11. fejezet

Maybe I can find you
Down this broken line
Maybe you can find me
Guess we'll know in time

Oh skies are black and blue
I'm thinking about you
Here in the calm after the storm

Calm after the Storm by The Common Linnets

A nappaliban állva szabad utat engedtem a könnyeimnek, hiszen úgysem látott senki. Bár az sem érdekelt volna, ha mégis. Így aztán amikor egyszer csak ott állt velem szemben JJ, akit nem is hallottam bejönni a házba, nem hagytam abba a sírást, csak közben hol megparancsoltam neki, hogy tűnjön el, hol meg könyörögtem. És ő a legidegesítőbben reagált minderre: csak állt szótlanul, meg sem moccant. Valószínűleg igaza volt, mert én minden szó és biztatás nélkül, könnyek között fuldokolva végül csak elmondtam, mitől vagyok kiakadva, még ha nagyjából ismételtem is magam a kertben nem sokkal korábban előadott hisztimhez képest.

-          Igaza volt Mrs. Grantnek, kár volt ebbe az egészbe belefogni! És ő már akkor megmondta, mielőtt beköltöztem volna ebbe a lerobbant házba, hogy nem leszek erre képes. De kinek akartam én bizonyítani? Az anyámnak? Akit annyira sem érdekel ez az egész, hogy amikor panaszkodtam neki, hogy olyan házat vett ki nekem, amelybe ember nem költözne be, nem hitt nekem és nem is érdekelte? Ó, anyám már rég elkönyvelte, hogy én semmire sem vagyok jó, semmihez sem értek, csak tengek-lengek a világban, ingyenélő link vagyok, akire sosem számíthat, és akiben sosem bízhat meg. Ha úgy újítottam volna fel ezt a házat, hogy utána ez lenne Skócia legszebb és legdrágább ingatlana, az sem izgatná, meg úgysem hinné el nekem, hogy én csináltam. És mivel nem látta, milyen volt, amikor idejöttem, azt gondolná, nem is volt olyan nagy munka. Azzal sem érném el, hogy megváltozzon a véleménye rólam, ha kémiai Nobel-díjat nyernék, vagy mit tudom én. Ez az egész fogadás a nyárra, hogy kibírom-e itt, csak arra volt jó, hogy legalább három hónapra eltűnjek a szeme elől és ne legyek a lába alatt. Fogadok, hogy nagyon is jól megvan a kis asszisztensével, Mellel, és mindketten azt kívánják, bár ne lennék, és ő lenne inkább a lánya helyettem… És a pire-iak? Na, nekik aztán pláne nem akarok semmit bizonyítani, egy rakás idegen, nem is ismernek, én sem őket, kit érdekel, mit gondolnak rólam? Ha feladom ezt az egészet, legalább szerzek nekik egy jó napot azzal, hogy nevethetnek rajtam, hogy ők megmondták! Ugyan mit képzelt az a kis butuska amcsi lány, hogy majd idejön, és se perc alatt felújít egy házat?! Legalább lesz egy jó sztorijuk, amelyen együtt szórakozhatnak a sörük mellett a pubban… Az lenne a legjobb, ha hazamennék. De hova is? Alig pár hete jöttem el otthonról, és a legtöbb barátom már magasról tesz rám! Vagy dühösek, amiért nem vagyok Manhattanben, vagy már egyáltalán nem érdeklem őket. Még a legjobb barátnőm is alig törődik azzal, mi van velem, mintha azzal, hogy kitettem onnan a lábam, megszűntem volna létezni. Ez annyira nem igazság! – kiáltottam, és még dobbantottam is hozzá. Aztán már halkabban, mantraként ismételgettem: - Ez nem igazság, ez nem igazság. – Mintha azt reméltem volna, hogy ettől a visszájára fordul a helyzet. A helyzet, amelyhez láthatóan már semmi köze nem volt a lyukas tetőnek.

-          Ssss, gyere ide – mondta JJ, és a szavaival ellentétben ő indult meg felém. Kitárta a karját, és magához ölelt, bár én nem könnyítettem meg a dolgát, igyekeztem ellökni magamtól. De persze ő volt az erősebb, és miközben egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy milyen jó az illata, és milyen kemény, izmos a mellkasa, a könnyeim tovább folytak.

-          Én ezt nem bírom tovább – suttogtam a vállába, miközben ő a hajamat simogatta.

-          Nyugodj meg, Belle, nincs semmi baj.

-          De a tető… - vetettem közbe erőtlenül.

-          Megoldjuk – felelte magabiztosan.

-          De nem lehet.

-          Megoldjuk, csak nyugodj meg.

Nem tudtam megnyugodni. Legalábbis nem azonnal. Viszont JJ nem sürgetett. Rendületlenül ölelt, és olyan bosszantóan nyugodt volt, hogy egy idő után átragadt rám is a nyugalma. Mintha az ő rendíthetetlen nyugodt és az én felpaprikázott hangulatom egy jó ideig farkasszemet nézett volna egymással, és végül az ő békessége győzött volna, az én ingerültségem meg fülét-farkát behúzva távozott. És valószínűleg az is sokat segített, hogy egyfolytában ugyanazt a rövidke mondatot ismételgette:

-          Nem vagy egyedül, Belle.

Később a kanapén ültem, és csak bámultam kifelé az ablakon, amikor JJ megjelent két hatalmas bögrével a kezében. Azt hittem, tea, elvégre briteknél voltam, de amikor belepillantottam a bögrébe, láttam, hogy JJ forró csokoládét készített. Elmosolyodtam.

-          Na, végre! – kiáltott fel diadalittasan, és mellém huppant a kanapéra. – Tudtam, hogy a forró csoki mindenre megoldás. Anyukám is mindig ezt mondta.

-          Átmeneti megoldás – javítottam ki, és a mosoly eltűnt az arcomról. – Ettől még nem oldódik meg a tető gondja.

JJ csak megvonta a vállát.

-          Ma nem. Na és?

-          Na és?! – hőköltem vissza. – A tetőmön óriási lyukak tátongnak, rémlik? És egy olyan országban vagyunk, amelyik híres arról, hogy állandóan esik az eső. Épp te mondtad az előbb, hogy nemsokára megint fog.

-          Ami azt illeti, idény nyáron eddig meglepően keveset esett. És az előbb néztem meg az időjárást, már azt ígérik, hogy legalább két napig verőfényes napsütés lesz. De örömmel hallom, hogy ezek szerint mégsem az a terv, hogy lelépsz.

-          Még nem tettem le róla – jelentettem ki.

-          Oké, te tudod. Végtére is ez nem a te házad, semmilyen kötelesség nem fűz hozzá, bármikor abbahagyhatod a munkát és elmehetsz.

-          Bizony – bólintottam.

JJ nem szólt semmit. Egy darabig vártam, de csak csendben kortyolta a forró csokiját, majd felállt, körbejárkált és nézegetett a szobában.

-          Mi az? – pillantott rám vigyorogva, amikor észrevette, hogy őt nézem.

-          Azt várom, mikor mondod, hogy itt kellene maradnom. Hogy ne adjam fel ilyen könnyen, meg hasonlók.

-          Azt várhatod. Nem fogok helyetted dönteni.

-          Nem is szeretném, de gondolom, van véleményed.

-          És kíváncsi vagy rá? – vigyorgott még jobban JJ. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy jobb volt, amikor olyan fagyosan viselkedett velem, és nem volt ilyen elbizakodott. Nem, valójában nem volt jobb.

-          Nem fogok könyörögni – ábrándítottam ki.

-          Hát legyen – sóhajtott, mintha mégis könyörögtem volna, -          és nagy lendülettel megint levágta magát mellém. – Azt gondolom, hogy az elmúlt hetekben eszeveszetten dolgoztál itt. Látom, mi minden változott, és tudom, hogy sok munka van mögötte. A ház, a kert… És azt is tudom, hogy a nagyját egyedül csináltad. Sőt majdnem az egészet. És van egy olyan érzésem, hogy ez az első ilyen jellegű projekted.

Ekkor rám sandított megerősítésért, és amikor bólintottam, folytatta.

-          Szóval egyik pillanatról a másikra belevágtál ebben a nagy melóba, toltad látástól vakulásig, és valójában csak idő kérdése volt, hogy mikor buksz ki.

-          Tessék?!

-          Nézd, nem ismerlek, ez igaz, de bármelyik emberrel ez történne. Ez nem kudarc, Belle, ez normális. Szerintem inkább az lett volna a csoda, ha pikkpakk lezavarod ezt az egészet, kacsalábon forgó palotát varázsolsz ebből a romból, és még csak meg sem izzadsz közben. Ez oltári nagy munka, még egy tapasztalt, sokat látott embernek is. Nemhogy valakinek, aki még sosem csinált korábban ilyet, és mindent menetközben kell megtanulnia. Teljesen egyedül.

-          Oké. Szóval szerinted is túlvállaltam magam, és nem vagyok képes erre – mondtam, és éreztem, ahogy már megint gyűlnek azok az átkozott könnyek a szemem sarkában. Hirtelen elmélyülten kezdtem el tanulmányozni az asztalon álló virágok szirmait. Ki is javasolta, hogy tegyek virágot a házba…?

-          Nem, én nem ezt mondtam – emlékeztetett JJ türelmesen, és közben teljesen felém fordult a kanapén. Megvárta, amíg ránézek, és úgy folytatta: - Én csak azt mondom, hogy ez egy nagy feladat, és nem reális elvárni magadtól, hogy ne borulj ki néha. A fenébe is, hiszen nem is hibáztál! Nem az történt, hogy elrontottál valamit, és annak a következményeivel kellene mostszembenézni. A rozoga tető meg a vihar igazán nem a te hibád. Mindössze bejött egy probléma, amire nem számítottál. És annyit hajtottál eddig, hogy teljesen érthető, ha ettől most kiakadtál. És az is érthető, hogy az első reakciód az, hogy feladod, és elmész innen. De úgysem fogod megtenni – csóválta meg a fejét magabiztosan.

-          Nem?! – vontam fel a szemöldököm.

-          Nem. Nem hajtottál volna ennyire az elmúlt időben, ha nem kötődnél ehhez a házhoz. Ha nem tennéd bele szíved-lelked – közölte, és megint megerősítésre várt. Ismét bólintottam. – Na, látod. Már nem tudnád csak úgy itt hagyni ezt a házat, túlságosan kötődsz hozzá. Szerintem legkésőbb a kikötőből visszafordulnál.

-          Lehet – mosolyodtam el.

-          Na, ugye – felelte JJ, és látszott rajta, hogy megint rém büszke magára, amiért igaza van. – Egyébként mikor tartottál utoljára szabadnapot?

Úgy néztem rá, hogy az arcomra volt írva a kérdés: mi az a szabadnap?

-          Mindjárt sejtettem – csóválta a fejét ezúttal rosszallóan, majd felállt, hogy kivigye a konyhába a kiürült bögréinket. – Pedig néha nem ártana. Csökkentené az ilyen hirtelen kiborulások esélyét.

Olyan szemtelen volt, hogy felkaptam és hozzávágtam az egyik díszpárnát. Meg se rezzent, csak ment tovább a konyha felé. Közben a válla mögött hátraszólt:

-          Ma nem dolgozol!

-          De a tető! – kiáltottam utána.

-          Ne aggódj, Belle, a munka megvár – hallatszott a válasz a konyhából.

10. fejezet

Sziasztok!
Tudom, hogy millió éve nem hoztam a folytatást, és valószínűleg a nagy részetek már rég elkönyvelte magában, hogy ennyi volt, ez a történet is befulladt. Nem akarok magyarázkodni, de a nyaram valóban nagyon jó és sűrű volt, ezért nem volt időm írni, aztán pedig úgy alakult, hogy életem eddigi legszörnyűbb napjait-heteit kellett átélnem, amikor nem is gondoltam az írásra. Majd pedig a munka árasztott el. Az utóbbi még mindig fennáll, és nem látom, mikor változhat meg a helyzet, de végre sikerült időt szakítanom kicsit az írásra.
Annyit mindenképpen leszögeznék, hogy nem fogytam ki az ötletekből, még mindig világosan látom, hogyan alakul majd ez a történet, és még mindig nagyon szeretem. Tehát igyekszem mindent megtenni, hogy folytassam, és olyan gyorsan hozzam az új részt, amint csak lehet!
Most pedig annak, aki még nem adta fel: jó olvasást! :-)

 

Make me feel the warmth, make me feel the cold
It's written in our story, it's written on the walls
This is our call, we rise and we fall
Dancin' in the moonlight, don't we have it all?

Reality by Lost Frequencies feat. Janieck Devy

 

-          Jó reggelt, csajszi, mi újság? – köszönt be Nelly a kertkapu felett. – Már ezer éve nem jártam feléd, nagyon sajnálom!

Valójában Nelly nem olyan nagyon rég járt nálam, de azért igazán kedves volt tőle, hogy ennyire sajnálkozott, amiért nem ugrott be hozzám az elmúlt kis időben. Különösen, hogy ha jött, akkor mindig akadt munka számára, és gyakran már kellemetlenül is éreztem magam, amiért amint megérkezett, azonnal hozzálátott az éppen aktuális teendőhöz, ami azért nem épp a megszokott eljárás vendéglátásnál. Nelly viszont nem vette zokon, sőt inkább azt nem tolerálta, ha ragaszkodtam (pontosabban ragaszkodni próbáltam) ahhoz, hogy üljön le és igyon meg egy kávét.

Mivel még mindig ott ültem a vizes fűben, reménytelenül bámulva az égi háború sújtotta házat és szorongatva a kihűlt kávámat, Nelly hamar levágta, hogy valami nem stimmel.

-          Hé, mi a gond? – kérdezte halkan, miközben mögém guggolt és a vállamra tette a kezét.

-          Kölcsön tudnád adni a laptopodat?

-          Persze, bármikor, hiszen tudod. Miért?

-          Venni akarok egy repülőjegyet. Minél előbb haza akarok menni.

Igazából az lett volna a legjobb, ha nem kellett volna segítséget kérnem tőle, csak csendben, fülemet-farkamat behúzva elosonhattam volna innen, búcsú nélkül, de mivel anya jól kiszúrt velem azzal a kőkorszaki mobillal, amelyen nem volt net, nem volt választásom.

-          De miért? – kérdezte döbbenten Nelly, és rögtön szembefordult velem.

-          Mert végre én is beláttam azt, amit rajtam kívül mindenki tud. Amit már mindenki látott a kezdetektől, de hiába próbált meggyőzni. Hogy nekem ez nem megy. Mindenkinek jobb, ha végre hazamegyek. Én oda tartozom, nem ide, kár ezt erőltetni – vázoltam a helyzetet közönyös hangon. Akkorra már szilárdan hittem, hogy ez a legjobb megoldás, azaz ez az egyetlen megoldás, és belenyugodtam.

-          De.. ez most honnan.. miért… mármint… miért most… ki mondta…? – hebegett Nelly értetlenül.

-          Nézz a házra! – mutattam. – Szerinted ezt rendbe tudom hozni?

-          Én már a kezdet kezdetén megmondtam neked, hogy ez egy romhalmaz. Hogy itt egy percig sem maradhatsz…

-          Igazad volt – szakítottam félbe.

-          … és hogy semmi értelme más házán dolgoznod ingyen, kérés nélkül…

-          Pontosan – vetettem közbe ismét.

-          De nem volt igazam! – kiáltott fel Nelly. – Azért,s mert én romhalmaznak láttam a házat, a te szemedben még nem volt az. Te velem ellentétben láttad, hogy milyen lehetne. Megláttad benne a lehetőséget, ahogyan senki más. És azért tartottam ostobaságnak, hogy belevágj ebbe a hatalmas munkába, mert én sosem lettem volna képes arra, hogy ilyesmibe kezdjek! Hiba volt, hogy megpróbáltalak lebeszélni, csak mert én a magam részéről nem akartam kezdeni semmit a házzal. És csodáltalak, amiért te annak ellenére, hogy senki sem támogatott, mégis belevágtál! Ezért segítettem, és ezért segítek neked továbbra is. Mert tetszik az elszántságod, tetszik, hogy nem hagyod magad, kitűztél egy célt magad elé, és rendületlenül mész előre, amíg…

-          Már nem megyek – szóltam közbe lehajtott fejjel. – Elég volt.

-          Még mindig nem értem, miért most – vonta fel a szemöldökét Nelly.

-          Odalenn a kikötőben nem volt vihar az éjjel?

-          De igen. Alig bírtam aludni tőle. A nagy szél felborított pár kukát, csörömpöltek az üres üvegek, amelyeket Bob kitett a ház mögé.

-          Hát, itt is okozott kárt – mutattam a közelben heverő tetőcserepekre. Nelly követte a tekintetemet, majd felnézett a tetőre, és végre meglátta az ott tátongó lyukakat.

-          Érted már? Nem vagyok erre képes! – jelentettem ki dühösen, rá sem nézve Nellyre. – Naiv voltam, hogy azt hittem, meg tudom ezt csinálni. Azt gondoltam, elég csak kidobálni a kacatokat, lefesteni a falakat, meg kipofozni kicsit a helyiségeket, és minden rendben lesz! Azt hittem, csak mert a konyhában és a fürdőszobában minden működik valamilyen rejtélyes oknál fogva, már el is van intézve minden, nem lehet semmi gond. Pár vödör festék, néhány új kép, és kész is! Igazuk volt Grantéknek, valóban alulbecsültem a rám váró munkát és túlbecsültem a saját képességeimet. Mit is hittem? Egyszerűen. Nem Tudom. Ezt. Megcsinálni – szűrtem a szavakat a fogaim között.

Nellyt azonban látszólag nem tudtam meggyőzni, mert egyre csak ingatta a fejét.

-          Hallom, amit mondasz, de valamiben tévedsz.

-          Mégis miben? Nem tudok oda felmászni! És nincsenek cserepek, amelyekkel pótolhatnám a törötteket! És mi van, ha beázott a padlás? Ha mostanra már az emeleti szobák mennyezetéről csöpög a víz? Ugyan, hagyjuk már! Ideje elfogadnom, hogy egy manhattani lány vagyok, akik sosem fogja itt megállni a helyét. Mindenkinek ott a helye, ahova tartozik. És én nyilvánvalóan nem ide tartozom. Visszamegyek anyámhoz – hajtottam le a fejem.

De Nelly még mindig nem akart velem együtt szomorkodni.

-          Mint mondtam, egyvalamiben tévedsz. Mindjárt be is bizonyítom, csak maradj itt, rendben? Ha jól sejtem, úgyis ücsörögsz már itt egy ideje… Egy perc és jövök! – És választ sem várva felpattant, majd villámgyorsan eltűnt.

Sóhajtottam, és felnéztem a házra.

-          Sajnálom – próbáltam bocsánatot kérni tőle. – Tudom, hogy cserbenhagylak, de hidd el, nincs más választásom. Ne haragudj.

Nem tudom, mennyi ideig ültem még csalódottan bámulva a házat, amikor meghallottam, hogy egy autó fékez le odakinn. Dühösen gondoltam Nellyre, amiért iderángatott valakit. Olyan egyszerűen meg lehetett volna oldani mindent, ha szépen odaadja a laptopját, ahogy kértem, és segít, hogy angolosan távozzak a szigetről. Ehelyett valószínűleg idecipelte nekem Mr. Grantet. Mintha így meg lehetne oldani a helyzetet!

Kivéve, ha azért hozta ide, hogy könnyebben lejussak a cuccaimmal a kikötőbe. Mióta Priya elküldte azt a hatalmas csomagot, amelybe kábé ezerszer több holmit préselt bele, mint amennyit kértem, és amennyire valóban szükségem volt Pire-on, rengeteg poggyászom lett. De ha Mr. Grant segít levinni a dolgaimat, akkor minden rendben.

-          Szóval mi a probléma? – szólalt meg mögöttem Mr. Grant helyett JJ. Na ne!

Felpattantam, és olyan dühödt villámokat szórtak a szemeim a JJ mellett álló és vigyorgó Nellyre, amelyeket csak egyféleképpen lehetett értelmezni: áruló! Nelly egyből elkapta rólam a tekintetét, és nagy érdeklődéssel kezdte el tanulmányozni a cipője orrát.

JJ ebből mintha mit sem vett volna észre, felmérte a házat és rögtön kiszúrta az ementáliszerűvé vált tetőt.

-          Hoppá – jegyezte meg, és az arcáról leolvadt az addigi mosoly.

-          Ez enyhe kifejezés – válaszoltam, ahogy mögé léptem. – De ez nem a te gondod, nem kell…

-          Ma estére újabb esőt ígértek, és ha nem is vihart, nem lenne jó, ha ez így maradna – közölte JJ meg sem hallva a tiltakozásomat. – Még beázik a házad.

-          Szerintem már rég beázott. A vihar után esett még pár órát – idéztem fel.

-          Akkor sem lenne szerencsés, ha még jobban beázna.

-          Oké, igazán fantasztikus, hogy mindketten látjuk a problémát, de ettől még nem oldódik meg, és amúgy sem lehet mit tenni, szóval…

-          Már miért ne lehetne mit tenni? – fordult felém felvont szemöldökkel JJ. – Meg kell javítani. – És ezt úgy mondta, mintha egy óvodással beszélgetne.

-          Nem mondod! – csaptam a homlokomra. – Hogy ez eddig nekem miért nem jutott eszembe? Istenem, mekkora szerencsém van, hogy egy zsenivel hozott össze a sors, Nelly, ezer hála és köszönet, hogy idehoztad!

Azzal fogtam magam, és elindultam az ajtó felé. A legszívesebben hátraszóltam volna nekik, hogy húzzanak el innen mindketten, de nagyon gyorsan, azonban hála az égnek, sikerült visszafognom magam. Arra azért készültem, hogy majd jól bevágom az ajtót magam mögött.

-          Belle, mi csak segíteni akarunk! – kiáltott utánam Nelly, és tett néhány határozatlan lépést felém.

-          De nem kell! – ordítottam vissza, és tisztában voltam vele, hogy most már tényleg olyan voltam, mint egy óvodás. Egy hisztiző, toporzékoló óvodás. – És különben is lehetetlen, tudod, nagyon jól, Nelly, hiszen elmagyaráztam neked! Erre te idehozod nekem ezt a tudálékos lángészt, mintha ő már a puszta jelenlétével megoldana mindent! Mi ez, egy újabb szánalmas kísérlet, hogy összehozz vele?! Én csak azt kértem tőled, hogy segíts nekem repülőjegyet venni, hogy elmehessek innen végre, az ég áldjon meg! Ha erre nem voltál képes, akkor miért nem mondtad meg? Megoldottam volna másképp. Nem tudtok segíteni, senki sem tud segíteni! Hagyjuk a francba ezt az egészet!

Ismét hátat fordítottam nekik, és bár Nelly utánam szólt, már nem fordultam vissza. Hallottam, hogy JJ mond neki valamit, és utána Nelly már nem próbálkozott többet. De nekem mindegy volt. Végül teljesítettem a korábbi tervemet, és amint beléptem a házba, becsaptam az ajtót magam mögött. Aztán pedig megtettem azt, amit korábban még sikerült megállnom: elkezdtem zokogni.

 

9. fejezet

Sziasztok! És ismét itt a következő rész! Kicsit hosszabbra terveztem, de aztán úgy gondoltam, inkább örülnétek a gyorsabb folytatásnak, mint egy picit hosszabb résznek ;-) Jó szórakozást!

 

I think I’m going insane

I think I’m losing my mind

I need a villain to blame

I need a hero to fight 

Hero by Rene Amesz

 

Aznap, amikor épp arra gondoltam a kávémat a kertben szürcsölgetve, hogy milyen fantasztikus az időjárás, miközben szegény britekről mindenki azt terjeszti, hogy náluk folyton rossz az idő, állandóan esik, pedig ez egyáltalán nem igaz, hiszen ugyan talán nem volt kánikula, de igazán nem lehetett panaszom a kellemesen meleg, napsütéses időjárásra, szóval aznap, amikor ezt gondoltam, hirtelen beborult az ég, és a megjelenő sötét felhőkből zuhogni kezdett az eső. Ez még önmagában nem lett volna probléma, mert már úgyis esteledett, és a házban egyáltalán nem zavart a csapadék, csakhogy ez nem átlagos eső volt, hanem vihar. Orkánerejű széllel, fülsüketítő mennydörgéssel és rengeteg villámmal, ahogy kell. És még ez sem lett volna gond, mert kábé ötéves korom óta nem félek a vihartól, csak éppen nem tudtam aludni tőle. Amíg dolgozgattam meg vacsoráztam, még elnyomtam a förgeteg zaját a rádióval (bár végig izgultam, hogy bármelyik pillanatban elmehet az áram, úgyhogy bekészítettem pár gyertyát), de amikor elmentem aludni, és a dörgésen meg a szélen kívül más hangot nem lehetett hallani, egyszerűen képtelen voltam elaludni.

                De mire jók az ember barátai pár időzónával odébb, ha nem arra, hogy felhívja őket, ha nem tud elaludni? Úgyhogy félretéve minden a tengerentúli hívásköltségekkel kapcsolatos aggodalmamat, tárcsáztam is Priya számát.

-          Belle, nahát, mi újság? – csivitelt a telefonba legjobb barátnőm, miközben úgy kapkodta a levegőt, mintha épp most fejezte volna be a maratont.

-          Szia, Priya, itt minden oké, csak hallani akartam a hangodat – mondtam, és abban a minutumban egy óriási mennydörgés hallatszott.

-          Úristen, az egy robbanás volt? Megmondtam neked, Belle, hogy az életedet teszed kockára emiatt az ostoba bizonyítási kényszer miatt! Minek kell neked háborús övezetbe menned, hogy anyád kedvére tegyél? Eddig sem tartottam a világ legszívélyesebb asszonyának anyádat, de ami sok, az sok! Lefogadom, hogy már minden amerikai állampolgárt evakuáltak onnan, gyere haza te is, de azonnal!

-          Priya, ez Skócia, nem a Közel-Kelet, és csak egy kis nyári vihart hallottál – feleltem nevetve, de ezúttal sem voltam róla teljesen meggyőződve, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott.

-          Te tudod, Belle, de figyelmeztetlek, ha temetésre kell mennem, kölcsönveszem a cuki fekete kalapodat a tollakkal!

-          Ezennel megfogadom, Priya, hogy minden ruhadarabomat rád hagyom, szóval nem kell kölcsönvenned. Apropó, köszönöm a ruhákat, megkaptam a csomagot!

-          Szívesen! Remélem, nem haragszol, hogy azt a türkizkék bikinit, amelyet együtt vettünk a múltkor, nem pakoltam be, de holnap lesz egy nagyon menő parti Kyle Whitman jachtján, és gondoltam, abban mennék. Fel akartalak hívni, de…

Vártam egy picit, hogy vajon milyen indokkal áll elő, amiért nem hívott fel, végtére is én jóformán egész nap ráérnék beszélni vele, de Priya hallgatott. És végül is mi értelme lett volna ezen drámázni? Skóciában úgysem vehettem volna fel azt a bikinit.

-          Semmi gond, Priya – mondtam, és lelki szemeim előtt láttam, hogy amint a barátnőm az én utasításomra végigtúrta a gardróbomat, hogy összeszedjen nekem pár cuccot, mellesleg kiválogatta az összes neki tetsző ruhát, hogy „kölcsönvegye”. Valószínűleg tényleg így volt, de nem számított. Ha én úgysem tudtam felvenni, akkor akár Priya is hordhatta őket. – Jó szórakozást a holnapi bulihoz!

-          Jaj, köszi! – élénkült fel Priya. – Annyira szuper lesz, állítólag ott lesz néhány hollywoodi sztár is. Mivel Kyle apja résztulajdonos valamelyik menő filmstúdióban, ez nagyon is lehetséges. Aztán holnapután leugrunk a csajokkal Miamiba pár napra, végtére is nyár van! Utána apuval kell mennem valami estélyre, ahova valójában anyuval ment volna, de anyu máris lemondta, és felajánlotta apunak, hogy majd én elkísérem. Biztos rém unalmas lesz, egy rakás vénember a kövér feleségével! Lefogadom, hogy anyu azt reméli, sikerül valami gazdag, dögunalom férjet fognom. De szerintem legfeljebb csak a potenciális jelöltek apja lesz ott, vagy a nagyapja… Mindegy, apu kedvéért túlélem. És különben is, anyu megígérte, hogy vehetek egy új ruhát az estélyre, szóval annyira nem katasztrófa.

Magamban végigkuncogtam Priya elhadart beszámolóját, és folyton arra gondoltam, hogy a helyében valószínűleg én is effélékről csacsognék a távolba szakadt barátnőmnek. Manhattanben az életünk tényleg e körül forgott: partik, ruhák, szórakozás. Nem rossz, igaz? Hirtelenjében megfordult a fejemben, hogy nekem is ott kéne lennem Priya mellett. Nekem kéne a türkizkék bikiniben a holnap esti buliba mennem. És ha ott lennék, én is a „csajok” között lennék, akik Miamiba mennek még többet bulizni. És bizonyára Priya a későbbi puccos estélyre is magával vinne, hogy ne unja halálra magát már az első öt percben.

Ehelyett mit csinálok? Hermetikusan elzárom magam a világ elől egy messzi szigeten, és egyedül gubbasztok egy lepukkant ház hálószobájában, várva, hogy elvonuljon végre a vihar. Most akkor melyikünknek van jobb dolga?

Eddig egyáltalán nem hiányzott a régi életem – pontosabban az életem –, ha fel-fel is villant egy emlék, azon nyomban el is tűnt. A napjaimat tökéletesen kitöltötte a munka, a szabadidőmet a teendők megtervezése, a felmerülő problémák megoldása. És boldog voltam. Vagy legalábbis annak éreztem magam.

De most mit meg nem adtam volna azért, hogy hazarepülhessek New Yorkba, hogy végigbulizzak legalább egyetlen estét!

-          Ne haragudj, Belle, de most le kell tennem – szakított ki Priya a gondolataimból. – Jessicával megbeszéltük, hogy találkozunk egy jegeskávéra. Meg kell beszélnünk a holnapi buli részleteit.

És aztán holnap a parti előtt pár órával találkoznak valamelyiküknél, hogy együtt készülődjenek, és pezsgőt kortyolgatva adjanak tanácsot egymásnak a sminkeléshez. A jól ismert forgatókönyv, amelyből ezúttal én hiányoztam. Tudtam, hogy nem lett volna fair elvárni Priyától és a többiektől, hogy számukra megálljon az élet, csak mert én úgy döntöttem, hogy nem velük töltöm a nyarat, de azért nem bántam volna, ha Manhattanben megáll az idő, amíg én nem vagyok ott.

-          Persze, Priya, menj csak – mondtam.

-          Te rendben leszel? – kérdezte.

-          Hogyne. – Mi mást mondhattam volna? És milyen jogon vettem volna el az ő szórakozását? Vagy rontottam volna el a kedvét, amiért én épp nem voltam túl fényes hangulatban?

-          Oké, szia! – csicseregte, és már le is tette.

Megpróbáltam aludni, de hiába szorítottam a fülemre a párnát, a fülsüketítő égzengéstől továbbra sem tudtam pihenni. Ráadásul kiderült, hogy a háló ablakán volt egy rés, amelyen besüvítve a szél nemcsak meglengetette a függönyt (tiszta horrorfilm volt), hanem még hátborzongató, sípoló hangot is adott. Remek. Gyanítottam, hogy a házban más ablakokkal is hasonló lehetett a helyzet.

Miután újabb egy órát forgolódtam álmatlanul, eszembe jutott, hogy csak mert Priyával nem tudtam többet beszélni – a saját bajaimról be sem számolhattam neki – attól még más éppenséggel ráérhet a hatalmas New Yorkban.

Jacqueline Torben nem vette fel.

Stella Hoffmann a nyolcadik csörgésre vette fel, és közölte, hogy épp a három hét múlva esedékes születésnapi partiját szervezi, most tárgyal a catering céggel. Szerintem milyen rozét válasszon? Ja, hogy én valószínűleg nem leszek ott? Hát, sajnos most igazán nem ér rá csevegni.

Gabrielle Sander-Smith nem vette fel.

Donna von Talbert felvette, és köszönés helyett azzal szólt bele a kagylóba, hogy vészhelyzet? Miután nemmel válaszoltam, szó nélkül letette.

Anja Bridgewater nem vette fel.

Anna-Maria Alessi kijelentette, hogy dühös rám, amiért se szó, se beszéd elköltöztem Manhattanből, ezért nem beszél velem. Hiába próbáltam elmagyarázni, hogy nem költöztem el, csak azt hajtogatta, hogy amíg nem jövök vissza, ne is keressem.

Viviane Greenwood nem vette fel.

Saskia Stoltz-Nielsen közölte, hogy épp a próbafülkében van, mert ruhát választ Kyle Whitman holnapi bulijára, szóval most nagyon nincs ideje rám.

Feladtam. És valahol, a százhúszezer-hétszáztizenötödik bárány számolása környékén végre elaludtam.

Másnap reggel sem lett jobb a hangulatom, de azt hittem, nem lehet gond, majd megint belelendülök a munkába, és az leköti a gondolataimat. Hiszen eddig éppen arra panaszkodtam, hogy az elképzeléseimmel ellentétben munka közben valahogy nem tudtam gondolkodni, csak telt az idő, és ugyan a munka haladt, viszont a világmegváltó gondolatok elmaradtak. Hát, ez most éppenséggel kapóra jött volna, mert tartottam tőle, hogy amúgy is csupa negatív energia zúgott volna bennem.

De amikor a kávémmal a kezemben kiléptem az ajtón, hogy felmérjem a vihar pusztításait, ledöbbentem. Az ajtó előtt ugyanis egy ripityára törött tetőcserép várt. Odébb volt még egy. És még egy. Körbejárva a házat tizenhét törött cserepet számoltam meg. Félve tekintettem fel a tetőre. És igen, ott tátongtak a lyukak, méghozzá nem is kicsik, mert úgy tűnt, jó néhány cserepet megfogott az ereszcsatorna, így azok nem landoltak idelenn. Fantasztikus. Ha ezek már a vihar legelején leszánkóztak a helyükről, sanszos, hogy beázott a padlás. És ha megint esik… Ha azok a lyukak nem tűnnek el gyorsan, beázhat az egész ház.

Azonban az biztos volt, hogy én nem mászok fel a tetőre. Nincs az az isten, hogy rátegyem a lábam arra a szúrágta, rozoga létrára, amelyik a szerszámoskamrában van, és amelyikről eldöntöttem, hogy egy fának támasztva valami virágot futtatok fel rá, mert mást már úgysem bírt volna el. De még ha fel is jutnék valahogy a tetőre (de nem, kizárt, én aztán oda fel nem!), akkor is hogyan hozhatnám helyre a kárt? Még ha értenék is ahhoz, hogyan kell visszatenni egy cserepet a helyére – de ugye nem értek -, akkor sincs mit visszatenni, hiszen ezek összetörtek! És valahogy nem hittem, hogy egy cserepet meg lehetne ragasztani.

Ez volt az a pillanat, amikor ott helyben, a kert közepén lerogytam a földre, és ha nem is kezdtem el sírni, szép lassan megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy ennyi volt. Én erre nem vagyok képes, nem is tudom, hogyan hihettem mást. Kipakolni, kitakarítani, kifesteni egy házat? Kipucolni egy kertet? Azt bárki tud, nem nagy kunszt. De ettől még nem lesz felújítva a ház.

Nyilvánvalóan vannak problémák, amelyeket ha megfeszülök, sem tudok megoldani. De hogyan is tudnám? Hiszen én ehhez nem értek! Napszemüveget választani a barcelonai vakációhoz, elkísérni Priyát az eseménytelen estélyre, tanácsokat adni Saskiának az új ruhájához, segíteni Stellának eldönteni a rozédilemmát – na, ez megy. Ez vagyok én! Mirabelle Ebert-Holden, a született manhattani partilány, aki naphosszat vásárolgat, koktélt szürcsölget jachtok fedélzetén, divatbemutatókra jár a barátnőivel, és kockás hasú, gazdag, beképzelt srácokkal randizik. Ez vagyok én! Nem egy barkácscica, aki kerge hippi módjára kiszalad a világból, hogy majd a puszta két kezével felújít egy egész házat, mert az milyen mókás!

Kinek akarok én bizonyítani? Anyának, meg persze magamnak. De mi van, ha nincs igazam? Ha tényleg olyan vagyok, amilyennek anyám gondol, olyan, mint Priya és a többiek? Olyan nagy baj az? Eddig olyan szép életem volt. Kényelmes, gondtalan, tele szórakozással. Élveztem, boldog voltam. Minek vetettem neki véget? Miért nem én is otthon készülök Kyle Whitman esti bulijára?

Elhatároztam, hogy veszek egy repülőjegyet New Yorkba, összepakolok, bezárom a házat, a kulcsot leadom Mr. Grantnek, és elhúzom innen a csíkot, de gyorsan, hátra sem nézek. Nelly és Granték talán szomorúak lesznek, de hamar elfelejtenek, hiszen nem olyan rég ismernek, és úgysem találkozunk többet.

Én megpróbáltam, de tényleg. Biztos az én hibám, hogy nem sikerült, de vállalom. Anyám csalódott lesz, és én is, de majd csak túléljük. Minek erőltetni, ami nem megy?