8. fejezet

- Tudod, Flora, nem kis meglepetést okozott nekem, hogy milyen jól megértjük egymást – mondta egyik nap Sean, amikor a parton üldögéltünk a hullámokat nézve, gondolatainkba merülve.

Számtalanszor ücsörgünk így Pire hófehér fövenyének valamely darabkáján, egy szót sem szólva egymáshoz, mintha attól tartanánk, a beszéd csak megtörné azt az áhítatos csendet, amely puhán ölel körül bennünket, amint látszólag a végtelenbe vesző láthatárt szemléljük. Igen, csak látszólag, mert valójában a gondolataink sűrű örvénye foglalja le minden pillanatunkat, nem pedig az egyébként tényleg káprázatos táj. Gyakori homlokráncolásából, gondterhelt tekintetéből arra következtetek, hogy a mellettem gubbasztó Sean éppen eddigi életét pörgeti le maga előtt és töpreng azon, hogy mely irányba is terelje a jövőjét. Alighanem teljesen új alapokra kívánja helyezni eddigi, jól megszokott világát. Ennek megtervezése nyilvánvalóan nem kevés időt és energiát igényel, így hát gyakoriak az efféle csendességek, amelyek a pompázatos természeti környezetben és nyugalomban sokkal inkább amolyan meditációknak minősülnek.

Én meg a magam részéről nagyon is jól elvagyok ilyenkor az ábrándjaim társaságában, csakúgy, mint eddig. Habos-fodros álmokat szövögetek a minden eltelt másodperccel közelebb kerülő pire-i jövendőről, itteni boldog életemről, amikor majd nem árnyékolja be vidám napjaimat az elszántan közeledő ősz és a kényszerű távozás rémképe. És valamilyen furcsa oknál fogva, ezen képzelgések egyre gyakrabban előbukkanó szereplője Dennis Lleyton, akiről amúgy azt hittem, sikerült maradéktalanul megszabadulnom és végérvényesen kitörölnöm az álomvilágomból. Ám úgy tűnik, még mindig küzdök vele. S ez a harc nem is olyan egyszerű, hiszen itt lézeng a hegy másik oldalán, túlontúl közel ahhoz, hogy egyszerűen ne vegyek róla tudomást. Elvégre miért is lenne olyan lehetetlen, hogy amíg gondosan megfestett idillemben egy pire-i házikóban éldegélek eljövendő éveimben, ő éppen ezen kis lak előtt a tengerparton pecázgat, ahogyan állítólag Turner Island-en is tette?

Váratlan kijelentése után döbbenten bámultam Sean-ra, fogalmam sem volt, mit is kellene erre válaszolnom. Mivelhogy nem hallottam, mit mondott. Azt sem, hogy egyáltalán mondott volna valamit. Ő meg elvigyorodott, látva zavaromat, mintha pontosan ennek elérése lett volna csupán a célja. Mikor azonban már úgy gondolta, éppen eléggé kiélvezte szorult helyzetemet, megszánt és magyarázattal szolgált:
- Úgy értem, én sosem hittem abban, hogy valaha is lehetne egy lány a barátom. Tudod, akire nem úgy tekintek… nem mintha nem lennél csinos, meg minden… sőt, nagyon is szép vagy, csak…- most aztán rajta volt a sor, hogy zavarba jöjjön, így most én kacarászhattam rajta.

Semmi kedvem sem volt megnyugtatni, hogy igen, értem, mire gondol, eszem ágában sem volt oldani a zavarát – ez volt az én kicsinyes bosszúm, amiért az előbb még ő nevetett ki.

- Szóval… én nem hittem volna, hogy egy lány iránt érezhetek csak barátságot is. Mindezidáig úgy gondoltam, a barátsággal szerelem is együtt jár, ha nőről van szó. De te bebizonyítottad az ellenkezőjét.

- Ne hidd, Sean, hogy nekem sosem fordult meg a fejemben hasonló – mondtam hirtelen. Ijedten bántam meg szavaimat, attól tartottam, Sean félreérthette azokat, de már késő volt. Ő azonban egy cseppet sem rémült meg ettől a vallomástól. – Előtted még sosem volt pasi a barátom. Csak haver legfeljebb, egy jó fej srác, akivel jól el lehetett dumálgatni mindenféle lényegtelen dologról, meg el lehetett vele menni bulizni… Olyan sokat jelent nekem, hogy vagy. Hogy meghallgatsz. Meghallgatod a hülyeségeimet, figyelsz rám, és persze az sem egy utolsó szempont, hogy veled olyan jókat lehet szórakozni. Ez Katie-ben nincs meg. Igaz, a racionalitása sokszor jól jön, ha túlságosan elrugaszkodom a valóságtól, de sokszor bizony lehangoló és kiábrándító a valóság. Sokszor jobb, ha valaki inkább veled együtt álmodik, semmint felébreszt. Nekem ez vagy te – mosolyogtam rá.
Ő pedig átkarolta a vállamat és magához szorított.

- Az álom jó dolog – súgta. – Már mondtam, hogy ragaszkodj hozzá – ez tesz téged különlegessé – aztán immár vidámabban folytatta: – Szóval mindkettőnknek ez az első ilyen élménye: barátság egy ellenkező neművel! Na és hogy ízlik?

- Nagyon, nem is hiszem, hogy ezután megleszek nélküle! Tudod, nem úgy tekintek rád, mint pasira – már ha nem sértelek meg ezzel -, hanem mint egy példaképre. Várj, ne nézz ilyen értetlenül, megmagyarázom: az életed tökéletes. És most nem arra gondolok, hogy híres vagy meg gazdag – ezek nem a legfontosabb dolgok számomra, bár tény, hogy nem megvetendők. De fantasztikus házasságban élsz, csodálatos gyerekeid vannak. Barátságos, kedves vagy mindenkivel, tényleg mindenkihez van egy jó szavad, viszont senkihez sem vagy hideg. Ezért aztán mindenki szeret, az emberek arca felderül, ha meglátnak… Ennél káprázatosabb életet elképzelni sem tudok.

- Nahát, de jó nekem! – nevetett. Láttam, hogy igencsak meglepte, amit mondtam. – Valóban nincs okom panaszra, az életem nagyszerű. Nem árt, ha néhanapján ez tudatosul bennem… De úgy mondtad mindezt, mintha a te életed nem lenne ugyancsak irigylésre méltó. Pedig szerető családod van, ott vannak a barátaid is, nem?

- Dehogynem… A családom tényleg remek, igazán semmi kifogásom sem lehet velük szemben. Ám ez sokszor nem elég. Nekem kell, hogy szeressenek és, hogy ezt időről időre félreérthetetlenül a tudomásomra hozzák. Néha szörnyen elhagyatottnak érzem magam. Olyan vagyok, mint az a régi vár Gearasdan fölött, amelyet napközben turisták látogatnak és megtelik élettel, de amikor az emberek elmennek, magára marad. Iszonyatosan könnyen képes vagyok teljes letargiába esni…

Sean nem felelt semmit, csak megint átölelt és pont ez volt az, amire akkor szükségem volt.