9. fejezet

Gondolom, szeretnéd tudni, mi is történt tegnap este, amikor összeeresztettem Katie-t és Sean-t. Alapjában véve jól szórakoztunk, és természetesen igazam lett: Katie megkedvelte Sean-t. Ennek két oka van: egyrészt Sean remek emberismerő, így hamar rájött, hogy némi kedveskedéssel (na jó, őszinte leszek: hízelgéssel) könnyen belophatja magát az én barátnőm szívébe. Bár minden bizonnyal azért a csokor virág se jött rosszul, amit erősítésként magával hozott. Másrészt pedig Katie meggyőződött róla, hogy Sean nagyon is megfelelő társaság számomra, a vacsora végén még meg is köszönte neki, hogy vigyáz rám. Persze nem igazán örültem neki, hogy így a fejem fölött beszélgettek rólam a „felnőttek”.

Azért volt pár kínos pillanat. Pontosabban olyan esetek, amik hármunk közül csak nekem voltak kellemetlenek. Katie teremtette őket, Sean meg észre sem vette őket – hál’ Istennek. Drága barátnőm ugyanis a fejébe vette, hogy végleg kiábrándít Dennis Lleyton-ból, pedig azt hiszem erre már semmi szükségem sem volt. A kiábrándulás tudniillik megtörtént, vagy legalábbis már folyamatban van, köszönhetően Sean elejtett megjegyzéseinek.

Miközben a forgatásról beszélgettünk, Katie két falat hús között nyíltan megkérdezte, hogy Dennis Lleyton vajon elégedett-e a szállásával. Sean elmosolyodott és rámkacsintott – korábban ugyanis már meséltem neki, hogy kollégája finnyáskodása bizony alaposan megsértette a pire-iak büszkeségét.

- Őszintén szólva, fogalmam sincs, mi a véleménye Dennis-nek Bob fogadójáról. Nem szoktam vele erről társalogni. Az igazság az, hogy egyáltalán nem szoktam vele társalogni.
- Talán olyan kiállhatatlan egy alak? – kortyolt a borába Katie elégedetten, mintha pontosan azt hallotta volna, amire számított.
- Nem kedvelem, annyi szent. Tudja, ő egy önző, beképzelt fickó. Biztosan megrészegítette a siker, vagy tudom is én. Megvesznek érte a lányok, ő meg persze roppantul élvezi és kihasználja a helyzetet. Bár szerintem, ha jobban ismernék, közel nem rajonganának érte ennyire.

Katie jelentőségteljesen rámnézett, a tekintetével üzenve: na látod? Én meg persze azonnal elvörösödtem. Hát nem túl hízelgő leírás, igaz? Ráadásul hitelesnek kell tartanom, hiszen Sean-nak fogalma sincs, hogy engem miféle szálak kötnek Dennis Lleyton-hoz, bármily ostoba módon szövődött, lehetetlen szálak is ezek, meg aztán neki igazán nem fűződik semmi érdeke sem a dologhoz.

Tulajdonképpen többször már nem is merült fel Dennis Lleyton neve, egész este másról folyt az egyébiránt kellemes beszélgetés – a családtól kezdve Pire-ig gyakorlatilag minden szóba került.

A történtek után tényleg nem lesz majd nehéz felhagyni az álmodozással Dennis Lleyton-ról. Mindenesetre nagy eredménye volt a tegnapnak Katie és Sean összeismertetése. Most már nem lesz több Mr. Hobbes, csak szimplán Sean. Nem lesz több harag és keserűség, ha vele találkozom, csak szelíd tudomásulvétel.

***

Mr. MacBrayne, aki maga is kedvelte Sean-t, csakúgy, mint szinte mindenki Pire-on, mert annak ellenére, hogy végső soron ő is csak egy volt az alávaló filmesek közül, közvetlensége miatt mégsem vették őt egy kalap alá velük, szóval Mr. MacBrayne meghívott minket ma délelőtt egy kis horgászásra egy eldugott, apró öbölbe, a sziget túlsó felén. Gyalog sétáltunk el Athar Monadh lába alá, kezünkben vödörrel, vállunkon horgászbottal. Nyomunkban ott ugrándozott vidáman Mr. MacBrayne picike kutyusa, Boccaccio. A vidám kis ebbel madarat lehetett volna fogatni, olyan boldog volt, hogy elkísérhet bennünket e túrára. Hol előre szaladt, hogy elsőként pillanthassa meg a kilátást a következő kanyaron túl, vagy megszagoljon egy mérföldkövet, vagy valami hasonlót, hol meg visszarohant hozzánk, hogy víg csaholás közepette számoljon be nekünk a látottakról s a szaglottakról.

Csodálatos szeglete volt ez a partszakasz Pire-nak. A fehér homokból helyenként kisebb-nagyobb szürke sziklák bukkantak elő, melyeken jó móka volt átbukdácsolni és csillogó kagylókat keresgélni a repedéseik között. A szinte messziről világító föveny aztán a türkizkék vízbe veszett, az pedig mind sötétebbre váltott, ahogy egyre messzebbre vándorolt a tekintet. Ismét az a látvány fogadott bennünket, amely később elkísér az ősz, a tél, meg a tavasz folyamán: a tenger kékje mintha a tükörképe lett volna az égnek, s a habos felhők a fodros hullámokat hivatottak idézni. Ó, mennyire jó megkapaszkodni ebben a képben a köd vagy a fagy kellős közepén! Mennyi kitartást és erőt képes ez nyújtani a legnyomorúságosabb napokon, amikor az embernek felkelni sincs kedve, nemhogy kilépni az utcára. Még egy nappal közelebb vagy hozzám – súgja ilyenkor a fülembe Pire tengere, hegye vagy ege. S milyen könnyű ekkor elmosolyodni már, és szinte dalolva eltölteni azt a szürke napot!

A terv szerint a férfiak feladata lett a halászat, az enyém meg az ebéd elkészítése – ó, áldott patriarchátus! Már csak pár sziklán kellett átverekednünk magunkat és lassan meg is érkeztünk. Sean-nal elégedetten vettük észre, hogy az öreg is ugyanazzal a boldog ámulattal járja be tekintetével az elénk táruló látványt, mint mi, pedig ő már több ezerszer látta. Jóleső érzéssel töltött el, hogy szemmel láthatóan ezzel sohasem lehet betelni.

Valahogy olyan idilli volt, ahogy ő és Sean eltársalogtak horgászgatás közben mindenféle hétköznapi dologról: az időjárástól kezdve a kertészkedésen át a halakig mindenről szót ejtettek. Mosolyogva néztem őket, miközben Boccaccio az ölemben pihent. Valószínűleg ez lehet az az élet, amiért Sean hátat fordítana a filmezésnek és egész eddigi életének. És ez lenne az az élet, amely az én célom is egyben. Egy nyugodt, békés, ráérős lét egy ilyen csodálatos, Isten háta mögötti helyen.

Később tüzet raktam a parton és megsütöttem a halacskákat, amiket fogtak. Váratlanul Sean odalépett hozzám, de nem szólt semmit. Mintha mondani akart volna valamit, de vagy nem tudta, hogyan is fogjon hozzá, vagy egyszerűen nem döntötte el, mondja-e egyáltalán vagy sem. Némi várakozás után arra a merész elhatározásra jutottam, hogy akkor majd én tárom elé mindazt, ami már napok óta komoly töprengésre késztetett, de eleddig még nem volt bátorságom előállni vele. Néhány pillanatnyi habozás után hirtelen feléfordultam:
- Tudod, már egy jó ideje az jár a fejemben, amit az első este mondtál nekem, mielőtt a pub-ba értünk volna.

Sean nagyot sóhajtott, és ebből világosan láttam, hogy alighanem okozott már neki pár álmatlan éjszakát a dolog. Talán éppen ezen járt az esze az imént is, amikor odajött hozzám. Kérdőn rámnézett, várva a véleményemet.
- Nos… szerintem meg kellene próbálnod.
- Mármint a filmezés nélküli életet?
- Igen. És amennyit eddig hallottam a feleségedről meg a gyerekeidről, azt hiszem ők is ezt szeretnék, hát még ha elhoznád őket ide… Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy muszáj itt élned – tettem gyorsan hozzá. – De figyeltelek az előbb, és azt hiszem, te így lennél a legboldogabb. Úgy gondolom, kerestél már annyi pénzt, hogy megengedhesd magadnak, hogy abbahagyd, vagy nem? – nevettem rá pajkosan.
- De – vigyorgott.
- Nincs okod rá tehát, hogy azt csináld, ami már nem okoz örömöt neked. Önmagad számára te kell, hogy a legfontosabb légy. Meg azok, akik a legközelebb állnak hozzád. Akik igazán szeretnek, azt kívánják, hogy boldog légy, ha tehát úgy cselekszel, ahogyan neked jó, akkor ezzel egyszerre szerzel örömet nekik és önmagadnak. A saját ábrándjaid, vágyaid követése nem önzés, de ha mégis, hát légy önző!

Sean a messzi távolba tekintve merengett a hallottakon.
- Senkinek sem lenne jó, ha életed végén visszapillantva elkeserednél, hogy mennyi megvalósítatlan álmot hagytál hátra… Nem is tudod, mennyire irigylésre méltó helyzetben vagy – folytattam. – Azt teheted, amit igazán szeretnél, hisz’ megengedheted magadnak. És azoknak az akarata, akik fontosak számodra, megegyezik a te akaratoddal.

Sean nem felelt semmit, csak továbbra is a távolba meredt. Hosszú percekig álltunk így csöndben, én pedig már vagy tucatszor átkoztam magam, amiért kinyitottam a számat. Hallgatnom kellett volna. Kevés sikerrel próbáltam magam meggyőzni, hogy a barátság kívánta így, az egymásnak fogadott őszinteség.

Mr. MacBrayne megindult felénk, hogy megsürgesse az ebédet. Már csak pár lépésnyire volt tőlünk, amikor Sean a szemembe nézett:
- Igazad van, Flora. Délután beszélek a feleségemmel.

Ebéd után szedelődzködni kezdtünk, Sean láthatólag igencsak türelmetlenül tette ezt. Mr. MacBrayne-nel persze ugyanolyan kedélyesen beszélgetett, mint addig. Csodáltam, mennyire jól el tudta titkolni, hogy életének alighanem legsúlyosabb döntését hozza meg éppen. Én nem kaptam már tőle többet egy-két szónál, meg némi udvariasságnál és ezúttal nem jött meghívás estére sem. Persze tökéletesen megértettem, hogy most nem én vagyok a legfontosabb.

***

Tudom, hogy legutóbb éppen azt fejtegettem, hogy már kezdem elfelejteni Dennis Lleyton-t, s hogy az életem bizony nagyon is rendben van nélküle. De ma este minden megváltozott. Minden, és ezt muszáj volt még idebiggyesztenem a levél végére.

Említettem, hogy Sean ma estére „ejtett”, érthető okokból persze. Katie valami marhaságot néz éppen a televízióban, én meg megfulladok itt. Ki kellene mennem, hogy érezzem Pire-t, érezzem, hogy itt van az az élet, amire annyira vágytam, ami mindig a boldogság tudatával volt egyenlő számomra. De azt hiszem ma este ez nem elég. Amiről úgy gondoltam, tökéletesen elegendő és megfelelő lesz számomra, ma este nem tud az lenni. Pontosan azt érzem, amiről már Sean-nak is meséltem régebben: elhagyatott magányt és ürességet. Hiába próbálom Katie-t rávenni, hogy járjon velem egyet. Pedig tényleg elveszek itt. Sírni tudnék.

Nekem kell ő. Tényleg. Őrjítő a tudat, hogy itt van a közelemben, alig pár percnyi sétára innen és nem velem. Én szeretem, és lehet, hogy tényleg nem őt, hanem csak azt, akit ő megtestesít számomra, de nekem az a valaki vagy valami kell. Szükségem van rá, mint a levegőre. És a világon a legelkeserítőbb tudni, hogy nincs. Itt van, közelebb hozzám, mint bármikor, és én mit teszek? Csak ülök itthon, a szobámban és fuldoklom. A saját nyomorúságomban, a bánatomban, az életemben.

Ki kell innen mennem.