kétlem, ahhoz túl ciki volt.

De lehet, túl beképzeltnek tartasz, amiért azt feltételezem, hogy Téged nem is érdekel más, csak az, hogy mi van velem. Hogy mi történik egy idióta lánnyal egy távoli szigeten, amelyről valószínűleg korábban soha nem hallottál, és még ma is kétségbe vonod a létezését. Nos, ebben az esetben ugord át a következő pár bekezdést, kérlek.

Mégis olvasod tovább, igaz? Na igen, az emberek túlontúl szeretnek mások megalázó sztorijaiból csemegézni... Félre ne érts, nem szemrehányás ez, a helyedben én is kíváncsi lennék.

Szóval, hol is tartottam? Ja igen... elég szerencsétlen módon igyekeztem visszamászni a sziklák között a biztonságos fövenyre, hogy dolgom végezetlenül hazaballagjak, mert ahhoz még gyűjtenem kellett volna egy darabig a bátorságot, hogy oda merjek menni Nickhez, lekiabálni a fejét, amiért az éjszaka kellős közepén tapintatlanul hangosan hallgatja a tuti kis zenéjét. Mint említettem, a régi idők emlékére elnéztem neki ezt a kis botlást. Jobban hangzik, mintha azt mondanám, még ennyi év múltán is zavarba jöttem, amint megláttam, ugye? Nem vallana kiegyensúlyozott, érett felnőttre, igaz?

De az égiek nem engedték, hogy ilyen könnyen megússzam. Félve, habozva kúsztam előre a sziklákon, amelyeken pedig annyira gyorsnak és egyszerűnek tűnt az átjutás idefelé! Egyszer csak éreztem, hogy a meztelen talpam elkezd csúszni lefelé az egyik, hullámoktól nedves kövön, és a tenger mind sebesebb tempóban kerül hozzám egyre közelebb. A következő másodpercben hangos loccsanással landoltam a vízben, ami igazából szerencse, mert legalább elnyelte a sikításom felét. Nos, ha a szigetlakók a Nirvanára nem, erre a kis akciómra biztosan felébredtek.

Kétségbeesetten igyekeztem kimászni a vízből, miközben vacogtam a hidegben. Egyre csak az járt a fejemben, hogy ki innen, de minél előbb, mielőtt jégkockává fagyok! Szememet a közeli sziklákra szegeztem, amelyek rútul cserbenhagyva löktek be az imént a vízbe, és reménykedtem, hogy ezúttal a segítségemre lesznek a kijutásban. Az, hogy vajon Nick meghallotta-e a sikolyomat, eszembe sem jutott. Egészen addig, amíg a sötét part látványába valami bele nem zavart.

Alighanem már az agyam is kezdett lefagyni a jeges vízben, mert kellett hozzá pár másodperc, mire felfogtam, hogy az a szemem előtt lebegő izé egy kéz. Mielőtt elfogadtam volna a felém nyújtott segítséget, tekintetem elindult az ujjak hegyétől, végigsiklott a csuklón, majd a karon és a vállon át egészen addig a szempárig, amely kíváncsian, egyben türelmetlenül méregetett. Igen, Nick Donnelly a maga teljes valójában ott guggolt a hozzám legközelebb eső sziklán, és egy másikba megkapaszkodva, kinyújtotta felém a karját, hogy kihúzzon abból az átkozott tengerből.

Habozva fogtam meg a kezét, valahogy teljesen szokatlan volt a szituáció. Hiszen a korábbi, hiábavaló sóvárgás után Nick végre észrevett! Rám nézett és odajött hozzám! Mi több, megérintett! Jó, ehhez a fagypont közeli vízbe kellett csobbanni egy őszi éjszaka közepén, de akkor is!

Egy határozott mozdulattal kirántott a vízből, és egészen addig nem engedte el a kezem, amíg át nem vergődtünk a sziklákon a fövenyre. És számomra meglepő módon nem a partnak arra a részére segített le, ahonnan nekem haza kellett volna indulnom, hanem a köveknek az ő kis háza felé eső felére. Talán többet is remélhetek, valami folytatását a mi kis romantikus összeismerkedésünknek? Mert nem romantikus az, hogy a hős lovag megmentette az ő hölgyének az életét?

Most biztos azt gondolod, nem ilyennek ismertél meg. Joley Fisher nem álmodozhat tündérmesébe illő fordulatokról, miközben épp Offspringet hallgat! És mi van, ha mégis?

Ám a következő pillanatban minden, virágzásnak indult ábrándom szertefoszlott, mert amint puha homokot éreztünk a lábunk alatt, Nick elengedte a kezem, és hátrafordulva rám förmedt:
- Te kémkedsz utánam?

Arcáról eltűnt a kíváncsiság, helyét átvette a gyanakvás és a színtiszta düh, szeme úgy örvénylett, mint a viharos, éjféli tenger.

Én meg csak álltam ott, dermedten a nedvesen és hűsen rám tapadó pizsamámtól, de valószínűleg sokkal inkább a sokktól, hogy az előbbi kis álmodozgatásomból ilyen hirtelen és durván kirángatott goromba hangjával.

De szerencsére ahelyett, hogy zavarodott magyarázkodásba kezdtem volna, hogy én tulajdonképpen nem is utána leskelődtem, mintha egyszeriben kiengedett volna az előbb még lefagyott agyam, kapcsoltam, és hasonlóan „barátságos” hangnemben válaszoltam:

- Miért érdekelne, hogy mi a fenét csinálsz az éjszaka közepén a parton? Azaz éppenhogy muszáj érdekelnie, ugyanis a te kis magánpartid miatt nem tudok aludni! Pedig holnap korán kell kelnem, hogy dolgozzak! Persze feltételezem, te a ma este után kiadós alvást és másnaposságot tervezel úgy délig – vetettem egy gyors pillantást a még mindig az egyik kezében tartott üvegre, amelyet ő most tüntetőleg és vigyorogva újra meghúzott. – Tapintatlan vagy és önző – folytattam immár higgadtabb hangon, mintha csak azt közöltem volna vele, hogy ma éjjel különösen derült az égbolt.

Nick erre megvonta a vállát, és engem faképnél hagyva a ház felé indult. Én meg majd’ felrobbantam mérgemben. Mégis hogy képzeli, hogy egyszerűen itthagy, miután így leordítottam a fejét?! Hogy képzeli, miután miatta forgolódom álmatlanul hetek óta, miután miatta rettegek kísértetekől, miután miatta estem bele a hideg vízbe az imént, és főleg miután annyira odavoltam érte pár éve? Persze az már a múlt, és ő elvileg nem is tud róla, de akkor is!

- Ne merészelj hátat fordítani nekem! – rohantam utána magamból kikelve, de természetesen ez nem tartóztatta fel, csak baktatott továbbra is a házikó felé. Én meg utána. – Mióta csak idejöttem, nem hagy aludni az átkozottul hangos zenéd! Alig alszom, olyan vagyok, mint egy élőhalott! – Erre ő a válla fölött hátravigyorgott, majd eltűnt a háza sötétjében. Én megtorpantam a küszöbön, de ettől még nem tettem féket a nyelvemre. – Nem mondom, jó zenéket hallgatsz, mi több, fantasztikus és kifinomult ízlésre vallanak a dalaid, de ez még nem jelenti azt, hogy nem zavar, ha egész álló éjjel olyan hangerővel bömbölteted őket, hogy még Turner Islanden is erre riadnak fel! Gondolom, Pire többi lakosa baromi udvarias, hogy nem szól, esetleg süketek, de én akkor is követelem, hogy kapcsold ki a zenét, és mostantól csak nappal hallgasd! – kiabáltam rendületlenül a néma háznak. Megfordult a fejemben, hogy Nick egyszerűen elment aludni. Micsoda hihetetlen egy fickó! Az egy dolog, hogy még mindig elképesztően dögös a szanaszét álló, napszítta hajával és a kisfiús vigyorával, de ettől még egy beképzelt, kiállhatatlan alak! – És én még azt hittem, szellemek járnak a szigeten, hetekig rettegésben éltem! – ezt az információt eredetileg nem szándékoztam megosztani vele, de az eltűnésével nagyon kihozott a sodromból. – Ha sejthettem volna, hogy csak egy felfuvalkodott hólyag a bűnös, aki senkire sincs tekintettel, ha a saját szórakozásáról van szó!

Ebben a pillanatban megjelent az ajtóban Nick, és arcán még mindig a letörölhetetlen vigyorral, egy törülközőt nyomott a kezembe. Majd a tűzhöz sétált, és elkezdte igazgatni a fahasábokat.

Csak álltam ott döbbenten, és úgy tűnik, azért annyira mégsem engedett még fel az agyam, mert megint kellett pár zavarba ejtően hosszú pillanat, amíg felfogtam, hogy én most tulajdonképpen egy száraz törülközőt kaptam, amelyet talán használni is kellene.

A hajamat szárítgatva én is a tűzhöz mentem, és igyekeztem minél közelebb kuporodni mellé, hogy felmelegedjek valamicskét. Most, hogy a további dühkitörésem érdeklődés hiányában elmaradt, egyre jobban éreztem, mennyire fázom.

Még mindig javában törülköztem, miközben próbáltam minél kisebbre összehúzni magam, hátha úgy kevésbé érzem a hideget, amikor egyszeriben fura érzés kapott el. Felpillantottam, és a gyanúm beigazolódott: Nick engem nézett.

- Ismernem kellene téged? – kérdezte, és szinte hallottam az agytekervényeit, ahogyan az emlékei között kutatott.
- Joley Fisher a nevem – vontam meg a vállam. Nem állt szándékomban hozzátenni, hogy „és tizenöt évesen menthetetlenül szerelmes voltam beléd”. Ő úgysem emlékezett rám.
- Itt laksz a szigeten? Már jártam itt korábban, de nem emlékszem rád – vallotta be. Ugye mondtam.
- A nagymamámnál lakom, és a fogadóban dolgozom.

Ő bólintott, majd a tűzbe meredt.

- Én Nick vagyok – mondta. Nem tudhatta, hogy ezzel nem mondott nekem újat.

Részéről ennyi volt a társalgás. Egy darabig szótlanul ültünk, ő a tüzet piszkálta, és néha meg-meghúzta a még mindig a keze ügyében lévő üveget, engem meg ütemesen rázott a hideg. Hogy eltereljem erről a figyelmemet, azon gondolkoztam, vajon mit keres Nick errefelé. Ahhoz már túl idősnek kell lennie, hogy az apja ideküldje büntetésből, ha túlságosan meggyűlne vele a baja. Aztán beugrott.

- Hogy hívják? – kérdeztem.

Nick értetlenül nézett rám. Azazhogy annak akart tűnni, de a szemében láttam, hogy nagyon is értette a kérdést. Kitartóan vártam a választ, mire ő visszafordult a lángokhoz, és alig hallhatóan suttogta:
- Michelle.

Milyen gyönyörű név! – gondoltam magamban. Már láttam is magam előtt ezt a bizonyos Michelle-t: biztosan hosszú, szőke, hullámos haja van, kék szeme, hófehér bőre és gazella alkata. Valószínűleg modell. Esetleg színésznő. Vagy egy arisztokrata család sarja. Tuti, hogy nem az én kategóriám a csaj, mint ahogyan igazság szerint Nick sem.

- És mi történt? Rád unt és kidobott? Esetleg új pasit talált magának, és te rajtakaptad őket? – viccelődtem. Merthogy igazából biztos voltam benne, hogy Nick szakított a csajjal, ő nem az a típus, akinek bármelyik nő is önként kiadná az útját.

Nick megint hosszan hallgatott, nem felelt semmit, csak a pattogó tüzet figyelte. Tudtam, hogy gondolatban nem Pire-on jár.

Aztán hirtelen felpattant.

- Te megfagysz itt, ez a törülköző aligha segít rajtad. Gyere, adok neked száraz ruhát.

Mire észbekaptam, már utána lépkedtem a ház felé, nem sokkal később pedig már a szobájában álltam, ahol a hatalmas, ódon ruhásszekrényben kutatott.

Körbenéztem. Az egész ház olyan volt, mint Pire-on a legtöbb: kicsi és egyszerű. Semmi felesleges sallang, minden tárgynak határozott célja, feladata volt. De ez itt sokkal rosszabb volt: az egész olyan személytelennek tűnt, sehol egy családi kép a falon, sehol egy félbehagyott könyv, sehol egy kedves, személyes tárgy. Mint egy steril hotelszoba. Igaz, nem tudtam, járt-e itt bárki azóta a bizonyos nyár óta, amikor ő is itt „vakációzott”.

- Tessék – szakította félbe Nick a nézelődésemet, és átnyújtott egy világoskék pólót meg egy szürke melegítőnadrágot. – Biztos nem jó a méret, de legalább nem vizes – mondta, és a ruhákat megtoldotta még egy sötétkék, kapucnis, Harvardos pulcsival.

Azzal magamra hagyott, én meg gyorsan átöltöztem. A túlméretes, de meleg holmikban rögtön jobban éreztem magam. Igyekeztem nem túl sűrűn arra gondolni, hogy Úristen, én most Nick Donnelly ruháiban vagyok, és próbáltam nem minden pillanatban beszívni a belőlük áradó illatot. Nem állítom, hogy egy vízbeesés kapcsán álmodoztam erről a helyzetről, de... kezdetnek megteszi.

Mielőtt kiléptem volna a házból, hogy ismét csatlakozzak Nickhez, a szemem megakadt egy képen, amely az ajtó melletti asztalkán hevert. Semmi keret, csak úgy magában feküdt ott az igencsak meggyötörtnek látszó, apró fotó, az a fajta, amelyet az ember a tárcájában szokott tartani. Felvettem, és bár a rajta látható lány nem volt szőke és kékszemű, mégis tudtam, hogy csakis Michelle lehetett. Egy gesztenyeszínű, göndör hajú nőt láttam, aki vidáman csillogó szemekkel és széles mosollyal tekintett a kamerába. Ordított róla, hogy majd’ szétveti a boldogság. Lehetetlen volt nem mosolyogni, ahogy ránéztem.

- Tedd azt le! – hallottam meg Nick hangját a hátam mögött.

Szinte visszaejtettem a képet az asztalra ijedtemben. Ahogy megfordultam, ugyanazzal a durva, dühös Nickkel találtam szembe magam, mint aki nemrég kémkedéssel gyanúsított. A képet sietve felkapta, és egy pillantást sem vetve rá, a zsebébe dugta.

- Mégis mit képzelsz, hogy kutakodsz a dolgaim után a házamban? – esett nekem.
- De... én nem... – dadogtam. Most nem voltam képes visszavágni.
- Mi a fenét akarsz te tőlem? – kérdezte halkan, visszafojtott hangon, szinte szótagolva, ami sokkal ijesztőbbnek tűnt, mintha kiabált volna.
- Semmit... én csak... – hebegtem. – Csak a zene miatt jöttem... – emlékeztettem, bár nem tudtam, jó ötlet volt-e.

Mindenesetre Nick kikerülve engem, a konyhába ment, és egy újabb üveg itallal tért vissza. Tudomást sem véve rólam kiment, és ismét fel-alá sétálgatott a tűz meg a part között. Fogalmam sem volt, mit tegyek vagy mit mondjak. Csak álltam a küszöbön, mintha odaragasztottak volna.

- Befelhősödött – közölte nemsokára, az égre pillantva. Követtem a tekintetét. Igaza volt: az égbolt egészen fekete volt, sem a csillagok, sem a hold nem látszódott. Hogy az ördögbe fogok én így visszajutni a sziklákon át, ha még a holdfényben sem sikerült az előbb?
- Itt alhatsz – vonta meg a vállát Nick, mintha a gondolataimban olvasott volna. - Hamarosan úgyis reggel lesz, és van egy plusz hálószobám.

Úgy néztem rá, mint egy elmebetegre. Mégis mi más lehetett volna? Hiszen az egyik percben kedves, barátságos, a másikban meg olyan a modora, mint egy baltás gyilkosnak. Nyilván az italnak és Michelle-nek köszönhette a szédítő hangulatingadozásait, kérdés, hogy melyik arca is a valódi, és melyiket teremtette csak az alkohol meg az emlékek. Amilyen helyes srác Nick, és amilyen szerencsétlen vagyok én, tuti a goromba énje az igazi. Tökéletes pasi nincs, pláne nem velem egy szigeten.

Bár nem tudtam, mennyire jó ötlet elfogadni az ajánlatát, nem mertem feldühíteni azzal, hogy visszautasítom. Na jó, ne nevess már ilyen hangosan, tudom én, hogy átlátsz rajtam! Persze hogy egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy nemet mondjak neki! Még ha az egyik kezében egy láncfűrésszel, a másikban meg egy konyhakéssel közelített volna felém, akkor is maradtam volna.

Így aztán nem sokkal később annak a bizonyos plusz hálószobának a hatalmas, kényelmes ágyában feküdtem, hallgattam a tenger hullámait, és bámultam a plafont. Most a szokatlan csend miatt ment nehezen az elalvás. Mielőtt azonban felkeltem volna, hogy Nick gyűjteményéből kikeressek egy Green Day-albumot altatódal gyanánt, sikerült végre álomba zuhannom.

Amikor másnap reggel felébredtem, egy darabig hallgatóztam, hogy vajon Nick fenn van-e már. Ez a baj az idegen helyen alvással. Ha te ébredsz előbb, fogalmad sincs, mit tegyél. Csak várod, várod, hogy felkeljen a vendéglátód, mert te mégis mit csinálhatnál az ő házában? Ő meg milyen zavartan venné tudomásul, hogy elaludt, amikor vendége van, és folyton az járna a fejében, hogy vajon minden sarokba bekukkantottál már, amíg ő aludt?

Szóval a legjobb, ha megpróbálsz visszaaludni, de én ezt nem mertem megkockáztatni, mert dolgozni kellett mennem. Szerencsére nem kellett rohannom, úgyhogy szép komótosan felkeltem, és lábujjhegyen elindultam, hogy csendben kiosonjak a házból.

Nick szobája az enyémmel szemben volt, az ajtó résnyire nyitva állt. Természetesen nem tudtam leküzdeni a kíváncsiságomat, és óvatosan belestem. Keresztbe feküdt az ágyán, hason aludt, karjait-lábait szétvetve, a takarót alig magára húzva, egy szál alsónadrágban. Na igen, pontosan így fest az, aki előző este úgy szétcsapta magát, hogy éppenhogy el bírta vonszolni magát az ágyig. Hogy aztán a magamfajta kíváncsi lány gyönyörködhessen a félisteneket idéző izmaiban.

Ellenálltam a kísértésnek, hogy kicsit betakargassam, és behúztam magam mögött az ajtaját. Sikerült is volna fürgén kiszöknöm a házból, ha a kijárat mellett lévő konyhába nem pillantottam volna be reflexből. De így megláttam a pulton egy doboz olasz kávét, amitől rögtön összefutott a számban a nyál. Fintorogva gondoltam arra a kávénak csúfolt izére, amely a nagyi konyhájában várt rám.

Úgyhogy néhány perccel később már ott ücsörögtem a pulton, idegesen hol a fortyogó kávéfőzőre, hol meg az ajtóra nézve, hogy mikor jelenik meg magából kikelve Nick, amiért épp lenyúlom a kávéját.

- Mi lesz már? – sürgettem a kávéfőzőt magam mellett.

Az ügyes kis masina, amely ugyancsak Itáliából érkezhetett, végül csak feltálalta az illatos, gőzölgő kávét. Élvezettel szagoltam bele a bögrémbe. Ha Nick is ilyen kávéfetisiszta, mint én, igazán tökéletes pár lennénk.

Miközben a forró bögrét szorongattam és a lábamat lógattam, körbepillantottam a helyiségen. Hát, ez sem volt éppen túlzsúfolt. A polcokon pár csomag kekszen meg chipsen kívül szinte semmi nem volt. Lehuppantam a pultról, és kinyitottam a hűtőt. Pia, pia, pia. Kész bárpult, bevetésre készen behűtve. Ez az ember semmit sem eszik? Jó, tudom, három hétig ki lehet bírni étel nélkül, az ivás jóval fontosabb, de kétlem, hogy a tudósok az alkoholra gondoltak volna.

Hirtelen az ajtó feletti órára esett a pillantásom, mire ijedten hajtottam le a kávém maradékát, nem törődve vele, mennyire égeti a torkom. Muszáj indulnom, különben elkések a munkából! Életemben először hálát adtam a fogadóbeli melómért, különben, attól tartok, sosem lettem volna képes önszántamból elhagyni a házat. Pedig jó lenne legalább a maradék méltóságomat megőrizni, és a vízbe pottyanó, őrült csaj képét, amely valószínűleg kialakult Nickben rólam tegnap este, nem tetézni, mondjuk, a „levakarhatatlan” jelzővel.

Így aztán még mindig a kölcsöncuccokban, de immár napfényben sikerrel átevickéltem a sziklákon, és otthon egy gyors zuhany után belevethettem magam egy újabb dolgos hétköznapba. Hál’ Istennek a nagyi ma későn kelt, úgyhogy nem kellett magyarázkodnom, hol voltam az éjjel, nem is tudhat róla, hogy kisurrantam. Meló közben meg gyorsan megírhattam Neked az éjszaka történéseit.

De most már mennem kell, terveim vannak. Majd mesélek!

A most már kicsivel vidámabb
Joley

Kedvenc íróim

Még réges-régen Katarinától és Ritától kaptam a kérést, hogy soroljam fel a kedvenc íróimat, és bevallom, már forgatom egy ideje a fejemben a listát. Igazából a legtöbb esetben csak egy-egy kedvelt könyvet tudok megnevezni, mivel kevés olyan író van, akinek mind vagy legalább nagyon sok művét olvastam volna, úgyhogy ez most egyfajta válogatás lesz a könyvespolcomról.


Szerb Antal
A legeslegkedvencebb. Nagyon szeretem tőle az Utas és holdvilágot, ezt talán nevezhetem az abszolút kedvenc regényemnek is. Az olvasása leírhatatlan élmény volt, olyan, amilyet eddig még egyetlen más könyv esetében sem tapasztaltam, azt hiszem azért, mert ez több volt egy történetnél, gondolatébresztő alkotás, amelyből sok mindent a saját életemre is tudtam vonatkoztatni. Nem csoda, hogy külföldön is iszonyatosan népszerű!
Szerb Antaltól nagyon szeretem még a Pendragon legendát is, hihetetlenül vicces és kalandos történet, ráadásul telis-tele jobbnál jobb "keltaságokkal", amelyeknek az író is éppolyan megszállottja volt, mint én :)
És nem hagyhatom ki, ha már róla beszélek A világirodalom történetét sem. Egyszerűen elképesztő, milyen olvasmányosan, érdekfeszítően, humorosan és részletesen írta meg, természetesen nagyon szubjektív módon, de az általam is ismert írókkal és művekkel kapcsolatban általában egyetértek vele, a többi esetében pedig vakon megbízok az ítéletében.

Maeve Binchy
Sokáig fentem a fogam az ír írónő műveire, mert úgy hallottam, egyszerű, idilli, kedves történeteket alkot hétköznapi emberekkel a főszerepben, ráadásul az általam annyira szeretett gyönyörűséges ír vidéken. Aztán elkezdtem olvasni Az üvegtó című művét, amely elég nagy csalódás volt, egyáltalán nem kötött le. Évekkel később adtam neki egy második esélyt, és a Dublini vacsorák meg a Galagonyaerdő című regényeit már napok alatt kiolvastam. Igaz, hozzá kell szokni a tömör, minden sallangtól mentes stílusához, de most már alig várom, hogy belekezdhessek a Firefly Summer című vaskos kötetébe, amely már itt várakozik mellettem!

Lucy Maud Montgomery
A kanadai írónőt Anne Shirley és Váratlan utazás sorozata tette világhírűvé. Nagyon csodálom, ahogyan felépített egy idilli világot, ahol mindenki szívesen élne: a végtelenségig tudnám olvasni a szerethető szereplők mindennapi kalandjait. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nagy hatással volt rám az írónő munkássága ;)

Jane Austen
Hogyan is hagyhatnám ki? Szinte mindenkinek volt egy Jane-Austen korszaka, amikor legalább három-négy könyvét elolvasta az írónőnek, és ez alól én sem voltam kivétel. Elbűvölő és bájos történetek, amelyeknek tagadhatalanul van egyfajta utánozhatatlanul elegáns stílusa.

A Bronte-nővérek
Charlotte, Emily és Anne; Jane Eyre, Üvöltő szelek, Shirley, Wildfell asszonya, Az angoltanár, Agnes Grey... egytől-egyig csodálatosak, talán kevésbé "édeskésebbek", mint Jane Austen művei, ami kinek előny, kinek hátrány. Én mindenesetre nagyon szeretem az alkotásaikat!

Jókai Mór
Néhány éve hónapokon át csak az ő műveit olvastam sorban, és nem untam meg! Hiába, Jókai Mór aztán tud mesélni. Élvezetesen, izgalmasan, fordulatosan. Én a kötelező olvasmányokat is szerettem tőle, de Az új földesúr, a Fekete gyémántok, az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán címűeket is jó szívvel ajánlom!

Wendy K. Harris
Mindezidáig csak egyetlen regényét olvastam, a The Sorrow of Sisters címűt, és hát hű. Ismét egy meghatározó élmény, még soha egyetlen történet sem "rágta be magát" ennyire a gondolataimba, egyszerűen folyton a fejemben járt, nem tudtam szabadulni tőle, ami tényleg mindmáig példa nélküli. Nagyon megrázó és fordulatos sztori, és amit iszonyatosan becsülök benne: nem volt kiszámítható, bizony értek meglepetések.

Alexandra Potter
Legjobb tudomásom szerint még nem adták ki magyarul a regényeit, pedig szerintem lenne rá kereslet, igazán vicces, könnyed, laza kis romantikus komédiák, amelyek képesek kikapcsolni egy fárasztó nap után. Én a nyáron a Be Careful What You Wish For címűt olvastam, amelyben hősnőnk kívánságai egyik napról a másikra mind teljesülnek, még a tökéletes pasit is megtalálja - de vajon tényleg ő teszi boldoggá, és nem a jófej, de tökéletlen lakótárs? Szerintem mindenki kitalálhatja a választ :) Most olvasom a Me and Mr. Darcyt, amely hasonló kaptafára megy: a Jane Austen-rajongó lány találkozik a tökéletes Mr. Darcyval, és elszántan gyűlöli a közelében felbukkanó arrogáns újságírót. Nem életem legjobb könyvei, de viccesek és ügyesen megírtak :)

Judith Ryan Hendricks
Ha jól tudom, csak egyetlen könyve jelent meg nálunk, ezt ajánlanám a figyelmetekbe. A Francia kenyérben egy frissen elvált nő kikerülve eddigi gondtalanságából egy seattle-i pékségben találja meg önmagát, új otthonát és persze élete párját egy szótlan, flanelinges csapos-favágó személyében. Imádom a környezet, ahol játszódik, és a gasztronómia intenzív jelenlétét a történetben, a recepteket és a humort - ha én egyszer ilyet tudnék írni!

Cecelia Ahern
Ki ne ismerné ma már a P.S. I Love You című megható történetét? Bevallom, én a filmváltozat isteni Gerard Butlere miatt vettem a kezembe a könyvet, de nem bántam meg, lenyűgöző! Az érzelmek hihetetlen skáláján mozog a sztori, nincs, akit ne érintene meg Holly keserédes története. Sajnos azonban az írónőtől olvasott második könyv, a Talált tárgyak országa az én szememben már közel sem ütötte meg ezt a mércét.

Jennifer Donnelly
A Tearózsa és a Téli rózsa című regényei egy ír bevándorló család két sarjának története a 19. század elejéről: Fiona, legidősebb testvér nagyratörő terveiről szóló meséjénél nekem jobban tetszett Sid Malone, a nagyobbik fiú élettörténete: rengeteg nehézséget átélve London Robin Hoodja, ellenállhatatlan maffiavezér lesz belőle. Nagyon izgalmas, letehetetlen kalandregény - alig várom már a folytatást, a legkisebb testvér történetét!


Most ennyi jutott eszembe, de lehet, hogy később még kiegészítem a listát, biztosan kifelejtettem jó néhány kedvencemet. És nem is szóltam még a szakácskönyveimről, pedig azokat is sűrűn olvasgatom-nézegetem ám! :)

Hetes számú palack

Lezajlott a pályázat, visszatér az oldal is a régi kerékvágásba, folytatódik hát a történet: ismét régi szereplőkkel találkozunk, megfejtünk egy nagy titkot, és egyúttal először megpillantunk valakit, akinek nagy szerepe lesz még a későbbiekben ;) Remélem, sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket :)
És amint a chatboxban már említettem, ma egyéves az oldal - hát nem hihetetlen? :) Nekem nagyon is az :) Remélem, jövőre is itt leszünk :)

p.s. a történetben szereplő dal oldalt meghallgatható ;)



Ezt sosem fogod elhinni!


Hű, Barátom, olyan történetet mesélek most Neked, hogy ilyet még nem hallottál! Azaz olvastál, de ez most részletkérdés. Hogy felcsigázzalak, elárulom, hogy fényt derítettem a szellemem titkára! Nem, nem az én szellemem, sőt, nem is szellem, de haladjunk csak szép sorjában.

Az egész azzal kezdődött, hogy kiderült, a munka a pubban sokkal, de sokkal fárasztóbb, mint azt eleinte gondoltam. Egy-két nap után Caroline Brenish úgy látta, hogy már tudok eleget a fogadóról ahhoz, hogy ki merjen engedni a szobák és fürdők rejtekéből, és a pult mögött, a vendégek kiszolgálásában is be lehessen vetni. Ennek nagyon örültem, mert így kikerültem végre a fennhatósága alól, azaz legalábbis részben, mert a kocsmában már Bobbal is együtt kell dolgoznom, ami azért elég jelentős könnyebbség, hogy finoman fogalmazzak.

Bob ugyanis az a fajta csapos (szerintem a legideálisabb, pontosabban az egyetlen elfogadható típus), aki szívesen áll le a vendégekkel diskurálgatni, nem rohan, kedves és érdeklődő. És a vendégek el is várják, hogy ilyen legyen. Én még nem láttam egyetlen esetet sem, amikor bárki is siettette volna, hogy ugyan töltse már ki a sörét. Épp ellenkezőleg: a várakozó vendégek inkább maguk is bekapcsolódtak a kellemes kis beszélgetésbe az aznapi fogásról vagy az időjárásról.

Elnézést, azt mondtam, azaz írtam volna, hogy „kellemes kis beszélgetés”? Ajjaj, azt hiszem, kezd az agyamra menni a sziget, ez már biztosan a fertőző Pire-vírus első jele! Sürgősen el kell innen húznom, mielőtt gyógyíthatatlanná válik! Csakhogy ez nem megy olyan gyorsan, ha az ember szerencsétlen lányának olyan nem éppen túlfizetett állása van, mint nekem...

Na mindegy, térjünk vissza a sztorihoz! Szóval Bobbal öröm együtt dolgozni, nem utolsósorban azért, mert meg szokott dicsérni. Én olyan ember vagyok, akinek kell az ösztökélés, és szeretem, ha elismerik a jól végzett munkámat. Mrs. Brenish-től ezt ugyan hiába várom, nála az a legnagyobb dicséret, ha nem szól semmit, csak kiosztja a következő feladatot. Bob viszont gyakran megszán egy-két kedves szóval. És folyton mosolyog! Lehetetlen közönyösnek maradni a közelében! Pedig elég erősen próbálom, nekem elhiheted. De néha mégis muszáj visszamosolyognom rá.

A biztatásra már csak azért is szükségem van, mert a helyiekkel nem egyszerű. Nem volt könnyű elviselni a vizslató tekinteteket, amikor először álltam be a pult mögé. Kimondatlan kérdések, suttogások a hátam mögött, döbbent arcok. És te persze vágj jó képet mindehhez! Legszívesebben felmásztam volna a pultra, és odakiabáltam volna nekik, hogy „igen, én vagyok, a tékozló lány, aki visszasündörgött a szigetre, mert elszúrta az egész életét, most örültök?”. De volt egy olyan érzésem, hogy ezt a kis magánakciómat Mrs. Brenish egy felmondólevéllel jutalmazná, úgyhogy igyekeztem csak nyelni és dolgozni.

Pár nap után aztán rájöttem a megoldásra, hiszen ott volt az orrom előtt! Vagyis ott ült. Mrs. MacGillivray épp a teáját kortyolgatta komótosan, amelyet az imént főztem neki, és közben a legutóbbi bulvárlapokat olvasgatta. Na igen, a helyi pletykafészek. Nem mintha ő lenne az egyetlen a szigeten, aki szeret másokat kibeszélni, de tagadhatatlanul ő viszi a prímet: Pire-on semmi sem történhet a tudta nélkül. Félelmetes memóriája van, lehet már vagy hetvenöt-nyolcvan éves, de mindenre és mindenkire emlékszik, ami az élete során történt, vagy akivel találkozott. És persze mindig kész továbbadni a frissen szerzett információkat. Ő volt az én emberem.

Vérbeli pletykára éhes vénasszonyként természetesen már számtalanszor próbálkozott kivallatni, ám mindezidáig sikerrel védtem ki a támadásait. Tudtam, ezúttal is csak arra vár, hogy Bob hátramenjen, és egyedül hagyjon a pubban, mivel úgysincsen túl sok vendég. Akkor aztán ismét nekem eshet! És ez alkalommal nem hátrálok meg előle – határoztam el.

- Joley, kincsem, töltenél nekem még egy kis teát, ha megkérlek? – szólt hozzám abban a szent pillanatban, amikor Bob elhagyta a helyiséget. Így nyerjem meg a lottót!
- Hogyne, Mrs. MacGillivray – fordultam hozzá a kannával, mézesmázasan mosolyogva. Vártam az első keresztkérdést. Az öregasszony nem hamarkodta el. Biztos voltam benne, hogy valamilyen aprólékosan kidolgozott haditervet követ. Alighanem ezen dolgozott eddig, miközben látszólag a hírességek magánéletét tanulmányozta a színes magazinokban. Mit neki a londoni sztárocskák, amikor a helyiek életében sokkal izgalmasabb vájkálni! Nem mintha magamat helyinek számítanám, de érted.
- Kellemesen telik a vakációd a nagymamádnál? – nézett rám úgy, mintha azt kérdezte volna, szerintem sütni fog-e a nap délután.

Mrs. MacGillivray persze pontosan tudta, hogy közel sem nyaralok itt, egyrészt szemmel láthatóan dolgozom, másrészt meg lassan már hónapok óta itt rostokolok, ilyen hosszú szabadságot egyetlen munkaadó gyomra sem venne be.

A normális Joley beérte volna egy „köszönöm, jól”-szerű válasszal és elmenekült volna, a kíváncsi tekinteteket megelégelő Joley azonban épp ki akarta használni a nénit.

- Az igazság az, Mrs. MacGillivray – kezdtem, és majdnem elnevettem magam, amikor ő rögtön letette a csészéjét és közelebb hajolt, szaftos szóbeszédet sejtve, amelyre mohón rávetheti magát, - hogy nem vakációzom a nagyinál. Ideigelenesen itt lakom és dolgozom – mutattam a kötény gyanánt a farmeromba tűrt kockás konyharuhára.
- Ideiglenesen? – kérdezett vissza gyanakodva.
- Mindenképpen – szögeztem le.
- És meddig, ha szabad érdeklődnöm?
- Nem tudom – sóhajtottam.
- Valami nagy baj történt, igaz? – faggatózott tovább az idős hölgy a vallatók hatalmas tapasztalatával felvértezve.

Ez már nem volt vicces. Én csak ennyit akartam közölni vele, a legszükségesebbeket, hogy aztán szabadon terjeszthesse az információkat, és a szigetlakók végre ne bámuljanak meg folyton. Igen, ide költöztem, ennél többet nem kell tudniuk.

- Nos, nem te vagy az egyetlen, aki a sebeit nyalogatni jött ide – kortyolt bele a teájába újra Mrs. MacGillivray, amint látszólag elfogadta, hogy hiába vár tőlem válaszra.

Most rajtam lett volna a sor, hogy kíváncsiskodjak, de a néninek tőle meglehetősen szokatlan módon nem állt szándékában kifejteni, mire gondolt. Mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy valami olyasmit mondott, aminek nem lett volna szabad kicsúsznia a száján. Én meg nem kérdezősködtem, még a végén azt hinné, érdekelnek a helyi mendemondák.

Végül is elértem, amit akartam, és mindketten jól jártunk. Én reményeim szerint leszereltem az orrukat mindenbe beleütő helyieket, ő meg felvehet egy újabb pletykát a repertoárjába. Jó, talán nem épp a legizgalmasabbat, de mégis tud valamit Joley Fisherről. A vén boszorka! Ja nem, az Mrs. Ross. Róla talán majd később mesélek. Azaz remélem, inkább nem kerül rá sor, nem szeretnék összeakadni vele.

Hogy mindennek mi köze a szellemhistóriához? Légy türelemmel, kérlek! De hogy megnyugtassalak, átugrom a nap hátralévő részét, úgysem történt már semmi említésre méltó, talán csak annyi, hogy estefelé már valóban mintha kevesebben tüntettek volna ki nemkívánt figyelmükkel, szóval úgy látszik, Mrs. MacGillivray gyorsan és hatékonyan működik.

Már későre járt, amikor hullafáradtan bezuhantam az ágyamba, természetesen a lassan már megszokottá váló zajok kíséretében. Hihetetlen, hogy a nagyi soha nem hallja!

Előtte még kinéztem az ablakomon, hát persze, a fények is ott voltak. Mintha egyedül lennék a szigeten, hogyhogy csak én veszem észre ezeket a furcsaságokat?

Ha eddig nem raboltak el, csak nem ma este fognak, akárkik vagy akármik is ezek – vigasztaltam magam, és a fejemre szorított párnával igyekeztem elaludni.

Csakhogy nem ment. Folyton az éjjeliszekrényemen álló órát bámultam, a percek eszméletlen lassússággal vánszorogtak, én meg csak fordultam az egyik oldalamról a másikra, majd vissza, de sehogysem bírtam elaludni. Csak hevertem ott, és vártam, hogy elragadjon a titokzatos természetfeletti lény.

A fények a függöny redőin átszűrődve modern festményekre emlékeztető mintákat vetítettek a falamra. Azzal szórakoztam, hogy mindenféle figurákat próbáltam beleképzelni a foltokba, mint amikor az ember egy szép nyári napon a fűben hanyattfekve a felhőket nézegeti az égen. Igen ám, csak éppen most sötét éjszaka van, nekem holnap dolgoznom kell, és elvileg fáradt vagyok. Mégis itt fekszem az ágyamban, azon agyalok, hogy az a fényamőba egy házikóra vagy egy virágra hasonlít-e jobban, közben pedig Smells Like Teen Spiritet dúdolom a Nirvanától.

Riadtan ültem fel az ágyamban. Atyaég, nem képzelődöm, ez tényleg az! Ez nem zaj, ez minden kétséget kizáróan Nirvana! Akkor talán a múltkor sem képzelődtem, és valóban az AC/DC-t hallottam?

Felnevettem. A korábbi félelmemet mintha elfújták volna. Dehogyis földönkívüliekről vagy kalózokról van itt szó, egyszerűen valaki túl hangosan hallgatja a zenét! A szél persze általában alaposan eltorzítja, de most tisztán hallottam.

Percekig ültem az ágyam közepén, és megkönnyebbülten vihorásztam: az elmúlt hetek rejtélye megoldva! Ha valaki látott volna, biztosan elmebetegnek tartott volna. Ami, tekintve a helyszínt, úgyis bekövetkezik előbb-utóbb.

Persze attól még, hogy rájöttem, mindössze zúzós rock keseríti meg az éjszakáimat, nem tudtam elaludni. A zene ugyanúgy szólt, és ugyanúgy tönkretette a csendespihenő lehetőségét. Viszont a rettegés elmúltával már csak egyetlen dolgot éreztem: haragot. Színtiszta haragot, amiért valaki hetek óta megakadályozza, hogy rendesen kialudjam magam, csak mert neki zenét hallgatni szottyan kedve az éjszaka kellős közepén!

Az elmúlt időszak felgyűlt félelme és értetlensége egy szemvillanás alatt féktelen dühbe fordult át, és én azon kaptam magam, hogy mindössze a csíkos pizsmanadrágomban és a sötétkék kis topomban már vágtatok is át a kerten, majd le a partra, toronyiránt a zene vélhető forrása felé.

Akárki is ez a megszállott rocker, és akármilyen jó ízlése van, nem fogja zsebretenni, amit tőlem kap! Úgy beolvasok neki, hogy egy életre megemlegeti! Talán még be is húzok neki egyet. Majd improvizálok, ha meglátom, és felmérem, mennyire vagyunk egy súlycsoportban. De hogy mától nem fogja semmi megzavarni az én édes álmomat, az hétszentség!

Pár perccel később már a parton álltam, és közvetlenül a víz mellett haladva a hatalmas sziklák felé botorkáltam, amelyek mögött a bulit sejtettem. Legalábbis a fények egyre erősebbek lettek, a zene pedig egyre hangosabb.

Ahogy elértem a rejtély nyitját, azaz az elkövetőt még takaró sziklákhoz, lelassítottam. Egy hullám verődött lágyan a lábamhoz, és úgy éreztem, mintha jeges vízbe löktek volna. A fenébe is, én mezítláb rohantam idáig! Hiába, az adrenalin állítólag csodákra képes, de eddig azt hittem, nekem ezt sosem kell majd megtapasztalnom. Pedig itt hideg van! Felkerekedett a szél, és a víz, amelyben bizonyára jégtáblák úszkálnak, már a nadrágom alját kóstolgatja. Nincs mese, át kell másznom a sziklákon, ha nem akarok még jobban vizes lenni. Reméltem, hogy a Hold világít annyira, hogy lássam, hova kell lépnem a biztonságos átjutás érdekében. És abban is bíztam, hogy ez a váratlan akadály nem csökkenti a harci kedvemet.

Lassan és óvatosan sikerült végre átkelnem a sziklák között, és az utolsó, óriási kődarab mögül óvatosan kidugtam a fejem. Mennyit gondolkoztam, mi lehet a zajok és a fények forrása! De most, hogy tudtam, valószínűleg nem egy repülő csészealjat vagy egy kalózhajót fogok megpillantani, bátran kilestem.

Azonban bizton állíthatom Neked, a meglepetésem nem volt kisebb így sem, sőt. A védett kis öböl partján egy apró házikót láttam, előtte jókora tábortűz égett. Mellette egy férfi ácsorgott, szemét hol a lángokra, hol meg a hullámzó, végtelen tengerre szegezte, és minden második pillanatban meghúzta a kezében lévő üveget.

Mintha őt nem zavarta volna túlzottan a hideg: szakadt farmerban, alig begombolt fehér ingben és mezítláb bámulta némán a sötét víztükröt.

Aztán megkerülte a tüzet, és én a narancsos lángok fényében felismertem az arcot: Uramisten, de hiszen ez Nick Donnelly! Ez nem lehet igaz!

Azt hiszem, most némi magyarázattal tartozom Neked, igaz? Hiszen fogalmad sincs, ki az a Nick Donnelly. Nos, ha nem jártál Pire-on véletlenül egy pár évvel ezelőtt, amikor én az utolsó szörnyűséges nyári szünetemet töltöttem itt, akkor nem is lehet.

Nick Donnelly nem helyi srác, őt is arra ítélték a szülei, hogy itt üsse el az időt azon a nyáron. Amerikában élt a szüleivel, akiknek jobb dolguk is akadt, mint a saját gyerekükkel vakációzni. Az apja elfoglalt és baromi gazdag üzletember volt, aki egy percre sem tud leállni a munkájával, az anyját meg túlságosan lekötötte a saját társasági élete. Mennyit hallgattam a pire-i asszonyok sajnálkozását, hogy így elhanyagolják „ezt a szegény fiút”! Ahelyett hogy családi vakációra indultak volna vele, elküldték egyedül nyaralni. Pontosabban a komornyikjával, ahogy én magamban neveztem. Ugyanis mindig volt vele egy kimért, angol férfi, afféle felügyelőtisztnek.

Azért annyira nem kellett volna sajnálnia senkinek Nicket. Nagyon is jól érezte itt magát, nekem elhiheted. Mindjárt el is mondom, miért.

Az apja megvette neki ezt a partmenti kis házat, amelyet az éjszaka kellős közepén éppen bámultam. Mrs. MacGillivraytől hallottam, hogy azért ide küldték, mert az apja szerint itt már nem keverhet bajt. Merthogy nem ez volt az első magányos nyaralása, de Miami, Monaco, Kuba, Ibiza vagy éppen Hawaii egy emberként lélegzett fel, amikor Nick hazament – féktelen bulijai állítólag hírhedtek voltak a felsőbb körökben szerte a világon. Sajnos a helyi információs központ nem ismerte az izgalmas részleteket.

Amikor én megérkeztem ide tizenötéves fejjel és a világfájdalom élő szobraként, amiért egy újabb nyarat kell Pire-on eltöltenem, csak az vigasztalt, hogy megpillantottam Nicket a kikötőben sétálgatni az inasával. Úgy három-négy évvel lehetett idősebb nálam, kócos szőke haja volt, kisportolt alkata és a tengert idéző, kékeszöld szeme. Mintha valamelyik kedvenc amerikai tinisorozatom sztárja lépett volna ki a képernyőből. Aki éppen hevesen gesztikulálva magyarázott a mellette lépkedő, hűvös angolnak, és bár a beszélgetésükből nem hallottam semmit, annyit kivettem, hogy neki sem volt éppen ínyére a kényszerpihenő. Újabb pirospont.

Onnantól kezdve megszállottan igyekeztem közelebb kerülni hozzá. Milyen menő lehetnék, ha ősszel visszatérve a suliba, arról számolhatnék be, hogy nyári flörtbe bonyolódtam egy félisten amerikaival! Aki ráadásul már a gimit is maga mögött hagyta. Ezzel valószínűleg legyőzhetném az összes cicababát, akik a francia riviérán szerzett ártatlan kis kalandjaikkal hencegnek majd. És végre nem kell szégyenkeznem, amiért én csak a nagymamámnál vakációztam vidéken.

Amint kiléptem a nagyi házából, mindenhol folyton őt kerestem. Néha láttam a parton, máskor meg a pubban, amint egymás után gurította le a söröket. Persze megszeppent csitriként nem mertem közeledni felé, csak igyekeztem mindig elérhető távolságban lenni, hogy akármikor észrevehessen és megszólíthasson.

A tervemnek azonban volt egy apró szépséghibája, amire volt szerencsém egy sétám során rájönni, amikor a part feletti ösvényen botorkálva próbáltam elütni a mindig túl lassan vánszorgó időt. És ez a kisebb gond az volt, hogy Nicknek nem kellettem. Azaz nem én kellettem.

Egy szép kis partszakasz fölött haladtam éppen, amikor nevetést hallottam. Akkor már olyannyira tökélyre fejlesztettem Nick megfigyelését, hogy ezer közül is megismertem volna az ő hangját. Most biztosan azt gondolod, totál bele voltam zúgva. Hát talán igen, a magam tinédzser módján, aminek az olyan csekélységek, hogy igazából nem is ismertem Nicket, nem jelenthettek akadályt.

Nos, visszatérve a partra, arra a bizonyos napra... Akkor is leskelődtem, és nem vagyok büszke magamra. Utóbb visszagondolva azonban nem is történhetett volna szerencsésebben. Mindenkinek jobb, hogy rajtam kívül senki nem tudja, mit láttam. Nick nevetése mellett ugyanis felcsendült egy másik is, egy fiatal lányé, olyan ismerős volt... Óvatosan lenéztem a partra, félve, nehogy észrevegyenek. És akkor megláttam őket. Nick mindössze egy szál nadrágban kergetett a puha homokban egy előle nevetve menekülő, lobogó hajú, hiányos öltözetű lányt. Nick elkapta és egy magas sziklához préselte. Maga felé fordította, és kisimította a haját az arcából. Emily! Hiszen ez Emily Brenish!

Sóbálvánnyá dermedve bámultam, ahogy megcsókolják egymást, majd a csókok egyre hevesebbé válnak. Hamarosan Emily ruhái a homokba hullottak, úgyhogy jobbnak láttam diszkréten visszavonulni.

Sokkos állapotban lépkedtem hazafelé. Immár az utolsó reményem is szertefoszlott, hogy én valaha is jól fogom érezni magam Pire-on. Emilyvel nem versenyezhettem. Szebb és idősebb is volt nálam. És hát ezek szerint tapasztaltabb is.

Hazaérve aztán magamra zártam a szobám ajtaját, és csak vártam, hogy vége legyen a nyárnak, és végre magam mögött hagyhassam ezt az átkozott szigetet.

És évekkel később, lám, ismét itt vagyok: már megint leskelődöm a parton álló Nick Donnelly után. Gratulálok, Joley, látszik, hogy felnőttél!

Sóhajtottam egyet, és megfordultam, hogy ahogy jöttem, úgy vissza is másszak a sziklák között. Igazán nem lenne helyénvaló itt maradni, odamenni Nickhez meg egyenesen felesleges és ostoba lépés lenne. Nem is ismer. Ezt a kis ricsajt meg a régi idők emlékére tényleg megbocsáthatom neki.

Visszafelé valahogyan nehezebbnek tűnt a mászás. Talán a Hold nem világított annyira, vagy az adrenalin nem hajtott már olyan erővel, de csak szerencsétlenkedtem ott összevissza.

És ekkor megtörtént a valaha volt legmegalázóbb dolog! Istenem, ha csak egy eseményt kitörölhetnék az életemből, egészen biztosan ez lenne az! Ilyen cikis, égő dolog is csak velem történhet! Még most is fülig vörösödök, ahogy így visszaidézem, márpedig az én hajammal az nem túl szép látvány.

Nem, képtelen vagyok leírni. Túl friss az emlék. Majd később, jó? Hadd várjak vele egy kicsit, hátha homályosabban emlékszem majd rá, akkor talán kevésbé lesz szégyellnivaló. Hogy azért ne rágd le teljesen a körmödet a következő üzenetemig, megadok néhány kulcsszót: hideg víz, csobbanás, sikítás. Most már ugye megértesz?

A még mindig majd’ elsüllyedő
Joley

Köszönöm

Egyszerűen muszáj elmondanom Nektek, mennyire jó látni, hogy olvasgatjátok és véleményezitek a pályaműveket! Rengeteg érdekes gondolattal találkoztam már a kommentekben, ezért azt javaslom annak, aki még nem tette meg, hogy ezeket is böngéssze végig! Ev és én csak egy-egy mondatot fűztünk a művekhez rövid értékelésként, de amikor a magam véleménye tömörítésén dolgoztam, gyakran gondoltam arra, hogy pedig erről vagy arról a műről milyen hosszas elemzéseket lehetne írni! Ezért is örülök, hogy Ti is leírjátok a a meglátásaitokat, mert a legtöbbel teljes mértékben egyetértek!
És mindezek után talán nem túl nagy szerénytelenség megállapítani: a pályázat sikeres volt :)