2. fejezet

Tehát miután megérkeztem, Bob kocsmájába indultam, mert Katie-vel oda beszéltünk meg találkozót. Jaj, olyan csodálatos volt a megérkezés! A kikötő vizén lágyan ringatóztak a piros és kék hajók, csendben várakozva, hogy mikor futhatnak ki ismét a nyílt tengerre. Régi ismerősként köszöntek rám mind. A méltóságteljes Iasgair, a sötétkék Fairge, az öreg Reannag, a legnagyobb Maduinn és sorban a többi.

De az emberek is már messziről üdvözöltek, Mrs. Borgh, aki épp szokásos napi kertészkedése után sétált le a kikötőhöz, nekem ajándékozta a legszebb szál rózsáját, Mr. MacBrayne meg a kutyájával sétálgatott a kikötőben, és már távolról felém kiáltott:
- Nahát, Flora, kedvesem, csakhogy végre megérkezett mihozzánk! Már azt hittem idén tán’ nem is jön.

Mr. MacBrayne pontosan úgy fest, ahogyan az ember általában maga elé képzel egy igazi skót bácsit. Na jó, talán nem visel kiltet – legalábbis egyszerű hétköznapokon nem –, de szürke szövetnadrágjában, kockás mellényében és az alatta megbújó feltűrt ujjú ingében – amely sohasem lehet más színű, mint szürke, kék vagy fehér, úgy néz ki, mintha most lépett volna ki egy, a turistákat Skóciába invitáló reklámfilmből. Szakálla-bajsza ősz, akárcsak az elmaradhatatlan kockás sapka alól kikandikáló haja is. És habár sohasem foglalkozott juhtenyésztéssel, mindig hűséges társa sétáiban egy görbe végű pásztorbot. A bajsza alól folyamatosan lógó pipa pedig szintén olyan kellék, ami nélkül én magam még sosem láttam az öreg Mr. MacBrayne-t. Valójában mindig is csodálkoztam azon, hogy nem pottyan ki e míves darab a szájából, miközben annyiszor mosolyodik el egy nap, hogy minden bizonnyal maga sem tudná megszámlálni. Így, habár már hosszú évekkel felhagyott a halászattal, még ma is pontosan úgy fest, mint egy igazi tengeri medve.

- Jó reggelt, Mr. MacBrayne – viszonoztam köszöntését. – Ha jól emlékszem, tavaly még egy-két héttel később is jöttem, mint idén, igazán nem panaszkodhat!
- Meglehet… De tudja, túl hosszú az ősz, a tél meg a tavasz a maga csilingelő nevetése, örök vidámsága nélkül. Bizony sokunkat jobb kedvre derít, ha itt van. Sebaj, a fő, hogy megint eljött végre! Remélem, messze van még az az év, amikor kihagyja Pire-t… No, de ne is beszéljünk erről, jöjjön, meghívom egy sörre Bobnál.
- Köszönöm, Mr. MacBrayne, már sokadszorra fogad így, én pedig, mint eddig is, most is azt felelem, hogy köszönöm, de én még mindig nem szeretem a sört.
- Igaz – nevetett -, és én, mint mindig, most is azt mondom erre, hogy emiatt ne bánkódjon, Flora, majd én legurítom azt a korsónyit maga helyett! De meséljen inkább, mi történt magával az elmúlt egy évben? Család, vizsgák rendben?
Bólogattam, hogy persze, minden a legnagyobb rendben.

- És, udvarlója van?
Ó, Istenem a leggyűlöltebb kérdés! Komolyan mondom, amíg férjhez nem megyek, családot nem alapítok, mindig meg fogja ezt kérdezni. De nem csak ő, hanem az összes többi, egyébként aranyos néni meg bácsi itt a szigeten – csakúgy, mint odahaza a rokonok, szomszédok és a legtávolabbi ismerősök is. Nem értem, miért kell azon annyira aggódni, hogy az ember lánya húszas évei elején még nem találta meg élete párját?! Nem áll szándékomban a közeljövőben oltár elé vezettetni magam és gyereket sem igazán tervezek. Majd lesz, ha úgy hozza a sors. Én aztán nem siettetem a dolgokat. Persze nem csapnám be az ajtót, mondjuk, egy Dennis Lleyton orra előtt…

- Nos, Mr. MacBrayne, az elmúlt egy esztendőben sem kérte meg senki a kezem. De azért ne aggódjon, ha vénlány maradok, egész biztosan ideköltözöm, veszek egy csinos kis házat, és… jól elleszek egymagam.
Azért a végére már az erőltetett mosolyom is lefagyott az arcomról. Azért mégsem egészen ilyen jövőről álmodom. A pire-i házikó stimmel, a magányos életalkony már kevésbé.

De hál’ Istennek, Mr. MacBrayne nem feszegette tovább a kérdést, hanem belémkarolt, és már vezetett is Bob fogadója felé. Közben pedig lelkesen mesélte, hogy Duncan Grimsay végre rászánta magát, és megkérte Annie Brogaig kezét, a McDonald-családba ikrek érkeztek februárban; az öreg Mr. Skye meg csaknem meghalt a télen, olyan súlyos influenzája volt… Csupa olyan hír – no meg pletyka –, amit Katie rendre megírt a leveleiben, mégsem volt szívem félbeszakítani az öreget.

Mert azt Katie barátnőm leveleiből bizony nem tudhattam meg, hogy Mrs. Crail macskája pár hete tucatnyi kiscicának adott életet, de kettő vízbefúlt tegnapelőtt, amikor kisettenkedtek a kikötőbe és a tengerbe estek egy csónakból. Vagy hogy Mr. Grant a három fiával a múlt héten akkora halat fogott, amekkorát Pire az elmúlt tizenöt évben nem látott. De az is csupán most jutott a tudomásomra, hogy Mr. MacBrayne kertjében idén sajnos alig terem alma a legnagyobb fáján.

Én meg egyre csak mosolyogtam, és hihetetlenül boldognak éreztem magam; ez a nap valóban olyan volt, mintha hazaérkeztem volna egy hosszú és fárasztó út után. Kit érdekel, hogy mi a helyzet a politikában, hogy új szappanoperát kezdenek forgatni, és hogy X sztár most éppen Y-nal csalta meg Z-t. De hogy mekkora halat fogtak Granték és hány cicus fulladt meg, százszorta fontosabb Pire-on. És nekem is fontosabb. Nincs mit tenni, azt hiszem lélekben már menthetetlenül pire-i lettem!

Lassan megérkeztünk Bob Brenish kocsmájához. Ez egy háromemeletes épület, s ennélfogva a legnagyobb ház a szigeten. Négy kéménye is van, amivel szintén rekordot dönt Pire-on. A falai hófehérek, akárcsak az ablakai, amelyek szabályos rendben, szimmetrikusan helyezkednek el a homlokzaton. Ugyanolyan világosbarna színű vékony keret fut körbe körülöttük, kiemelvén így őket a fal síkjából, mint amilyen színűre a pub-hoz képest meglepően kicsi ajtót is festették. A fölött lóg a pub ősrégi cégére: a kovácsoltvas keret egy barna táblát fon körül, amelyre egy, a viharos tengeren hánykolódó öreg bárka van festve. Alatta egy kisebb táblán pedig az elmaradhatatlan „B&B” felirat virít nagy, aranyszínű betűkkel.

A cégér, amint azt Bob első itt jártamkor mesélte, arra utal, hogy a sziget évszázadok óta a bajba került tengerészek menedéke. „Aki pedig sikeresen kijut a partra ép hajóval – tette hozzá Bob – az a vendégem egy korsó sörre.” Nos, hogy menekült-e ide bárki is a hajótöréstől, mióta ő vezeti a fogadót, arról nem tudok.

Az épület teteje narancsba hajló vörös cserepekkel van fedve, itt-ott azonban már sötétebb darabokkal pótolták az idők során tönkrement cserepeket. Bob ezt azzal magyarázta, hogy a ház a cserepekkel együtt már olyan öreg, hogy egyszerűen nem lehet kapni megfelelő színű és korú cserepeket. Egyszer aztán véletlenül rábukkantam Londonban egy eldugott kis boltban tucatnyi ugyancsak öreg, de éppen megfelelő színű cserépre, s azonnal írtam Bob-nak, hogy megveszem és elküldöm neki őket, ha kéri. Bob visszakérdezett, hogy hol készítették azokat a cserepeket. „Itt, Londonban, ha jól tudom” – feleltem neki. „Akkor az nem lesz jó – írta. – Skót házon legyen skót a cserép is, akármilyen színű is!”

Amikor beléptünk Bobhoz, megint csak sokan üdvözöltek. Bob a pult mögül integetett, hófehér inge felett a tőle elválaszthatatlan zöld köténye. Ha jobban belegondolok, nem is tudok olyan napot mondani, amikor Bob-ot e kötény nélkül láttam volna. Még akkor is rajta van, ha nincs a kocsmában, ha nem dolgozik. Hideg időben a kabátja alól is kilóg. A felesége egyszer állítólag meglepte egy más színű darabbal, pirossal vagy talán kékkel, már nem is emlékszem. Bob udvariasan megköszönte, és felakasztotta a fogasra az ajtón, ami a pub-ot elválasztja a lakásuktól. Azóta is ott lóg. Bob nyakában meg a régi zöld. Mrs. Brenish-nek meggyőződése, hogy férjét ebben a zöld kötényben fogják majd eltemetni.

Végre-valahára megláttam Katie-t is. Ott ült a sarokban, türelmesen várta, hogy mindenki odajöjjön hozzám, kezet fogjanak velem, megöleljenek. Örömmel láttam, hogy az elmúlt ősz, tél meg tavasz alatt mit sem változott: még mindig olyan, mintha egy legalább száz évvel ezelőtti arisztokrata család kastélyából toppant volna ide, e világvégi kocsmába.

Katie ugyanis szakasztott úgy fest, mint egy hercegnő, aki nem pusztán kötelességből, hanem őszinte meggyőződésből tarja be a spanyol etikettet. Külseje is hozzájárul egyébként ahhoz, hogy ez a kép alakuljon ki róla az emberben, ha meglátja őt. Mintha csak Hófehérke ikertestvérét látnám: a fekete haj, az odakinn fodrozódó tengert idéző kék szemek és az elefántcsontszín bőr magas, karcsú termetével kiegészülve valóban felséges megjelenést biztosítanak neki.

Bár sem beképzeltnek, sem fölényesnek nem mondható – legfeljebb büszkének, persze a legjobb értelemben, ami olyannyira jellemző ezen északi vidékek lakóira –, mégis akárki egyetértene velem abban, hogy ha Pire-nak még mindig lenne ura vagy úrnője, teljesen biztosan ő lenne az. Valahogy az egész megjelenéséből sugárzik egyfajta felsőbbrendűség, ami mégsem kelt ellenszenvet az emberben, talán azért is, mert nem jár együtt lenézéssel és megvetéssel. Meglehet, hogy azért látom mindezt így, mert Katie Pire minden bizonnyal legmegfontoltabb és legjózanabb lakója. Mindent legalább kétszer, nem, inkább háromszor meggondol, mielőtt kimondja, és akkor is úgy fogalmaz, mint egy vérbeli diplomata. Érzelemmentes hangon tudja közölni a véleményét bármiről, amivel még inkább meggyőzi hallgatóját az igazáról. Az embernek az az érzése, mintha ő lenne az a bizonyos racionális egyén, akiről a közgazdaságtan annyit ír: mindig tudatosan választja ki azt a lehetőséget, amely számára egyértelműen a legnagyobb haszonnal és a legkisebb költséggel jár. Mintha érzelmek nélkül, hideg számításokra alapozva hozná a döntéseit, élné az egész életét.

Ha Katie nem Pire-on élne, valószínűleg unalmas életű, magányos nő lenne, akinek a napjában percre pontosan követnék egymást az egyes tevékenységek a fogmosástól kezdve az újságolvasáson át a virágok locsolásáig. És természetesen minden napja teljesen egyforma lenne.

De Katie Pire-on él. És a sziget felszabadultsága, önfeledt vidámsága hatással van rá, ha akarja, ha nem. Meggyőződésem, hogy Katie csakis Pire miatt nem lett besavanyodott vénkisasszony. Mert ez a hely kedves, törődő lakói révén állandóan emlékezteti őt, hogy fiatal és szép, az élet pedig gyönyörű. Különösen Pire-on. Úgyhogy ha ritkán is, de Katie ajkán néha megjelenik egy-egy mosoly, s ha nem is mondja, én, akárcsak mindenki más itt, jól tudjuk, hogy a látszat ellenére tényleg boldog.

Miután Bob kérés nélkül is elém tett egy tányér gőzölgő levest („Bele se merek gondolni, mit adtak magának azon a kompon!” – mondta.), és Mr. MacBrayne is hozzájutott a sörömhöz, köszönthettem barátnőmet is.
- Gondolom, már minden fontosabb eseményről értesültél, amiről én esetleg megfeledkeztem – szólalt meg közönyös hangon.
- Jaj Katie, hát hogyan felejthetted ki a leveleidből Mr. MacBrayne tragikus almafáját és Mrs. Crail szörnyű sorsa jutott cicáit?! – gúnyolódtam.
- Ugyan, Flora. Mindketten jól tudjuk, hogy számodra ezeknek a dolgoknak igenis nagy a hírértékük – válaszolt hűvösen Katie. – Alaposan kitakarítottam a szobádat a héten és átmentem Turner Island-re, hogy vegyek abból a gabonapehelyből, amit reggelizni szoktál – azzal már szedelődzködni is kezdett.

Ennyi. Lefordítva Katie nyelvéről, ez annyit tesz, hogy már nagyon várta az érkezésemet és roppantmód örül, hogy végre itt vagyok. Elvigyorodtam. Elvégre ő így része az én világomnak, amit már annyira vágytam viszontlátni.