4. fejezet

Képzeld, megtörtént! Igaz, nem Dennis Lleyton-nal futottam össze a faluban, csak Sean Hobbes-szal, de íme, túl vagyok életem első találkozásán egy világsztárral. Az egész úgy kezdődött, hogy Katie leküldött Mr. Thompson-hoz, tudod, ő afféle szatócs itt a szigeten, legalábbis övé Pire egyetlen boltja.

Tegnap este egyébként, miután megírtam a levelet neked, ki se lehetett engem robbantani a lakásból, még egy kis séta erejéig sem, vagy csak azért, hogy kivigyem a szemetet. Tudod, rettenetesen féltem, hogy esetleg szembejönne Dennis Lleyton, elvégre a kollégája itt lakik szemközt, teljesen érthető lenne, ha feljönne hozzá szöveget tanulni vagy valami hasonló. Én viszont el sem tudtam képzelni, hogy mit mondanék neki. Zavaromban nagy valószínűséggel semmit. De ez nem lenne túl jó indítás, nem? Tehát inkább a lehetőségét sem akartam megadni a dolognak. Alighanem ezen az állásponton maradtam volna az idők végezetéig – vagy legalábbis amíg be nem fejeződik a forgatás –, ha Katie meg nem elégelte volna ezt, és nem küldött volna le Mr. Thompson-hoz bevásárolni. Azonban erre is csak azzal tudott rávenni, hogy megfenyegetett, miszerint ha nem veszem ki a részem a házimunkából, kirakja a szűrömet. Tekintve mosolytalan, határozott ábrázatát, még most sem vagyok meggyőződve arról, hogy csak viccelt volna, szóval jobbnak láttam, ha engedelmeskedem.

Mr. Thompson a háza földszintjén alakított át egy helyiséget üzletté. Még néhány szobát, no meg az udvar egy részét raktárként használja, így tulajdonképpen csak az emeletet lakja a feleségével. A ház egyébként hatalmas, Thompson-ék akkor is kényelmesen elfértek az emeleten, amikor még a két fiuk is itt lakott. Ha jól tudom, az idősebb ma Birmingham-ben mérnök, a kisebbik meg fogorvos Manchester-ben. Nem sűrűn látogatnak haza, feltehetően nekik nem tetszhetett a vidéki elszigeteltség, és talán alig várták, hogy előbb a tanulmányaikra, majd pedig a munkájukra és új családjukra hivatkozva leléphessenek Pire-ról, fejest ugorva a nagyvárosi életbe.

Mr. Thompson boltja nem feltűnő, nem jelzik messziről különféle táblák, de erre nincs is szükség, hiszen nem akad vetélytársa a szigeten, aki ellen reklámokkal meg hasonlókkal kellene harcolnia. Szürke kőfalú házának minden ablaka és ajtaja harsány pirosra van festve. Az írek úgy tartják, azért kell épületeiket élénk színűre festeni, hogy az elűzze a rosszkedvet, no meg a gonosz tündéreket, és megváltoztassa az időjárást. Halvány gőzöm sincs, hogy ezek közül mi lehetett Mr. Thompson indítéka, amikor annak idején ezt a színt választotta. Az első semmi estre sem jöhetett be, mert Mr. Thompson mindig morcos. Tündéreket, sajnos, egyáltalán nem láttam még eleddig Pire-on, kiváltképp gonoszakat nem. Az időjárás viszont tényleg néha olyan lehangoló itt is, mint az Egyesült Királyság nagy részén, de hál’ Istennek, annak mindig vége szakad egyszer. Talán éppen Mr. Thompson piros ablakainak köszönhetően.

Az üzlethez egy ajtó és közvetlenül mellette egy nagyobb ablak tartozik, amit napsárga függöny takar, ha a bolt nincs nyitva. Valójában ez jelzi, hogy bemehet-e az ember vagy sem, mert nincs rögzített nyitvatartási idő. Mr. Thompson akkor nyit ki, ha már megreggelizett, bezár, ha megéhezik, és ebédelni megy, és újra bezár, ha délután elérkezettnek látja rá az időt. De ezek az események természetesen sohasem történnek ugyanabban az időpontban nap mint nap, így sokat kockáztattam, amikor nekivágtam az útnak. Fogalmam sem volt, hol ütöttem volna el az időt, ha az üzlet zárva lett volna.

Tehát lementem a sziget egyetlen boltjába. Az utat mindenféle nehézség nélkül sikerült teljesítenem és megkönnyebbülve léptem az üzletbe. Ám amint becsuktam magam mögött az ajtót, földbegyökerezett a lábam. A pultnál ott állt Sean Hobbes, no meg persze Mr. Thompson. A bolt meglehetősen aprócska, az ajtó felett pedig kis csengő lóg, lehetetlen volt tehát nem észrevenniük érkezésemet. Sean Hobbes meg is fordult, és mosolyogva köszönt, mint valami régi ismerősre. Visszasuttogtam egy „jó napot” – féleséget, a szememet pedig lesütöttem. Na tessék, pontosan erről meséltem!

Mindegy, beálltam a bevásárlólistámmal mögé, és türelmesen vártam a soromra. Mr. Thompson-ról ugyanis tudni illik, hogy finoman szólva, nem híve az önkiszolgálásnak. Nála semmihez sem lehet hozzányúlni, semmit sem lehet levenni a polcról, csak ha ő kér meg rá. Márpedig a piciny helyiségben az ódon, plafonig érő polcokon kéznyújtásnyira sorakozott minden áru katonás rendben. Így aztán álldogáltam és várakoztam. Sean Hobbes mindössze egy palack ásványvizet szeretett volna, de csak kártyával tudott volna fizetni érte.

Természetesen itt, Isten háta mögött, az ilyesmi éppenséggel lehetetlen vállalkozás. Mr. Thompson pedig hitelt sem ad senkinek, még akkor sem, ha a saját sírodra esküszöl, hogy öt percen belül visszatérsz a pénzzel. Nem maradt hát más, szegény Sean Hobbes-nak könyörögnie kellett. Alighanem igencsak furcsa érzés lehetett egy Hollywoodból idecsöppent színésznek, hogy egy falusi boltosnak kellett rimánkodnia a megváltó vízért. Ugyanis egy ilyen ember bizonyára már rég megszokta, hogy neki minden a lehető legtermészetesebb módon megadatik.

Ezen a derűs délelőttön viszont Mr. Thompson volt az Atyaúristen, Sean Hobbes meg csupán egy szerencsétlen halandó – csak egy a sok közül. Nem nézhettem tovább, mint szenved ő, és mint élvezi gúnyosan vigyorogva a helyzetet Mr. Thompson.

- Kérem, Mr. Thompson, írja az én számlámhoz azt az ártatlan kis ásványvizet – szóltam közbe, még mindig olyan halkan, hogy valóságos csodának számított, hogy bárki is meghallott.

Átnyújtottam a listámat, és amíg Mr. Thompson bepakolt a kosaramba a paradicsomkonzervektől a lisztig mindent, Sean Hobbes mosolyogva mondott köszönetet.
- Nem tesz semmit – válaszoltam továbbra is szemlesütve.

Mr. Thompson végzett, én fizettem, és Sean Hobbes-szal a nyomomban távoztam. Miután ő becsukta az ajtót, még egyszer megköszönte a vizet, majd hozzátette:
- Kész, feladom! Tudja évekkel ezelőtt jártam már itt, Pire-on, és akkor is beugrottam valami apróságért ide, és ugyanígy lejátszódott ez a jelenet. Persze más végkifejlettel, hiszen akkor nem jött Ön, hogy megmentsen.

Kedvesen mosolyogtam, és csak magamnak jegyeztem meg, hogy hogyan is tehettem volna, amikor csak az ő itt járta után látogattam ide először. Hiszen éppen miatta jöttem. Na jó, inkább Dennis Lleyton miatt, de ez akkor csak részletkérdés volt.

- Naivan azt hittem, a jó öreg Thompson azóta megváltozott. Vagy ha nem is, hát ezúttal sikerül meggyőznöm őt, hogy talán nem ártana változtatnia már egy-két szokásán. Tulajdonképpen kellett a fenének ez a víz, szemben, Bobnál is megihattam volna. Csak tudja, itt már többről volt szó, elvekről, a régi és az új összecsapásáról, meg effélékről… - szónokolt tettetett pátosszal, mintegy kigúnyolva önmagát és színészi hivatását.

- Ó, erről nem tudtam, nagyon sajnálom, hogy megzavartam e két rettenetes harcost régi, elintézetlen ügyük rendezésében – jött meg a bátorságom végre.
- Nem tesz semmit – legyintett vigyorogva. – Istenem, milyen udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam Önnek. A nevem…
- Sean Hobbes, tudom – szakítottam félbe önkéntelenül.
- Zavarba hoz, Miss – sütötte le a szemét ezúttal ő. – Ami azt illeti, elég aprócska ez a sziget, szinte mindenkit ismerek már itt, de Ön nem tűnik ismerősnek. Pedig Ön is bizonyára idevalósi, hiszen jól ismeri az öreg Thompsont is, meg aztán nem gyakran járnak erre turisták. Tehát zavarban vagyok, mert Ön, úgy látszik, ismer engem, de én Önt nem…

Bevallom, egy pillanatig azt hittem, teljesen elment az esze. Hogy’ gondolhatja egy filmsztár, hogy neve a világ bármely pontján ismeretlenül cseng? De azért, mit ne mondjak, igen jó benyomást tett rám a szerénységével. Őszintének tűnt, hiszen minek is játszaná meg magát egy vadidegen átlaglány előtt itt, a világ végén?

- Ön filmszínész, Mr. Hobbes, ezért ismerem. Ha nem tévedek, ide is azért jött, hogy forgasson. Az én nevem pedig Flora Atterton. Egy barátnőmet szoktam itt meglátogatni nyaranta, Katie Rhiannon-t. Nemrég érkeztem csak, ezért nem láthatott.
- Értem. Kérem, hadd háláljam meg valamivel, amit az imént tett. Megengedi, hogy meghívjam egy teára Bobnál? – mutatott a pub felé.
- Nem, köszönöm. Katie valószínűleg nem tudná mire vélni a késésemet, biztosan nagyon aggódna.

Az igazság az, hogy Katie egyáltalán nem aggódott volna, nagyon is jól tudta, hogy bármikor hajlandó vagyok leállni beszélgetni a helyiekkel. Nem ez lett volna az első eset, hogy órák alatt tettem volna csak meg az oda-vissza alig félórás utat.
A helyzet viszont az volt, hogy nagyon megrettentem Sean Hobbes ajánlatától, elvégre mi a búbánatról tudna beszélgetni egy filmsztár meg én? Kínos csendbe torkollna az egész út, mindketten alig várnánk már, hogy hazaérkezzek. Felajánlotta – rendben, ez igazán udvarias volt tőle, én meg szépen, udvariasan visszautasítom. Persze tudom, most azt gondolod, minden bizonnyal a maradék józan eszem is elment: visszautasítani egy Sean Hobbes-t? Én mindenesetre így tettem – volna, ha közben Sean Hobbes nem kapja ki hirtelen a kezemből a kosaramat, és nem indul el, felfelé az utcán.
- Nem jön? – mosolygott vissza rám, a sóbálvánnyá vált, döbbent Flora-ra.

Mentem, hát hogy ne mentem volna. Kényelmesen sétáltunk, és én elégedetten figyeltem, hogy ő is ugyanazzal a lelkesedéssel pihenteti tekintetét a meseszép tájon, mint én. Ahogy egyre feljebb haladtunk, úgy tárult egyre csodálatosabb látvány a szemünk elé: a kikötő, az apró, fehér házikók. Valósággal leírhatatlan, ahogy Pire smaragdzöldje találkozott a tenger haragos kékjével, mindehhez pedig a szürkés ég szolgáltatta a végtelenbe vesző hátteret.

Szavak nem fejezhetik ki eléggé azt a lenyűgöző látványt, ami akkor elénk tárult sétánk során. Ez az a hely, amelyről tényleg el tudnám képzelni, hogy itt éljem le az életemet. Talán meglepő, hogy egy ilyen korú lány ezt állítja egy, a civilizációtól ily távol eső helyről. Nekem szórakozóhelyekre, bevásárlóközpontokra kellene áhítoznom, és nem pedig egy körülményesen megközelíthető, mindentől elzárt szigetecskéről – mondod bizonyára most. De nem tehetek róla, talán túl sok életen vagyok már túl, vagy nem is tudom, de én nagyra értékelem azt a csendet és nyugalmat, azt a békét, ami itt körülvesz. Nem bánnám, ha nem tudnám a legmenőbb butikokban megvenni a legutolsó divat szerinti ruhákat, ha csak hetekkel később tudnám megnézni a legújabb mozifilmeket, vagy nem tudnék eljárni színházba vagy koncertekre, vagy egyszerűen csak szórakozni olyan gyakran. Mindezt fel tudnám adni, ha itt élhetnék – és hidd el, én tényleg maradéktalanul boldog lennék egy ilyen élettel.

Hogy akkor meg miért megyek haza nyár végén, és miért nem maradok itt örökre? Látod, ezt magam sem tudom. Nem feltétlenül van szükségem arra az átkozott diplomára ahhoz, hogy olyan szép legyen az életem, amilyennek én szeretném. Azt hiszem, az ok az, hogy félek. Félek feladni az eddigi életemet, és radikálisan megváltoztatni mindent magam körül, mert mi lesz, ha mégis megbánom? Igencsak nehéz lenne visszatáncolni egy ilyen döntés után!

Marad tehát a sóvárgás. A tudat, hogy ugyan, nem rossz a mostani életem sem, sőt.

De lehet, hogy jobb is lehetne. És ez mindig ott motoszkál a fejemben. Mert lehet, hogy például holnap meghalok – attól még megtörténhet, hogy igyekszünk elhessegetni magunktól még a gondolatot is – és akkor bánni fogom, hogy nem éltem a lehetőséggel és meg sem kíséreltem kipróbálni azt, amit annyira szerettem volna megtenni. Bánni fogom, hogy csak hezitáltam és nem tettem semmit. És mégis egy helyben toporgok, miközben talán értékes éveket vesztegetek el az életemből, próbálva meggyőzni magamat, hogy ez nekem most így jó.

Efféle gondolatok kavarogtak a fejemben, mígnem megtörve gyönyörködő ámulatunk csendjét, Sean Hobbes megszólalt:
- Vajon mi mindent tudhat még rólam a magazinokból, Miss Atterton? Figyelmeztetem, a fele sem igaz annak, amit összeirkálnak.
- Ebben biztos vagyok, de az valószínűleg igaz, hogy van egy szép felesége és három gyermeke.
- Na igen, a családomra roppant büszke vagyok – lágyultak el a vonásai. – Persze lehet, hogy a srácok jobban járnának, ha az apjuk valami kevésbé látványos foglalkozást űzne.
- Például?
- Hát… mivel csak a színészmesterséget tanultam, nemigen értek máshoz. De talán színházban kellene játszanom, az kisebb felhajtással jár. Mondjuk, ideköltözhetnénk a közelbe, Edinburgh-ba vagy Glasgow-ba… De nem untatom ilyesmivel.
- Ne is tegye, még a végén mindent elmesélek az újságíróknak. A holnapi lapokban már az is benne lesz, hogy Ön házat néz Edinburgh-ban, és a gyerekeket már át is íratta egy skóciai iskolába – nevettem.
- Ó, kérem, ezt nem teheti velem! – fordult felém, majd óvatosan letette az út szélére a kosarat, csak hogy összetehesse a kezeit könyörögni.

Ismét ez az ironikus pátosz, mint az előbb. Mi tagadás, jól áll neki, talán ezért is mindig ő a vicces, kedves figura a filmjeiben.

Bezzeg Dennis Lleyton, nem hiszem, hogy venné a lapot. Nem, ő egyenesen megsértődne. Ne hidd, hogy nem tartom már őt tökéletesnek, most hogy Sean Hobbes-t megismertem, csak egyszerűen nem feltételezem, hogy olyan kis humoros lenne, mint ő. Nem, ő hideg. Biztosan ő is udvarias, de tényleg csak azért, mert ezt írja elő az illem, és nem azért, mert komolyan így gondolja. Néhány fotó alapján azt a megállapítást is megkockáztatnám, hogy még a barátnőjéhez sem lehet igazán kedves. Talán csak önmagához, ám ezt már csak zárójelben teszem hozzá. De azt hiszem, én ezzel a kis hibával is megbékélnék, ha úgy hozná a sors…

Jól elbeszélgettünk Sean Hobbes-szal, az idő gyorsan elrepült, miközben felfelé baktattunk a házhoz. Mire a kapuhoz értünk, ő már tudta, hogy mit tanulok az egyetemen, nagyjából eligazodott a családtagjaim között és pontosan értette, hogy Katie és én olyanok vagyunk, akár a tűz és víz, mégis elválaszthatatlan barátnők. Én pedig értesültem róla, hogy a gyerekei éppen táborban vannak a kaliforniai hegyek között, a felesége pedig csak azért nem kísérte el őt ide, mert beteg az édesanyja, és őt ápolja. És persze meséltünk a kedvenc filmjeinkről (ő a sajátjairól mélyen hallgatott, pedig én említettem a Loch Fionn lovagjai-t), könyveinkről, zenénkről és így tovább.

De mindketten adósak maradtunk még jó pár dologgal: én egy szót sem ejtettem első ittlétem valódi okáról és ő sem beszélt a forgatásról. Mégis azt hiszem, mindketten kellemesen csalódtunk, hiszen egyikünk sem várt többet ettől a sétától, mint egy kis bájcsevejt. Sean Hobbes maga mondta, hogy úgy érzi, mintha egy régi ismerőssel találkozott volna.

Így aztán már egy cseppet sem lepődtem meg, hogy estére meghívott egy sörre Bobhoz. Mint mondta, ez a legkevesebb, ha már az iménti teát elutasítottam. Miközben udvariasan közöltem vele, hogy a sör speciel nem az estem, ő végre rádöbbent, hogy egymással szemben lakunk.
- Ez azt jelenti, hogy esténként zseblámpával üzengethetünk egymásnak? – vigyorgott.