3. fejezet

Miközben sétáltunk felfelé Katie házához kezünkben a csomagjaimmal, nem győztem magamba szívni a pire-i levegőt és a pire-i tájat. Állandóan széles mosollyal az arcomon forgattam körbe a fejemet, hogy minél többet láthassak.

Olyan elbűvölő itt minden! Egy-kétemeletes házak sorakoznak a szigeten amerre csak a szem ellát: tetejüket szürke, barna, ritkábban piros cserepekből rakták, néha vegyesen. Az ablakok egyforma nagyságúak, egytől egyig hófehérek, ahogyan a legtöbb fal is. Az ajtókat viszont néhol élénk színűre festették: zöldre, kékre, sőt pirosra. A házak előtt nincsen kerítés, anélkül is mindenki nagyon jól tudja, hol ér véget a kertje és hol kezdődik a szomszédé. És hát azok a kertek! Az évnek éppen abban a szakában van szerencsém mindig itt lenni, amikor a legcsodálatosabb minden: tarka virágok virítanak mindenütt, s a gyümölcsfákon már színesedni kezd a gyümölcs. Néhány bokron már szüretelésre is vár a temérdek bogyó, leginkább a málna. Milyen mesés is lesz a nap bármely órájában csipegetni belőle a kertben! És amíg a kertek, a gondos kezeknek hála, legteljesebb pompájukban ragyognak, Pire lankái sem akarnak elmaradni mögöttük: ezernyi vadvirág pettyezi a széles zöld mezőket, mintha a sziget tarka nyári ruháját öltötte volna fel.

Lassan megérkeztünk, és én megálltam egy pillanatra, hogy nyugodtan megállapíthassam: semmi sem változott tavaly óta. Katie ajtajának két oldalán rózsabokrok kúsznak a falra, a kertben meg rengeteg virág nyílik, nem egy közülük a szomszédos mezőkről kéredzkedett be. Édes kis fehér ház Katie-é, épp mintha egy tündérmeséből varázsolta volna ide egy jóságos boszorkány: meredek teteje szürke palával van fedve, alatta három egyforma ablak, azok alatt meg kettő, középütt az ajtó.

Azt hittem, az örömömet már nem lehet fokozni, ám amint beléptem a szobámba, és eszembe jutottak az itt töltött nyarak, és minduntalan azt mondogattam magamnak, hogy a mostani is legalább ilyen jó lesz, valósággal repestem a boldogságtól. Itt mindenki olyan kedves, úgy szeretnek, itt minden olyan szép, olyan tökéletes – mi tagadás, eleredtek a könnyeim. Még szerencse, hogy Katie nem látta…

Jól elbeszélgettünk, de aztán megérkezett Mrs. Skye, és átmentünk a fodrászszalonba, ahol Katie neki is fogott a néni dauerjának. Mennyi délelőttöt és délutánt töltöttünk el már itt! Kitárgyaltunk mindent és mindenkit, miközben Katie hajakat csavart, vágott és festett, én meg főztem a kávékat és a teákat. Persze az aktuális vendégek mindig lelkesen kapcsolódtak be a társalgásba. Most éppen Annie-ről és Duncan-ről folyt a szó – azt hiszem, a lánykérés a legfontosabb esemény idén Pire-on. Nem csoda, hiszen Duncan már vagy hét éve udvarolt Annie-nek, aki sokáig hiába várta, hogy a fiú végre előálljon azzal a bizonyos kérdéssel. Aztán egyszer csak összeismerkedett egy sráccal Turner Island-on, és habár a dolog nem volt komoly, ahhoz épp elég volt, hogy Duncan-t arra késztesse, hogy megtegye élete eddigi legnagyobb lépését. Természetesen egyikük sem bánta meg a dolgot, sőt, alighanem boldogan élnek majd, amíg meg nem halnak – tisztára, mint egy romantikus film, nem?

De hogy Annie és Duncan valójában mennyire tekinthetők szerelmes filmek hőseinek, azt döntsd el te magad. A történet tulajdonképpen úgy kezdődik, ahogyan annyi mese már évezredek óta: Annie és Duncan alighanem már a homokozóból ismerték egymást. Együtt játszottak, együtt jártak iskolába, vagyis lényegében együtt nőttek fel. Természetesnek tűnik hát, hogy szép lassan egymásba szerettek.

Duncan egyébként igazi halászcsaládból származik, a nagyapja olyan klasszikus, ősz szakállú, kék ruhás, folyton pipázó vén tengeri medve volt, amilyet az ember a filmekben lát, és az idő előrehaladtával lassacskán az apja is éppen ilyenné kezd válni, szóval minden valószínűség szerint Duncan is hozzáőszül majd ehhez a szerephez úgy negyven év múlva. A Grimsay család tipikus halászfamília: szegények, de tisztességesek és segítőkészek, s ilyenek voltak mindig is – ahogyan a pire-iak mesélik. „A halászok kenyere nem a legjobb, de mégiscsak kenyér” – szokta mondogatni Mr. MacBrayne, aki maga is vérbeli halászember ugyebár – vagy legalábbis az volt.

Mr. Grimsay természetesen együtt halászik a fiával, ahogyan azt sok más családban is teszik Pire-on apák és fiúk. Így száll e mesterség nemzedékről nemzedékre. Ebből viszont az következik, hogy Duncan nem tanult valamelyik távoli egyetemen vagy főiskolán, és mivel Annie igen, egy időre elváltak útjaik.

Annie Brogaig-et ugyanis jobb sorsa szánják a szüleik, mint amilyen nekik maguknak jutott a szigeten. Mr. Brogaig minden áldott reggel átkompozik a feleségével Turner Island-re dolgozni. A férfi egy autójavító műhelyben szerelő, felesége egy étteremben pincérnő. Többször megpróbálták már eladni pire-i házukat, hogy Turner Island-re költözhessenek, de állítólag senki sem érdeklődött az ingatlan után. Ezt tényleg nem értem, mert pompás kis öreg ház az, csodálatos panorámával a kikötőre.

Mindenestre Brogaig-ék mindkét lányuknak, Annie-nek és Daisy-nek is nagy karriert álmodnak, amit persze jobbnál jobb egyetemekkel kívánnak megalapozni. E képbe érthetően nem igazán illik bele Duncan: egyszerűen nem az a gazdag, városi ügyvéd, akit a lányuk mellé képzelnek. Ám mindezidáig nem aggódtak miatta túlságosan, ugyanis meg voltak róla győződve, hogy ha Annie új emberek közé, új helyre kerül, ráadásul hosszú évekre, akkor előbb-utóbb úgyis megbukik majd e kapcsolat.

De nem teljesült ez az ábránd, Annie és Duncan igenis jól bírták a távkapcsolatot, s miután a lány visszatért Edinburgh-ból, minden úgy folytatódott köztük, mintha mi sem történt volna. Mindennek a tetejébe Annie azzal sem teljesíti a szülői elvárásokat, hogy esze ágában sincs máshol élni, csak Pire-on. Hogy pusztán Duncan miatt, vagy sem, azt nem tudom. Mindenestre cseppet sem bánja, hogy immár jogi diplomájával a zsebében, ugyanúgy hajnalban kel és kompozik át Turner Island-re, mint a szülei, akik éppen ettől az életmódtól akarták megóvni. Mi több, most éppen azzal a fiúval készül házasságra lépni, akiben Mr. és Mrs. Brogaig mindennek az okát látják.

***

El sem hiszed, mi történt! Erre a legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni! De nem árulom el már rögtön az elején a nagy hírt, inkább elmesélek mindent szépen az elejéről.

Épp csak kiszaladtam egy percre, hogy friss virágot szedjek az egyik vázába, amikor valami nagyon furcsát láttam. A szemközti ház előtt egy nagy, sötét terepjáró állt meg. Szemmel láthatóan új és drága autó, ami nem mindennapos látvány errefelé. (Hiszen itt az emberek többségének még garázsa sincs, hogy abban egy kocsit helyezzen el, de minek is autó egy ilyen aprócska szigeten!) Kiszállt belőle egy fickó és bement a házba. Tudom, ez eddig nem olyan különös, de az a férfi szakasztott olyan volt, mint Sean Hobbes. Ha nem a saját szememmel látom, azt mondanám, ugyan, mit keresne erre Sean Hobbes? Összezavarodva botorkáltam hát vissza a házba, gondolván, biztosan csak új szomszéd költözött ide, MacLean-ék házába, aki félelmetesen hasonlít Sean Hobbes-ra. Alig vártam, hogy elmesélhessem Katie-nek:

- Te, én meg mernék rá esküdni, hogy Sean Hobbes-ot láttam az utca túloldalán. Káprázik a szemem, vagy mi? Mintha a hasonmása lett volna az a pasi!
- Miért ne lehetne ő maga Sean Hobbes? Elvégre járt már itt vagy négy-öt évvel ezelőtt – felelte szenvtelenül Katie.
- De akkor itt forgatták a Loch Fionn lovagjait. Minek jönne vissza ide minden ok nélkül?
- Miből gondolod, hogy nincsen rá oka? Te még nem hallottál olyanról, hogy egy filmnek néha a folytatását is megcsinálják? – kérdezte hűvösen Katie, egy pillanatra sem nézve fel a csavarók közül.
Idegesen kapkodtam levegő után. Meg kellett kapaszkodnom a falban, majd nagy nehezen elvonszoltam magam a legközelebbi székig. Megpróbáltam összeszedni minden bátorságomat és megkérdeztem:
- Ez… azt jelenti, hogy… ő is itt van… tudod… ő, Dennis Lleyton…?
- Mivel ő az egyik főszereplő, és emlékeim szerint Sir Coll, akit játszott, nem halt meg az első film végén, igen, ő is itt van. De ő lent lakik, Bobnál. Nincs elég szálláshely egy ekkora stáb számára egy ilyen apró szigeten, úgyhogy egy páran kiadták az üres szobáikat. MacLean-ék meg elutaztak a rokonaikhoz, így az egész házukat átengedték a filmeseknek. De a te istenített Dennis Lleyton-od az Istennek sem volt hajlandó olyan helyen megszállni, ahol csak szükségből, alkalmilag fogadnak vendégeket. Szemben még lakik pár srác, operatőrök, mindenféle asszisztensek meg effélék.

Mélyeket lélegeztem, hogy végre lenyugodjak és összeszedjem magam. Rendben, szóval a világ legtökéletesebb pasija itt van, Pire-on. Itt van, már ki tudja mióta és ki tudja még meddig. Alig páran laknak csak a szigeten, tehát elkerülhetetlen, hogy ne fussak össze vele valamikor. Talán már holnap. Vagy még ma. Uramisten, ha valaki akár csak pár órával ezelőtt azt mondja nekem, hogy találkozni fogsz Dennis Lleyton-nal, alighanem körberöhögöm. De várjunk csak egy pillanatot:

- Katie Rhiannon, te mégis mit képzeltél, hogy egy szót sem szóltál nekem erről?! – pattantam fel a székemről. - Pedig pontosan tudod, hogy ha valakinek, hát nekem igazán muszáj lett volna elmondanod!
- Na várjunk csak egy percet! – állt meg barátnőm keze a levegőben. - Ezek szerint nem te voltál az a lány, aki tavaly úgy búcsúzott, hogy: „Jaj, Katie, ha tudná az az átkozott Dennis Lleyton, hogy végül is neki köszönhetem a csodás nyaraimat! Hihetetlen, hogy csakis miatta képes voltam eljönni ide annak idején!” Egyesek – köztük én is – ezt valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy értelmeznék, hogy téged egy cseppet sem érdekel már ez a fickó. Egy pasi, akivel még sohasem találkoztál, maximum csak a filmvászonról mosolygott rád. Ugyan, ne nevettesd már ki magad!
- De… én… nekem tudnom kellett volna… - motyogtam inkább már csak úgy, magamnak, miközben visszarogytam a székre.
- Ugyan Flora, mi változott volna, ha tudod?! Talán másképp pakolod össze a bőröndödet? Csak azért nem mondtam el, mert tudtam, hogy akkor hátrahagytál volna csapot-papot, és rohantál volna ide. A vizsgádnak pedig annyi lett volna. Neked az volt a dolgod, hogy tanulj. Hogy Londonban állj helyt. Bőven ráérsz csak mostantól Dennis Lleyton-ról álmodozni.
- Legalább akkor mondhattad volna, amikor megérkeztem!
- Elfelejtettem.

Hát persze. Gondolhattam volna, hogy Katie-nél valahol a fontossági sorrend legalján állhat csak egy olyan esemény, hogy mozifilmet forgatnak a szomszédban. De senki más se szólt. Mr. MacBrayne is a macskákkal jött meg azzal a hallal vagy mivel, de erről természetesen egy szót sem ejtett!
Jellemző, Pire, igazán jellemző!

- És miért nem láttam még eddig egyetlen jelét sem a forgatásnak? – kérdeztem a földet bámulva. – Azért csak észrevenném, ha egy egész stáb sürgölődne egy ilyen pici szigeten, nem?
- Még tegnapelőtt átmentek Turner Island-re, nekünk ugyanis nincs kastélyunk, ami kell nekik pár jelenethez. Az a pár kő fenn a hegyen nem volt elég nekik. De ne aggódj, ma este visszajönnek. Holnaptól már megint itt dolgoznak majd.

Nem aggódom, persze, miért is kellene aggódnom?! Elvégre csak néhány világsztár állomásozik a szemben lévő házban. Meg az egész szigeten. Akárhová is megyek, minduntalan belebotlom majd egybe. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogyan lehet az, hogy nekem senki sem szólt egyetlen szót sem a dologról! Most már úgyis mindegy.
Viszont az korántsem mindegy, hogy hogyan is fogom lereagálni, ha találkozom Dennis Lleyton-nal. Elvégre a puszta hírtől is majd’ szívinfarktust kaptam az imént. De melyik lány lenne képes laza hetvenes pulzussal kibírni, ha látna egy ilyen csodálatos, fantasztikus, egyszerűen leírhatatlan fickót? Szép, mondhatom, úgy látszik, még mindig nem nőtt be a fejem lágya, és odáig meg vissza vagyok egy olyan férfitől, akit még soha nem láttam a valóságban. Lehet, hogy igazából csak egy kis töpörtyű. Vagy az intelligenciája valahol a Mariana-árok szintjén áll. Esetleg bűnronda, csak a sminkesek meg a számítógépes effektek miatt hiszi a világ, hogy olyan veszettül jóképű.

De mit is hordok én itt össze?! Hiszen van vagy százkilencven centi, hallgatott pár szemesztert a jogon és a paparazzók biztos nem visznek magukkal sminkest a lesifotókhoz… ajjaj, attól tartok, Katie-nek igaza van! Nekem nem szabadna ezeket tudnom már róla! El kellett volna felejtenem a kedvenc filmjével, könyvével, kajájával, zenéjével együtt! Remek, ez egyszerűen fantasztikus! Miért nem tud közömbös lenni számomra ez a pasi?! Miért kell nekem olyasvalakit imádnom, akit valójában egyáltalán nem is ismerek?! Ez az egész nevetséges, nem is, inkább én vagyok nevetséges! Sőt, szörnyű, továbbmegyek: szánalmas. Igen, ez a legjobb szó: szánalmas vagyok!

Persze tudom a dolog magyarázatát. Rém egyszerű, de inkább el sem mondom, mert szégyellem magam miatta. Ám gondolom, biztos kifúrja az oldaladat a kíváncsiság, meg aztán mégis könnyebb, mintha szemtől-szembe kellene megmondanom. Nem másról van itt szó, mint a magányos-vagyok-ezért-álomvilágba-menekülök-szindrómáról. Azon belül is ez a nem-találtam-még-meg-a-tökéletes-pasit-szóval-kreálok-egyet-magamnak-alcsoportba sorolható. Persze te most vigyorogsz, Katie meg egyenesen megrökönyödne, hogy na látod, mondtam én neked, a sok álmodozás nem vezet sehová. És tudod mit? Igaza lenne. Én is tudom, hogy így van.

Tudom, hogy alkottam magamnak egy kifogástalan álomképet, és mivel azt hiszem, hogy ő a valóságban is létezik, még távolabb kerül tőlem a jelen, mert a kettő között óriási a különbség, és hülye lennék elfogadni egy valós pasit, akinek igenis vannak problémái meg hibái, amikor nekem ott van az én fiktív tökélyem.

De nincs ott! Istenem, fel kellene már végre fognom, hogy hamis ábrándokat kergetek, meg kellene tanulnom a jelenben élni, le kellene szállnom a földre.

Tudom – de ott fenn, a fellegek között, ahol minden rózsaszínű, jobb, sokkal jobb…