6. fejezet

Már vagy egy hete, hogy legutóbbi levelemet küldtem, azóta a napjaim igencsak egyformán telnek. Bár ez cseppet sem jelenti azt, hogy unalmasan, sőt! Ugyanis szinte minden időmet Sean-nal töltöm. Pontosabban azt az időt, amikor ő éppen nem forgat és ráér. Katie panaszkodik is állandóan, hogy őt meg épp ezért mennyire hanyagolom.

- Akár át is költözhetnél MacLean-ékhez. Én se látnálak kevesebbet, mint most, te meg még többet lehetnél együtt Mr. Hobbes-szal – fakadt ki ma reggel is.
Igen, ő csak Mr. Hobbes-nak szólítja Sean-t, félreérthetetlenül a tudomásomra hozva, mennyire nem kedveli. Pedig Sean-nak alighanem az az egyetlen bűne, hogy barátkozni merészel velem és így túl sok időmet rabolja el Katie-től. Mert hiszen nemigen ítélheti meg más alapján, mivel még sohasem találkozott vele.

- Ó, Katie, butaságokat beszélsz – nyújtottam át neki egy pirítóst mosolyogva. – Nem tudom, miért zavar, hogy jóban vagyok Sean-nal. Ha jobban ismernéd, helyesbítek: ha ismernéd egyáltalán, nem neheztelnél rá ennyire. De ha szeretnéd, reggeli után itthon maradok veled, és lemondom a találkát vele.
- Micsoda, hát ma is vele töltöd a napot? Nem volt elég a tegnap meg a tegnapelőtt meg az azelőtt…?
- Tegnapelőtt nem is láttam – feleltem immár kissé nyersebb hangon.
- Tudod, hogy értem, Flora.
- Persze, hogy tudom. Féltékeny vagy.
- Beszélsz ostobaságokat! – kiáltotta Katie. – Véleményem szerint Mr. Hobbes-nak a helyzetében jobban kellene ügyelnie a hírnevére. Az emberek hamarosan beszélni fogják, hogy ti sülve-főve együtt vagytok. Ő meg nem elég, hogy családos ember, de a világ minden lépéséről tudni akar. Kész szerencse, hogy Pire-ról a forgatás idejére kitiltották az újságírókat. De az ilyesmi még így is kiszivároghat.

Tudtam, hogy Katie-nek igaza van. Azt persze nem hittem, hogy csupán ezért idegesíti a barátságom Sean-nal, de kétségtelenül nem lenne jó, ha a híre kijutna Pire-ról.
- És ha már ő nem ügyel erre, márpedig úgy látom, hogy nem – tette hozzá Katie a teája felett –, akkor neked kell. Az ő érdekében persze.
- Igazság szerint erre még nem is gondoltam. Látod Katie, mire is mennék én nélküled – mosolyogtam rá hízelegve, ami meg is tette a hatását: végre ő is elmosolyodott. – Éppen ezért az lenne a legokosabb, ha meghívnánk Sean-t vacsorára. Mit szólsz a holnaphoz? Majd én főzök, neked nem kell semmit sem tenned, csak megjelenned az ebédlőben, mondjuk hétkor.

Katie szinte kiejtette a kezéből a csészét, úgy meglepődött. Erre a fordulatra aztán nem számított. Valószínűleg épp roppant erőfeszítések árán önuralmat kényszerítve magára a szavakat formálta a gondolataiban, amelyekkel kellően higgadt hangon hozhatja a tudomásomra, hogy már megint valami őrültséget eszeltem ki, ám én, hogy ezt megelőzzem, máris próbáltam reagálni a még ki sem mondott érvekre.

- Ha meghívom Sean-t, azzal két legyet ütök egy csapásra: ti ketten összeismerkedtek, utána nem lesz többé egy rossz szavad sem rá, higgy nekem. Másrészt pedig elkerülhetem, hogy kettőnkről bárki is suttogjon: ha hármasban találkozunk, nem adunk semmi okot a pletykára.

Nem úgy tűnt, mintha ezzel teljesen meggyőztem volna Katie-t, de nem szólt semmit, ebből pedig arra következtettem, hogy közel a győzelem.
- Rengeteget meséltem már rólad Sean-nak, maga mondta tegnap, hogy már alig várja, hogy megismerjen – dobtam be az utolsó érvemet, miközben felálltam, hogy leszedjem az asztalt.
- Igazán? – mosolyodott el Katie.
Nyertem! – de a biztonság kedvéért elmosogattam.

***

Mindezt azért írtam le neked, mert épp az imént történt. De bizonyára szeretnéd tudni, hogy milyen is volt az az említett hét, amely miatt Katie-t ki kellett engesztelnem.

Nos, azt a bizonyos estét a pub-ban még több hasonló is követte. Nem, Dennis Lleyton egyiken sem volt ott, őt azóta sem láttam. Hiszen épp én mondtam, hogy olyan picike ez a sziget, lehetetlen elkerülni a találkozást, nem? Tudom, de az igazság az, hogy én magam éppenséggel nem törekedtem rá, hogy összefussak vele. Egyrészt, mert tökéletesen elégedett voltam Sean társaságával, másrészt pedig pont ő semmi jót nem mondott róla. Én meg nem is nagyon kérdezősködtem, mert nem akartam neki elárulni, hogy miatta jöttem ide – valljuk be, nem nevezhető ez épp a legnemesebb célnak –, és különben sem akartam róla csak rosszat hallani: nem igazán jó érzés, ha az álompasiról kiderül, hogy mégsem egy álom, meg aztán már nem is nagyon érdekelt. Éppen úgy, mielőtt megtudtam volna, hogy itt van.

Még aznap este, hazafelé tartva a pub-ból Sean-nal, meg pár sráccal, akikkel együtt lakott a szemközti házban, megkért, hogy találkozzunk másnap délután. Így aztán hatalmas sétát tettünk a szigeten. Hol a tengerpart homokján érkeztek szelíden a hullámok a lábunk elé, hol meg nagy morajjal csapódtak alattunk a szikláknak, melyek tetejéről néztük a messzi távolt. Néha sövényeken ugrottunk át, és mezőkön vágtattunk keresztül, hogy rövidítsük utunk, néha meg meredek dombokra kaptattunk fel, hogy a lehető legszebb kilátást élvezhessük.
- Ez a sziget maga a paradicsom! – kiáltotta Sean, amint felért Pire legmagasabb pontjára, Athar Monadh-ra.

Valóban, ember mást nem mondhat, ha ide jön. Előttünk, mint egy végtelen kék mező, hullámzott a tenger, felette tükörképe világosabb változatban: az ég. Semmi, még egy sirály sem zavarta meg a látványt, amelyet csodálva szabadon szárnyalhat a lélek. Sean is, feledve minden gondját, lerakva válláról minden terhet, állt ott nevetve, de egy szót sem szólva. Hosszú percekig hagyta magát lenyűgözni a természet által, majd hátrafordult, látni akarván a panoráma többi részét is. Követtem tekintetét, és szemem előtt kisebb-nagyobb szigetek tűntek fel: mintha Llyr, a tenger ura valami furcsa szeszélytől vezérelten zöld gyöngyökből fűzött láncot viselt volna. Egy darabig elnézegettem Turner Island kastélyát, ami a filmeseket nemrég odavonzotta, majd tekintetem visszasiklott Pire partjaihoz: ekkor vettem észre, hogy a sziget túlsó végén, a falutól a lehető legtávolabb, éppen folyik a forgatás. Rengeteg ember sürgölődött, de hiába kereste szemem szinte akaratlanul is Dennis Lleyton-t, nem találta. Ám nem is nézegethettem tovább a völgybéli felfordulást, mert Sean megszólalt a hátam mögött:
- Majdhogynem vétek megzavarni ezt a harmóniát efféle ostobasággal – pillantott le a forgatásra.

Ez aztán kedvező alkalom lett volna, hogy felhozzam a tegnap esti témát, de nem volt hozzá merszem. Majd mesél, ha akar, bár ez a megjegyzése igencsak sokatmondó volt. Leült egy lapos, nagy kőre, ám a végtelen, és nem a többi sziget meg a völgy felé fordulva, tovább csodálva a tájat.

- Igazán sajnálom, hogy a múltkor még nem voltál itt, hogy megmutasd a szigetet – mondta.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy akkor egyáltalán nem sétálgattál Pire-on? – kérdeztem, cseppet sem leplezve megdöbbenésemet.
- Hát nem – mosolygott Sean szégyenkezve. – Nem vagyok rá büszke, de akkoriban csak az érdekelt, hogy mielőbb túl essek a forgatáson, és mehessek haza a feleségemhez. Ne nézz már ilyen megvetően, Flora, meg kell értened, akkoriban vártuk az első gyermekünket. Két nappal az után, hogy hazaértem, meg is született, kész szerencse, hogy megvárt a srác… Kíváncsi vagyok, vajon az embereket ugyanígy megérintette-e ez a látvány mondjuk száz vagy akár ezer évvel ezelőtt? – kérdezte elgondolkodva.

- Szeretném hinni, hogy mindenkit teljesen lenyűgöz ez a vidék, akár itt él, akár csak átutazóban jár erre. Engem sokszor csak a pire-i nyár reménye éltet a szörnyű őszi meg téli napokon. Bár Katie mindig mondja, hogy akkor közel sem nyújt ilyen vonzó képet e táj. De úgysem tudja elvenni a kedvem Pire-tól! – nevettem. – Megszerzem azt az átkozott diplomát, és viszlát, London! Helló, Pire!
- Öröm látni a lelkesedésed. Mindenkinek kell valami menedék a világ elől. Nekem ott vannak a gyerekeim, neked Pire. Remélem, valóra tudod majd váltani az álmaidat, Flora. Sose mondj le róluk – nézett komolyan a szemembe. Egészen megijedtem a hangjától. Valószínűleg láthatta is rajtam, mert vidámabb témára váltva folytatta: - A pire-iak igencsak zokon vették, hogy Turner Island-en vettünk fel pár jelenetet, amihez kellett egy régi vár. Azt mondják, az nekik is van, igazán nem kellett volna átköltöznünk emiatt napokra. Én viszont nem látok itt semmiféle kastélyt – pillantott körbe.

- Valójában néhány kő maradt csak belőle, az egyiken épp most üldögélsz – vigyorogtam. – A régészek szerint állt itt valaha egy erődféleség, de nem sok mindent lehet róla tudni. Mindenestre van egy legenda…
- Mindjárt gondoltam – nevetett. – Biztosra veszem, hogy te pontosan ismered is! Gyerünk, meséld el!
- Még az első ittlétem alkalmával volt szerencsém megtudni a helybéli öregektől, hogy valaha, talán már vagy kétezer évvel ezelőtt, egy büszke vár állott itt, szigorúan őrködve a tenger e szegletének békéje felett. Apja halála után egy fiatal, természetesen okos és persze nagylelkű trónörökösre maradt a környező szigetek irányítása, akinek székhelye ezen vár volt. Az új uralkodóról azt beszélték, szemében a tenger lelke lakozott: kéken ragyogott, ha jókedvű volt, de szürkén tombolt, ha gondok viharfelhői gyülekeztek feje fölött. A király koronázása után nem sokkal egy tündérlányt vett feleségül, méghozzá a tündérkirálynő legeslegszebb leányát. Haja olyan volt, akár az arany, zöld szemében a smaragd erdők és mezők csillogtak. A nép nagyon szerette őket, és ők valóban minden itt lakóra gyermekükként gondoltak – talán azért is, mert nekik maguknak nem volt saját gyermekük… Egy napon ellenséges törzs támadta meg az egyik közeli szigetet, és a király, aki annyi sikeres hadjáratot vezetett már, most is győzelmet aratott. Ámde távolléte alatt feleségét valamilyen ismeretlen kór támadta meg és meghalt, mielőtt ura visszatért volna. A férj szíve majd’ meghasadt bánatában, de összeszedte erejét, és a továbbiakban egyedül kormányozta a birodalmat. Aztán évekkel később, egy csata során súlyos sebet kapott, és sokáig feküdt öntudatlanul a várkastély egyik pompázatos szobájában, mialatt minden alattvalója az életéért aggódott. Aztán egy ködös hajnalon, úgy beszélik, megjelent a szobában a felesége: gyönyörű fehér ruhát viselt, melyet át- meg átszőttek aranyszálakkal, ő magán is csodálatos arany ékszerek csillogtak, de ami igazán különös, az az, hogy igen erős, természetfelettinek tűnő fehér fény ragyogta körül. Lassan odasétált férje ágyához, mosolyogva, tekintetét csak rá szegezve, mit sem törődve a helyiségben álló döbbent druidákkal. Mindeközben földöntúli muzsika hangzott, és egy ének a királyné hangján, aki azonban nem nyitotta ki száját, csak mosolygott. Az ősidőkbe vesző dal egy szerelmes asszony bánatát mesélte el, akinek kedvese egy távoli szigeten élt, így azon kesergett, hogy mivel nem tudja átúszni a tengert, és persze szárnyai sincsenek, hogy odarepülhessen, sosem találkozhat vele. Valószínűleg – mesélik az öregek – a tündérasszony is ezen szomorkodhatott a túlvilágon… Ám most, úgy tűnt, eljött az ideje, hogy a szerelmesek ismét együtt legyenek. Mert az asszony odalépett az ágyhoz, lehajolt és csókot lehelt férje homlokára. A druidák szerint ebben a pillanatban szállt el belőle a lélek. Azután a tündérfeleség köddé vált… És amikor a nagy király holttestét fáklyákkal szegélyezett csónakba helyezték, és útjára bocsátották a tengeren, a partra gyűlt nép látni vélte, amint a király felkel a csónakban és szemét az égre szegezi. Akkor a csillagok közül ismét megjelent a fényességes tündér, és kézen fogta urát. Visszapillantottak alattvalóikra és megígérték, hogy mindig vigyázni fogják lépteiket, és gondjukat viselik majd. Azzal kéz a kézben eltűntek a csillagok között…

- Nahát, filmvászonra illő történet! - mondta Sean néhány percnyi áhítatos hallgatás után. – De nem, túl híressé tenné Pire-t, és akkor oda lenne a varázsa! Már a múltkori filmmel is ezt kockáztattuk, mi lesz, ha ez is a mozikba kerül! Remélem, nem jut eszébe senkinek csak ezért idejönnie…

Mit mondhattam volna erre? Természetesen semmit. Hál’ Istennek, Sean nem vette észre, mint vörösödöm el. Hirtelen felálltam, és felkiáltottam:
- Késő van, ideje visszaindulnunk, különben Katie nem vár meg a vacsorával – azzal máris lépkedtem lefelé a hegyoldalon.
- Csodálatos ez a Pire, sosem jártam még ennél fantasztikusabb helyen – jegyezte meg csendesen, miközben követett.