1. fejezet

Egy álmodozó, két lábbal a föld felett járó lány kalandjai egy eldugott kis skót szigeten... egy felejthetetlen nyár története, ahogyan arról Flora a barátnőjének írt levelekben mesél...



Úgy tűnik, végre megérkezem. Látnod kellene, milyen gyönyörű Pire innen a fedélzetről. Mások odabent isszák a teájukat, esznek, meg beszélgetnek – ahelyett, hogy itt állnának és gyönyörködnének ebben a csodálatos látványban… Én persze már akkor elkezdtem élvezni az utat, amikor kifutott a komp a kikötőből néhány órával ezelőtt, sőt, már akkor, amikor elindulhattam Londonból.

Mert micsoda öröm volt meglátni az ismerős hajót, amely már hosszú évek óta szállítja az egy híján kétszáz utast és a tucatnyi autót Pire-ra. A drága jó, öreg Shillay, az én Kharónom, aki mindig örömmel megteszi azt a szívességet, hogy a hétköznapi szürkeségből szivárványos szigetemre repít. Tudtommal, nem is közlekedik nála kisebb hajó itt, a skót szárazföld és a szigetek között. Közlekedne, ha lenne olyan bárka. Mert a Pire-ra irányuló járatokhoz minden bizonnyal egy apróbb hajócska is bőven elegendő lenne, mert a Shillay gyomrát még sohasem töltötték meg a kocsik, fedélzetén pedig inkább csak lézengenek, semmint szoronganak az utasok.

A komptársaság valószínűleg a legnagyobb örömmel szüntetné meg ezt a járatot, ha tehetné. A rengeteg turista nélkül ugyanis – akik a többi nagyobb és szebb hajót megtöltik – a Shillay nem lehet túl jó befektetés. Erre feltehetően már ők is rég rájöttek, mert ez az egyetlen komp, amelyen nem hogy egy étterem, de még csak egy csöppnyi büfé sincs, így jó, ha az ember már előre tudja, hogy ha megéhezik vagy megszomjazik az út során, csak magára számíthat: és hoz magával néhány szendvicset, meg egy termosznyi forró teát vagy kávét, ami átmelegíti az embert a hideg, szeles tengeren. De a gyér forgalomnak köszönhető az is, hogy a Shillay vén falait nem torzítja számtalan reklámplakát, amik fogkrém, mosogatószer vagy netán rágógumi vásárlására buzdítanak, s amint az más hajókon tapasztalható.

De hogy miért is ennyire népszerűtlen Pire az utazók körében, azt magam sem tudom. Hiszen minden megvan itt, ami egy tökéletes nyaraláshoz kell: csend, nyugalom és béke. Bár meglehet, hogy ez csak az én ideális vakációm receptje. A csodaszép tengerről és az elbűvölő tájról most nem is szólok, egyrészt, mert azt sok más üdülőhely is tudja, másrészt pedig már jó előre le kell szögeznem, hogy ha megérkezem végre, olyannyira le leszek majd nyűgözve a sziget által, folyamatosan az itt töltendő három hónap alatt, hogy kizártnak tartom, hogy kapsz majd olyan levelet tőlem, amelyben ne áradoznék róla.

Ugyanakkor azt hiszem, Pire-nak éppen az a legnagyobb előnye, hogy ilyen felfedezetlen maradt mindmáig. Hiszen ha tobzódnának itt a turisták, akkor pont az a csend, nyugalom és béke veszne el innen, amelyet ma oly nagyra értékelek. Lehet, hogy ez furcsán hangzik egy egyetemista lány szájából, de kilenc hónap London egyhuzamban éppen elég mozgalmas és eseménydús ahhoz, hogy szükség legyen egy ilyen nyaralásra utána. Hogy azután újra feltöltődve vághassak neki az újabb menetnek.

Nem, nem szabadna siettetnem a kikötést. Talán nem véletlen, hogy órák hosszat tart az út. Talán kell ennyi idő ahhoz, hogy az ember áthangolódjon. Hogy felvehesse az a másfajta ritmust, amely szerint errefelé zajlanak a dolgok. Mert itt minden lassabb. Itt senki sem rohan, mégsem késik el senki soha. Itt mintha nem csupán az emberek lennének mások, akik nem kapkodják a lábukat, hanem ráérősen sétálgatnak, akárhová is tartanak, és mindig van idejük rá, hogy ne csupán egy sebtében odavetett „jó napot!”-tal tudassák a másikkal, hogy észrevették, hanem nyájasan kérdezősködjenek a hogyléte, a családja, sőt még a kertje után is. De itt mintha még a madarak is komótosabban szálldogálnának, mintha a fű is kényelmes lassúsággal növögetne, és mintha a tenger is nyugodtabban-öregesen hullámzana. Mintha az ember egy teljesen más világba érkezne. Szeretném azt hinni, hogy ez a normális.

Ó, Pire, én földi mennyországom! Hányszor adott erőt a tudat, hogy eljön ez a nap, és végre, valahára visszatérhetek ide, távol mindentől és mindenkitől – igaz, ez nem túl nehéz egy olyan szigeten, ahol alig néhány tucat ember él. Nincsenek túl sokan, akiket vonzana egy ilyen Isten háta mögötti hely, ahová órákig tart az út egy kimustrált komppal, és ahol mindössze egyetlen pub jelenti az összes szórakozási lehetőséget. Alighanem te is hamar ráunnál Pire-ra, hiszen mondogattad is mindig, mielőtt nekivágtam volna, hogy nem érted mit tudok én itt csinálni egész nyáron, ráadásul már negyedszerre. Hiába mutattam neked milliónyi képet, meséltem órákon át! Sebaj, ha a leveleim hatására sem változtatod majd meg a véleményedet, legközelebb elhozlak magammal, még ha hat lóval - akarom mondani, komppal – kell is idevontatnom majd téged!

El sem tudod képzelni, milyen boldog vagyok, amikor a szemem elé tárul ez a páratlan látvány! Még nem szállt fel a reggeli köd, épp csak sejteni lehet még csak a házakat, a kikötőt. De már látom Bob kocsmáját és igen, az ott már Katie háza!

Drága, drága Katie! Sosem tudom majd meghálálni neki, hogy mindig felajánlja, töltsem nála a nyarat. Amikor először jöttem ide, úgy volt, hogy Bobnál kapok szobát, de a második itteni napomon egy szerintem csak véletlenül erre tévedt, erősen dohányzó utazó óvatlansága miatt kigyulladt a ház. Katie megszánt és befogadott, pedig már azt hittem, haza kell mennem. Nagyon el voltam ám akkor keseredve, hogy mindössze ennyi volt az én nagy vakációm. És Katie nem fogadott el semmit cserébe, mint ahogyan azóta sem. Ezért hozok neki mindig annyi ajándékot, a kihagyott születésnapokra és karácsonyokra fogva a meglepetéseket.

Most már tisztán látom Pire-t, hiszen pillanatokon belül kikötünk. Látom a vörös és szürke háztetőket, a fehérre meszelt falakat és a szürke kőházakat is. A kőfallal védett kikötőben halászhajók és néhány kisebb ladik ringatózik. Amott éppen egy halász tér vissza a friss fogással. Odébb homokos föveny nyúlik le a vízhez, felette meredek domboldal magasodik. Ez már Athar Monadh lába, a sziget egyetlen hegyéé. A kaptató haragoszöldjét tarka virágok vidám csoportjai színesítik.

De már hallom is kedvenc „zajomat”, amely visszarántja tekintetemet a kikötő felé: sirályok keringőznek a víz felett, várva, hátha nekik is csurran-cseppen valami a halász zsákmányából. Vijjogásuk legfáradtabb útitársaimat is felébreszti.

Leggyönyörűségesebb hely széles e világon, Pire! Egyetlen, biztos kapaszkodómat jelenti e szigetecske, itt a haragos tenger közepén, távol a hétköznapok minden nyűgétől és bajától! Számomra ez a hely valóban olyan, mintha a mennyek egy darabja valamilyen véletlen baleset folytán ide, a tenger hideg vizébe pottyant volna. S a helyiek – legalábbis a többség – alighanem egyetértene velem ebben.

Persze már nem igazán tudok újat mondani neked Pire-ról meg az itteniekről, mert szerintem már mindent hallottál vagy ezerszer. Ám ez még korántsem jelenti azt, hogy ezzel ki is pipálhatnád ezt a valódi kis paradicsomot, ezt a földi édent, mindent a saját szemeddel kell, hogy láss! Hidd el, te is így rajonganál ezért a helyért, ha már csak egyszer is jártál volna itt.

Ó, én édes Pire-om! Feledem azt a szörnyű repteret, a vizsgákat, az egyetemet – minden baj oly távolinak tűnik egyszerre. Ó, bárcsak sosem érne véget a nyár! Bárcsak megállna az idő ebben a szent pillanatban! Állhatnék örökkön-örökké itt a hajón és csodálhatnám földöntúli boldogságban a szigetemet!

Muszáj mosolyognom, ha arra gondolok, miért is tévedtem ide először… Amikor olvastam egy cikkben, hogy itt forgatták kedvenc filmemet, a Loch Fionn lovagjai–t, egyből tudtam, hogy el kell jönnöm ide. Emlékszem, amíg nem jöttem ide, ügyet sem vetettem arra, hogy a főhősök, Dennis Lleyton és Sean Hobbes milyen csodálatos tájakon vágtáznak a paripáikon, meg hogy Sean Hobbes és egy feledhető kis kolléganője a hős lovagot meg a hercegnőt alakítva milyen lenyűgöző helyen tartották az esküvőjüket a film végén. Akkor még csak az lebegett a szemem előtt, hogy mindenképpen el kell jönnöm a helyre, ahol Dennis Lleyton hónapokat töltött!

Na mindegy, ma már úgysem érdekel, hogy ki mindenki járt már itt előttem, csak az, hogy én magam perceken belül kitehetem a lábam erre a fantasztikus szigetre. Kit érdekel Dennis Lleyton?! Engem ugyan nem! Engem csak és kizárólag Pire, édes kicsi Pire-om érdekel most…