11. fejezet

Már vagy félórája ültünk szótlanul egymás mellett, horgászbotunkat kitartóan lógatva a vízbe, fejünk felett az éhes sirályok vetélytársainkként vijjogtak. Örökkévalóságnak tűnt számomra az a csend, amit végül Katie tört meg, mert én nem mertem. Nem akartam megzavarni az emlékezésben.

- Tudom, hogy nagyon sajnálod Sean távozását, Flora. Jó barátod ő, nem szép tőlem, hogy haragudtam rád, amiért kedveled.
Nem mintha kihasználnám, de Katie mindig kedvesebb, amikor itt vagyunk – hát viszonoznom kellett.

- Nem is törődj vele, Katie. Tőlem sem volt szép, hogy az utóbbi időben mindig vele voltam, ahelyett, hogy azzal töltöttem volna a napokat, aki vendégül lát itt.
- Ez nem kötelez semmire – felelte barátnőm, tekintetét továbbra is kitartóan a tengerre szegezve. – Még mindig jobb, ha Sean-nal vagy, mintha… hagyjuk.
- Dennis Lleyton-t akartál mondani?! – fordultam felé dühösen. – Őrület, hogy úgy alkotsz véleményt valakiről, hogy nem is ismered! Pontosan ez volt a helyzet Sean-nal is, és mi történt? Megkedvelted te magad is, akárhogy tagadod. Mindenki dicshimnuszokat zengett róla, de te kitartottál az álláspontod mellett, hogy ő egy álnok gazember. Felteszem, Dennis Lleyton-ról is hasonlóképpen vélekedsz!
- Igazad van Sean-nal kapcsolatban, Flora – válaszolta szelíden Katie. – Ám Dennis Lleyton-ról neked sincs jogod kijelenteni, hogy nem az, akinek gondolom, hiszen te sem találkoztál még vele. Ráadásul biztos forrásból tudom, hogy nem tévedek.
- S e forrás nem más, mint maga Sean Hobbes – hajtottam le a fejem megadóan. – De hogyan is tudhatnám meg, melyikünknek van igaza, ha már hetek óta képtelen vagyok belebotlani Dennis Lleyton-ba, holott alig pár percre lakik tőlünk? Nem látom a boltban, a pub-ban, az utcán, a hegyen, a parton, még a forgatáson sem láttam, amikor körülnéztünk Sean-nal Athar Monadh tetejéről! Minden normális Pire-on tartózkodóval rendszeresen összefutok, de Őfelségével valahogy mindig elkerüljük egymást.
- Nem állíthatom, hogy ezt annyira sajnálnám, de azt megjegyezném, hogy hosszú még a nyár, Pire viszont aprócska. Ha meg mégsem jön össze a dolog, hát… annak talán megvan az oka. Lehet, hogy jobb így.

Szívesen visszaszóltam volna erre is valami kedveset, de eszembe jutott, hol is vagyunk, s hogy itt van a legkevésbé jogom vitatkozni barátnőmmel. Különösen, hogy olyan rendes volt velem. És ha jobban meggondolom, talán igaza van. Bár szerintem mindenki a saját sorsának kovácsa, és nem létezik egy jó előre megírt forgatókönyv, amiben már születésünk előtt rögzítve lenne életünk alakulása.

Ezzel megint azt a véleményemet támaszthatom alá, hogy gyakorlatilag minden lehetséges csak – nem, nem akarni, hanem – hinni kell. De mindegy, ez csak amolyan zárójeles megjegyzés, nem kötelező egyetérteni. Igaz, ez nem zárja ki azt a tézist, hogy mindennek megvan az oka. Lehet – bár igazságtalan, hogy sokszor nem láthatjuk, mi is az. Pedig mennyivel könnyebb lenne a legnagyobb csapásokat is átvészelni, ha látnánk az alagút végét, s tudnánk az okot, nemigaz?

Visszatérve a fellegek közti filozofálgatásokból Pire partjára, fogtunk néhány halat, s ezzel kiegészítve a magunkkal hozott és az útközben kapott csemegéket, isteni lakomát csaptunk. Az ebéd utáni kávénkat szürcsölgetve kényelmesen heveredtünk el a ház elé kitett két nyugágyban, tekintetünk pedig messze kóborolt a tájban – ó, édes semmittevés!

- Szerintem még mindig szereted – törte meg a csendet ismét Katie.
- Mégis kicsodát? – tettettem az értetlent.
Hej, de kényelmetlen lesz ez a beszélgetés már megint!
- Ugyan, Flora. Csak az a furcsa az egészben, hogy nem is ismered. Csupán annyit tudsz róla, hogy irtó jól néz ki.
- Nem ez a lényeg. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a külső egyáltalán nem számít, és ami belül van, csakis az a fontos. Mert egy jó pasi esetében ezt igazán könnyű – mi több könnyelműség – kijelenteni, nem? Tudom, hogy csak mögéképzelek egy csomó jó dolgot: hogy kedves, intelligens, megértő, figyelmes, romantikus. Tudom, hogy mindössze a magazinokból szerzett információkra támaszkodhatok, amikor véleményt formálok róla, és hogy ez abszurd. De ez van. Szeretem ezt a légvárat, mert jobb jelenleg nem akad a valóságban.

- Viszont, amikor előkerül egy élő és megbízható informátorod, egyszerűen figyelmen kívül hagyod, amit mond. Azt hiszem, te az egyik véglet vagy, én meg a másik. Az igazság valahol félúton lehet. Az emberek sem csupán feketék vagy fehérek, s alighanem Dennis Lleyton-nal is ez a helyzet. Talán az lenne vele szemben a legméltányosabb, ha te is, meg én is levetnénk az előítéleteinket, legyenek bár pozitívak vagy negatívak.

- Szóval ne gondoljunk róla semmit?
- Ne. És ezzel legalább eggyel kevesebb vitaforrásunk lenne.
Könnyen ráálltam. Hiszen úgysem tudom megtenni.

***

Hamar eltelt a nap. Vidáman ballagtunk hazafelé, s egészen megfeledkeztem Dennis Lleyton-ról. Csak arra emlékszem, hogy úgy félúton eszembe jutott, talán nem is volt akkora butaság Katie részéről az a javaslat vele kapcsolatban, s talán mégiscsak meg bírom tartani a szavam. Tudom, tudom, igazán csúnya dolog volt ígéretet tenni olyasmire, amiről már az elején tudtam, hogy úgyis lépten-nyomon megszegem majd. Mentségemre legyen mondva, hogy hazafelé mégis azt hittem, nem is lesz olyan lehetetlen megtartani. Akkor azt hittem. Mert most nem. Nagyon nem.

Hazafelé ugyanis megláttam őt. Hetek óta először, íme Mr. Lleyton előbújt rejtekéből. Pedig biztosra vettem, hogy ez nem történhet meg. Sean nélkül ugyanis kicsit lazábbra vették a munkát a fiúk. Többen egész napokat töltöttek Pire-on kívül. Azt hittem, ő is lelép, amint lehetősége nyílik rá. S az, hogy nem láttam már napok óta, bizonyíték volt erre a feltevésemre. Igaz, előtte sem pillantottam meg egyszer sem.

Tehát ott állt ő. Pontosabban épp kiszállt egy autóból. Íme a kocsija: biztosan meggyőződésed, hogy vagy egy tűzpiros Ferrari vagy egy éjfekete Porsche. Nos, egyik sem. Egy ezüst Lamborghini. Nem, nem, csak vicceltem. „Csupán” egy egyszerű kék autó, ami bármely átlagcsaládnak lehetne. Semmi extra. Bármiben lefogadom, hogy nem az övé, hanem amolyan szolgálati jármű, itt a forgatáson.

Szakasztott úgy festett, mintha épp egy magazinból lépett volna elő. A ruhája? Egy egyszerű, törtfehér ing, hajszálvékony csíkokkal, és homokszínű nadrág. Meg világosbarna bőrpapucs. Továbbá egy méregdrága karóra. No és persze sötét napszemüveg. (Tudom, hogy sokat, túl sokat is elárul az, hogy képes vagyok ennyire leírni a részleteket…)

Amint kiszállt a kocsiból, körbenézett: kedvesen mosolygott ránk. De nem: az idős Mrs. Borgh felé ugyanilyen mosolyt eresztett meg. Milyen kedves a helyiekkel! Pfuj… Ezután némi vigaszt nyújtott, hogy a többi, éppen arra ténfergő pire-i viszont nem részesült efféle kedvességben. Ők csupán közönyös, mi több, morc tekintetet kaptak,

Azt hittem ezzel vége is a napnak. Ő bement Bob kocsmájába, mi meg haza. Hetek hosszú várakozása után végre megpillantottam, életemben először. Igazán nem szabadott volna elégedetlennek lennem ezzel a tíz másodperccel. „Elsőre nem is rossz… – gondoltam. – De mi van, ha egyben ez az utolsó alkalom is volt? Hiszen olyan nehéz összefutni vele – legalábbis ez szűrhető le az elmúlt idők tapasztalatai alapján. Muszáj lemennem Bob-hoz. Ilyenkor már lehetetlen átjutni Turner Island-re, tehát biztos, hogy ma estére itt marad… De mégis milyen kifogást találjak Katie előtt? Nem létezik olyan ok, ami ne lenne átlátszó. Akinek egy csöpp esze is van – Katie meg, azt hiszem, háromszor is sorba állt, amikor az észt osztogatták –, átlát a szitán.”
Így hát merész elhatározásra jutottam: nem keresek ürügyet.

- Katie, én most lemegyek Bob-hoz… - motyogtam, miközben már vettem is a kabátomat.
Barátnőm még a konyhában takarította el a vacsora maradékát. Erre a kijelentésemre azonban rögtön ott termett:
- Micsoda? Megőrültél?!
- Nem! De látnom kell! Muszáj! Kérlek, engedj… - könny csillant a szememben.
Erre Katie is ellágyult.
- Nos, menj csak, te tudod – azzal szélesre tárta előttem az ajtót. – De azt ne várd, hogy veled tartsak! – lett ismét kemény a hangja.

Bandukolhattam hát egyedül a vaksötétben, és nem voltam egészen meggyőződve arról, hogy nem fogom-e megbánni, amit tenni készültem. Nem tudhattam. De azt tudtam, hogy megbánnám, ha meg sem próbálnám.