2009. november 29., vasárnap

12. fejezet


Azt hiszem, soha lassabban nem tettem még meg azt a rövidke utat a pub-ig. Kétségek mardostak minden egyes megtett lépés közben, tudván tudtam, hogy mérföldkőhöz érkeztem. Ha megpillantom Dennis Lleyton-t, vagy rögvest kiábrándulok belőle, ami a józanésszel nézve számomra a legjobb, ámde egyben legvalószínűtlenebb lehetőség lenne, vagy pedig épp ellenkezőleg: még jobban elvarázsolódok általa. Harmadik eshetőség, hogy esetleg mégsem látom meg őt, mert talán bezárkózott a szobájába vagy valamilyen úton-módon mégiscsak sikerült neki elhagynia a szigetet e kései órán. Ha így van, akkor minden marad a régiben. S ha erre egy csöpp esély is van, akkor talán mégsem olyan komoly a helyzet. Legalábbis ezzel nyugtatgattam magam, amint elérkeztem végre a fogadóhoz.

Odabent aztán egészen meglepő látvány fogadott. Már az épület közelébe érve is furcsa hangokat hallottam kiszűrődni a nyitott ablakokon: latin zenét. Hogy lehet ez? Hiszen Bob és természetesen összes törzsvendége inkább hazájuk csodálatos muzsikáját hallgatják minduntalan.

Összeszedtem minden bátorságomat, és beléptem.

Bob azonnal felém pillantott a pult mögül, ahol szokása szerint a poharakat törölgette. Kétségbeesett tekintet volt ez, ahogyan az is, amellyel rögtön ezt követően végigszántott népes vendégserege felett. Hasonlót láttam azon pire-iak szemében is, akik régi hagyományukhoz a végsőkig ragaszkodva itt fogyasztották a vacsora utáni desszertet sör vagy whisky formájában. Úgy festettek, mint holmi elgyötört hadifoglyok, akik bár válogatott kínzásokon estek keresztül, ám közben egy pillanatra sem szűntek meg elszántan megvetni fogvatartóikat.

De az én szemem már a köszönés közben is csupán egyvalakit keresett. Akit persze nem találtam. Csak a stáb számtalan más tagját, akiknek, úgy tűnik, karibi estére támadt kedvük. Végül is érthető: a nyár kellős közepéhez ér a napokban, ráadásul szokatlanul meleg volt ez az este Pire-hoz képest, nem is tudom, minek kaptam fel lenge kis kabátomat.

Nem sokáig kellett azon tűnődnöm, vajon mennyiben volt felesleges leugranom, mert George, az egyik srác, akit még sok másikkal együtt Sean mutatott be korábban, s aki a többiekhez hasonlóan rendszeresen itt múlatja estéit, mellém ugrott. George-nak most különösen örültem, mert tudtam, hogy rendezőasszisztens létére az a megtiszteltetés érte, hogy őt is Bob-nál szállásolták el, mi több, a Dennis Lleyton melletti szobában. Egy kis extra információt reméltem hát kihúzni belőle, így eszembe sem jutott visszautasítani a whiskyt, amire köszönés helyett meghívott, s amiért a vállamat átkarolva, kicsit spiccesen kiáltott Bob-nak.
- Latin este van ám ma, Flora! – ordította a fülembe, miközben egy asztalhoz húzott, ahol már ült pár haverja.

Látszott a fiúkon, hogy nem most kezdték a bulit: nevetgélve, énekelve, egymás szavába kiáltva „szórakoztak”. Néhányan közülük azzal a pár lánnyal lejtettek amatőr, mégis érzéki táncot a pub közepén, ahonnan félretolták az asztalokat, akik hajlandóak voltak ezzel a kétes – józanon egyébként rendkívül kedves – társasággal tölteni az estét.

- Holnapra szabadnapot kaptunk, úgyhogy ma hajnalig mulatunk! – kiáltotta George. – Ezt a hirtelen jött pihenőt pedig Sean-nak köszönhetjük, miatta kell leállnunk, még ha csak egyetlen napra is. Mit ne mondjak, igazán ránk fért már egy kis munkaszünet, úgyhogy emelem poharam a messzi távolba menekült Sean egészségére! – azzal jókorát húzott italából.

Közben Bob kihozta a whiskymet egy együttérző pillantás kíséretében.
- Hajtsd fel gyorsan, bébi, aztán irány a parkett! – parancsolta George, mire ivócimborái idétlenül vihogni kezdtek.
- A jó öreg Bob nem örül a bulinak – suttogta bizalmasan Will, a kezdő producer, aki ekkor huppant le mellém egy táncból visszatérve. – Bár nem is tudom, mi zavarja jobban: hogy ma idegen zene szól, vagy hogy már hatodszor lejtettem a lányával… és még milyen fiatal az este! – azzal felkapta a vele szemben ülő, az italtól immár csak bambán maga elé meredő srác elől a söröskorsót, lehajtotta az elcsaklizott ital maradékát, majd elégedetten lökte vissza az üres korsót, ám az eredeti tulajdonosnak a szeme sem rebbent.

- Nem jössz táncolni egyet? – kérdezte Will, ám George, akiről eddig azt hittem, elfeledkezett már az előbbi felkérésről, annyira bámult egy másik lányt a pultnál, gyorsan közbeszólt:
- Szállj le róla, Will, de azonnal, én láttam meg előbb! – mosolygott magabiztosan rám, mintha csak azt akarná mondani: ne félj, kislány, megvédelek én ettől a csúnya bácsitól.

Mi tagadás, ha nem lett volna az a bizonyos Mr. Lleyton, igencsak megörültem volna, hogy egyszerre két srác figyelmének is a középpontjába kerültem. Mert Will magas, szőke, napbarnított pasiként, aki egyenesen Kalifornia valamelyik menő strandjáról érkezett, bármely lánynak egy szempillantás alatt meghódíthatta a szívét. Cseppet sem zavarta, hogy az imént még Emily-t, Bob meglehetősen csinos lányát szédítette, sőt valószínűleg tetszett neki, hogy az féltékenyen nézte, mint múlatja éppen a mi asztalunknál az időt hódolója.

És George? Imádnivaló srác ő is, csapzott, sötét hajjal, vészesen kék szemekkel és gyilkos mosollyal. Ők ketten szívesen tetszelegtek a stáb szívtiprói szerepekben, persze, csak ha Dennis Lleyton nem volt a közelben, hiszen az ő népszerűségével aligha versenyezhettek.

- Azt hiszem, Will, Emily csak rád vár – mutattam a duzzogó lányra. – Nagyon kedves teremtés, kérlek, ne bántsd meg.

Ezzel két legyet ütöttem egy csapásra, hiszen Emily valóban mindig kedves volt hozzám, és biztos voltam benne, hogy én lettem volna haragjának tárgya, nem pedig Will, ha ő lecserélte volna a társaságát az enyémre. És így legalább Will is elment kénytelen-kelletlen. Igazán kedvelem én őt, de nem azon az estén. Nem szép tőlem, tudom, de nem miatta jöttem ide. S ha már semmiképpen sem lehet Dennis Lleyton, akkor legalább hadd legyen George, aki mégiscsak többet tudhat róla, mint Will.

- Csak ennyien vagytok ma este? – kérdeztem a poharamat nézegetve George-tól.
Muszáj volt messziről indítanom, hogy ne legyen feltűnő.

- Igen, miért kit vártál még? – válaszolt szomszédom vigyorogva.
Ezt érdemlem hát én, ó, bűnös lélek!

- Senkit, senkit, csak úgy kérdeztem – hebegtem.
- Bár talán Dennis lenéz – mondta George körbejáratva tekintetét a helyiségen. – Elvileg felment, hogy korán lefeküdjön aludni, de nem hiszem, hogy ez menne neki ilyen hangzavar mellett – vigyorgott már megint idétlenül.

Jó, hát megkaptam a vágyott hírt, ám ettől még nem vagyok előrébb. Sőt, ugyanott állok, hiszen vagy jön, vagy nem. Ezt eddig is tudtam.

- Hé, hajnalig akarod azt a nyamvadt whiskyt iszogatni? – szólt rám türelmetlenül George.
Neki már elfogyott az itala, sürgősebbé vált tehát számára a tánc.
Felhajtottam az utolsó kortyot, s valószínűleg azonnal a fejembe is szállhatott, mert azt gondoltam, vigye el a fene azt az átkozott Dennis Lleyton-t, ma este csak azért is remekül fogom érezni magamat, ő meg felőlem csinálhat, amit akar! Azzal odaálltam George elé, és kinyújtottam felé a kezem. Ő boldogan fogta meg, s hagyta, hogy a terem közepére vezessem.

Épp akkor kezdődött el egy őrjítő hangulatú dal, valósággal forrt a vérünk az andalító zene hallatán. Akárcsak körülöttünk a többi pár, mi is szinte magunkból kivetkőzve táncoltunk az addig sohasem hallott dallamra. Új érzés kelt bennünk életre, aminek hatására öntudatlanul követték egymást a mozdulatok. Fogalmunk sem volt, mit táncolunk, vagy hogy mit is csinálunk egyáltalán. De ez az idegen hangulat teljesen átvette felettünk a hatalmat. Egyszerre csak mindenki elfelejtette, hogy egy kis skót szigeten van éppen, jóval közelebb a sarkkörhöz, mint a Ráktérítőhöz, s nem pedig egy kubai lokálban ropjuk.

Már nem is tudom, mikor, de egyszerre csak megláttam Dennis Lleyton-t. Ott állt a pultnál, poharába épp whiskyt töltött Bob. Ami azonban a legmeglepőbb volt, hogy ő csak egyre engem nézett. Ezért is figyeltem fel, ösztönösen megéreztem a belém fúródó tekintetet.

„Új lány vagyok itt, nem tud hova tenni, ezért bámul” – gondoltam, azzal visszafordultam George felé, s tovább táncoltam vele. De egyfolytában magamon éreztem Dennis Lleyton szemeit.

Nemsokára viszont az agyamban felvillant, hogy hoppá, itt a soha vissza nem térő alkalom, amelyről a világ összes lánya csak álmodozik legfeljebb, de ha jól csinálom, talán számomra nem csupán egy álom marad ez többé. Bátran szembefordultam hát vele, és belementem a flörtbe, miközben még mindig George ölelt.

2009. november 25., szerda

11. fejezet


Már vagy félórája ültünk szótlanul egymás mellett, horgászbotunkat kitartóan lógatva a vízbe, fejünk felett az éhes sirályok vetélytársainkként vijjogtak. Örökkévalóságnak tűnt számomra az a csend, amit végül Katie tört meg, mert én nem mertem. Nem akartam megzavarni az emlékezésben.

- Tudom, hogy nagyon sajnálod Sean távozását, Flora. Jó barátod ő, nem szép tőlem, hogy haragudtam rád, amiért kedveled.
Nem mintha kihasználnám, de Katie mindig kedvesebb, amikor itt vagyunk – hát viszonoznom kellett.

- Nem is törődj vele, Katie. Tőlem sem volt szép, hogy az utóbbi időben mindig vele voltam, ahelyett, hogy azzal töltöttem volna a napokat, aki vendégül lát itt.
- Ez nem kötelez semmire – felelte barátnőm, tekintetét továbbra is kitartóan a tengerre szegezve. – Még mindig jobb, ha Sean-nal vagy, mintha… hagyjuk.
- Dennis Lleyton-t akartál mondani?! – fordultam felé dühösen. – Őrület, hogy úgy alkotsz véleményt valakiről, hogy nem is ismered! Pontosan ez volt a helyzet Sean-nal is, és mi történt? Megkedvelted te magad is, akárhogy tagadod. Mindenki dicshimnuszokat zengett róla, de te kitartottál az álláspontod mellett, hogy ő egy álnok gazember. Felteszem, Dennis Lleyton-ról is hasonlóképpen vélekedsz!
- Igazad van Sean-nal kapcsolatban, Flora – válaszolta szelíden Katie. – Ám Dennis Lleyton-ról neked sincs jogod kijelenteni, hogy nem az, akinek gondolom, hiszen te sem találkoztál még vele. Ráadásul biztos forrásból tudom, hogy nem tévedek.
- S e forrás nem más, mint maga Sean Hobbes – hajtottam le a fejem megadóan. – De hogyan is tudhatnám meg, melyikünknek van igaza, ha már hetek óta képtelen vagyok belebotlani Dennis Lleyton-ba, holott alig pár percre lakik tőlünk? Nem látom a boltban, a pub-ban, az utcán, a hegyen, a parton, még a forgatáson sem láttam, amikor körülnéztünk Sean-nal Athar Monadh tetejéről! Minden normális Pire-on tartózkodóval rendszeresen összefutok, de Őfelségével valahogy mindig elkerüljük egymást.
- Nem állíthatom, hogy ezt annyira sajnálnám, de azt megjegyezném, hogy hosszú még a nyár, Pire viszont aprócska. Ha meg mégsem jön össze a dolog, hát… annak talán megvan az oka. Lehet, hogy jobb így.

Szívesen visszaszóltam volna erre is valami kedveset, de eszembe jutott, hol is vagyunk, s hogy itt van a legkevésbé jogom vitatkozni barátnőmmel. Különösen, hogy olyan rendes volt velem. És ha jobban meggondolom, talán igaza van. Bár szerintem mindenki a saját sorsának kovácsa, és nem létezik egy jó előre megírt forgatókönyv, amiben már születésünk előtt rögzítve lenne életünk alakulása.

Ezzel megint azt a véleményemet támaszthatom alá, hogy gyakorlatilag minden lehetséges csak – nem, nem akarni, hanem – hinni kell. De mindegy, ez csak amolyan zárójeles megjegyzés, nem kötelező egyetérteni. Igaz, ez nem zárja ki azt a tézist, hogy mindennek megvan az oka. Lehet – bár igazságtalan, hogy sokszor nem láthatjuk, mi is az. Pedig mennyivel könnyebb lenne a legnagyobb csapásokat is átvészelni, ha látnánk az alagút végét, s tudnánk az okot, nemigaz?

Visszatérve a fellegek közti filozofálgatásokból Pire partjára, fogtunk néhány halat, s ezzel kiegészítve a magunkkal hozott és az útközben kapott csemegéket, isteni lakomát csaptunk. Az ebéd utáni kávénkat szürcsölgetve kényelmesen heveredtünk el a ház elé kitett két nyugágyban, tekintetünk pedig messze kóborolt a tájban – ó, édes semmittevés!

- Szerintem még mindig szereted – törte meg a csendet ismét Katie.
- Mégis kicsodát? – tettettem az értetlent.
Hej, de kényelmetlen lesz ez a beszélgetés már megint!
- Ugyan, Flora. Csak az a furcsa az egészben, hogy nem is ismered. Csupán annyit tudsz róla, hogy irtó jól néz ki.
- Nem ez a lényeg. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a külső egyáltalán nem számít, és ami belül van, csakis az a fontos. Mert egy jó pasi esetében ezt igazán könnyű – mi több könnyelműség – kijelenteni, nem? Tudom, hogy csak mögéképzelek egy csomó jó dolgot: hogy kedves, intelligens, megértő, figyelmes, romantikus. Tudom, hogy mindössze a magazinokból szerzett információkra támaszkodhatok, amikor véleményt formálok róla, és hogy ez abszurd. De ez van. Szeretem ezt a légvárat, mert jobb jelenleg nem akad a valóságban.

- Viszont, amikor előkerül egy élő és megbízható informátorod, egyszerűen figyelmen kívül hagyod, amit mond. Azt hiszem, te az egyik véglet vagy, én meg a másik. Az igazság valahol félúton lehet. Az emberek sem csupán feketék vagy fehérek, s alighanem Dennis Lleyton-nal is ez a helyzet. Talán az lenne vele szemben a legméltányosabb, ha te is, meg én is levetnénk az előítéleteinket, legyenek bár pozitívak vagy negatívak.

- Szóval ne gondoljunk róla semmit?
- Ne. És ezzel legalább eggyel kevesebb vitaforrásunk lenne.
Könnyen ráálltam. Hiszen úgysem tudom megtenni.

***

Hamar eltelt a nap. Vidáman ballagtunk hazafelé, s egészen megfeledkeztem Dennis Lleyton-ról. Csak arra emlékszem, hogy úgy félúton eszembe jutott, talán nem is volt akkora butaság Katie részéről az a javaslat vele kapcsolatban, s talán mégiscsak meg bírom tartani a szavam. Tudom, tudom, igazán csúnya dolog volt ígéretet tenni olyasmire, amiről már az elején tudtam, hogy úgyis lépten-nyomon megszegem majd. Mentségemre legyen mondva, hogy hazafelé mégis azt hittem, nem is lesz olyan lehetetlen megtartani. Akkor azt hittem. Mert most nem. Nagyon nem.

Hazafelé ugyanis megláttam őt. Hetek óta először, íme Mr. Lleyton előbújt rejtekéből. Pedig biztosra vettem, hogy ez nem történhet meg. Sean nélkül ugyanis kicsit lazábbra vették a munkát a fiúk. Többen egész napokat töltöttek Pire-on kívül. Azt hittem, ő is lelép, amint lehetősége nyílik rá. S az, hogy nem láttam már napok óta, bizonyíték volt erre a feltevésemre. Igaz, előtte sem pillantottam meg egyszer sem.

Tehát ott állt ő. Pontosabban épp kiszállt egy autóból. Íme a kocsija: biztosan meggyőződésed, hogy vagy egy tűzpiros Ferrari vagy egy éjfekete Porsche. Nos, egyik sem. Egy ezüst Lamborghini. Nem, nem, csak vicceltem. „Csupán” egy egyszerű kék autó, ami bármely átlagcsaládnak lehetne. Semmi extra. Bármiben lefogadom, hogy nem az övé, hanem amolyan szolgálati jármű, itt a forgatáson.

Szakasztott úgy festett, mintha épp egy magazinból lépett volna elő. A ruhája? Egy egyszerű, törtfehér ing, hajszálvékony csíkokkal, és homokszínű nadrág. Meg világosbarna bőrpapucs. Továbbá egy méregdrága karóra. No és persze sötét napszemüveg. (Tudom, hogy sokat, túl sokat is elárul az, hogy képes vagyok ennyire leírni a részleteket…)

Amint kiszállt a kocsiból, körbenézett: kedvesen mosolygott ránk. De nem: az idős Mrs. Borgh felé ugyanilyen mosolyt eresztett meg. Milyen kedves a helyiekkel! Pfuj… Ezután némi vigaszt nyújtott, hogy a többi, éppen arra ténfergő pire-i viszont nem részesült efféle kedvességben. Ők csupán közönyös, mi több, morc tekintetet kaptak,

Azt hittem ezzel vége is a napnak. Ő bement Bob kocsmájába, mi meg haza. Hetek hosszú várakozása után végre megpillantottam, életemben először. Igazán nem szabadott volna elégedetlennek lennem ezzel a tíz másodperccel. „Elsőre nem is rossz… – gondoltam. – De mi van, ha egyben ez az utolsó alkalom is volt? Hiszen olyan nehéz összefutni vele – legalábbis ez szűrhető le az elmúlt idők tapasztalatai alapján. Muszáj lemennem Bob-hoz. Ilyenkor már lehetetlen átjutni Turner Island-re, tehát biztos, hogy ma estére itt marad… De mégis milyen kifogást találjak Katie előtt? Nem létezik olyan ok, ami ne lenne átlátszó. Akinek egy csöpp esze is van – Katie meg, azt hiszem, háromszor is sorba állt, amikor az észt osztogatták –, átlát a szitán.”
Így hát merész elhatározásra jutottam: nem keresek ürügyet.

- Katie, én most lemegyek Bob-hoz… - motyogtam, miközben már vettem is a kabátomat.
Barátnőm még a konyhában takarította el a vacsora maradékát. Erre a kijelentésemre azonban rögtön ott termett:
- Micsoda? Megőrültél?!
- Nem! De látnom kell! Muszáj! Kérlek, engedj… - könny csillant a szememben.
Erre Katie is ellágyult.
- Nos, menj csak, te tudod – azzal szélesre tárta előttem az ajtót. – De azt ne várd, hogy veled tartsak! – lett ismét kemény a hangja.

Bandukolhattam hát egyedül a vaksötétben, és nem voltam egészen meggyőződve arról, hogy nem fogom-e megbánni, amit tenni készültem. Nem tudhattam. De azt tudtam, hogy megbánnám, ha meg sem próbálnám.

2009. november 22., vasárnap

10. fejezet


Egy valamire egész biztosan jó volt a tegnap este kínszenvedése. Rájöttem, hogy legalább saját magamat nem kellene becsapnom. Nincs annyira rendben az életem, mint ahogyan megpróbálom beállítani mások előtt és ahogyan magammal is próbálom elhitetni. Persze senkinek sem tökéletes az élete, én tudom, csak ez a területe speciel az én esetemben már régóta defektes. Nem tudom, mit kellene tennem, min kellene változtatnom, de alighanem az önsajnálat nem éppen a legmegfelelőbb eszköz, igaz? Talán nem kellene ennyit foglalkoznom vele, és akkor minden saját magától megoldódna – nyilván ez a tanácsod. De te is beláthatod, ez a kijelentés is a könnyű-azt-mondani-kategóriába tartozik. Csak azt nem értem, hogy ez az eset tehát kivétel lenne a „mindent lehet, csak akarni kell” című aranyszabály alól?

Most tényleg, mi lenne a helyes eljárás ebben az esetben? (De ráhúzhatod ezt a kérdést a te életed problémásabb fejezetére – mindenkinek van ilyen, ugye?) Görcsösen akarni kell, átlépni mindenkin önzőn, minden eszközt szentesíteni a magasztos cél érdekében, nem törődni mások érzéseivel, érdekeivel és véleményével, hanem sutba vágva józan észt, tanácsot és sugallatot végtelen egocentrizmusunkban feloldódva utat kellene törni a szemünk előtt lebegő álom felé? Vajon a nagy hadvezéreket, uralkodókat és politikusokat ez a viselkedés jellemzi? Csak így lehetne elérni emberi világunkban a csodálatra méltó karriert munka, család, emberi kapcsolatok vagy bármi más terén? Az én esetemben ez azt jelentheti, hogy féktelen rámenőséggel próbáljak „szerezni” magamnak egy pasit, akit aztán alaposan kihasználhatok és eldobhatok, amikor nekem úgy tetszik. Biztosan sokan teszik ezt, de én a magam részéről finoman szólva kifogásolhatónak tartom az ilyen életmódot. Szentimentalizmusnak hathat, de nem hiszem, hogy huzamosabb ideig figyelmen kívül tudnám hagyni azt, amitől ez a fajta stílus óva int: a másikat.

Persze az önzés biztosan sok szép élményhez segítene akkor is, ha ez másnak nincs igazán ínyére, de a vállamon ott ülne apró kisangyalkaként a Lelkiismeret. Nem akarom a megtestesült jóságot játszani, de valahogy nem lenne nyugodt az álmom, ha nap mint nap átgázolnék az embereken. Ugyanakkor, ha jobban belegondolok, lehet, hogy ez csupán neveltetés kérdése. A társadalom konvenciói alapján súlyos bűn kihagyni a számításaidból felebarátaidat. Valamilyen sokkhatás vagy pedig hosszú és alapos átalakulás eredményeképpen, azt hiszem, le tudnám vetkőzni e magatartásformát. Valószínűleg a társadalom szemében ezen állításom is szörnyűség, de úgy vélem, nagyon is igaz. Talán csak véletlen, hogy ebben az emberi közösségben éppen az az attitűd kívánatos, amely céljaként az evangéliumi „életformát” tartja. Talán egy másik galaxisban viszont azokat avatják szentté (bár ott biztosan nem így nevezik), akik a leginkább el tudják érni azt, amit akarnak, bármilyen áron.

Ám elképzelhető, hogy nem akarni kell. Hanem csendben szenvedni és tűrni. Kivárni a sorunkat, hátha egyszer hozzánk is beköszön a szerencse. Talán rajtunk kívül álló okokból történik velünk valami jó is, addig pedig kizárólag mások érdekeit szem előtt tartva szolgálnunk kell. Csupán legféltettebb álmainkban merhetünk akár csak reménykedni is. Hogy talán bekopog egyszer ajtónkon a szőke herceg fehér lovon, hogy előléptetnek, hogy nyerünk a lottón, és így tovább. S ha nem történik semmi ilyesmi, akkor sem érzünk csalódottságot. Vagy legalábbis nem mutatjuk. Ezt a mártír habitust van, aki szánalmasnak tartja, van, aki kihasználja, s van, aki csodálja. Mindenesetre nehezen kivitelezhető.

Vagy hinni kell. Nem összetévesztendő ez az akarással! Az akaratos azt mondja: meg akarom csinálni. A hívő meg ezt: meg tudom csinálni. Micsoda különbség! Hinni önmagadban, hogy neked is sikerülhet, te is lehetsz boldog, összejöhet minden, ami szép és jó, csak magabiztosság és önbizalom kérdése. Valószínűleg ez a legkecsegtetőbb út. Azonban ez sem könnyű. Aki híres, gazdag, hatalma van, vagy nagyon tud hinni önmagában, vagy nagy mázlista. De utóbbinak a továbbiakban is nagy szerencsére van szüksége, hogy megőrizze ezt a hírnevet, vagyont, hatalmat. Hosszú távon csak a magadba vetett hittel felvértezve lehet talpon maradni. Nos, ez nagyon jól hangzik, de az én esetemben nem igazán megoldható. A holnaptól nagyon sikeres (csinos, gazdag, népszerű, stb.) leszek – kezdetű mondatok eddig nemigen váltak be. Sok időre van még szükségem ahhoz, hogy megerősödjön a hitem. A jó eredmények mindenképpen segítenek. Ha egyszer jól teljesítesz az iskolában, elhiszed magadról, hogy okos vagy meg intelligens, és az is leszel. Ha elhiszed, hogy neked minden sikerül, akkor így is lesz.

Jól ismerem tehát a boldogság receptjét, láthatod. Mégis mint egy pogány évezredekkel ezelőtt: birtokomban van a Szent Grál, de mégsem tudok mihez kezdeni vele.

***

Sean elutazik.

Előveszem önző énemet és kijelentem: mondhatom, pont jókor jött elő ez a karrier-feladási dolog, épp hogy megismerkedek egy filmsztárral, az pár hét múlva faképnél hagy! Kellett nekem az álmok követéséről beszélgetnem vele! De a vállamon ülő kisangyal csendre int: igazán nem szép tőlem ilyesmiket gondolni.

Szóval a stáb alapos átszervezéssel – és jó adag bosszúsággal – elérte, hogy Sean-nak ne legyenek jelenetei a következő napokban, így hazautazhat a családjához megvitatni a dolgot. Felesége ugyanis személyesen és nem telefonon akarja ezt megtárgyalni vele. Jogos.

Katie ismét megsértődött. Ezúttal az a baj, hogy Sean hiányában nem érzem jól magam.
- Pedig az elmúlt években nagyon is megvoltál nélküle! – mondogatja.
Szegény Sean-t az a veszély fenyegeti, hogy visszazuhan a Mr. Hobbes-státuszba, hacsak nem kezdem el sürgősen jól érezni magam. Bár alig hiszem, hogy neki most emiatt fájna a feje. A saját érdekemben viszont nem ártana kiengesztelni barátnőmet. Ezért aztán elhatároztam, hogy holnapra szervezek egy kis kirándulást piknikkel Pire túloldalára. Csak mi ketten megyünk, Katie és én. Mikor elmeséltem neki, érzelem nélküli hangon közölte, hogy végül is mehetünk, ha nagyon akarom. Lefordítva: rajong az ötletért.

***

El sem hiszed, mi történt! Erre a legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni! De nem árulom el már rögtön az elején a nagy hírt, inkább elmesélek mindent szépen az elejéről.

Gondolom, most aztán jól összezavartalak! Hiszen kezdtem már pontosan e szavakkal levelet, még hetekkel ezelőtt, amikor arról számoltam be, hogyan találkoztam Sean-nal. Nos, a helyzet ezúttal is hasonló, csak más az illető. Találgathatsz, én bizony el nem árulom most rögtön! Mert akkor már nem is lennél kíváncsi a kiruccanásunkra Katie-vel, pedig az egész azzal kezdődött.

Bizonyára azt hiszed, Pire olyan pici, hogy én eleddig már minden szegletéről írtam neked és nem tudok újat mutatni. De tudok.

Katie kedvenc helyét kerestük fel, egy olyan részt a parton, amiről sokan úgy gondolják, van ennél szebb is a szigeten. De nem Katie számára. Az ő szíve csücske e hely. Azon az úton indultunk, ami kettészeli Pire-t, s egyúttal összeköti a földeket meg a mezőket. Hol egy szántóföldön lengedeztek az egyre kövérebb kalászok, hol meg tehenek vagy juhok legelésztek. E területeket az úttól és egymástól nem kerítések, hanem sűrű sövények választják el. Időnként egy-egy keskenyebb út ágazik le, egy farm felé vezetve. Imádom ezeket a farmokat: ugyanolyan kőházak sötét tetővel és hófehér ablakokkal-ajtókkal, mint a kikötőben, de általában sokkal nagyobbak, hiszen errefelé szinte mindennemű korlátozás nélkül terpeszkedhetnek. Mögöttük pedig még hatalmasabb épületek sorakoznak: istállók, raktárak, pajták és így tovább. Erre láthatóak a világ legszebb kertjei is: a ház körüli konyhakertek, amelynek ágyásaiban minden egyes zöldség bármely kiállítás díszére válna, míg az ablakok alatti virágok pedig alighanem akármelyik kertészt lenyűgöznék. Ezeket a tarka épületegyütteseket pedig lágyan ölelik körül a zöld legelők és az aranyló gabonatáblák.

Célunk elérése előtt az utolsó farm a Dunnet családé volt. Néhány barna falú, fehér ablakos, szürke tetős épületből áll a gazdaság. Előtte egy hatalmas, sövénnyel határolt legelőn tucatnyi tehén reggelizett, szemben harsány színű táblák terültek el egymás mellett. Az út két oldalán, gondolván az erre tévedő éhes vándorra, csupa ehető termésű fa és bokor nő. Dunnet-ék élete igazán mesébe illőnek tetszett számomra: Graham Dunnet úgy egy évtizeddel ezelőtt még ügyvédként kereste a kenyerét Glasgow-ban. A felesége, Marion egy reklámcégnél dolgozott. Mindketten hihetetlen pénzeket kerestek, fényűzően éltek: a trópusokon nyaraltak, partikat adtak és partikra jártak, naponta luxusétteremben vacsoráztak, sportkocsikkal indultak dolgozni és még sorolhatnám.

Aztán egyszer, amikor éppen hazafelé tartottak egy jamaicai vakációról, légörvénybe került a gépük, és ők mindketten azt hitték, hogy elérkezett a vég. E halál közeli élmény döbbentette rá őket arra, hogy mennyire nem úgy élnek, ahogyan azt korábban eltervezték. Rájöttek, hogy hiába szeretik a munkájukat, ha a napi tizenvalahány óra iroda mellett nincs idejük a családjukra, a barátaikra és legfőképpen egymásra. Gondoltak hát egy nagyot, és nekiláttak, hogy beteljesítsék kisgyerekkori álmukat: megvettek egy üresen álló, öreg tanyát Pire-on és Marion szüleivel együtt ideköltöztek. És igen, eladták a tágas, divatos, belvárosi lakást, a sportkocsikat, és az állatok miatt nem mennek nyaralni. Nem is kell. Az a csodálatos környezet, ami körülveszi a farmot, kárpótolja őket mindenért, sőt. Ma már három kis lurkó szaladgál a tyúkok között az udvaron, és Marion a konyhaablakból, Graham pedig egy traktor tetejéről integet nekünk, valahányszor elhaladunk a major mellett. Ami közös bennük, az az arcukról sugárzó boldogság. Ami engem is mindig eltölt, akárhányszor elsétálok erre, mert mindig megerősítést nyerek általuk, hogy igen, én is ezt szeretném megvalósítani, és hogy lám, másnak is sikerült, akkor nekem miért ne menne?

Ezúttal alig álltunk meg pár pillanatra, alig váltottunk pár szót az emberekkel az utunkba eső farmokon (és kaptunk újabb meg újabb csemegéket készülő piknikünkhöz). Kitartóan baktattunk célunk felé, s mivel Pire bármely sarka gyalogszerrel is igen hamar elérhető, már nem kellett sokat ballagnunk, mire nagyot sóhajtva megállapíthattuk: megérkeztünk!

Meg kell hagyni, igazán idilli Katie kedvenc helye. A tengerpart itt is éppoly csodálatos, mint akárhol másutt a szigeten, hiszen itt is fehéren világít a hívogató föveny, a kék ezer árnyalatában játszik a tenger, s a távolban smaragd mezők terülnek el, amerre csak a szem ellát. Különlegessé e helyet két dolog teszi: az a sziklacsík, amely ferdén, de így is jó messzire benyúlik a tengerbe, s tetején megfelelő otthonra bukkant a fű mellett nem egy tarka vadvirág. És ami összetéveszthetetlenül egyedivé teszi eme apró félszigetecskét, az a rajta álló pöttöm fehér házikó, harsányan nevető piros tetővel. Ebben a házban élt Katie apja, s ez további magyarázatot nem kívánó, jó ok arra, miért is ragaszkodik ő annyira e helyhez.

Azt hallottam a faluban, hogy Mr. Rhiannon az egyik legkiválóbb halász volt a szigeten. De valaki egyszer megvádolta, hogy nem is tud valójában halat fogni, csak csellel szerzi meg mástól a zsákmányt és rakja a saját hálójába. Úgy tudom, jó pár whisky után találta ezt mondani az az illető, mire Mr. Rhiannon kijelentette – ugyancsak néhány pohárka után –, hogy ő bizony bárhol a szigeten akármennyi halat fog. Ekkor jelölte ki számára ezt a helyet vádlója. Akkoriban ugyanis azt beszélték, hogy ebben az öbölben még soha emberfia nem látott egyetlenegy pikkelyes jószágot sem. Ő mégis eleget tett a kihívásnak, és nemsokára hatalmas zsákmánnyal tért vissza a faluba. A vádat persze visszavonták, de Mr. Rhiannon sosem tudta feledni, hogy nem bíztak meg a szavában. Ideköltözött hát, felépítette ezt a házat, s élete végéig itt halászott. Mindig ő fogta a legtöbb és legnagyobb halat a szigeten.

Katie gyakran eljön ide, előveszi apja horgászbotját, felül az egyik sziklára a hullámok fölött, s gondolkodik az élet nagy dolgain. Vagy legalábbis egy szót sem szól. Biztosan Mr. Rhiannon-ra gondol, akit annyira szeretett. Hiszen neki csak ő volt. És mégis, soha egy szóval sem ellenezte apja önkéntes remeteségét, sőt ő nyugtatgatta, hogy jól ellesz majd egyedül a családi házban.

Íme, egy újabb történet a pire-i legendáriumból, ami magyarázatot ad arra, miért hívják a helyiek Rhiannon-partnak ezt a helyet. És milyen fantasztikus egy olyan vidéken élni, ahol e legendák hősei köztünk járnak…

2009. november 18., szerda

9. fejezet


Gondolom, szeretnéd tudni, mi is történt tegnap este, amikor összeeresztettem Katie-t és Sean-t. Alapjában véve jól szórakoztunk, és természetesen igazam lett: Katie megkedvelte Sean-t. Ennek két oka van: egyrészt Sean remek emberismerő, így hamar rájött, hogy némi kedveskedéssel (na jó, őszinte leszek: hízelgéssel) könnyen belophatja magát az én barátnőm szívébe. Bár minden bizonnyal azért a csokor virág se jött rosszul, amit erősítésként magával hozott. Másrészt pedig Katie meggyőződött róla, hogy Sean nagyon is megfelelő társaság számomra, a vacsora végén még meg is köszönte neki, hogy vigyáz rám. Persze nem igazán örültem neki, hogy így a fejem fölött beszélgettek rólam a „felnőttek”.

Azért volt pár kínos pillanat. Pontosabban olyan esetek, amik hármunk közül csak nekem voltak kellemetlenek. Katie teremtette őket, Sean meg észre sem vette őket – hál’ Istennek. Drága barátnőm ugyanis a fejébe vette, hogy végleg kiábrándít Dennis Lleyton-ból, pedig azt hiszem erre már semmi szükségem sem volt. A kiábrándulás tudniillik megtörtént, vagy legalábbis már folyamatban van, köszönhetően Sean elejtett megjegyzéseinek.

Miközben a forgatásról beszélgettünk, Katie két falat hús között nyíltan megkérdezte, hogy Dennis Lleyton vajon elégedett-e a szállásával. Sean elmosolyodott és rámkacsintott – korábban ugyanis már meséltem neki, hogy kollégája finnyáskodása bizony alaposan megsértette a pire-iak büszkeségét.

- Őszintén szólva, fogalmam sincs, mi a véleménye Dennis-nek Bob fogadójáról. Nem szoktam vele erről társalogni. Az igazság az, hogy egyáltalán nem szoktam vele társalogni.
- Talán olyan kiállhatatlan egy alak? – kortyolt a borába Katie elégedetten, mintha pontosan azt hallotta volna, amire számított.
- Nem kedvelem, annyi szent. Tudja, ő egy önző, beképzelt fickó. Biztosan megrészegítette a siker, vagy tudom is én. Megvesznek érte a lányok, ő meg persze roppantul élvezi és kihasználja a helyzetet. Bár szerintem, ha jobban ismernék, közel nem rajonganának érte ennyire.

Katie jelentőségteljesen rámnézett, a tekintetével üzenve: na látod? Én meg persze azonnal elvörösödtem. Hát nem túl hízelgő leírás, igaz? Ráadásul hitelesnek kell tartanom, hiszen Sean-nak fogalma sincs, hogy engem miféle szálak kötnek Dennis Lleyton-hoz, bármily ostoba módon szövődött, lehetetlen szálak is ezek, meg aztán neki igazán nem fűződik semmi érdeke sem a dologhoz.

Tulajdonképpen többször már nem is merült fel Dennis Lleyton neve, egész este másról folyt az egyébiránt kellemes beszélgetés – a családtól kezdve Pire-ig gyakorlatilag minden szóba került.

A történtek után tényleg nem lesz majd nehéz felhagyni az álmodozással Dennis Lleyton-ról. Mindenesetre nagy eredménye volt a tegnapnak Katie és Sean összeismertetése. Most már nem lesz több Mr. Hobbes, csak szimplán Sean. Nem lesz több harag és keserűség, ha vele találkozom, csak szelíd tudomásulvétel.

***

Mr. MacBrayne, aki maga is kedvelte Sean-t, csakúgy, mint szinte mindenki Pire-on, mert annak ellenére, hogy végső soron ő is csak egy volt az alávaló filmesek közül, közvetlensége miatt mégsem vették őt egy kalap alá velük, szóval Mr. MacBrayne meghívott minket ma délelőtt egy kis horgászásra egy eldugott, apró öbölbe, a sziget túlsó felén. Gyalog sétáltunk el Athar Monadh lába alá, kezünkben vödörrel, vállunkon horgászbottal. Nyomunkban ott ugrándozott vidáman Mr. MacBrayne picike kutyusa, Boccaccio. A vidám kis ebbel madarat lehetett volna fogatni, olyan boldog volt, hogy elkísérhet bennünket e túrára. Hol előre szaladt, hogy elsőként pillanthassa meg a kilátást a következő kanyaron túl, vagy megszagoljon egy mérföldkövet, vagy valami hasonlót, hol meg visszarohant hozzánk, hogy víg csaholás közepette számoljon be nekünk a látottakról s a szaglottakról.

Csodálatos szeglete volt ez a partszakasz Pire-nak. A fehér homokból helyenként kisebb-nagyobb szürke sziklák bukkantak elő, melyeken jó móka volt átbukdácsolni és csillogó kagylókat keresgélni a repedéseik között. A szinte messziről világító föveny aztán a türkizkék vízbe veszett, az pedig mind sötétebbre váltott, ahogy egyre messzebbre vándorolt a tekintet. Ismét az a látvány fogadott bennünket, amely később elkísér az ősz, a tél, meg a tavasz folyamán: a tenger kékje mintha a tükörképe lett volna az égnek, s a habos felhők a fodros hullámokat hivatottak idézni. Ó, mennyire jó megkapaszkodni ebben a képben a köd vagy a fagy kellős közepén! Mennyi kitartást és erőt képes ez nyújtani a legnyomorúságosabb napokon, amikor az embernek felkelni sincs kedve, nemhogy kilépni az utcára. Még egy nappal közelebb vagy hozzám – súgja ilyenkor a fülembe Pire tengere, hegye vagy ege. S milyen könnyű ekkor elmosolyodni már, és szinte dalolva eltölteni azt a szürke napot!

A terv szerint a férfiak feladata lett a halászat, az enyém meg az ebéd elkészítése – ó, áldott patriarchátus! Már csak pár sziklán kellett átverekednünk magunkat és lassan meg is érkeztünk. Sean-nal elégedetten vettük észre, hogy az öreg is ugyanazzal a boldog ámulattal járja be tekintetével az elénk táruló látványt, mint mi, pedig ő már több ezerszer látta. Jóleső érzéssel töltött el, hogy szemmel láthatóan ezzel sohasem lehet betelni.

Valahogy olyan idilli volt, ahogy ő és Sean eltársalogtak horgászgatás közben mindenféle hétköznapi dologról: az időjárástól kezdve a kertészkedésen át a halakig mindenről szót ejtettek. Mosolyogva néztem őket, miközben Boccaccio az ölemben pihent. Valószínűleg ez lehet az az élet, amiért Sean hátat fordítana a filmezésnek és egész eddigi életének. És ez lenne az az élet, amely az én célom is egyben. Egy nyugodt, békés, ráérős lét egy ilyen csodálatos, Isten háta mögötti helyen.

Később tüzet raktam a parton és megsütöttem a halacskákat, amiket fogtak. Váratlanul Sean odalépett hozzám, de nem szólt semmit. Mintha mondani akart volna valamit, de vagy nem tudta, hogyan is fogjon hozzá, vagy egyszerűen nem döntötte el, mondja-e egyáltalán vagy sem. Némi várakozás után arra a merész elhatározásra jutottam, hogy akkor majd én tárom elé mindazt, ami már napok óta komoly töprengésre késztetett, de eleddig még nem volt bátorságom előállni vele. Néhány pillanatnyi habozás után hirtelen feléfordultam:
- Tudod, már egy jó ideje az jár a fejemben, amit az első este mondtál nekem, mielőtt a pub-ba értünk volna.

Sean nagyot sóhajtott, és ebből világosan láttam, hogy alighanem okozott már neki pár álmatlan éjszakát a dolog. Talán éppen ezen járt az esze az imént is, amikor odajött hozzám. Kérdőn rámnézett, várva a véleményemet.
- Nos… szerintem meg kellene próbálnod.
- Mármint a filmezés nélküli életet?
- Igen. És amennyit eddig hallottam a feleségedről meg a gyerekeidről, azt hiszem ők is ezt szeretnék, hát még ha elhoznád őket ide… Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy muszáj itt élned – tettem gyorsan hozzá. – De figyeltelek az előbb, és azt hiszem, te így lennél a legboldogabb. Úgy gondolom, kerestél már annyi pénzt, hogy megengedhesd magadnak, hogy abbahagyd, vagy nem? – nevettem rá pajkosan.
- De – vigyorgott.
- Nincs okod rá tehát, hogy azt csináld, ami már nem okoz örömöt neked. Önmagad számára te kell, hogy a legfontosabb légy. Meg azok, akik a legközelebb állnak hozzád. Akik igazán szeretnek, azt kívánják, hogy boldog légy, ha tehát úgy cselekszel, ahogyan neked jó, akkor ezzel egyszerre szerzel örömet nekik és önmagadnak. A saját ábrándjaid, vágyaid követése nem önzés, de ha mégis, hát légy önző!

Sean a messzi távolba tekintve merengett a hallottakon.
- Senkinek sem lenne jó, ha életed végén visszapillantva elkeserednél, hogy mennyi megvalósítatlan álmot hagytál hátra… Nem is tudod, mennyire irigylésre méltó helyzetben vagy – folytattam. – Azt teheted, amit igazán szeretnél, hisz’ megengedheted magadnak. És azoknak az akarata, akik fontosak számodra, megegyezik a te akaratoddal.

Sean nem felelt semmit, csak továbbra is a távolba meredt. Hosszú percekig álltunk így csöndben, én pedig már vagy tucatszor átkoztam magam, amiért kinyitottam a számat. Hallgatnom kellett volna. Kevés sikerrel próbáltam magam meggyőzni, hogy a barátság kívánta így, az egymásnak fogadott őszinteség.

Mr. MacBrayne megindult felénk, hogy megsürgesse az ebédet. Már csak pár lépésnyire volt tőlünk, amikor Sean a szemembe nézett:
- Igazad van, Flora. Délután beszélek a feleségemmel.

Ebéd után szedelődzködni kezdtünk, Sean láthatólag igencsak türelmetlenül tette ezt. Mr. MacBrayne-nel persze ugyanolyan kedélyesen beszélgetett, mint addig. Csodáltam, mennyire jól el tudta titkolni, hogy életének alighanem legsúlyosabb döntését hozza meg éppen. Én nem kaptam már tőle többet egy-két szónál, meg némi udvariasságnál és ezúttal nem jött meghívás estére sem. Persze tökéletesen megértettem, hogy most nem én vagyok a legfontosabb.

***

Tudom, hogy legutóbb éppen azt fejtegettem, hogy már kezdem elfelejteni Dennis Lleyton-t, s hogy az életem bizony nagyon is rendben van nélküle. De ma este minden megváltozott. Minden, és ezt muszáj volt még idebiggyesztenem a levél végére.

Említettem, hogy Sean ma estére „ejtett”, érthető okokból persze. Katie valami marhaságot néz éppen a televízióban, én meg megfulladok itt. Ki kellene mennem, hogy érezzem Pire-t, érezzem, hogy itt van az az élet, amire annyira vágytam, ami mindig a boldogság tudatával volt egyenlő számomra. De azt hiszem ma este ez nem elég. Amiről úgy gondoltam, tökéletesen elegendő és megfelelő lesz számomra, ma este nem tud az lenni. Pontosan azt érzem, amiről már Sean-nak is meséltem régebben: elhagyatott magányt és ürességet. Hiába próbálom Katie-t rávenni, hogy járjon velem egyet. Pedig tényleg elveszek itt. Sírni tudnék.

Nekem kell ő. Tényleg. Őrjítő a tudat, hogy itt van a közelemben, alig pár percnyi sétára innen és nem velem. Én szeretem, és lehet, hogy tényleg nem őt, hanem csak azt, akit ő megtestesít számomra, de nekem az a valaki vagy valami kell. Szükségem van rá, mint a levegőre. És a világon a legelkeserítőbb tudni, hogy nincs. Itt van, közelebb hozzám, mint bármikor, és én mit teszek? Csak ülök itthon, a szobámban és fuldoklom. A saját nyomorúságomban, a bánatomban, az életemben.

Ki kell innen mennem.

2009. november 15., vasárnap

8. fejezet


- Tudod, Flora, nem kis meglepetést okozott nekem, hogy milyen jól megértjük egymást – mondta egyik nap Sean, amikor a parton üldögéltünk a hullámokat nézve, gondolatainkba merülve.

Számtalanszor ücsörgünk így Pire hófehér fövenyének valamely darabkáján, egy szót sem szólva egymáshoz, mintha attól tartanánk, a beszéd csak megtörné azt az áhítatos csendet, amely puhán ölel körül bennünket, amint látszólag a végtelenbe vesző láthatárt szemléljük. Igen, csak látszólag, mert valójában a gondolataink sűrű örvénye foglalja le minden pillanatunkat, nem pedig az egyébként tényleg káprázatos táj. Gyakori homlokráncolásából, gondterhelt tekintetéből arra következtetek, hogy a mellettem gubbasztó Sean éppen eddigi életét pörgeti le maga előtt és töpreng azon, hogy mely irányba is terelje a jövőjét. Alighanem teljesen új alapokra kívánja helyezni eddigi, jól megszokott világát. Ennek megtervezése nyilvánvalóan nem kevés időt és energiát igényel, így hát gyakoriak az efféle csendességek, amelyek a pompázatos természeti környezetben és nyugalomban sokkal inkább amolyan meditációknak minősülnek.

Én meg a magam részéről nagyon is jól elvagyok ilyenkor az ábrándjaim társaságában, csakúgy, mint eddig. Habos-fodros álmokat szövögetek a minden eltelt másodperccel közelebb kerülő pire-i jövendőről, itteni boldog életemről, amikor majd nem árnyékolja be vidám napjaimat az elszántan közeledő ősz és a kényszerű távozás rémképe. És valamilyen furcsa oknál fogva, ezen képzelgések egyre gyakrabban előbukkanó szereplője Dennis Lleyton, akiről amúgy azt hittem, sikerült maradéktalanul megszabadulnom és végérvényesen kitörölnöm az álomvilágomból. Ám úgy tűnik, még mindig küzdök vele. S ez a harc nem is olyan egyszerű, hiszen itt lézeng a hegy másik oldalán, túlontúl közel ahhoz, hogy egyszerűen ne vegyek róla tudomást. Elvégre miért is lenne olyan lehetetlen, hogy amíg gondosan megfestett idillemben egy pire-i házikóban éldegélek eljövendő éveimben, ő éppen ezen kis lak előtt a tengerparton pecázgat, ahogyan állítólag Turner Island-en is tette?

Váratlan kijelentése után döbbenten bámultam Sean-ra, fogalmam sem volt, mit is kellene erre válaszolnom. Mivelhogy nem hallottam, mit mondott. Azt sem, hogy egyáltalán mondott volna valamit. Ő meg elvigyorodott, látva zavaromat, mintha pontosan ennek elérése lett volna csupán a célja. Mikor azonban már úgy gondolta, éppen eléggé kiélvezte szorult helyzetemet, megszánt és magyarázattal szolgált:
- Úgy értem, én sosem hittem abban, hogy valaha is lehetne egy lány a barátom. Tudod, akire nem úgy tekintek… nem mintha nem lennél csinos, meg minden… sőt, nagyon is szép vagy, csak…- most aztán rajta volt a sor, hogy zavarba jöjjön, így most én kacarászhattam rajta.

Semmi kedvem sem volt megnyugtatni, hogy igen, értem, mire gondol, eszem ágában sem volt oldani a zavarát – ez volt az én kicsinyes bosszúm, amiért az előbb még ő nevetett ki.

- Szóval… én nem hittem volna, hogy egy lány iránt érezhetek csak barátságot is. Mindezidáig úgy gondoltam, a barátsággal szerelem is együtt jár, ha nőről van szó. De te bebizonyítottad az ellenkezőjét.

- Ne hidd, Sean, hogy nekem sosem fordult meg a fejemben hasonló – mondtam hirtelen. Ijedten bántam meg szavaimat, attól tartottam, Sean félreérthette azokat, de már késő volt. Ő azonban egy cseppet sem rémült meg ettől a vallomástól. – Előtted még sosem volt pasi a barátom. Csak haver legfeljebb, egy jó fej srác, akivel jól el lehetett dumálgatni mindenféle lényegtelen dologról, meg el lehetett vele menni bulizni… Olyan sokat jelent nekem, hogy vagy. Hogy meghallgatsz. Meghallgatod a hülyeségeimet, figyelsz rám, és persze az sem egy utolsó szempont, hogy veled olyan jókat lehet szórakozni. Ez Katie-ben nincs meg. Igaz, a racionalitása sokszor jól jön, ha túlságosan elrugaszkodom a valóságtól, de sokszor bizony lehangoló és kiábrándító a valóság. Sokszor jobb, ha valaki inkább veled együtt álmodik, semmint felébreszt. Nekem ez vagy te – mosolyogtam rá.
Ő pedig átkarolta a vállamat és magához szorított.

- Az álom jó dolog – súgta. – Már mondtam, hogy ragaszkodj hozzá – ez tesz téged különlegessé – aztán immár vidámabban folytatta: – Szóval mindkettőnknek ez az első ilyen élménye: barátság egy ellenkező neművel! Na és hogy ízlik?

- Nagyon, nem is hiszem, hogy ezután megleszek nélküle! Tudod, nem úgy tekintek rád, mint pasira – már ha nem sértelek meg ezzel -, hanem mint egy példaképre. Várj, ne nézz ilyen értetlenül, megmagyarázom: az életed tökéletes. És most nem arra gondolok, hogy híres vagy meg gazdag – ezek nem a legfontosabb dolgok számomra, bár tény, hogy nem megvetendők. De fantasztikus házasságban élsz, csodálatos gyerekeid vannak. Barátságos, kedves vagy mindenkivel, tényleg mindenkihez van egy jó szavad, viszont senkihez sem vagy hideg. Ezért aztán mindenki szeret, az emberek arca felderül, ha meglátnak… Ennél káprázatosabb életet elképzelni sem tudok.

- Nahát, de jó nekem! – nevetett. Láttam, hogy igencsak meglepte, amit mondtam. – Valóban nincs okom panaszra, az életem nagyszerű. Nem árt, ha néhanapján ez tudatosul bennem… De úgy mondtad mindezt, mintha a te életed nem lenne ugyancsak irigylésre méltó. Pedig szerető családod van, ott vannak a barátaid is, nem?

- Dehogynem… A családom tényleg remek, igazán semmi kifogásom sem lehet velük szemben. Ám ez sokszor nem elég. Nekem kell, hogy szeressenek és, hogy ezt időről időre félreérthetetlenül a tudomásomra hozzák. Néha szörnyen elhagyatottnak érzem magam. Olyan vagyok, mint az a régi vár Gearasdan fölött, amelyet napközben turisták látogatnak és megtelik élettel, de amikor az emberek elmennek, magára marad. Iszonyatosan könnyen képes vagyok teljes letargiába esni…

Sean nem felelt semmit, csak megint átölelt és pont ez volt az, amire akkor szükségem volt.

2009. november 13., péntek

7. fejezet


Talán szerdán történhetett – nem is tudom már, úgy összefolynak emlékeimben ezek a mostani, boldog napok –, hogy Sean-nal átkeltünk Turner Island-re megnézni azt a várat, amelyet felhasználtak a forgatáshoz is. Magam is többször jártam már Turner Island-en. Nagyvárosokhoz szokott emberek jelentéktelen kis porfészeknek tartják e szigetet, hiába van rajta három település is, amelyek közül az egyik nyugodt szívvel nevezhető városnak is akár. Na jó, városkának.
Mit gondolnának az ide tévedő utazók, akik aprócskának és alig észrevehetőnek mondják Turner Island-et, ha látnák Pire-t!

Turner Island három településének magától értetődően van saját, becsületes neve is. Ám talán csak a helyi lakosok tudják, mert rajtuk kívül mindenki csak a sziget nevét használja, akárhová induljon is azon belül. A legnagyobb és legfontosabb egyébiránt Gearasdan, hiszen az itteni kikötőbe fut be minden jelentősebb hajó. A többi település csupán a halászbárkák forgalmát bonyolítja le.

Turner Island mindenesetre nagynak és fontosnak tűnik a pire-iak szemében. És az ő szempontjukból valóban az. Vagy négyszer-ötször nagyobb Pire-nál, és bizony végtelennek is gondolnánk, amikor két falva között utazunk, ha nem lenne olyan keskeny, hogy a tenger két oldalon is minduntalan jól látszik a sziget bármely pontján állunk is. Turner Island partjai leginkább talán Norvégiához hasonlíthatók: szinte minden mérföldön újabb és újabb kis öblökre bukkanhatunk, amelyek mindegyike mélyen, de meglehetősen keskenyen vág bele a sziget amúgy sem túl vastag testébe. Turner Island maga egyébként meglehetősen laposra sikeredett sziget, alig emelkedik ki belőle itt-ott egy dombocska, amelyek még legmerészebb álmukban sem gondolhatnak arra, hogy magassági versenybe kezdjenek Athar Monadh-dal szemben. Fjordokat idéző sziklás partján kívül – ami nem mellesleg valóban lenyűgözően szép – nem sok természeti látnivaló akad e szigeten. Történelmi viszont annál inkább.

Prehisztorikus romok, monolitok állnak mindenfelé. Van egy kicsi köre is ősi kőoszlopokból, afféle mini Stonehenge, csak ebben a verzióban jóval kevesebb kőtömb maradt az utókorra. Olyannyira kevés, hogy nem kis képzelőerővel kell rendelkeznie valakinek ahhoz, hogy meglássa benne egyáltalán a kört. A monolitok azonban olyan sűrűn fordulnak elő errefelé, hogy teljesen megszokott és hétköznapi látványnak számítanak, mondhatnám minden ház előtt áll egy.

Van egy régi kolostorrom is az egyik falu mellett. Egy magas, de már kidőlőben lévő, vagy nyolcszáz éves torony uralja az öreg monostor köveit, amelyből e maradványon túl, csupán néhány méternyi alacsony fal maradt az utókorra. Azt a néhány szobrot és keresztet, amit itt találtak valamikor régen, már nemzedékek óta valamelyik távoli nagyváros múzeumában szerepelnek. A monostort egyébként csaknem másfél évezreddel ezelőtt alapították, így akár abból az időből is származhat a tucatnyi kereszt valamelyike, amik a romok körül, szétszórtan állnak a földben. Szívesen látogatok el ide, akárhányszor e szigeten járok, mert ilyen hosszú múltú kövekhez nem mindennap van szerencséje az embernek. Csodálatos látvány ez, ahogyan a természet a maga egyszerű, de bájos kis vadvirágaival gondoskodik arról, hogy még ma is legyen mindig friss virág a sírokon. Érdemes megállni hát itt legalább egy percre, és beleborzongani, ahogyan az ide vetődőt megérinti a múlt. Az én hátamon legalábbis mindig végigfut a hideg itt.

Visszatérve Pire és Turner Island kapcsolatára, nem elhanyagolható eleme annak, hogy Pire csak és kizárólag Turner Island városkájának, Gearasdan-nak a kikötőjéből közelíthető meg. Innen indultam én is néhány hete a Shillay fedélzetén vakációm helyszíne felé.

Gearasdan neve annyit tesz: erőd. Kétségkívül éppen arra a várra utal e név, amely ide csábította a stábot, valamint erre a napra Sean-t és jómagamat is. Igazából mindkettőnk közelebbi ismeretséget kötött már ezzel az erődítménnyel korábban is, de úgy gondoltuk, nem ártana kiruccanunk egy kicsit Pire-ról Sean sokáig talán utolsó szabadnapján. Nem mintha ráuntunk volna Pire, egyáltalán nem. De Turner Island – és különösen ez a vár – is van olyan szép, hogy talán egyszer egy napon említhető lesz a szemünkben Pire-ral.

A vár, amely már közel sem eredeti épségében látható, Gearasdan fölött magasodik, már amennyiben magasodhat egyáltalán azon a kicsi dombon, amelyen áll. Tornyaiból azonban valószínűleg innen lehetett leginkább belátni az egész szigetet és a környező tenger egy igen nagy szeletét is. Szemtanúk, kortársak feljegyzései bizonyítják, hogy Gearasdan várának védői rengeteg ostromot vertek vissza, érkezzenek bár a támadók a szélrózsa bármely irányából. Az erődöt csak a 18. században sikerült az ellennek bevennie, egészen pontosan úgy, hogy felrobbantották. Azután már sem az ostromlóknak, sem pedig a védőknek nem kellett, így romjaiban áll ma is. És ezek a romok igencsak impozánsak, méltóságteljesek ma is, így aki rápillant, rögtön maga előtt láthatja régi, századokkal korábbi dicsőségében is.
Gearasdan várának, amely az egyik skót klán székhelye is volt egy időben, legmeghatározóbb pontja az a négyszögletes, nagy öregtorony, amely húsz méternél is magasabbra nyúlva, kívülről éppen úgy fest, ahogyan hajdanán nézhetett ki. Mellette néhány emelettel alacsonyabb, karcsú kis torony áll. Klasszikus középkori kastély lehetett ez egykoron: először épült a torony, majd később köré a vár.
A monostor és az erőd szoros kapcsolatban állnak egymással: legkorábban a monostort alapították, köréje falunyi ember telepedett. Őket pedig meg kellett védeni a támadóktól, így emeltetett tehát a vár. Ez a példány is a viking betörés ellen készült eredetileg, majd a századok során úgy alakult át, ahogyan az ellenfél is mindig változott.

Mint minden magára valamit is adó várban, ennek falai között is állítólag szellemek járnak. Pontosabban csak egyetlen kísértetről szól a hagyomány, egy ezer évvel ezelőtt élt férfi, Gearasdan akkori ura bolyong ma is a romok között, akit a legenda szerint orvul megölt a felesége. Én ugyan nemigen hiszek az effajta mendemondákban, de azt azért nem kockáztatnám, hogy sötétben, egyedül járkáljak e kövek között.
Miközben mindketten gondolatainkba merülve kaptattunk felfelé a várhoz, Sean váratlanul megszólalt:
- Látod azt a kis öblöt ott? Képzeld, legutóbb amikor ezen a szigeten jártam, ott láttam pecázni Dennis-t.

Fogalmam sem volt, hogy erre mit is válaszoljak hirtelenjében. Pedig jól tudtam, hogy Sean vár tőlem valamiféle reakciót. „Mondj már valamit… - biztattam magam – akármit, csak mondj már valamit gyorsan!” Rettegtem, hogy Sean valahonnan megtudhatta, hogy annak idején milyen ostoba szándéktól is vezérelve érkeztem ide, és talán most tesztelni akar, hogy ennek fényében hogyan hat rám a mostani forgatás, Dennis Lleyton közelléte. Ha így van, akkor minden bizonnyal egy szempillantás alatt lerombolhatnám a benne rólam kialakult képet, miszerint intelligens lány vagyok, akinek megvan a magához való esze. Tehát valami okosat kellett felelnem, amiből ő semmire sem következtethet. És gyorsan, nehogy habozásom olyan árulkodó bizonyíték legyen, amely ellen már nem segíthet már semmi, akármit mondok is.

- Nos igen, úgy tudom, remek kis pisztrángfogó hely az – hát, nem ez volt a legmegfelelőbb válasz, tudom. Ám legalább időt nyertem vele. – És van ott egy csodálatos homokos föveny is, sokan járnak oda, hogy megcsodálják azt a rengeteg különleges madarat, amelyek arrafelé leledznek. Amikor a múlt héten itt jártam, hogy Katie-vel elintézzük a nagy bevásárlást, akkor is éppen a madarakat leste egy csupa nyugdíjasból álló csoport. Nagyon le voltak ám nyűgözve.

- Igazán? – ennyit felelt mindössze Sean.
De legalább levette végre rólam a tekintetét, amiből arra következtettem, hogy átmentem a vizsgán.

Magáról a kirándulásról már aligha tudnék több tájékoztatással szolgálni, visszaolvasva soraimat, úgy látom, eléggé kimerítettem Gearasdan témáját. Még csupán annyit tennék hozzá, hogy nem tudtam megállni, hogy az erőd falai mögül minduntalan le ne tekintsek arra a partra, ahol állítólag Dennis Lleyton horgászott. Ezen új hír megint összekavarta gondolataimat, mert a világ végén békésen pecázgató filmsztár képe valahogy összeférhetetlennek tűnt az eddig birtokomban lévő információk alapján felépített képpel. Ámbár be kell vallanom, hogy mindenképpen pozitív irányba módosította azt.

6. fejezet


Már vagy egy hete, hogy legutóbbi levelemet küldtem, azóta a napjaim igencsak egyformán telnek. Bár ez cseppet sem jelenti azt, hogy unalmasan, sőt! Ugyanis szinte minden időmet Sean-nal töltöm. Pontosabban azt az időt, amikor ő éppen nem forgat és ráér. Katie panaszkodik is állandóan, hogy őt meg épp ezért mennyire hanyagolom.

- Akár át is költözhetnél MacLean-ékhez. Én se látnálak kevesebbet, mint most, te meg még többet lehetnél együtt Mr. Hobbes-szal – fakadt ki ma reggel is.
Igen, ő csak Mr. Hobbes-nak szólítja Sean-t, félreérthetetlenül a tudomásomra hozva, mennyire nem kedveli. Pedig Sean-nak alighanem az az egyetlen bűne, hogy barátkozni merészel velem és így túl sok időmet rabolja el Katie-től. Mert hiszen nemigen ítélheti meg más alapján, mivel még sohasem találkozott vele.

- Ó, Katie, butaságokat beszélsz – nyújtottam át neki egy pirítóst mosolyogva. – Nem tudom, miért zavar, hogy jóban vagyok Sean-nal. Ha jobban ismernéd, helyesbítek: ha ismernéd egyáltalán, nem neheztelnél rá ennyire. De ha szeretnéd, reggeli után itthon maradok veled, és lemondom a találkát vele.
- Micsoda, hát ma is vele töltöd a napot? Nem volt elég a tegnap meg a tegnapelőtt meg az azelőtt…?
- Tegnapelőtt nem is láttam – feleltem immár kissé nyersebb hangon.
- Tudod, hogy értem, Flora.
- Persze, hogy tudom. Féltékeny vagy.
- Beszélsz ostobaságokat! – kiáltotta Katie. – Véleményem szerint Mr. Hobbes-nak a helyzetében jobban kellene ügyelnie a hírnevére. Az emberek hamarosan beszélni fogják, hogy ti sülve-főve együtt vagytok. Ő meg nem elég, hogy családos ember, de a világ minden lépéséről tudni akar. Kész szerencse, hogy Pire-ról a forgatás idejére kitiltották az újságírókat. De az ilyesmi még így is kiszivároghat.

Tudtam, hogy Katie-nek igaza van. Azt persze nem hittem, hogy csupán ezért idegesíti a barátságom Sean-nal, de kétségtelenül nem lenne jó, ha a híre kijutna Pire-ról.
- És ha már ő nem ügyel erre, márpedig úgy látom, hogy nem – tette hozzá Katie a teája felett –, akkor neked kell. Az ő érdekében persze.
- Igazság szerint erre még nem is gondoltam. Látod Katie, mire is mennék én nélküled – mosolyogtam rá hízelegve, ami meg is tette a hatását: végre ő is elmosolyodott. – Éppen ezért az lenne a legokosabb, ha meghívnánk Sean-t vacsorára. Mit szólsz a holnaphoz? Majd én főzök, neked nem kell semmit sem tenned, csak megjelenned az ebédlőben, mondjuk hétkor.

Katie szinte kiejtette a kezéből a csészét, úgy meglepődött. Erre a fordulatra aztán nem számított. Valószínűleg épp roppant erőfeszítések árán önuralmat kényszerítve magára a szavakat formálta a gondolataiban, amelyekkel kellően higgadt hangon hozhatja a tudomásomra, hogy már megint valami őrültséget eszeltem ki, ám én, hogy ezt megelőzzem, máris próbáltam reagálni a még ki sem mondott érvekre.

- Ha meghívom Sean-t, azzal két legyet ütök egy csapásra: ti ketten összeismerkedtek, utána nem lesz többé egy rossz szavad sem rá, higgy nekem. Másrészt pedig elkerülhetem, hogy kettőnkről bárki is suttogjon: ha hármasban találkozunk, nem adunk semmi okot a pletykára.

Nem úgy tűnt, mintha ezzel teljesen meggyőztem volna Katie-t, de nem szólt semmit, ebből pedig arra következtettem, hogy közel a győzelem.
- Rengeteget meséltem már rólad Sean-nak, maga mondta tegnap, hogy már alig várja, hogy megismerjen – dobtam be az utolsó érvemet, miközben felálltam, hogy leszedjem az asztalt.
- Igazán? – mosolyodott el Katie.
Nyertem! – de a biztonság kedvéért elmosogattam.

***

Mindezt azért írtam le neked, mert épp az imént történt. De bizonyára szeretnéd tudni, hogy milyen is volt az az említett hét, amely miatt Katie-t ki kellett engesztelnem.

Nos, azt a bizonyos estét a pub-ban még több hasonló is követte. Nem, Dennis Lleyton egyiken sem volt ott, őt azóta sem láttam. Hiszen épp én mondtam, hogy olyan picike ez a sziget, lehetetlen elkerülni a találkozást, nem? Tudom, de az igazság az, hogy én magam éppenséggel nem törekedtem rá, hogy összefussak vele. Egyrészt, mert tökéletesen elégedett voltam Sean társaságával, másrészt pedig pont ő semmi jót nem mondott róla. Én meg nem is nagyon kérdezősködtem, mert nem akartam neki elárulni, hogy miatta jöttem ide – valljuk be, nem nevezhető ez épp a legnemesebb célnak –, és különben sem akartam róla csak rosszat hallani: nem igazán jó érzés, ha az álompasiról kiderül, hogy mégsem egy álom, meg aztán már nem is nagyon érdekelt. Éppen úgy, mielőtt megtudtam volna, hogy itt van.

Még aznap este, hazafelé tartva a pub-ból Sean-nal, meg pár sráccal, akikkel együtt lakott a szemközti házban, megkért, hogy találkozzunk másnap délután. Így aztán hatalmas sétát tettünk a szigeten. Hol a tengerpart homokján érkeztek szelíden a hullámok a lábunk elé, hol meg nagy morajjal csapódtak alattunk a szikláknak, melyek tetejéről néztük a messzi távolt. Néha sövényeken ugrottunk át, és mezőkön vágtattunk keresztül, hogy rövidítsük utunk, néha meg meredek dombokra kaptattunk fel, hogy a lehető legszebb kilátást élvezhessük.
- Ez a sziget maga a paradicsom! – kiáltotta Sean, amint felért Pire legmagasabb pontjára, Athar Monadh-ra.

Valóban, ember mást nem mondhat, ha ide jön. Előttünk, mint egy végtelen kék mező, hullámzott a tenger, felette tükörképe világosabb változatban: az ég. Semmi, még egy sirály sem zavarta meg a látványt, amelyet csodálva szabadon szárnyalhat a lélek. Sean is, feledve minden gondját, lerakva válláról minden terhet, állt ott nevetve, de egy szót sem szólva. Hosszú percekig hagyta magát lenyűgözni a természet által, majd hátrafordult, látni akarván a panoráma többi részét is. Követtem tekintetét, és szemem előtt kisebb-nagyobb szigetek tűntek fel: mintha Llyr, a tenger ura valami furcsa szeszélytől vezérelten zöld gyöngyökből fűzött láncot viselt volna. Egy darabig elnézegettem Turner Island kastélyát, ami a filmeseket nemrég odavonzotta, majd tekintetem visszasiklott Pire partjaihoz: ekkor vettem észre, hogy a sziget túlsó végén, a falutól a lehető legtávolabb, éppen folyik a forgatás. Rengeteg ember sürgölődött, de hiába kereste szemem szinte akaratlanul is Dennis Lleyton-t, nem találta. Ám nem is nézegethettem tovább a völgybéli felfordulást, mert Sean megszólalt a hátam mögött:
- Majdhogynem vétek megzavarni ezt a harmóniát efféle ostobasággal – pillantott le a forgatásra.

Ez aztán kedvező alkalom lett volna, hogy felhozzam a tegnap esti témát, de nem volt hozzá merszem. Majd mesél, ha akar, bár ez a megjegyzése igencsak sokatmondó volt. Leült egy lapos, nagy kőre, ám a végtelen, és nem a többi sziget meg a völgy felé fordulva, tovább csodálva a tájat.

- Igazán sajnálom, hogy a múltkor még nem voltál itt, hogy megmutasd a szigetet – mondta.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy akkor egyáltalán nem sétálgattál Pire-on? – kérdeztem, cseppet sem leplezve megdöbbenésemet.
- Hát nem – mosolygott Sean szégyenkezve. – Nem vagyok rá büszke, de akkoriban csak az érdekelt, hogy mielőbb túl essek a forgatáson, és mehessek haza a feleségemhez. Ne nézz már ilyen megvetően, Flora, meg kell értened, akkoriban vártuk az első gyermekünket. Két nappal az után, hogy hazaértem, meg is született, kész szerencse, hogy megvárt a srác… Kíváncsi vagyok, vajon az embereket ugyanígy megérintette-e ez a látvány mondjuk száz vagy akár ezer évvel ezelőtt? – kérdezte elgondolkodva.

- Szeretném hinni, hogy mindenkit teljesen lenyűgöz ez a vidék, akár itt él, akár csak átutazóban jár erre. Engem sokszor csak a pire-i nyár reménye éltet a szörnyű őszi meg téli napokon. Bár Katie mindig mondja, hogy akkor közel sem nyújt ilyen vonzó képet e táj. De úgysem tudja elvenni a kedvem Pire-tól! – nevettem. – Megszerzem azt az átkozott diplomát, és viszlát, London! Helló, Pire!
- Öröm látni a lelkesedésed. Mindenkinek kell valami menedék a világ elől. Nekem ott vannak a gyerekeim, neked Pire. Remélem, valóra tudod majd váltani az álmaidat, Flora. Sose mondj le róluk – nézett komolyan a szemembe. Egészen megijedtem a hangjától. Valószínűleg láthatta is rajtam, mert vidámabb témára váltva folytatta: - A pire-iak igencsak zokon vették, hogy Turner Island-en vettünk fel pár jelenetet, amihez kellett egy régi vár. Azt mondják, az nekik is van, igazán nem kellett volna átköltöznünk emiatt napokra. Én viszont nem látok itt semmiféle kastélyt – pillantott körbe.

- Valójában néhány kő maradt csak belőle, az egyiken épp most üldögélsz – vigyorogtam. – A régészek szerint állt itt valaha egy erődféleség, de nem sok mindent lehet róla tudni. Mindenestre van egy legenda…
- Mindjárt gondoltam – nevetett. – Biztosra veszem, hogy te pontosan ismered is! Gyerünk, meséld el!
- Még az első ittlétem alkalmával volt szerencsém megtudni a helybéli öregektől, hogy valaha, talán már vagy kétezer évvel ezelőtt, egy büszke vár állott itt, szigorúan őrködve a tenger e szegletének békéje felett. Apja halála után egy fiatal, természetesen okos és persze nagylelkű trónörökösre maradt a környező szigetek irányítása, akinek székhelye ezen vár volt. Az új uralkodóról azt beszélték, szemében a tenger lelke lakozott: kéken ragyogott, ha jókedvű volt, de szürkén tombolt, ha gondok viharfelhői gyülekeztek feje fölött. A király koronázása után nem sokkal egy tündérlányt vett feleségül, méghozzá a tündérkirálynő legeslegszebb leányát. Haja olyan volt, akár az arany, zöld szemében a smaragd erdők és mezők csillogtak. A nép nagyon szerette őket, és ők valóban minden itt lakóra gyermekükként gondoltak – talán azért is, mert nekik maguknak nem volt saját gyermekük… Egy napon ellenséges törzs támadta meg az egyik közeli szigetet, és a király, aki annyi sikeres hadjáratot vezetett már, most is győzelmet aratott. Ámde távolléte alatt feleségét valamilyen ismeretlen kór támadta meg és meghalt, mielőtt ura visszatért volna. A férj szíve majd’ meghasadt bánatában, de összeszedte erejét, és a továbbiakban egyedül kormányozta a birodalmat. Aztán évekkel később, egy csata során súlyos sebet kapott, és sokáig feküdt öntudatlanul a várkastély egyik pompázatos szobájában, mialatt minden alattvalója az életéért aggódott. Aztán egy ködös hajnalon, úgy beszélik, megjelent a szobában a felesége: gyönyörű fehér ruhát viselt, melyet át- meg átszőttek aranyszálakkal, ő magán is csodálatos arany ékszerek csillogtak, de ami igazán különös, az az, hogy igen erős, természetfelettinek tűnő fehér fény ragyogta körül. Lassan odasétált férje ágyához, mosolyogva, tekintetét csak rá szegezve, mit sem törődve a helyiségben álló döbbent druidákkal. Mindeközben földöntúli muzsika hangzott, és egy ének a királyné hangján, aki azonban nem nyitotta ki száját, csak mosolygott. Az ősidőkbe vesző dal egy szerelmes asszony bánatát mesélte el, akinek kedvese egy távoli szigeten élt, így azon kesergett, hogy mivel nem tudja átúszni a tengert, és persze szárnyai sincsenek, hogy odarepülhessen, sosem találkozhat vele. Valószínűleg – mesélik az öregek – a tündérasszony is ezen szomorkodhatott a túlvilágon… Ám most, úgy tűnt, eljött az ideje, hogy a szerelmesek ismét együtt legyenek. Mert az asszony odalépett az ágyhoz, lehajolt és csókot lehelt férje homlokára. A druidák szerint ebben a pillanatban szállt el belőle a lélek. Azután a tündérfeleség köddé vált… És amikor a nagy király holttestét fáklyákkal szegélyezett csónakba helyezték, és útjára bocsátották a tengeren, a partra gyűlt nép látni vélte, amint a király felkel a csónakban és szemét az égre szegezi. Akkor a csillagok közül ismét megjelent a fényességes tündér, és kézen fogta urát. Visszapillantottak alattvalóikra és megígérték, hogy mindig vigyázni fogják lépteiket, és gondjukat viselik majd. Azzal kéz a kézben eltűntek a csillagok között…

- Nahát, filmvászonra illő történet! - mondta Sean néhány percnyi áhítatos hallgatás után. – De nem, túl híressé tenné Pire-t, és akkor oda lenne a varázsa! Már a múltkori filmmel is ezt kockáztattuk, mi lesz, ha ez is a mozikba kerül! Remélem, nem jut eszébe senkinek csak ezért idejönnie…

Mit mondhattam volna erre? Természetesen semmit. Hál’ Istennek, Sean nem vette észre, mint vörösödöm el. Hirtelen felálltam, és felkiáltottam:
- Késő van, ideje visszaindulnunk, különben Katie nem vár meg a vacsorával – azzal máris lépkedtem lefelé a hegyoldalon.
- Csodálatos ez a Pire, sosem jártam még ennél fantasztikusabb helyen – jegyezte meg csendesen, miközben követett.

2009. november 12., csütörtök

5. fejezet


Természetesen sokáig készülődtem az estére, mert végig az járt a fejemben, mi lesz, ha Dennis Lleyton is felbukkan. Teljes ruhatáram Pire-ra cipelt töredékét felpróbáltam, sőt még Katie ruháit is. Ő persze nem lepődött meg a történteken. A barátnőjét egy világsztár hívta meg egy sörre, na és? „Ettől még ugyanúgy felkel holnap is a Nap” - azt hiszem, valami ilyesmit mondott. Jó, lehet, hogy én túlreagálom ezt az egészet, de akkor ő meg a másik véglet. Erre Katie persze azt felelte, hogy ők is csak emberek, úgy, mint mi, csupán olyan a munkájuk, ami jár egy kis hírnévvel meg felhajtással. Katie szerint én úgy tekintek rájuk, mint egy hellén az isteneire. Ez azért erős túlzás. Pusztán irigylem őket, én is szeretném, ha ekkora ovációval köszöntenének, akárhol is jelenek meg, ha az emberek ölni lennének képesek csak azért, hogy odafirkantsam a nevem egy cetlire, vagy hogy a közelembe férkőzhessenek. Lehet, hogy ez hosszú távon idegesítő lenne, de szerintem sikerülne megbirkóznom a helyzettel.

Na mindegy, sokórányi vesződség után a farmeromban kötöttem ki végül, abban, amire legelőször is gondoltam. Sean-nal abban maradtunk, hogy beugrik értem, és valóban, pontban hétkor, ahogy megbeszéltük, kopogtatott az ajtón. Felajánlotta, hogy menjünk le kocsival, de én visszautasítottam.

- Még sokat kell tanulnia Pire-ról, Sean. Itt nincsenek távolságok, ezért az embereknek nincsenek autóik, legalábbis a többségnek. Mert például Mr. Thompson-nak van – nevettem. – És olyan szép ez az este, még látni azokat a gyönyörű fénycsíkokat, amiket a Nap hagyott maga után, amikor a világ egy más tájára vonult fényt varázsolni.
- Ó, ez nagyon költőien hangzott!
- Igyekszem – húztam be magam mögött az ajtót.
- Helyes. Egyébként Önnek nincs felhatalmazása, hogy kioktasson Pire-ról, Flora, hiszen, ha jól emlékszem, csak a negyedik nyarát tölti itt.
- Igaz, ám akárhogy is számolom, így is van két nyár előnyöm Önhöz képest. De ne haragudjon rám, nem szándékoztam kioktatni, sajnálom, ha úgy hangzott.
- Ugyan, csak vicceltem, haragról szó sincs. Tudja, egyáltalán nincs ellenemre a séta, sőt. Szeretnék minél többet élvezni Pire-ból, amíg csak lehet. Ki tudja, mikor jövök legközelebb.
- Ez csak Önön múlik, akkor tölti itt a szabadságát, amikor csak akarja.
- Á, ez sajnos nem olyan egyszerű, mint gondolja, Flora. Az ügynököm szerint egy nyaralás Pire-on közel sem mutatna olyan jól a lapokban, mint mondjuk egy vakáció Hawaii-on, vagy például a Bahamákon.
- Aha. Fogalmam sem volt, hogy ez a sztárság ennyire kihat a mindennapjaira. Most már értem, miért mondta, hogy a családja jobban örülne, ha valami mással foglalkozna.
- Na igen. De – talán, mert öregszem (mondja ezt harmincvalahány évesen – jó vicc) – már unom ezeket. Unom, hogy meghatározzák a szerződések, hogy milyen ruhákat viseljek, mit egyek és igyak, milyen autót vezessek, és még sorolhatnám. Tudja Flora, az ügynököm meglehetősen rámenős, az utóbbi években elérte, hogy több tucat ilyen megállapodást kössek különféle cégekkel. Szépen jövedelmez, nem mondom, de kezd elegem lenni. Már a fotósok is idegesítenek, a partik, az interjúk, a show-k, idegesít már ez az egész…

Azt hiszem egy firkász a fele királyságát odaadta volna ebben a pillanatban, csak hogy a helyemben lehessen. És én valóban úgy éreztem magam, mintha éppen mélyinterjút készítenék az egyik leghíresebb emberrel a világon. Zavarba hozott a helyzet, hogy egy fickó, akivel csak aznap délelőtt ismerkedtem meg, ennyire kitárulkozik előttem. Nem értettem, mivel érdemeltem ki ilyen gyorsan a bizalmát. Nem arról van szó, hogy ne bízhatna meg bennem, dehogy. Csak nekem speciel nem megy ez azért ilyen sebesen. Ha beképzelt lennék, azt mondanám, remek emberismerő ez a Sean Hobbes. Azonban sokkal inkább arról lehetett szó, hogy vagy régóta feszíthette már ez a dilemma és nem merte megosztani aggodalmait egy hozzá közel állóval, ezért inkább egy idegenre bízta őket, tudván, vele úgysem igen fut majd össze a jövőben, vagy pedig éppen erre a pillanatra kristályosodtak ki benne e gondolatok, így az első emberrel – azaz jelen esetben velem – osztotta meg őket.

Miközben ezek a feltételezések cikáztak a fejemben, félve kérdeztem meg tőle:
- Csak nem azt akarja ezzel mondani, Sean, hogy befejezné… hogy visszavonulna?
Nagyot sóhajtott, és én tudtam, hogy azt latolgatja, hogyan is fogalmazza meg a válaszát.

Aztán valahogy megerősödött bennem az az érzés, hogy most először jutott el eszmefuttatásában idáig. Hogy az imént csupán hangosan gondolkodott és most döbbent rá, hogy ez is egy lehetőség. Sean Hobbes nem azon tanakodik magában, hogyan feleljen, hanem hogy egyáltalán mit. Hirtelen feleslegesnek éreztem magam, hiszen ha valóban meghozni készül egy ilyen horderejű döntést, nem feltétlenül a legfrissebb barátjával kellene ezt megvitatnia. Nem nekem kellene itt lennem, sőt lehet, hogy senkinek sem kellene itt lennie.

Hosszú percekig ballagtunk egymás mellett, minden szó nélkül. Ez volt az a bizonyos kínos csend, amitől én még délelőtt annyira tartottam, ám tudtam, hogy ez most csak nekem kínos. Mert Sean mélyen a gondolataiba temetkezve alighanem egész egyszerűen elfeledkezett rólam.

Már alig néhány lépés volt csupán a fogadóig, amikor Sean maga elé nézve, halkan megszólalt:
- Igen, Flora, azt hiszem, ez lesz az utolsó filmem – azzal szélesre tárta előttem a kocsma ajtaját.

***

Gondolhatod, milyen érzésekkel léptem be Bob-hoz. Márpedig odabent igencsak vidám hangulat uralkodott. Az ott uralkodó féktelen jókedv szöges ellentéte volt a bennem kavargó érzelmeknek, amelyek közül talán a félelem volt a legerősebb.

A stáb jelenléte megsokszorozta a szokásos forgalmat. Túlzás lenne azonban azt állítani, hogy a sör meg a whisky mellett a helyiek jól megértették egymást a „jöttmentekkel”. Mert a pire-iak bizony nemigen vették jó néven, hogy a filmesek betörtek az ő egyetlen közösségi helyükre, s fittyet hányva a sok-sok esztendő alatt kialakult törzshelyek bonyolult rendszerére, befészkelték magukat az ő asztalaik mellé és megitták az ő sörüket – legalábbis így hallom őket panaszkodni nap mint nap. Bár természetesen semmi akadálya nem lenne annak, hogy ők továbbra is itt töltsék az estéiket, kevesen hajlandók egy levegőt szívni a „betolakodókkal” – hogy ezúttal éppen Mr. Grant-et idézzem. Így hát egypár lézengő szigetlakótól eltekintve – akik valószínűleg csak véletlenül tévedtek be ide – a pub vendégserege csupa idegenből állt, a pult mögött bosszankodó Bob-on kívül egyetlen ismerős arcot sem fedeztem fel.

Még mindig zavarban voltam a nemrég hallottaktól, kóvályogva roskadtam le az egyik asztalhoz. Sean viszont határozottan úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna az imént odakint. Jókedvűen mutatta be a jelenlévő munkatársait. Az ő vidámsága csakhamar átragadt rám is, így az este folyamán igazán fantasztikusan mulattunk, rengeteg kedves embert ismertem meg, egy igazán nemzetközi csapatot, akik aztán nagyon értettek a szórakozáshoz.

- Azok ketten ott, akik olyan lelkesen húzzák meg a hatalmas korsóikat, Lorna és Wilbur, Ottawából, sminkesek és mellesleg házasok. Mellettük ül egy magányos whisky társaságában Moira, San Francisco-ból, a fodrászom. Az a srác, aki talpig feketében van és olyan tragikus képet vág, Gilbert, Melbourne-ből, operatőr és éppen a kutyáját gyászolja. Az ősz hajú nő, ott a pultnál, aki annyira hevesen gesztikulál és olyan szigorúan vonja össze a szemöldökét, Marie, Bordeaux-ból, kőkemény producer. Akivel meg beszélget, az a farmerkabátos fickó, Elroy, innen a szomszédból, Plymouth-ból, a forgatókönyvírók egyike… - és sorolta tovább, vég nélkül a jelenlévőket.

Én meg szép lassan még arról is elfeledkeztem, hogy miért is okozott annyi fejtörést, hogy mit vegyek fel ma este. Egészen addig, amíg Sean ezt nem mondta:
- Az a pasas meg ott a sarokban, akinek a füléhez nőtt a mobilja, Michael Winters, Los Angeles-ből, Dennis ügynöke.

Dennis? Túl hirtelen kaptam fel a fejem, és ezzel elárulhattam magam Sean előtt. De hál’ Istennek nem szólt semmit, bár kissé furán nézett rám. Ezek után nyilván nem kérdezhettem meg, hogy vajon ő is jelen lesz-e ma este.

Mindenesetre alaposan végigmértem a szóban forgó fickót: alacsony volt és egy cseppet pocakos. Kifogástalanul vasalt ingére kötött mellényt húzott. Nagy, fekete keretes szemüvege volt, szőke haja kerek fejére tapadt. Nem volt benne semmi bizalomgerjesztő vagy barátságos. El sem tudtam képzelni, hogy az a komor, ellenségességet sugárzó száj valaha is mosolyra húzódhat. Tipikusan az a fickó volt, aki annak idején osztályelső lehetett, kiváló matematikából és fizikából, de ezen túl semmi mással nem tűnhetett ki. Nem lehetett éppen a lányok kedvence.

Dennis Lleyton-nal bizonyára pompásan kiegészíthetik egymást: Michael Winters az okos srác e furcsa duettben, Dennis Lleyton meg a jóképű. Ami az egyikben nincs meg, azt kipótolja a másik. Hátborzongató.

- Mike, ha lehet, még szörnyűbb, mint az én ügynököm – mesélte Sean. – Az enyém legalább nem lohol állandóan a nyomomban, nem felügyeli minden léptemet. Mike viszont szinte imádattal veszi körül Dennis-t. És persze mindent megtesz neki, olyan mintha a rabszolgája lenne. Dennis meg alaposan ki is használja. Lefogadom, most sem a családjának telefonál éppen, hanem neki intéz valamit.

Mit ne mondjak, nincs éppen túl jó véleménnyel Dennis Lleyton-ról. Ez azért igen elkeserítő, hiszen Sean mégiscsak meglehetősen sok időt tölt vele, biztosan jól ismeri. A szavaiból azt hámoztam ki, hogy Dennis Lleyton önző egy fickó lehet, de ezt valahol sejtettem is. Többet azonban nem is beszéltünk róla, amit nem is nagyon bántam, mert egyrészt így is remek volt az este, másrészt pedig egy picit féltem, hogy az esetleges további hírek sem pozitívan befolyásolnák a róla alkotott, kétségtelenül kicsit sem reális képemet. Akkor meg már inkább a tudatlanság jótékony fátylát választom.

Rengeteget nevettem, csodálatos társaság gyűlt össze. Hamarosan összetoltuk az asztalokat, hogy mind együtt üldögélhessünk a hordószámra előkerülő italok mellett. Az emberek tréfálkoztak, egymást ugratták, anekdotáztak a régi és a mostani forgatásokról, mindenhonnan nevetés hallatszott. Ilyen lenne hát a hangulat egy forgatáson? Bár Marie-nak, a producernek néhány közbeszólása hagyott némi kétséget efelől, én mégis alig várom, hogy mielőbb megnézhessem közelebbről is!

2009. november 11., szerda

4. fejezet


Képzeld, megtörtént! Igaz, nem Dennis Lleyton-nal futottam össze a faluban, csak Sean Hobbes-szal, de íme, túl vagyok életem első találkozásán egy világsztárral. Az egész úgy kezdődött, hogy Katie leküldött Mr. Thompson-hoz, tudod, ő afféle szatócs itt a szigeten, legalábbis övé Pire egyetlen boltja.

Tegnap este egyébként, miután megírtam a levelet neked, ki se lehetett engem robbantani a lakásból, még egy kis séta erejéig sem, vagy csak azért, hogy kivigyem a szemetet. Tudod, rettenetesen féltem, hogy esetleg szembejönne Dennis Lleyton, elvégre a kollégája itt lakik szemközt, teljesen érthető lenne, ha feljönne hozzá szöveget tanulni vagy valami hasonló. Én viszont el sem tudtam képzelni, hogy mit mondanék neki. Zavaromban nagy valószínűséggel semmit. De ez nem lenne túl jó indítás, nem? Tehát inkább a lehetőségét sem akartam megadni a dolognak. Alighanem ezen az állásponton maradtam volna az idők végezetéig – vagy legalábbis amíg be nem fejeződik a forgatás –, ha Katie meg nem elégelte volna ezt, és nem küldött volna le Mr. Thompson-hoz bevásárolni. Azonban erre is csak azzal tudott rávenni, hogy megfenyegetett, miszerint ha nem veszem ki a részem a házimunkából, kirakja a szűrömet. Tekintve mosolytalan, határozott ábrázatát, még most sem vagyok meggyőződve arról, hogy csak viccelt volna, szóval jobbnak láttam, ha engedelmeskedem.

Mr. Thompson a háza földszintjén alakított át egy helyiséget üzletté. Még néhány szobát, no meg az udvar egy részét raktárként használja, így tulajdonképpen csak az emeletet lakja a feleségével. A ház egyébként hatalmas, Thompson-ék akkor is kényelmesen elfértek az emeleten, amikor még a két fiuk is itt lakott. Ha jól tudom, az idősebb ma Birmingham-ben mérnök, a kisebbik meg fogorvos Manchester-ben. Nem sűrűn látogatnak haza, feltehetően nekik nem tetszhetett a vidéki elszigeteltség, és talán alig várták, hogy előbb a tanulmányaikra, majd pedig a munkájukra és új családjukra hivatkozva leléphessenek Pire-ról, fejest ugorva a nagyvárosi életbe.

Mr. Thompson boltja nem feltűnő, nem jelzik messziről különféle táblák, de erre nincs is szükség, hiszen nem akad vetélytársa a szigeten, aki ellen reklámokkal meg hasonlókkal kellene harcolnia. Szürke kőfalú házának minden ablaka és ajtaja harsány pirosra van festve. Az írek úgy tartják, azért kell épületeiket élénk színűre festeni, hogy az elűzze a rosszkedvet, no meg a gonosz tündéreket, és megváltoztassa az időjárást. Halvány gőzöm sincs, hogy ezek közül mi lehetett Mr. Thompson indítéka, amikor annak idején ezt a színt választotta. Az első semmi estre sem jöhetett be, mert Mr. Thompson mindig morcos. Tündéreket, sajnos, egyáltalán nem láttam még eleddig Pire-on, kiváltképp gonoszakat nem. Az időjárás viszont tényleg néha olyan lehangoló itt is, mint az Egyesült Királyság nagy részén, de hál’ Istennek, annak mindig vége szakad egyszer. Talán éppen Mr. Thompson piros ablakainak köszönhetően.

Az üzlethez egy ajtó és közvetlenül mellette egy nagyobb ablak tartozik, amit napsárga függöny takar, ha a bolt nincs nyitva. Valójában ez jelzi, hogy bemehet-e az ember vagy sem, mert nincs rögzített nyitvatartási idő. Mr. Thompson akkor nyit ki, ha már megreggelizett, bezár, ha megéhezik, és ebédelni megy, és újra bezár, ha délután elérkezettnek látja rá az időt. De ezek az események természetesen sohasem történnek ugyanabban az időpontban nap mint nap, így sokat kockáztattam, amikor nekivágtam az útnak. Fogalmam sem volt, hol ütöttem volna el az időt, ha az üzlet zárva lett volna.

Tehát lementem a sziget egyetlen boltjába. Az utat mindenféle nehézség nélkül sikerült teljesítenem és megkönnyebbülve léptem az üzletbe. Ám amint becsuktam magam mögött az ajtót, földbegyökerezett a lábam. A pultnál ott állt Sean Hobbes, no meg persze Mr. Thompson. A bolt meglehetősen aprócska, az ajtó felett pedig kis csengő lóg, lehetetlen volt tehát nem észrevenniük érkezésemet. Sean Hobbes meg is fordult, és mosolyogva köszönt, mint valami régi ismerősre. Visszasuttogtam egy „jó napot” – féleséget, a szememet pedig lesütöttem. Na tessék, pontosan erről meséltem!

Mindegy, beálltam a bevásárlólistámmal mögé, és türelmesen vártam a soromra. Mr. Thompson-ról ugyanis tudni illik, hogy finoman szólva, nem híve az önkiszolgálásnak. Nála semmihez sem lehet hozzányúlni, semmit sem lehet levenni a polcról, csak ha ő kér meg rá. Márpedig a piciny helyiségben az ódon, plafonig érő polcokon kéznyújtásnyira sorakozott minden áru katonás rendben. Így aztán álldogáltam és várakoztam. Sean Hobbes mindössze egy palack ásványvizet szeretett volna, de csak kártyával tudott volna fizetni érte.

Természetesen itt, Isten háta mögött, az ilyesmi éppenséggel lehetetlen vállalkozás. Mr. Thompson pedig hitelt sem ad senkinek, még akkor sem, ha a saját sírodra esküszöl, hogy öt percen belül visszatérsz a pénzzel. Nem maradt hát más, szegény Sean Hobbes-nak könyörögnie kellett. Alighanem igencsak furcsa érzés lehetett egy Hollywoodból idecsöppent színésznek, hogy egy falusi boltosnak kellett rimánkodnia a megváltó vízért. Ugyanis egy ilyen ember bizonyára már rég megszokta, hogy neki minden a lehető legtermészetesebb módon megadatik.

Ezen a derűs délelőttön viszont Mr. Thompson volt az Atyaúristen, Sean Hobbes meg csupán egy szerencsétlen halandó – csak egy a sok közül. Nem nézhettem tovább, mint szenved ő, és mint élvezi gúnyosan vigyorogva a helyzetet Mr. Thompson.

- Kérem, Mr. Thompson, írja az én számlámhoz azt az ártatlan kis ásványvizet – szóltam közbe, még mindig olyan halkan, hogy valóságos csodának számított, hogy bárki is meghallott.

Átnyújtottam a listámat, és amíg Mr. Thompson bepakolt a kosaramba a paradicsomkonzervektől a lisztig mindent, Sean Hobbes mosolyogva mondott köszönetet.
- Nem tesz semmit – válaszoltam továbbra is szemlesütve.

Mr. Thompson végzett, én fizettem, és Sean Hobbes-szal a nyomomban távoztam. Miután ő becsukta az ajtót, még egyszer megköszönte a vizet, majd hozzátette:
- Kész, feladom! Tudja évekkel ezelőtt jártam már itt, Pire-on, és akkor is beugrottam valami apróságért ide, és ugyanígy lejátszódott ez a jelenet. Persze más végkifejlettel, hiszen akkor nem jött Ön, hogy megmentsen.

Kedvesen mosolyogtam, és csak magamnak jegyeztem meg, hogy hogyan is tehettem volna, amikor csak az ő itt járta után látogattam ide először. Hiszen éppen miatta jöttem. Na jó, inkább Dennis Lleyton miatt, de ez akkor csak részletkérdés volt.

- Naivan azt hittem, a jó öreg Thompson azóta megváltozott. Vagy ha nem is, hát ezúttal sikerül meggyőznöm őt, hogy talán nem ártana változtatnia már egy-két szokásán. Tulajdonképpen kellett a fenének ez a víz, szemben, Bobnál is megihattam volna. Csak tudja, itt már többről volt szó, elvekről, a régi és az új összecsapásáról, meg effélékről… - szónokolt tettetett pátosszal, mintegy kigúnyolva önmagát és színészi hivatását.

- Ó, erről nem tudtam, nagyon sajnálom, hogy megzavartam e két rettenetes harcost régi, elintézetlen ügyük rendezésében – jött meg a bátorságom végre.
- Nem tesz semmit – legyintett vigyorogva. – Istenem, milyen udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam Önnek. A nevem…
- Sean Hobbes, tudom – szakítottam félbe önkéntelenül.
- Zavarba hoz, Miss – sütötte le a szemét ezúttal ő. – Ami azt illeti, elég aprócska ez a sziget, szinte mindenkit ismerek már itt, de Ön nem tűnik ismerősnek. Pedig Ön is bizonyára idevalósi, hiszen jól ismeri az öreg Thompsont is, meg aztán nem gyakran járnak erre turisták. Tehát zavarban vagyok, mert Ön, úgy látszik, ismer engem, de én Önt nem…

Bevallom, egy pillanatig azt hittem, teljesen elment az esze. Hogy’ gondolhatja egy filmsztár, hogy neve a világ bármely pontján ismeretlenül cseng? De azért, mit ne mondjak, igen jó benyomást tett rám a szerénységével. Őszintének tűnt, hiszen minek is játszaná meg magát egy vadidegen átlaglány előtt itt, a világ végén?

- Ön filmszínész, Mr. Hobbes, ezért ismerem. Ha nem tévedek, ide is azért jött, hogy forgasson. Az én nevem pedig Flora Atterton. Egy barátnőmet szoktam itt meglátogatni nyaranta, Katie Rhiannon-t. Nemrég érkeztem csak, ezért nem láthatott.
- Értem. Kérem, hadd háláljam meg valamivel, amit az imént tett. Megengedi, hogy meghívjam egy teára Bobnál? – mutatott a pub felé.
- Nem, köszönöm. Katie valószínűleg nem tudná mire vélni a késésemet, biztosan nagyon aggódna.

Az igazság az, hogy Katie egyáltalán nem aggódott volna, nagyon is jól tudta, hogy bármikor hajlandó vagyok leállni beszélgetni a helyiekkel. Nem ez lett volna az első eset, hogy órák alatt tettem volna csak meg az oda-vissza alig félórás utat.
A helyzet viszont az volt, hogy nagyon megrettentem Sean Hobbes ajánlatától, elvégre mi a búbánatról tudna beszélgetni egy filmsztár meg én? Kínos csendbe torkollna az egész út, mindketten alig várnánk már, hogy hazaérkezzek. Felajánlotta – rendben, ez igazán udvarias volt tőle, én meg szépen, udvariasan visszautasítom. Persze tudom, most azt gondolod, minden bizonnyal a maradék józan eszem is elment: visszautasítani egy Sean Hobbes-t? Én mindenesetre így tettem – volna, ha közben Sean Hobbes nem kapja ki hirtelen a kezemből a kosaramat, és nem indul el, felfelé az utcán.
- Nem jön? – mosolygott vissza rám, a sóbálvánnyá vált, döbbent Flora-ra.

Mentem, hát hogy ne mentem volna. Kényelmesen sétáltunk, és én elégedetten figyeltem, hogy ő is ugyanazzal a lelkesedéssel pihenteti tekintetét a meseszép tájon, mint én. Ahogy egyre feljebb haladtunk, úgy tárult egyre csodálatosabb látvány a szemünk elé: a kikötő, az apró, fehér házikók. Valósággal leírhatatlan, ahogy Pire smaragdzöldje találkozott a tenger haragos kékjével, mindehhez pedig a szürkés ég szolgáltatta a végtelenbe vesző hátteret.

Szavak nem fejezhetik ki eléggé azt a lenyűgöző látványt, ami akkor elénk tárult sétánk során. Ez az a hely, amelyről tényleg el tudnám képzelni, hogy itt éljem le az életemet. Talán meglepő, hogy egy ilyen korú lány ezt állítja egy, a civilizációtól ily távol eső helyről. Nekem szórakozóhelyekre, bevásárlóközpontokra kellene áhítoznom, és nem pedig egy körülményesen megközelíthető, mindentől elzárt szigetecskéről – mondod bizonyára most. De nem tehetek róla, talán túl sok életen vagyok már túl, vagy nem is tudom, de én nagyra értékelem azt a csendet és nyugalmat, azt a békét, ami itt körülvesz. Nem bánnám, ha nem tudnám a legmenőbb butikokban megvenni a legutolsó divat szerinti ruhákat, ha csak hetekkel később tudnám megnézni a legújabb mozifilmeket, vagy nem tudnék eljárni színházba vagy koncertekre, vagy egyszerűen csak szórakozni olyan gyakran. Mindezt fel tudnám adni, ha itt élhetnék – és hidd el, én tényleg maradéktalanul boldog lennék egy ilyen élettel.

Hogy akkor meg miért megyek haza nyár végén, és miért nem maradok itt örökre? Látod, ezt magam sem tudom. Nem feltétlenül van szükségem arra az átkozott diplomára ahhoz, hogy olyan szép legyen az életem, amilyennek én szeretném. Azt hiszem, az ok az, hogy félek. Félek feladni az eddigi életemet, és radikálisan megváltoztatni mindent magam körül, mert mi lesz, ha mégis megbánom? Igencsak nehéz lenne visszatáncolni egy ilyen döntés után!

Marad tehát a sóvárgás. A tudat, hogy ugyan, nem rossz a mostani életem sem, sőt.

De lehet, hogy jobb is lehetne. És ez mindig ott motoszkál a fejemben. Mert lehet, hogy például holnap meghalok – attól még megtörténhet, hogy igyekszünk elhessegetni magunktól még a gondolatot is – és akkor bánni fogom, hogy nem éltem a lehetőséggel és meg sem kíséreltem kipróbálni azt, amit annyira szerettem volna megtenni. Bánni fogom, hogy csak hezitáltam és nem tettem semmit. És mégis egy helyben toporgok, miközben talán értékes éveket vesztegetek el az életemből, próbálva meggyőzni magamat, hogy ez nekem most így jó.

Efféle gondolatok kavarogtak a fejemben, mígnem megtörve gyönyörködő ámulatunk csendjét, Sean Hobbes megszólalt:
- Vajon mi mindent tudhat még rólam a magazinokból, Miss Atterton? Figyelmeztetem, a fele sem igaz annak, amit összeirkálnak.
- Ebben biztos vagyok, de az valószínűleg igaz, hogy van egy szép felesége és három gyermeke.
- Na igen, a családomra roppant büszke vagyok – lágyultak el a vonásai. – Persze lehet, hogy a srácok jobban járnának, ha az apjuk valami kevésbé látványos foglalkozást űzne.
- Például?
- Hát… mivel csak a színészmesterséget tanultam, nemigen értek máshoz. De talán színházban kellene játszanom, az kisebb felhajtással jár. Mondjuk, ideköltözhetnénk a közelbe, Edinburgh-ba vagy Glasgow-ba… De nem untatom ilyesmivel.
- Ne is tegye, még a végén mindent elmesélek az újságíróknak. A holnapi lapokban már az is benne lesz, hogy Ön házat néz Edinburgh-ban, és a gyerekeket már át is íratta egy skóciai iskolába – nevettem.
- Ó, kérem, ezt nem teheti velem! – fordult felém, majd óvatosan letette az út szélére a kosarat, csak hogy összetehesse a kezeit könyörögni.

Ismét ez az ironikus pátosz, mint az előbb. Mi tagadás, jól áll neki, talán ezért is mindig ő a vicces, kedves figura a filmjeiben.

Bezzeg Dennis Lleyton, nem hiszem, hogy venné a lapot. Nem, ő egyenesen megsértődne. Ne hidd, hogy nem tartom már őt tökéletesnek, most hogy Sean Hobbes-t megismertem, csak egyszerűen nem feltételezem, hogy olyan kis humoros lenne, mint ő. Nem, ő hideg. Biztosan ő is udvarias, de tényleg csak azért, mert ezt írja elő az illem, és nem azért, mert komolyan így gondolja. Néhány fotó alapján azt a megállapítást is megkockáztatnám, hogy még a barátnőjéhez sem lehet igazán kedves. Talán csak önmagához, ám ezt már csak zárójelben teszem hozzá. De azt hiszem, én ezzel a kis hibával is megbékélnék, ha úgy hozná a sors…

Jól elbeszélgettünk Sean Hobbes-szal, az idő gyorsan elrepült, miközben felfelé baktattunk a házhoz. Mire a kapuhoz értünk, ő már tudta, hogy mit tanulok az egyetemen, nagyjából eligazodott a családtagjaim között és pontosan értette, hogy Katie és én olyanok vagyunk, akár a tűz és víz, mégis elválaszthatatlan barátnők. Én pedig értesültem róla, hogy a gyerekei éppen táborban vannak a kaliforniai hegyek között, a felesége pedig csak azért nem kísérte el őt ide, mert beteg az édesanyja, és őt ápolja. És persze meséltünk a kedvenc filmjeinkről (ő a sajátjairól mélyen hallgatott, pedig én említettem a Loch Fionn lovagjai-t), könyveinkről, zenénkről és így tovább.

De mindketten adósak maradtunk még jó pár dologgal: én egy szót sem ejtettem első ittlétem valódi okáról és ő sem beszélt a forgatásról. Mégis azt hiszem, mindketten kellemesen csalódtunk, hiszen egyikünk sem várt többet ettől a sétától, mint egy kis bájcsevejt. Sean Hobbes maga mondta, hogy úgy érzi, mintha egy régi ismerőssel találkozott volna.

Így aztán már egy cseppet sem lepődtem meg, hogy estére meghívott egy sörre Bobhoz. Mint mondta, ez a legkevesebb, ha már az iménti teát elutasítottam. Miközben udvariasan közöltem vele, hogy a sör speciel nem az estem, ő végre rádöbbent, hogy egymással szemben lakunk.
- Ez azt jelenti, hogy esténként zseblámpával üzengethetünk egymásnak? – vigyorgott.

2009. november 10., kedd

3. fejezet


Miközben sétáltunk felfelé Katie házához kezünkben a csomagjaimmal, nem győztem magamba szívni a pire-i levegőt és a pire-i tájat. Állandóan széles mosollyal az arcomon forgattam körbe a fejemet, hogy minél többet láthassak.

Olyan elbűvölő itt minden! Egy-kétemeletes házak sorakoznak a szigeten amerre csak a szem ellát: tetejüket szürke, barna, ritkábban piros cserepekből rakták, néha vegyesen. Az ablakok egyforma nagyságúak, egytől egyig hófehérek, ahogyan a legtöbb fal is. Az ajtókat viszont néhol élénk színűre festették: zöldre, kékre, sőt pirosra. A házak előtt nincsen kerítés, anélkül is mindenki nagyon jól tudja, hol ér véget a kertje és hol kezdődik a szomszédé. És hát azok a kertek! Az évnek éppen abban a szakában van szerencsém mindig itt lenni, amikor a legcsodálatosabb minden: tarka virágok virítanak mindenütt, s a gyümölcsfákon már színesedni kezd a gyümölcs. Néhány bokron már szüretelésre is vár a temérdek bogyó, leginkább a málna. Milyen mesés is lesz a nap bármely órájában csipegetni belőle a kertben! És amíg a kertek, a gondos kezeknek hála, legteljesebb pompájukban ragyognak, Pire lankái sem akarnak elmaradni mögöttük: ezernyi vadvirág pettyezi a széles zöld mezőket, mintha a sziget tarka nyári ruháját öltötte volna fel.

Lassan megérkeztünk, és én megálltam egy pillanatra, hogy nyugodtan megállapíthassam: semmi sem változott tavaly óta. Katie ajtajának két oldalán rózsabokrok kúsznak a falra, a kertben meg rengeteg virág nyílik, nem egy közülük a szomszédos mezőkről kéredzkedett be. Édes kis fehér ház Katie-é, épp mintha egy tündérmeséből varázsolta volna ide egy jóságos boszorkány: meredek teteje szürke palával van fedve, alatta három egyforma ablak, azok alatt meg kettő, középütt az ajtó.

Azt hittem, az örömömet már nem lehet fokozni, ám amint beléptem a szobámba, és eszembe jutottak az itt töltött nyarak, és minduntalan azt mondogattam magamnak, hogy a mostani is legalább ilyen jó lesz, valósággal repestem a boldogságtól. Itt mindenki olyan kedves, úgy szeretnek, itt minden olyan szép, olyan tökéletes – mi tagadás, eleredtek a könnyeim. Még szerencse, hogy Katie nem látta…

Jól elbeszélgettünk, de aztán megérkezett Mrs. Skye, és átmentünk a fodrászszalonba, ahol Katie neki is fogott a néni dauerjának. Mennyi délelőttöt és délutánt töltöttünk el már itt! Kitárgyaltunk mindent és mindenkit, miközben Katie hajakat csavart, vágott és festett, én meg főztem a kávékat és a teákat. Persze az aktuális vendégek mindig lelkesen kapcsolódtak be a társalgásba. Most éppen Annie-ről és Duncan-ről folyt a szó – azt hiszem, a lánykérés a legfontosabb esemény idén Pire-on. Nem csoda, hiszen Duncan már vagy hét éve udvarolt Annie-nek, aki sokáig hiába várta, hogy a fiú végre előálljon azzal a bizonyos kérdéssel. Aztán egyszer csak összeismerkedett egy sráccal Turner Island-on, és habár a dolog nem volt komoly, ahhoz épp elég volt, hogy Duncan-t arra késztesse, hogy megtegye élete eddigi legnagyobb lépését. Természetesen egyikük sem bánta meg a dolgot, sőt, alighanem boldogan élnek majd, amíg meg nem halnak – tisztára, mint egy romantikus film, nem?

De hogy Annie és Duncan valójában mennyire tekinthetők szerelmes filmek hőseinek, azt döntsd el te magad. A történet tulajdonképpen úgy kezdődik, ahogyan annyi mese már évezredek óta: Annie és Duncan alighanem már a homokozóból ismerték egymást. Együtt játszottak, együtt jártak iskolába, vagyis lényegében együtt nőttek fel. Természetesnek tűnik hát, hogy szép lassan egymásba szerettek.

Duncan egyébként igazi halászcsaládból származik, a nagyapja olyan klasszikus, ősz szakállú, kék ruhás, folyton pipázó vén tengeri medve volt, amilyet az ember a filmekben lát, és az idő előrehaladtával lassacskán az apja is éppen ilyenné kezd válni, szóval minden valószínűség szerint Duncan is hozzáőszül majd ehhez a szerephez úgy negyven év múlva. A Grimsay család tipikus halászfamília: szegények, de tisztességesek és segítőkészek, s ilyenek voltak mindig is – ahogyan a pire-iak mesélik. „A halászok kenyere nem a legjobb, de mégiscsak kenyér” – szokta mondogatni Mr. MacBrayne, aki maga is vérbeli halászember ugyebár – vagy legalábbis az volt.

Mr. Grimsay természetesen együtt halászik a fiával, ahogyan azt sok más családban is teszik Pire-on apák és fiúk. Így száll e mesterség nemzedékről nemzedékre. Ebből viszont az következik, hogy Duncan nem tanult valamelyik távoli egyetemen vagy főiskolán, és mivel Annie igen, egy időre elváltak útjaik.

Annie Brogaig-et ugyanis jobb sorsa szánják a szüleik, mint amilyen nekik maguknak jutott a szigeten. Mr. Brogaig minden áldott reggel átkompozik a feleségével Turner Island-re dolgozni. A férfi egy autójavító műhelyben szerelő, felesége egy étteremben pincérnő. Többször megpróbálták már eladni pire-i házukat, hogy Turner Island-re költözhessenek, de állítólag senki sem érdeklődött az ingatlan után. Ezt tényleg nem értem, mert pompás kis öreg ház az, csodálatos panorámával a kikötőre.

Mindenestre Brogaig-ék mindkét lányuknak, Annie-nek és Daisy-nek is nagy karriert álmodnak, amit persze jobbnál jobb egyetemekkel kívánnak megalapozni. E képbe érthetően nem igazán illik bele Duncan: egyszerűen nem az a gazdag, városi ügyvéd, akit a lányuk mellé képzelnek. Ám mindezidáig nem aggódtak miatta túlságosan, ugyanis meg voltak róla győződve, hogy ha Annie új emberek közé, új helyre kerül, ráadásul hosszú évekre, akkor előbb-utóbb úgyis megbukik majd e kapcsolat.

De nem teljesült ez az ábránd, Annie és Duncan igenis jól bírták a távkapcsolatot, s miután a lány visszatért Edinburgh-ból, minden úgy folytatódott köztük, mintha mi sem történt volna. Mindennek a tetejébe Annie azzal sem teljesíti a szülői elvárásokat, hogy esze ágában sincs máshol élni, csak Pire-on. Hogy pusztán Duncan miatt, vagy sem, azt nem tudom. Mindenestre cseppet sem bánja, hogy immár jogi diplomájával a zsebében, ugyanúgy hajnalban kel és kompozik át Turner Island-re, mint a szülei, akik éppen ettől az életmódtól akarták megóvni. Mi több, most éppen azzal a fiúval készül házasságra lépni, akiben Mr. és Mrs. Brogaig mindennek az okát látják.

***

El sem hiszed, mi történt! Erre a legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni! De nem árulom el már rögtön az elején a nagy hírt, inkább elmesélek mindent szépen az elejéről.

Épp csak kiszaladtam egy percre, hogy friss virágot szedjek az egyik vázába, amikor valami nagyon furcsát láttam. A szemközti ház előtt egy nagy, sötét terepjáró állt meg. Szemmel láthatóan új és drága autó, ami nem mindennapos látvány errefelé. (Hiszen itt az emberek többségének még garázsa sincs, hogy abban egy kocsit helyezzen el, de minek is autó egy ilyen aprócska szigeten!) Kiszállt belőle egy fickó és bement a házba. Tudom, ez eddig nem olyan különös, de az a férfi szakasztott olyan volt, mint Sean Hobbes. Ha nem a saját szememmel látom, azt mondanám, ugyan, mit keresne erre Sean Hobbes? Összezavarodva botorkáltam hát vissza a házba, gondolván, biztosan csak új szomszéd költözött ide, MacLean-ék házába, aki félelmetesen hasonlít Sean Hobbes-ra. Alig vártam, hogy elmesélhessem Katie-nek:

- Te, én meg mernék rá esküdni, hogy Sean Hobbes-ot láttam az utca túloldalán. Káprázik a szemem, vagy mi? Mintha a hasonmása lett volna az a pasi!
- Miért ne lehetne ő maga Sean Hobbes? Elvégre járt már itt vagy négy-öt évvel ezelőtt – felelte szenvtelenül Katie.
- De akkor itt forgatták a Loch Fionn lovagjait. Minek jönne vissza ide minden ok nélkül?
- Miből gondolod, hogy nincsen rá oka? Te még nem hallottál olyanról, hogy egy filmnek néha a folytatását is megcsinálják? – kérdezte hűvösen Katie, egy pillanatra sem nézve fel a csavarók közül.
Idegesen kapkodtam levegő után. Meg kellett kapaszkodnom a falban, majd nagy nehezen elvonszoltam magam a legközelebbi székig. Megpróbáltam összeszedni minden bátorságomat és megkérdeztem:
- Ez… azt jelenti, hogy… ő is itt van… tudod… ő, Dennis Lleyton…?
- Mivel ő az egyik főszereplő, és emlékeim szerint Sir Coll, akit játszott, nem halt meg az első film végén, igen, ő is itt van. De ő lent lakik, Bobnál. Nincs elég szálláshely egy ekkora stáb számára egy ilyen apró szigeten, úgyhogy egy páran kiadták az üres szobáikat. MacLean-ék meg elutaztak a rokonaikhoz, így az egész házukat átengedték a filmeseknek. De a te istenített Dennis Lleyton-od az Istennek sem volt hajlandó olyan helyen megszállni, ahol csak szükségből, alkalmilag fogadnak vendégeket. Szemben még lakik pár srác, operatőrök, mindenféle asszisztensek meg effélék.

Mélyeket lélegeztem, hogy végre lenyugodjak és összeszedjem magam. Rendben, szóval a világ legtökéletesebb pasija itt van, Pire-on. Itt van, már ki tudja mióta és ki tudja még meddig. Alig páran laknak csak a szigeten, tehát elkerülhetetlen, hogy ne fussak össze vele valamikor. Talán már holnap. Vagy még ma. Uramisten, ha valaki akár csak pár órával ezelőtt azt mondja nekem, hogy találkozni fogsz Dennis Lleyton-nal, alighanem körberöhögöm. De várjunk csak egy pillanatot:

- Katie Rhiannon, te mégis mit képzeltél, hogy egy szót sem szóltál nekem erről?! – pattantam fel a székemről. - Pedig pontosan tudod, hogy ha valakinek, hát nekem igazán muszáj lett volna elmondanod!
- Na várjunk csak egy percet! – állt meg barátnőm keze a levegőben. - Ezek szerint nem te voltál az a lány, aki tavaly úgy búcsúzott, hogy: „Jaj, Katie, ha tudná az az átkozott Dennis Lleyton, hogy végül is neki köszönhetem a csodás nyaraimat! Hihetetlen, hogy csakis miatta képes voltam eljönni ide annak idején!” Egyesek – köztük én is – ezt valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy értelmeznék, hogy téged egy cseppet sem érdekel már ez a fickó. Egy pasi, akivel még sohasem találkoztál, maximum csak a filmvászonról mosolygott rád. Ugyan, ne nevettesd már ki magad!
- De… én… nekem tudnom kellett volna… - motyogtam inkább már csak úgy, magamnak, miközben visszarogytam a székre.
- Ugyan Flora, mi változott volna, ha tudod?! Talán másképp pakolod össze a bőröndödet? Csak azért nem mondtam el, mert tudtam, hogy akkor hátrahagytál volna csapot-papot, és rohantál volna ide. A vizsgádnak pedig annyi lett volna. Neked az volt a dolgod, hogy tanulj. Hogy Londonban állj helyt. Bőven ráérsz csak mostantól Dennis Lleyton-ról álmodozni.
- Legalább akkor mondhattad volna, amikor megérkeztem!
- Elfelejtettem.

Hát persze. Gondolhattam volna, hogy Katie-nél valahol a fontossági sorrend legalján állhat csak egy olyan esemény, hogy mozifilmet forgatnak a szomszédban. De senki más se szólt. Mr. MacBrayne is a macskákkal jött meg azzal a hallal vagy mivel, de erről természetesen egy szót sem ejtett!
Jellemző, Pire, igazán jellemző!

- És miért nem láttam még eddig egyetlen jelét sem a forgatásnak? – kérdeztem a földet bámulva. – Azért csak észrevenném, ha egy egész stáb sürgölődne egy ilyen pici szigeten, nem?
- Még tegnapelőtt átmentek Turner Island-re, nekünk ugyanis nincs kastélyunk, ami kell nekik pár jelenethez. Az a pár kő fenn a hegyen nem volt elég nekik. De ne aggódj, ma este visszajönnek. Holnaptól már megint itt dolgoznak majd.

Nem aggódom, persze, miért is kellene aggódnom?! Elvégre csak néhány világsztár állomásozik a szemben lévő házban. Meg az egész szigeten. Akárhová is megyek, minduntalan belebotlom majd egybe. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogyan lehet az, hogy nekem senki sem szólt egyetlen szót sem a dologról! Most már úgyis mindegy.
Viszont az korántsem mindegy, hogy hogyan is fogom lereagálni, ha találkozom Dennis Lleyton-nal. Elvégre a puszta hírtől is majd’ szívinfarktust kaptam az imént. De melyik lány lenne képes laza hetvenes pulzussal kibírni, ha látna egy ilyen csodálatos, fantasztikus, egyszerűen leírhatatlan fickót? Szép, mondhatom, úgy látszik, még mindig nem nőtt be a fejem lágya, és odáig meg vissza vagyok egy olyan férfitől, akit még soha nem láttam a valóságban. Lehet, hogy igazából csak egy kis töpörtyű. Vagy az intelligenciája valahol a Mariana-árok szintjén áll. Esetleg bűnronda, csak a sminkesek meg a számítógépes effektek miatt hiszi a világ, hogy olyan veszettül jóképű.

De mit is hordok én itt össze?! Hiszen van vagy százkilencven centi, hallgatott pár szemesztert a jogon és a paparazzók biztos nem visznek magukkal sminkest a lesifotókhoz… ajjaj, attól tartok, Katie-nek igaza van! Nekem nem szabadna ezeket tudnom már róla! El kellett volna felejtenem a kedvenc filmjével, könyvével, kajájával, zenéjével együtt! Remek, ez egyszerűen fantasztikus! Miért nem tud közömbös lenni számomra ez a pasi?! Miért kell nekem olyasvalakit imádnom, akit valójában egyáltalán nem is ismerek?! Ez az egész nevetséges, nem is, inkább én vagyok nevetséges! Sőt, szörnyű, továbbmegyek: szánalmas. Igen, ez a legjobb szó: szánalmas vagyok!

Persze tudom a dolog magyarázatát. Rém egyszerű, de inkább el sem mondom, mert szégyellem magam miatta. Ám gondolom, biztos kifúrja az oldaladat a kíváncsiság, meg aztán mégis könnyebb, mintha szemtől-szembe kellene megmondanom. Nem másról van itt szó, mint a magányos-vagyok-ezért-álomvilágba-menekülök-szindrómáról. Azon belül is ez a nem-találtam-még-meg-a-tökéletes-pasit-szóval-kreálok-egyet-magamnak-alcsoportba sorolható. Persze te most vigyorogsz, Katie meg egyenesen megrökönyödne, hogy na látod, mondtam én neked, a sok álmodozás nem vezet sehová. És tudod mit? Igaza lenne. Én is tudom, hogy így van.

Tudom, hogy alkottam magamnak egy kifogástalan álomképet, és mivel azt hiszem, hogy ő a valóságban is létezik, még távolabb kerül tőlem a jelen, mert a kettő között óriási a különbség, és hülye lennék elfogadni egy valós pasit, akinek igenis vannak problémái meg hibái, amikor nekem ott van az én fiktív tökélyem.

De nincs ott! Istenem, fel kellene már végre fognom, hogy hamis ábrándokat kergetek, meg kellene tanulnom a jelenben élni, le kellene szállnom a földre.

Tudom – de ott fenn, a fellegek között, ahol minden rózsaszínű, jobb, sokkal jobb…