10. fejezet

Egy valamire egész biztosan jó volt a tegnap este kínszenvedése. Rájöttem, hogy legalább saját magamat nem kellene becsapnom. Nincs annyira rendben az életem, mint ahogyan megpróbálom beállítani mások előtt és ahogyan magammal is próbálom elhitetni. Persze senkinek sem tökéletes az élete, én tudom, csak ez a területe speciel az én esetemben már régóta defektes. Nem tudom, mit kellene tennem, min kellene változtatnom, de alighanem az önsajnálat nem éppen a legmegfelelőbb eszköz, igaz? Talán nem kellene ennyit foglalkoznom vele, és akkor minden saját magától megoldódna – nyilván ez a tanácsod. De te is beláthatod, ez a kijelentés is a könnyű-azt-mondani-kategóriába tartozik. Csak azt nem értem, hogy ez az eset tehát kivétel lenne a „mindent lehet, csak akarni kell” című aranyszabály alól?

Most tényleg, mi lenne a helyes eljárás ebben az esetben? (De ráhúzhatod ezt a kérdést a te életed problémásabb fejezetére – mindenkinek van ilyen, ugye?) Görcsösen akarni kell, átlépni mindenkin önzőn, minden eszközt szentesíteni a magasztos cél érdekében, nem törődni mások érzéseivel, érdekeivel és véleményével, hanem sutba vágva józan észt, tanácsot és sugallatot végtelen egocentrizmusunkban feloldódva utat kellene törni a szemünk előtt lebegő álom felé? Vajon a nagy hadvezéreket, uralkodókat és politikusokat ez a viselkedés jellemzi? Csak így lehetne elérni emberi világunkban a csodálatra méltó karriert munka, család, emberi kapcsolatok vagy bármi más terén? Az én esetemben ez azt jelentheti, hogy féktelen rámenőséggel próbáljak „szerezni” magamnak egy pasit, akit aztán alaposan kihasználhatok és eldobhatok, amikor nekem úgy tetszik. Biztosan sokan teszik ezt, de én a magam részéről finoman szólva kifogásolhatónak tartom az ilyen életmódot. Szentimentalizmusnak hathat, de nem hiszem, hogy huzamosabb ideig figyelmen kívül tudnám hagyni azt, amitől ez a fajta stílus óva int: a másikat.

Persze az önzés biztosan sok szép élményhez segítene akkor is, ha ez másnak nincs igazán ínyére, de a vállamon ott ülne apró kisangyalkaként a Lelkiismeret. Nem akarom a megtestesült jóságot játszani, de valahogy nem lenne nyugodt az álmom, ha nap mint nap átgázolnék az embereken. Ugyanakkor, ha jobban belegondolok, lehet, hogy ez csupán neveltetés kérdése. A társadalom konvenciói alapján súlyos bűn kihagyni a számításaidból felebarátaidat. Valamilyen sokkhatás vagy pedig hosszú és alapos átalakulás eredményeképpen, azt hiszem, le tudnám vetkőzni e magatartásformát. Valószínűleg a társadalom szemében ezen állításom is szörnyűség, de úgy vélem, nagyon is igaz. Talán csak véletlen, hogy ebben az emberi közösségben éppen az az attitűd kívánatos, amely céljaként az evangéliumi „életformát” tartja. Talán egy másik galaxisban viszont azokat avatják szentté (bár ott biztosan nem így nevezik), akik a leginkább el tudják érni azt, amit akarnak, bármilyen áron.

Ám elképzelhető, hogy nem akarni kell. Hanem csendben szenvedni és tűrni. Kivárni a sorunkat, hátha egyszer hozzánk is beköszön a szerencse. Talán rajtunk kívül álló okokból történik velünk valami jó is, addig pedig kizárólag mások érdekeit szem előtt tartva szolgálnunk kell. Csupán legféltettebb álmainkban merhetünk akár csak reménykedni is. Hogy talán bekopog egyszer ajtónkon a szőke herceg fehér lovon, hogy előléptetnek, hogy nyerünk a lottón, és így tovább. S ha nem történik semmi ilyesmi, akkor sem érzünk csalódottságot. Vagy legalábbis nem mutatjuk. Ezt a mártír habitust van, aki szánalmasnak tartja, van, aki kihasználja, s van, aki csodálja. Mindenesetre nehezen kivitelezhető.

Vagy hinni kell. Nem összetévesztendő ez az akarással! Az akaratos azt mondja: meg akarom csinálni. A hívő meg ezt: meg tudom csinálni. Micsoda különbség! Hinni önmagadban, hogy neked is sikerülhet, te is lehetsz boldog, összejöhet minden, ami szép és jó, csak magabiztosság és önbizalom kérdése. Valószínűleg ez a legkecsegtetőbb út. Azonban ez sem könnyű. Aki híres, gazdag, hatalma van, vagy nagyon tud hinni önmagában, vagy nagy mázlista. De utóbbinak a továbbiakban is nagy szerencsére van szüksége, hogy megőrizze ezt a hírnevet, vagyont, hatalmat. Hosszú távon csak a magadba vetett hittel felvértezve lehet talpon maradni. Nos, ez nagyon jól hangzik, de az én esetemben nem igazán megoldható. A holnaptól nagyon sikeres (csinos, gazdag, népszerű, stb.) leszek – kezdetű mondatok eddig nemigen váltak be. Sok időre van még szükségem ahhoz, hogy megerősödjön a hitem. A jó eredmények mindenképpen segítenek. Ha egyszer jól teljesítesz az iskolában, elhiszed magadról, hogy okos vagy meg intelligens, és az is leszel. Ha elhiszed, hogy neked minden sikerül, akkor így is lesz.

Jól ismerem tehát a boldogság receptjét, láthatod. Mégis mint egy pogány évezredekkel ezelőtt: birtokomban van a Szent Grál, de mégsem tudok mihez kezdeni vele.

***

Sean elutazik.

Előveszem önző énemet és kijelentem: mondhatom, pont jókor jött elő ez a karrier-feladási dolog, épp hogy megismerkedek egy filmsztárral, az pár hét múlva faképnél hagy! Kellett nekem az álmok követéséről beszélgetnem vele! De a vállamon ülő kisangyal csendre int: igazán nem szép tőlem ilyesmiket gondolni.

Szóval a stáb alapos átszervezéssel – és jó adag bosszúsággal – elérte, hogy Sean-nak ne legyenek jelenetei a következő napokban, így hazautazhat a családjához megvitatni a dolgot. Felesége ugyanis személyesen és nem telefonon akarja ezt megtárgyalni vele. Jogos.

Katie ismét megsértődött. Ezúttal az a baj, hogy Sean hiányában nem érzem jól magam.
- Pedig az elmúlt években nagyon is megvoltál nélküle! – mondogatja.
Szegény Sean-t az a veszély fenyegeti, hogy visszazuhan a Mr. Hobbes-státuszba, hacsak nem kezdem el sürgősen jól érezni magam. Bár alig hiszem, hogy neki most emiatt fájna a feje. A saját érdekemben viszont nem ártana kiengesztelni barátnőmet. Ezért aztán elhatároztam, hogy holnapra szervezek egy kis kirándulást piknikkel Pire túloldalára. Csak mi ketten megyünk, Katie és én. Mikor elmeséltem neki, érzelem nélküli hangon közölte, hogy végül is mehetünk, ha nagyon akarom. Lefordítva: rajong az ötletért.

***

El sem hiszed, mi történt! Erre a legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni! De nem árulom el már rögtön az elején a nagy hírt, inkább elmesélek mindent szépen az elejéről.

Gondolom, most aztán jól összezavartalak! Hiszen kezdtem már pontosan e szavakkal levelet, még hetekkel ezelőtt, amikor arról számoltam be, hogyan találkoztam Sean-nal. Nos, a helyzet ezúttal is hasonló, csak más az illető. Találgathatsz, én bizony el nem árulom most rögtön! Mert akkor már nem is lennél kíváncsi a kiruccanásunkra Katie-vel, pedig az egész azzal kezdődött.

Bizonyára azt hiszed, Pire olyan pici, hogy én eleddig már minden szegletéről írtam neked és nem tudok újat mutatni. De tudok.

Katie kedvenc helyét kerestük fel, egy olyan részt a parton, amiről sokan úgy gondolják, van ennél szebb is a szigeten. De nem Katie számára. Az ő szíve csücske e hely. Azon az úton indultunk, ami kettészeli Pire-t, s egyúttal összeköti a földeket meg a mezőket. Hol egy szántóföldön lengedeztek az egyre kövérebb kalászok, hol meg tehenek vagy juhok legelésztek. E területeket az úttól és egymástól nem kerítések, hanem sűrű sövények választják el. Időnként egy-egy keskenyebb út ágazik le, egy farm felé vezetve. Imádom ezeket a farmokat: ugyanolyan kőházak sötét tetővel és hófehér ablakokkal-ajtókkal, mint a kikötőben, de általában sokkal nagyobbak, hiszen errefelé szinte mindennemű korlátozás nélkül terpeszkedhetnek. Mögöttük pedig még hatalmasabb épületek sorakoznak: istállók, raktárak, pajták és így tovább. Erre láthatóak a világ legszebb kertjei is: a ház körüli konyhakertek, amelynek ágyásaiban minden egyes zöldség bármely kiállítás díszére válna, míg az ablakok alatti virágok pedig alighanem akármelyik kertészt lenyűgöznék. Ezeket a tarka épületegyütteseket pedig lágyan ölelik körül a zöld legelők és az aranyló gabonatáblák.

Célunk elérése előtt az utolsó farm a Dunnet családé volt. Néhány barna falú, fehér ablakos, szürke tetős épületből áll a gazdaság. Előtte egy hatalmas, sövénnyel határolt legelőn tucatnyi tehén reggelizett, szemben harsány színű táblák terültek el egymás mellett. Az út két oldalán, gondolván az erre tévedő éhes vándorra, csupa ehető termésű fa és bokor nő. Dunnet-ék élete igazán mesébe illőnek tetszett számomra: Graham Dunnet úgy egy évtizeddel ezelőtt még ügyvédként kereste a kenyerét Glasgow-ban. A felesége, Marion egy reklámcégnél dolgozott. Mindketten hihetetlen pénzeket kerestek, fényűzően éltek: a trópusokon nyaraltak, partikat adtak és partikra jártak, naponta luxusétteremben vacsoráztak, sportkocsikkal indultak dolgozni és még sorolhatnám.

Aztán egyszer, amikor éppen hazafelé tartottak egy jamaicai vakációról, légörvénybe került a gépük, és ők mindketten azt hitték, hogy elérkezett a vég. E halál közeli élmény döbbentette rá őket arra, hogy mennyire nem úgy élnek, ahogyan azt korábban eltervezték. Rájöttek, hogy hiába szeretik a munkájukat, ha a napi tizenvalahány óra iroda mellett nincs idejük a családjukra, a barátaikra és legfőképpen egymásra. Gondoltak hát egy nagyot, és nekiláttak, hogy beteljesítsék kisgyerekkori álmukat: megvettek egy üresen álló, öreg tanyát Pire-on és Marion szüleivel együtt ideköltöztek. És igen, eladták a tágas, divatos, belvárosi lakást, a sportkocsikat, és az állatok miatt nem mennek nyaralni. Nem is kell. Az a csodálatos környezet, ami körülveszi a farmot, kárpótolja őket mindenért, sőt. Ma már három kis lurkó szaladgál a tyúkok között az udvaron, és Marion a konyhaablakból, Graham pedig egy traktor tetejéről integet nekünk, valahányszor elhaladunk a major mellett. Ami közös bennük, az az arcukról sugárzó boldogság. Ami engem is mindig eltölt, akárhányszor elsétálok erre, mert mindig megerősítést nyerek általuk, hogy igen, én is ezt szeretném megvalósítani, és hogy lám, másnak is sikerült, akkor nekem miért ne menne?

Ezúttal alig álltunk meg pár pillanatra, alig váltottunk pár szót az emberekkel az utunkba eső farmokon (és kaptunk újabb meg újabb csemegéket készülő piknikünkhöz). Kitartóan baktattunk célunk felé, s mivel Pire bármely sarka gyalogszerrel is igen hamar elérhető, már nem kellett sokat ballagnunk, mire nagyot sóhajtva megállapíthattuk: megérkeztünk!

Meg kell hagyni, igazán idilli Katie kedvenc helye. A tengerpart itt is éppoly csodálatos, mint akárhol másutt a szigeten, hiszen itt is fehéren világít a hívogató föveny, a kék ezer árnyalatában játszik a tenger, s a távolban smaragd mezők terülnek el, amerre csak a szem ellát. Különlegessé e helyet két dolog teszi: az a sziklacsík, amely ferdén, de így is jó messzire benyúlik a tengerbe, s tetején megfelelő otthonra bukkant a fű mellett nem egy tarka vadvirág. És ami összetéveszthetetlenül egyedivé teszi eme apró félszigetecskét, az a rajta álló pöttöm fehér házikó, harsányan nevető piros tetővel. Ebben a házban élt Katie apja, s ez további magyarázatot nem kívánó, jó ok arra, miért is ragaszkodik ő annyira e helyhez.

Azt hallottam a faluban, hogy Mr. Rhiannon az egyik legkiválóbb halász volt a szigeten. De valaki egyszer megvádolta, hogy nem is tud valójában halat fogni, csak csellel szerzi meg mástól a zsákmányt és rakja a saját hálójába. Úgy tudom, jó pár whisky után találta ezt mondani az az illető, mire Mr. Rhiannon kijelentette – ugyancsak néhány pohárka után –, hogy ő bizony bárhol a szigeten akármennyi halat fog. Ekkor jelölte ki számára ezt a helyet vádlója. Akkoriban ugyanis azt beszélték, hogy ebben az öbölben még soha emberfia nem látott egyetlenegy pikkelyes jószágot sem. Ő mégis eleget tett a kihívásnak, és nemsokára hatalmas zsákmánnyal tért vissza a faluba. A vádat persze visszavonták, de Mr. Rhiannon sosem tudta feledni, hogy nem bíztak meg a szavában. Ideköltözött hát, felépítette ezt a házat, s élete végéig itt halászott. Mindig ő fogta a legtöbb és legnagyobb halat a szigeten.

Katie gyakran eljön ide, előveszi apja horgászbotját, felül az egyik sziklára a hullámok fölött, s gondolkodik az élet nagy dolgain. Vagy legalábbis egy szót sem szól. Biztosan Mr. Rhiannon-ra gondol, akit annyira szeretett. Hiszen neki csak ő volt. És mégis, soha egy szóval sem ellenezte apja önkéntes remeteségét, sőt ő nyugtatgatta, hogy jól ellesz majd egyedül a családi házban.

Íme, egy újabb történet a pire-i legendáriumból, ami magyarázatot ad arra, miért hívják a helyiek Rhiannon-partnak ezt a helyet. És milyen fantasztikus egy olyan vidéken élni, ahol e legendák hősei köztünk járnak…