Karácsony

Adventi történetünk befejezésével szeretnék Nektek 

nagyon boldog karácsonyt kívánni!

Another Christmas day

Will come and go away

And I won’t leave you alone

I wanna go home

I’ve got to go home

Let me go home

I’m just too far from where you are

I wanna go home

Karácsony napján Maxine ott ült a tökéletes fája alatt és mosolyogva nézte a cicáját, amint az egy ajándék papír masniját pofozgatta. Szerette a karácsony reggeleket. Ilyenkor későn kelt, a hópelyhes pizsamájában ücsörgött vagy délig, forró csokit szürcsölt, miközben egyik aprósüteményt falta be a másik után reggeli gyanánt. Nem volt kedve kibontani a Richard bácsikája által ráhagyott pénzből saját magának vett ajándékokat, hiszen úgyis tudta, mi rejtőzött a csomagokban, és a rengeteg színes doboz gyönyörűen mutatott a fa alatt. Eddig csak a Gingernek szánt műegeret csomagolta ki, de úgy tűnt, a cicának jobban tetszettek a még kibontatlan ajándékok.

            Maxine úgy tervezte, később felöltözik, felnyalábolja a barátoknak szánt – az idén a szokásosnál jóval több és drágább – ajándékokat és felkerekedik egy kisebb körútra a környéken. De még bőven ráért. Hiszen a barátai most nyilván a saját családjukkal ültek a fa körül, aztán a rokonaikhoz mentek vendégségbe, vagy fogadták őket az otthonaikban. A lánynak egyelőre várnia kellett.

            Beleszippantott a bögréjéből áradó édes illatfelhőbe, és elmosolyodott, amikor meglátta, hogy a cicának csak sikerült kibontania egy ajándékot.

- Ginger, az nem a tied, hanem Nellé. Szerintem neki jobban fog állni ez a gyönyörű kék pulcsi, mint neked, nem gondolod?

            Maxine kényszerítette magát, hogy minden figyelmét a macskának szentelje, mielőtt az emlékei visszarepítették volna pár évvel korábbra, amikor az édesanyjával ünnepelt. Vagy még korábbra, amikor még a nagymamája is velük volt, és ő készítette neki a forró csokit ilyenkor. Azt azért nem tudta megállni, hogy az ablakon kipillantva a kövér hófelhőkre, meg ne jegyezze:

            - Azért, remélem, odafönt már kibékültetek Richard bácsival, nagyi. Köszönd meg neki a nevemben is, amiért ennyit segített.

            Maxine végignézett a picike lakásán. Időközben eldöntötte, hogy nem újítja fel, hanem kiköltözik. Úgy határozott, szerencsét próbál az óceán túlsó oldalán, Washingtonban. Ha már másképp nem lehet, hát utólag próbál megtudni ott mindent élt rokonairól, és közben beiratkozik egy egyetemre. Miért is maradna ebben a lyukban, ha egyszer odaát egy gyönyörű és óriási ház várja? Persze, ha valaki arra kérné, maradjon… De a lány gyorsan elhessegette a gondolatot. Azzal a valakivel olyanok voltak, mint a tűz és a víz, semmi értelme még csak gondolni rá.

            Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A lány riadtan rezzent össze. Ugyan ki lehetett az ilyenkor? Hát nem mindenki otthon ünnepelt?

            Maxine feltápászkodott, és kezében a bögréjével, nyomában a cicájával az ajtóhoz ment. Akkor sem döbbent volna meg jobban, ha egyenesen egy karácsonyi angyal állt volna a küszöbén.

            - Boldog karácsonyt, Maxine! – köszöntötte Luke széles, mosollyal, sugárzó arccal. Elegáns volt, mint mindig, de kabátja alatt ezúttal nem öltönyt, hanem egy bizonyára méregdrága pulóvert viselt az inge fölött. Még nyakkendőt sem kötött. De nem ez volt a legfeltűnőbb rajta. Hanem hogy olyan frissnek tűnt, mint aki vagy száz évet aludt, és boldognak, végtelenül boldognak.

            - Mit csinálsz itt, Luke? Mi történt?– kérdezte Maxine ahelyett, hogy viszonozta volna a jókívánságot.

            A férfi jókedvűen végigmérte a lányt. Pizsamájában, szanaszét álló, borzas hajával és a kezében gőzölgő forró csokival úgy festett, mint aki épp most kelt fel. Luke figyelmét nem kerülték el a Maxine arcán éppen felszáradt könnycsíkok, és a pillanat törtészére szomorúság suhant át az arcán. De elhatározta, hogy nem vigasztalni fogja a lányt, hanem átragasztja rá frissen szerzett boldogságát, hogy ne is gondoljon a múlt fájó emlékeire.

            - Megfogadtam a tanácsodat, Maxine – közölte, és megkerülve a lányt, belépett a lakásba. Megállt a kis karácsonyfa előtt, és alaposan megcsodálta az antik, nyilvánvalóan családi örökségnek számító díszeket. Amikor pedig megérezte, hogy a vörös cica ezúttal az ő lábánál dorombolt, lehajolt, felvette és a füle tövét vakargatva nézegetett tovább a lakásban.

            - Kifejtenéd bővebben? – kérdezte értetlenül Maxine, aki időközben előkeresett egy vastag kardigánt, és miután felvette, lekuporodott az egyik fotelba.

            Luke letörölhetetlennek tűnő vigyorával hozzáfordult. Aztán elkomolyodott.

            - Miután a múltkor beszélgettünk, sokat gondolkodtam, nagyon sokat. És végül úgy döntöttem, lesz, ami lesz, azt teszem, amit mondtál. Elmentem a szüleimhez, és megkérdeztem tőlük, mi lenne, ha az idén először megünnepelnénk a karácsonyt, mint egy normális család.

            - És? – kérdezte türelmetlenül Maxine.

            - Először teljesen megdöbbentek, gondolhatod. Másnap már indultak volna Mauritiusra. De aztán minden további kérdés nélkül azt válaszolták, hogy rendben.

            - Ennek igazán örülök, Luke! – mosolygott a lány.

            - És képzeld, anyám azt mondta, hogy tulajdonképpen egy ideje ők már minden évben elgondolkodnak azon, hogy kipróbálják a karácsonyt, de azt hitték, én nem akarnám, és inkább nem változtattak semmin. Igaz, ha a korábbi években ők jöttek volna ezzel elő, valószínűleg tényleg visszautasítottam volna őket. Te ébresztettél rá, Maxine, hogy valójában nem is azt akarom, amiről azt hittem, hogy akarom. Pontosabban, hogy valójában akarom, amiről azt hittem, hogy nem.

            - Ez nagyszerű, Luke – felelte Maxine, és a férfi látta rajta, hogy bár próbál valóban örülni neki, az öröme nem felhőtlen. Még – gondolta magában, és összeszedte minden bátorságát, hogy folytassa a mondandóját.

            - Szóval az elmúlt napokban nagyon elfoglalt voltam, vennem kellett fát, díszeket, ajándékokat, meg mindent, ami kell az ünnephez. A szüleim is sürögnek-forognak, anyám életében először karácsonyi ebédet főz, apám meg felállította élete első karácsonyfáját. A házat is kivilágítottuk. És ma reggel, amikor minden elkészült, és ott ültünk a fa körül, és kibontottuk az ajándékokat… Maxine, én még sosem láttam olyan boldognak a szüleimet! És én… én is boldog voltam, de úgy éreztem, valami hiányzik, ami nélkül nem teljes az ünnep, nem olyan a karácsony, mint amilyennek képzeltem. És ez a valami, azaz valaki, te vagy, Maxine.

            Luke kinyújtotta a kezét a lány felé. Látta, hogy Maxine-nek kellett pár másodperc, amíg megértette, amit az imént hallott.

            - Tessék? – kérdezett vissza a biztonság kedvéért.

            - Ünnepeld velem életem első karácsonyát, Maxine! Ha valaki, te aztán igazán tudod, hogy kell, nem igaz?

            A lány elgondolkodva nézte a felé nyújtott kezet, de aztán úgy döntött, nem fogadja el. Helyette inkább egyenesen Luke nyakába ugrott. Hosszú ideig álltak egymás ölelésében, mintha soha többé nem akarnák elengedni egymást. Aztán Maxine vonakodva kibontakozott Luke karjai közül.

            - Előbb átöltözhetek?

            - Csak nyugodtan, addig én itt elleszek.

            Maxine kisietett a szobából, de az ajtóból még visszanézett. Luke az ő forró csokiját kortyolgatta, miközben egy szalagot lengetve Ginger előtt játszott a cicával. És ha Maxine jól hallotta, Luke a rádióval együtt dúdolta a Jingle Bellst.

Advent #4

I really can't stay - Baby it's cold outside
I've got to go away - Baby it's cold outside

This evening has been - Been hoping that you'd drop in
So very nice - I'll hold your hands they're cold as ice

Luke megérkezett a szűk utcába, amely korántsem olyan elegáns, hatalmas házakkal volt tele, mint az övé. Az itteni épületek jóval kisebbek voltak, mégis szorosan tapadtak egymáshoz, kertjük szinte alig volt. Azért ezek a házsorok is fényárban úsztak az ünnepek tiszteletére, de itt nem olyan ízléses, összehangolt volt a házak díszítése, inkább színes, szinte harsány. A sok tarka, villogó izzósor, a parányi előkertekben felállított világító rénszarvasok, mikulások és hóemberek azonban tagadhatatlanul azt az érzést keltették a férfiban, hogy itt szívből, szeretettel várják a karácsonyt, az ő utcájában pedig mintha mindenki inkább azért világította volna ki diszkréten a házát, mert így illett. Luke-nak is csak nemrég tűnt fel, hogy azon az épületen is volt pár égő, amelyben az ő lakása volt.

            Leparkolt a 14-es szám elé, és felnézett a keskeny kis házra. Egy színes égősor keretezte a bejárati ajtót, amelyen egyébként jókora koszorú díszelgett, és egy másik színes izzósor ölelte körbe az előkertben álló egyetlen bokrot. A földszinti ablakokban nem volt semmi dísz, de az emeletiekben egy-egy csillag világított. Luke rögtön tudta, melyik lakás Maxine-é.

            Csak ücsörgött az autóban, habozott kiszállni és becsöngetni. A józanabbik fele azt súgta, hagyja a csudába az egészet, hiszen a lánnyal sosem értenék meg egymást, egyszerűen nem illettek össze. Neki mindene a család volt – még ha már nem is volt szegénynek –, tele volt a szíve érzéssel, és nem félt kimutatni őket. Luke sokkal racionálisabb, megfontoltabb volt, ő józanul mérlegelve élte az életét, és nem hagyta, hogy olyan csekélységek befolyásolják, mint az érzelmek. Ráadásul a család nevű ócska mítosszal rég leszámolt, az évek alatt bebizonyosodott, hogy a szülei nélkül is jól megvolt, ahogyan nyilván ők is nélküle.

            Az elmúlt napokban csaknem minden papírt sikerült elintéznie Maxine-nel, semmi okuk nem volt, hogy ismét találkozzanak. Vonzódtak egymáshoz, ez igaz, és mindkettejük lelkiismerete tiszta lehetett, hiszen a múlt héten a Hyde Parkban megpróbáltak közelebb kerülni egymáshoz. De kiderült, hogy semmi értelme nem volt, ők egyszerűen nem passzoltak, így visszatértek a hivatalos hangnemhez, és mindketten elfogadták, hogy ennyi volt.

            Akkor meg miért ült Luke Maxine háza előtt az autóban?

            A férfi úgy gondolta, biztos a karácsonyi érzelgősség az oka. Bármennyire is igyekezett kizárni az életéből mindent, ami az ünnepekkel kapcsolatos, a hetek óta mindenhonnan támadó, fojtogató karácsonyi hangulat rést tört a pajzsán. Persze ember legyen a talpán, aki képes ellenállni az ilyentájt napi huszonnégy órában, mindenhol jelenlévő ünnepnek. Mindig, mindenütt fények és zene, az emberek úgy tesznek, mintha másról sem szólna az élet, mint a karácsonyról! Ráadásul idén megjelent az életében egy lelkes karácsonyimádó, aki nem egyszer próbálta meggyőzni arról, hogy ő is hódoljon be az ünnepeknek. Nem csoda, ha az a fránya szentimentalitás utat tört magának a szíve felé!

            Ha egy átlagos tavaszi vagy őszi napon találkozott volna Maxine-nel, nem jött volna el most hozzá, nem forszírozott volna egy újabb irodán kívüli találkozót, miután az első alkalom is rosszul sült el. Más lányokat képes volt azonnal elengedni, amint rájött, hogy nem illettek össze – legtöbbször már a második-harmadik találkozó után –, de Maxine-t miért nem?

            Luke még mindig nem tudta a választ, amikor becsöngetett a lány lakásába.

            Maxine udvarias mosollyal nyitott ajtót, de amikor megpillantotta Luke-ot, nem tudta leplezni a csodálkozását.

            - Hát te mit keresel itt?

            - Neked is szia – felelte a férfi vidáman. Belesett a lakásba a lány válla felett, és egy asztalkán meglátott egy kis karácsonyfát, amely rengeteg színes égővel volt kivilágítva. A fények régi üvegdíszeken csillantak meg. A pici lakás szinte minden szegletében utalt valami a közelgő ünnepre: girlandok, fenyőágak, gömbök, gyertyák voltak mindenütt. A helyiségből Frank Sinatra lágy duruzsolása hallatszott, és édes fahéjillat szűrődött ki. – Nem zavarok?

            - Hát, valójában éppen a sütés kellős közepén vagyok – vallotta be a lány. Luke csak ekkor vette észre, hogy Maxine kötényt viselt, az arcán pedig liszt fehérlett.

            - Azt látom – mosolygott rendületlenül.

            A lány riadtan lépett vissza, hogy megnézze magát az ajtó melletti tükörben. Sietve leporolta a lisztet. Aztán visszatért az ajtóba, és ahelyett, hogy beljebb invitálta volna Luke-ot, csak nézett rá továbbra is kíváncsian. A férfi csalódottságot érzett, de igyekezett elnyomni magában ezt a fura érzést, és rátért látogatása céljára.

            - Azért jöttem, mert szóltak, hogy elfelejtetted átvenni az örökséged egy részét. Egész pontosan egy meglehetősen értékes darabját.

            Előhúzta a zsebéből a slusszkulcsát az autónak, amellyel érkezett.

            - Ó, hogy azt – nevette el magát a lány. – Tudom, el kellett volna hoznom. De elfeledkeztem róla.

            Most Luke-on volt a sor, hogy megdöbbenjen. Sőt egyenesen megrökönyödjön.

            - Hogy az ördögbe lehet elfeledkezni egy vadonatúj Jaguar F-type V8-ról? Ezt a darabot egyedi rendelésre készítették a bácsikádnak, és csak azért van Angliában, mert a napokban készült el itt!

            - Tudom.

            - És tudod, mennyit ér? Sokan ölni is képesek lennének egy ilyen kocsiért, egyszerűen tökéletes, gyönyörű darab!

            - Ha te mondod.

            - Én komolyan nem értelek, Maxine! – fakadt ki Luke. – Semminek sem tudsz örülni? Nem érdekelt a ház, a pénz, és most meg ez a fantasztikus autó, ez a remekmű hagy hidegen!

            A lány nem sértődött meg, és nem is emlékeztette a férfit, hogy a szemrehányástétel sem tartozik éppen az ügyvédi feladatai közé. Tetszett neki, hogy dühösnek látta Luke-ot. Végre szerepet cseréltek, és a férfi pattogott, nem ő. Ahogy az ajtófélfának dőlve jót mulatott Luke kirohanásán, nem is volt tudatában annak, hogy egy hete a férfi is pont ilyen jól szórakozott rajta, amikor ő fortyogott.

            - Nincs igazad – felelt szelíden. – Ha tudni akarod, megnéztem a képeket, amiket küldtél a házról, igazán nagyon szép, és milyen hatalmas! Már foglaltam repülőjegyet január végére, akkor odautazom, hogy megnézzem, és kitaláljam, mihez kezdjek vele. És közlöm veled, hogy felmondtam az állásomat, a pénzből pedig igazán pazar karácsonyom lesz: vettem magamnak egy komplett új ruhatárat, egy rakás könyvet és egy csomó új játékot meg finomságot Gingernek. – Neve hallatára egy vörös cica bukkant fel, és hálásan Maxine lábához dörgölőzött, miközben bizalmatlanul méregette az idegent. – Ha pedig nem költözöm Washingtonba, felújítom ezt a lakást, vagy veszek egy másikat.

            - Washingtonba költöznél? – kérdezte Luke. A lány meglepve hallotta a szomorúságot a férfi hangjában. Hát számított neki? Hiszen hamarosan lezárul ez a hagyatéki eljárás, és soha többé nem látják egymást. És eddig nem úgy tűnt, hogy Luke tenni akart volna bármit is ennek megakadályozására.

            - Még nem tudom, úgy láttam, arrafelé is egész jó egyetemek vannak, ugyanis eldöntöttem, hogy folytatom a tanulmányaimat. De visszatérve az autóra: meglehetősen prózai oka van, hogy nem mentem el érte. Mivel nem tudok vezetni, felőlem akár színaranyból is lehet az a járgány, akkor sem tudnám a hasznát venni.

            - Nem tudsz vezetni?!

            - Nem, és kérlek, ne nézz rám úgy, mintha egy idegen bolygóról csöppentem volna ide! Ez nem olyan rendkívüli egy nagyvárosban.

            - Persze, de nem tudod, miből maradsz ki! Vezetni ezt az autót semmihez sem fogható élmény!

            - Elhiszem neked.

            - Miért nem jössz el velem kipróbálni? – kérdezte hirtelen Luke. – Mármint ha ráérsz. Tehetnénk egy kört a környéken, és meglátod, beleszeretsz ebbe a csodába!

            Maxine-nek tátva maradt a szája. Eddig ő volt az, aki a férfit forró csokizni meg a karácsonyi vásárba hívta, ezért az volt az érzése, hogy csak neki tetszik Luke, de a vonzalom nem kölcsönös. A férfit bizonyára taszította az ő túlzott lelkesedése a karácsonyért, de lehet, hogy egyébként sem volt az esete.

Aztán Maxine gyorsan emlékeztette magát, hogy Luke csak a kocsiért van oda, nem érte, csupán arról volt szó, hogy vezetni akarta még egy kicsit. Bár ettől a gondolattól olyan keserű érzése támadt, hogy a legszívesebben visszatért volna a sütője mellé, a kekszek meg a mézeskalácsok közé, levette a kötényét és a kabátjáért nyúlt. A lábával finoman betessékelte a lakásba Gingert, és behúzta maga mögött az ajtót. Arra gondolt, ha az érzései csak plátóiak is, nincs abban semmi rossz, ha élvezi még egy picit Luke közelségét.   

            Jókora kört tettek a környéken, már egy órája is autókáztak, miközben meglepően jól elbeszélgettek zenéről, filmről, könyvekről, sőt politikáról is. Bár szinte semmiben sem értettek egyet, és folyton csak igyekeztek meggyőzni a másikat a saját igazukról, élvezték a vitát, és sokat nevettek. Luke azzal hálálta meg, hogy a lány félbehagyta miatta a sütést, hogy vett neki egy forró csokoládét, amelyet aztán Maxine a kocsiban ülve kortyolgatott el, miközben egy szépen kivilágított kis téren parkoltak. Luke a maga részéről egy kávét ivott, és szokatlanul csendes volt, csak egyszavas válaszokat adott Maxine kérdéseire.

            A lány már kezdte azt hinni, hogy unja a társaságát, de aztán követte a férfi tekintetét, és a tér túloldalán megpillantott egy kisfiút, aki a szüleivel ácsorgott. A fiúcska félénken pislogott egy mikulásruhás férfi felé, aki egy szupermarket bejáratánál álldogált, és próbálta vásárlásra ösztökélni az arra járókat. A kisfiú láthatóan a legszívesebben odaszaladt volna a mikuláshoz, de nem mert, a szülei pedig felváltva próbálták meggyőzni, hogy menjen csak. Végül a gyerek legyőzte a félelmét, és megindult a mikulás felé. Mit megindult, egyenesen nekirohant! Átölelte a mikulás térdét, aki meglepve nézett le a váratlan rajongóra. Megsimogatta a kisfiú buksiját, aztán leguggolt mellé, és hosszasan elbeszélgetett vele, miközben a gyerkőc szülei meghatódottan figyelték a jelenetet.

            Luke is szinte megkövülve nézte a mikulással cseverésző fiút. Maxine hiába próbált olvasni az arcából, nem bírt rájönni, mire gondolhatott. Rátette a kezét a férfiéra, mire az összerezzent, és úgy nézett rá, mintha mély álomból ébredt volna.

- Menj haza a szüleidhez, Luke. Töltsd velük a karácsonyt – mondta a lány kedvesen.

- Ugyan már, a szüleim elutaznak! Ha jól emlékszem, idén Mauritiusra.

- Szerintem, ha megkérnéd őket, maradnának.

- Erre semmi szükség. Már befizették az utat, valószínűleg már be is csomagoltak. Különben sem akarom ilyesmire kérni őket, sem nekik, sem nekem nincs szükségem erre a karácsonyi marhaságra.

- Biztos vagy benne? Én bármit megadnék, hogy a családommal töltsem a karácsonyt, a szeretet ünnepét. Talán a szüleid is így vannak vele, csak azt hiszik, te nem ezt akarod. Lehet, hogy csak arra várnak, hogy felhívd őket azzal, hogy idén ünnepeljétek meg a karácsonyt. Nem kell így eltelnie minden évnek. A karácsonynak igenis arról kell szólnia, hogy együtt a család!

Luke dühös pillantást vetett a lányra.

- Ne haragudj, Maxine, de milyen jogon szólsz bele, hogy élem az életem? Te csak egy ügyfelem vagy, ha nem tévedek.

- Igaz – suttogta fájdalmasan Maxine.

- Nézd – folytatta nyugodtabb hangon Luke –, én sem akarlak meggyőzni, hogy a karácsony ostobaság, márpedig szerintem az. Kérlek, te se akarj rábeszélni engem arra, hogy rajongjak az ünnepért. Fogadjuk el, hogy ebben sem értünk egyet.

- Rendben – mondta a lány, és az ablak felé fordult, mert attól tartott, hogy nem képes visszatartani a könnyeit.

- Hazaviszlek.

- Tedd azt, kérlek.

Ahogy a Jaguar halkan duruzsolva gurult London utcáin, Maxine azt kívánta, bárcsak ne örökölt volna semmit. Mert akkor nem találkozott volna Luke Hamiltonnal, nem tetszett volna meg neki annyira a férfi, és nem csalódott volna akkorát. És akkor biztosan szebb lett volna a karácsonya.

Mellette ülve Luke azt kívánta, bárcsak ne őt hívta volna fel pár hete Stephen Marshall. Mert akkor nem ismerte volna meg Maxine Harrington-Dahlt, nem tetszett volna meg neki annyira a lány, és nem döbbentette volna rá, hogy valójában mennyire vágyik egy idegesítően giccses karácsonyra a családjával. És akkor biztos nem érezné most ezt a kongó ürességet a szívében.

Még mielőtt bárki a szívéhez kapna, hogy ez egy tragikus karácsonyi történet (micsoda paradoxon!), elárulom,  hogy a Jézuska hozza az utolsó részt! ;)

Karácsonyiságok

Tudom, hogy már a körmötöket rágjátok az adventi történetünk folytatása miatt, de addig is szeretnék megosztani Veletek néhány apróságot, amelyek segítségével én idén igyekszem karácsonyi hangulatot teremteni.

Film: Holiday in Handcuffs/Lebilincselő karácsony (édes kis romantikus vígjáték, gyönyörű vidéki házzal) és most kedvenc a The Mistle-Tones című karácsonyi musical is látványos zenés-táncos produkciókkal
Zene: Kelly Clarkson Wrapped in Red című lemeze az idei favorit (Michael Bublé karácsonyi lemeze meg még mindig. És persze Frank Sinatra is örök!)
Süti: mini Stollen. A klasszikus német karácsonyi kalács aprósüteményesített változata.

Már igazán csak egy szép kis hóesés hiányzik, kár, hogy erre most állítólag kevés az esély... Addig is forró csokit a kézbe, és olvasgassatok bele az idei vagy a korábbi évek karácsonyi történeteibe! Szerencsére van már egy pár az oldalon...
Én meg közben írom a folytatást ;)

Advent #3

Have yourself a merry little Christmas

Let your heart be light

From now on our troubles will be out of sight

A következő hétvégén Maxine ellátogatott a Hyde Parkban rendezett karácsonyi vásárba. Kezében forró teát (narancsos-fahéjasat!) szorongatva egyik ámulatból a másikba esett, amint a fényárban úszó ünnepi csodahelyet nézte. Arra gondolt, hogy ha a karácsony egy falu lenne, akkor pontosan így festene. Miközben együtt hömpölygött a tömeggel, igyekezett minden figyelmét kizárólag a vidám zenére, a finom illatokra és a gyönyörűséges fényekre összpontosítani. Most nem akart azzal foglalkozni, miként fordult fel fenekestül az élete az elmúlt napokban. Persze minél görcsösebben akart nem gondolni rá, annál kevésbé sikerült.

            Amióta néhány nappal korábban Mr. Luke Hamilton felbukkant, már semmi sem volt a régi. Bár aligha panaszkodna bárki is, ha valaki azzal keresné fel, hogy a tudomására hozza: örökölt egy rakás pénzt, Maxine úgy érezte, mindez túl nagy és túl gyors változást hozott az életébe. Tudta, hogy örülnie kellene, és alapvetően örült is, sőt, de képtelen volt megszokni az új helyzetet, egyelőre képtelen volt felfogni, hogy végleg megfeledkezhet az anyagi gondoktól, hogy nem kell minden nap azon rágódnia, vajon mennyi pénzből kell kihúznia a következő fizetésig.

            A lány még mindig eljárt dolgozni, és a főnökének semmit sem szólt arról, hogy valószínűleg már több pénze volt, mint neki. A kolléganője, Gina nem értette, miért nem hagyta ott a munkáját, és aludt inkább minden nap délig, vagy miért nem csak vásárolni járt az üzletközpontba. Vagy miért nem vette meg legalább azokat a ruhákat a butikból, amelyekre előtte annyira vágyott, és amelyeket a legféltettebb kincseiként mutogatott a vevőknek. „Majd” – válaszolta egyre Ginának, amikor ő azt firtatta, hogy mikor adja már be a felmondását.

            De Maxine más szokásain sem változtatott: ugyanabban a sarki boltban vásárolt, nem cserélte le a ruhatárát, a lakását, nem vette meg azokat a könyveket, bútorokat, kézzel festett porcelán csészéket, amelyeket már évekkel korábban kinézett magának. Nem szervezett világkörüli utazást, de még csak egy színházba vagy étterembe sem ment el, amit azelőtt ugyancsak nem engedhetett meg magának.

            Pedig a bankszámláján már ott csücsült az ölébe pottyant vagyon minden centje. Luke szerint szerencsés volt, amiért ilyen gyorsan sikerült elintézni. Igaz, a washingtoni ház és az ingóságok átírása lassabban haladt, de Maxine ennek kifejezetten örült. Legalább addig sem kell törnie a fejét azon, hogy mihez kezdjen velük.

            A lány mellesleg csaknem annyit gondolt újdonsült ügyvédjére, mint a pénzre. Kiugrott volna a bőréből, ha Luke is az örökség része lett volna. Bár az első találkozásuk alkalmával zavarba ejtette a férfi karácsonyutálata, azóta – talán mert egy-két találkozójuk kizárólag a dokumentumok aláírására és jogszabályok megvitatására korlátozódott, vagyis a közelgő ünnepekről nem esett szó –, Maxine-nek meggyőződésévé vált, hogy ki tudná nevelni Luke-ból a karácsony iránti megmagyarázhatatlan ellenszenvet. Csak meg kellene tanítania a férfinak úgy látni a szeretet ünnepét, ahogyan ő: csupán fényes-illatos idillnek.

            Józan pillanataiban Maxine azon az állásponton volt, hogy mivel az ominózus múlt heti forró csokizás óta meglehetősen hivatalos volt a kapcsolatuk – annak ellenére, hogy a keresztnevükön szólították egymást – Luke nyilván nem akar tőle semmit. A lány biztos volt benne, hogy elijesztette a túláradó karácsonyimádatával. De nem azt mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást?

            Maxine álmodozásra hajlamos oldala isteni jelnek vette, hogy ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja, és a kijelzőn Luke neve tűnt fel.

„Ezt a vacak telefont sem ártana lecserélni” – gondolta, amint a zsebéből előhúzta az ósdi készüléket.

            - Szia, Maxine, nem zavarlak?

            - Nem, dehogy. – A lány nem merte bevallani, hogy éppen Karácsonyfölde kellős közepén járt.

            - Nos, lenne még egy-két papír, amit alá kellene írnod. Az ingóságok ideszállításával kapcsolatban.

            - Rendben. Hétfőn bemenjek az irodádba?

            Maxine-nem nem nagyon fűlött a foga a dologhoz. Az a rideg, csupa fém és üveg hely! Természetesen a kilátás lélegzetelállító volt, de ezzel ki is merült a helyiség vonzó tulajdonságainak a sora. A lány valósággal feszengett a tőle idegen, modern, néhány drága és persze rém kényelmetlen dizájnbútorral berendezett irodától, ahol a falat néhány unalmas, fekete-fehér fotó díszítette mindenféle felhőkarcolókról, és Luke hatalmas íróasztalán semmilyen személyes tárgy nem volt. Se egy fénykép, se egy kávésbögre.

            Ehhez képest a másik ügyvéd, akit eddigi élete során megismert, Mr. Harlow, aki az édesanyja hagyatékát intézte, sokkal szimpatikusabb helyen dolgozott. Igaz, hogy közel sem olyan menő környéken, mint a City, ráadásul az irodája egy társasház szuterénjében volt, de a kopott, öreg bőrkanapé, amelyen már ügyfelek százai gubbasztottak, a száz évvel korábbi Londont ábrázoló képeslapok a falon és a Mr. Harlow unokáiról készült fotók az íróasztalán, ezerszer bizalomgerjesztőbbek voltak. Maxine jól emlékezett rá, hogy majdnem elsírta magát, amikor meglátta a férfi „A legjobb apa” feliratú bögréjét az aláírásra váró papírok között.

            - Persze, ugorj be, amikor ráérsz, csak öt perc az egész – mondta Luke.

            A lánynak eszébe jutott valami:

            - Luke, most szombat van. Te ma is dolgozol?

            - Igen, általában minden hétvégén dolgozom, igyekszem behozni a hét közbeni elmaradásaimat. Miért, most akarsz bejönni az irodába? Sajnos az nem fog menni, itthonról dolgozom – közölte olyan hangon, mintha valami szégyenletes bűnt vallott volna be.

            - Szerencsére nekem nem kell ma dolgoznom. Épp a Hyde Parkban lófrálok – mondta Maxine, és remélte, a férfi nem tudja, hogy errefelé is minden karácsonyi hangulatban úszik., és ő pontosan ezért jött ide.

            - A Hyde Parkban? Hát, én kábé három percre lakom onnan, ha gondolod, felugorhatsz a papírokért, és akkor hétfőn nem kell már ezzel foglalkoznod.

            Maxine kapva kapott az alkalmon, amiért 1. nem elég, hogy azonnal láthatja Luke-ot, de 2. még a lakásába is bekukkanthat.

            Amint a férfi lediktálta a címet, nekiiramodott és hamarosan ott állt egy szemmel láthatóan méregdrága ingatlanokkal teli utcában, ahol gyönyörű régi házak sorakoztak. Fura, Maxine mindig is inkább egy csupa üveg épületbe képzelte Luke-ot, olyan helyre, amely éppen úgy fest, mint az irodája. De lehet, hogy csak azért lakott errefelé, mert felkapott, drága környék volt, és egy sikeres, gazdag ügyvédnek ez dukál. Vagy amilyen racionálisnak megismerte a férfit, talán csak jó befektetésnek találta az egyik szépséges házban lakást tartani.

            Miután Luke ajtót nyitott és elvette a lány kabátját, Maxine körülnézett. A ház műemlék külseje ellenére a lakás mégiscsak olyan volt, mintha a férfi irodájának nagytestvére lett volna: mindent a fekete és fehér színek, a fém, az üveg és a bőr uralt. Kétségkívül modern és férfias enteriőr volt, de nem sokat árult el a tulajdonosáról, azon kívül, hogy vélhetően egy gazdag férfiről van szó. A lány hiába forgatta a fejét, sehol sem látott egyetlen személyes tárgyat. Még egy szobanövényt sem.

            - Itt vannak a papírok – szólalt meg Luke a háta mögött, és Maxine remélte, hogy nem ült ki a csalódás az arcára, amint hátrafordult hozzá. A férfi az üveg étkezőasztalhoz invitálta, és megkérdezte, kér-e valamit inni. Maxine megrázta a fejét, hiszen esze ágában sem volt mondjuk teát szürcsölni egy fekete csészéből vagy valami hasonlóból.

            Miközben aláfirkantotta a nevét a megfelelő helyekre, Luke tájékoztatta a ház átírásának helyzetéről, de a lány nem igazán figyelt oda.

            - Egyébként mikor utazol el megnézni a házat? – kérdezte a férfi.

            - Tessék? Megnézni? Milyen házat? – nézett rá zavartan Maxine.

            - Washingtonban. A te házadat. Amelyet Richard bácsikádtól örököltél.

            - Nem tudom – felelte őszintén a lány.

            - Megnézted már a képeket, amelyeket átküldtem neked róla?

            - Nem – sütötte le a szemét bűnbánóan Maxine.

            - Gondolom, dolgozni is bejársz még az üzletbe.

            - Persze. Miért akarja mindenki, hogy felmondjak? Talán tudsz valakit, akinek kellene az állás?

            Luke nevetett.

            - Dehogy. Szerintem csak megtehetnéd, hogy ne dolgozz ott napi tíz órát nevetségesen alacsony fizetésért, hanem szabadságold magad addig, amíg ki nem találod, hogyan tovább. Ráérsz például valami jobb munkát keresni, már nem kell gyorsan elvállalnod akármit, csak hogy legyen pénzed. Vagy akár körülnézhetsz Amerikában, elmehetsz megnézni a washingtoni házadat. Esetleg folytathatnád a tanulmányaidat.

            - Utálom, hogy mindent tudsz rólam, Luke! – mondta Maxine. A férfi még korábban elmesélte neki, hogy sok mindent ki kellett derítenie róla, mielőtt találkoztak, hogy meggyőződjön róla, tényleg ő Richard Harrington egyetlen örököse. – Főleg azért, mert én viszont semmit sem tudok rólad.

            - Nem az én vérvonalamat kellett ellenőriztetni egy mesés örökség miatt.

            - De ez akkor sem fair!

            - Kevesen panaszkodnának, miután ennyi pénzt örököltek. De van egy olyan érzésem, hogy téged cseppet sem érdekel ez az egész. Jól sejtem, hogy semmit sem változtattál az életeden a múlt hét óta? Lefogadom, hogy még egy új forró csokis bögrét sem vettél magadnak.

            - Nem hinném, hogy a munkaköri leírásod része az ügyfeled cseszegetése, Luke Hamilton! – pattant fel a lány. Dühe még nagyobb lett, amikor észrevette, hogy a férfi milyen jól szórakozik rajta.

            Luke-ot valóban mulattatta a lány. Az elmúlt napokban igyekezett bebeszélni magának, hogy annyira különböznek egymástól, amennyire csak lehetséges. Így aztán igyekezett a hivatalos ügyek intézésére szorítkozni, akárhányszor találkoztak, és úgy látta, ez a lánynak sem volt ellenére. Nyilván ő is arra jutott, hogy felesleges lett volna bármi mással próbálkozni.

            Ezért maga sem értette, mi ütött belé, amikor felajánlotta Maxine-nek, hogy jöjjön fel hozzá. Hiszen szombat volt, semmivel sem jártak előrébb, mint ha hétfőn írta volna alá a dokumentumokat. De az, hogy perceken belül láthatta a lányt és nem kellett hétfőig várnia, túl vonzó lehetőségnek tűnt. És hogy ujjongott, amikor Maxine azonnal elfogadta a meghívást!

            Persze lehet, hogy a lány csak praktikusan gondolkodott: hétfőn dolgoznia kellett, és a City amúgy is meglehetősen messze volt tőle. Nem baj, a maga részéről Luke örült, hogy viszontláthatta a lányt, és titkon remélte, hogy még jó hosszú ideig húzódik ez az öröklési ügy, és sok papírral jár, amelyeket nyilván mind külön-külön kell aláírni.

            Most, hogy Maxine ott állt előtte, és a pulykaméregtől majdnem olyan vörös volt az arca, mint a haja, nem tehetett mást, csak nevetett. Milyen jó volt ugratni a lányt, olyan aranyos volt, amikor dühöngött! Tényleg elhitte magáról, hogy képes lenne a tekintetével is ölni, holott Luke-nak inkább csak arra lett volna kedve, hogy magához ölelje.

            - Rendben, mivel engesztelhetlek ki? – kérdezte.

            Maxine komolyan elgondolkodott, nyilvánvalóan azt forgatta a fejében, mi lehet a legsúlyosabb büntetés. Luke évezettel követte szemével a szobában fel-lesétáló lányt. Egyszer csak megpördült, tüzes loknijai repültek körülötte.

            - Tudom már! Lejössz velem a karácsonyi vásárba, a parkba!

            A férfinak azonnal elkomorult a tekintete. Visszakézből nemet akart mondani, de lenyelte, hogy udvariasabban fogalmazza meg a visszautasítást. És maga sem tudta, hogyan, de végül ez lett belőle:

            - Rendben.

            Maxine láthatóan legalább annyira meglepődött a válaszán, mint ő. Vélhetően attól tartott, hogy rosszul hallott, vagy, hogy Luke meggondolja magát, mert rohant a kabátjáért és Luke-ét is lekapta a fogasról.

-         Gyerünk! – kiáltotta.

            Pár perccel később a vásári forgatagban tömörültek az emberrengetegben. Szerencsére a lány is belátta, hogy nem illik az emelkedett ünnepi hangulathoz, ha folyton a gyomrába könyökölnek, és a lábára taposnak, így félrehúzódtak, hogy megigyanak egy teát a vásár szélén. Luke elfintorodott, amikor a feje felett egy hangszóróból megszólalt a Jingle Bells, de egyébként nem panaszkodott semmire.

            - Gondolom, nem sűrűn jársz ilyen helyen – jegyezte meg a vele szemben ülő Maxine.

            - Sosem voltam még itt – ismerte el a férfi.

            - Remélem, túléled.

            - Hát, lehet, hogy kihagytam több mint kéttucat karácsonyt, de azt hiszem, ma délután jó eséllyel bepótolom mindet egyszerre – nézett végig a hatalmas vásári forgatagon. Itt valóban könnyen túladagolást lehetett kapni a karácsonyi hangulatból.

            - Hogy érted azt, hogy kihagytál egy csomó karácsonyt?

            - Úgy, ahogy mondom. Nem ünnepeltük a karácsonyt. Jaj, ne nézz már így rám!

            - De ez hihetetlen! Vallási okokból?

            - Nem.

            - Hát?

            - Nem hagysz nyugodni, amíg el nem mesélem, ugye?

            Maxine megrázta a fejét. Nem nevetett, szemében őszinte érdeklődés tükröződött.

            - Jól van, de csak azért, mert folyton szemrehányást teszel nekem, hogy én többet tudok rólad, mint te rólam. Valójában a szüleim döntöttek így. Apámat a rideg nagyszülei nevelték fel, anyám szülei meg folyton veszekedtek, így a karácsony egyiküknél sem volt soha a szeretet ünnepe. Ezért aztán elhatározták, hogy minden évben elutaznak valami egzotikus helyre, ahol híre-hamva sincs a karácsonynak. Azt hitték, ez nekem is jó, mert milyen menő lehetek a többi gyerek előtt, hogy én strandoltam az ünnepek alatt, míg ők itthon fagyoskodtak. Nem volt ajándékozás, Mikulás, pulyka, karácsonyfa, meg semmilyen egyéb ünnepi kellék, mert a szüleim igyekeztek úgy tenni, mintha a karácsony nem is létezne. Elmentünk Londonból, mielőtt még igazán ünnepi díszbe öltözött volna a város, és mire visszatértünk, már nyoma sem volt a karácsonynak.

            - És ez minden évben így volt? – kérdezte döbbenten Maxine.

            - Igen. Persze aztán felnőttem, és a szüleim már egyedül utazgatnak, én meg itthon maradok. De én sem ünnepelem a karácsonyt, nekem így természetes.

            - És soha nem is akartad? Legalább kisfiúként nem vágytál arra, hogy hozzon neked valamit a Mikulás?

            - A szüleim meggyőztek, hogy a Mikulás nem létezik. Tulajdonképpen egész jól megmagyarázták, hogy ezzel az egésszel csak a szülők akarják megvezetni a gyerekeiket, hogy legyen mivel fenyegetni őket, ha rosszak, meg a kereskedők akarják rávenni az embereket a vég nélküli vásárlásra. És én okosabban teszem, ha átlátok a szitán. Lényegében ez azért nem teljesen hülyeség.

            A lány döbbenten hallgatott. Egyszerűen nem tudott mit mondani.

            - Ne vedd a szívedre! – fogta meg hirtelen Maxine kezét a férfi. – Nem kell engem sajnálni, nem hiányzik nekem a karácsony. Tényleg.

            - Ezt nem értem. Nekem mindig is az év legszebb, legjobban várt időszaka volt a karácsony.  Mindig együtt töltöttük az édesanyámmal, körbelátogattuk a barátokat, és megvendégeltünk másokat, ha már nagyobb családunk nem volt. Sosem volt nagy ajándékozás, óriási lakoma, mert egyszerűen nem futotta rá, de a szeretet, a meghittség természetes volt. És mennyit készültünk rá! Hetekig sütöttük az aprósüteményeket, barkácsoltunk ajándékokat, díszítettük a lakást! El sem tudom képzelni, milyen lenne, ha ezt a varázslatos időszakot valaki megpróbálná elvenni tőlem!

            - Mivel nem tudom, miről beszélsz, nem is hiányzik – állapította meg Luke. – A szüleim sem tudták, milyen az a fajta karácsony, amilyen neked volt, szóval nem hibáztatom őket. Nem olyan nagy ügy.

            - Tényleg így gondolod?

            Luke átérezte a kérdés súlyát. Tudta, hogy a lány biztosra akart menni, mielőtt elkönyvelhette magában, hogy nem illenek össze. A férfi talán szívesen engedett volna valamennyit, de tudta, annyit nem képes, amennyire Maxine vágyik. A múltkor azt mondta a lánynak, hogy utálja a karácsonyt, most bevallotta ugyan, hogy ez nem volt teljesen igaz, csak egyszerűen nem érdekelte az ünnep, de ez nem lehetett elég a lánynak, aki alapjában véve fanatikusan imádta a karácsonyt. És nem úgy tűnt, hogy ő engedni akart volna ebből. Neki az volt a természetes, hogy nagy a felhajtás az ünnep idején, de Luke-nak meg az, hogy ignorálta az egészet. Ha találkoztak volna középen, egyikük sem lett volna boldog.

            Így aztán Luke ezt felelte:

            - Tényleg így gondolom.

            És tudta, minden bizonnyal ez volt az első és utolsó alkalom, hogy valaha is karácsonyi vásárban járt. És hogy valaha is beszélt Maxine-nel másról, mint a munkáról.

Advent #2

Have a holly, jolly Christmas

It’s the best time of the year

I don’t know if there’ll be snow

But have a cup of cheer

Egy héttel később Luke Hamilton megállt egy női ruhákat árusító üzlettel szemben, és a kezében tartott papírra pillantott. Miután meggyőződött arról, hogy helyes címre érkezett, a lapot az aktatáskájába süllyesztette, és belépett.

            Maxine azonnal kiszúrta a magas fickót, ami nem volt nehéz, hiszen az elmúlt tíz percben rajta kívül csak egy harmincas évei végén járó nő tért be, és neki Gina segített kiválasztani a karácsonyi céges bulira alkalmas ruhát. Már közeledtek a záráshoz, az ünnepi csúcsforgalom ellenére is egyre kevesebben lézengtek a bevásárlóközpontban.

            A lány szemügyre vette a férfit: magas volt, a haja sötétszőke, a szeme kék. Irtózatosan jóképű volt. Hiába, Maxine-nek a gyengéje volt, ha egy fickó öltönyt viselt. Na persze, nem bukott minden pocakos hivatalnokra, de véleménye szerint egy férfi megítélésének általában jót tett az elegancia. Márpedig ez a férfi rendkívül elegáns volt. Méregdrága öltönyt viselt, hosszú kabátot és vélhetően méretre készített bőrcipőt. A kezében sötét aktatáskát tartott. És úgy nézett körbe az üzletben, mintha minden pillanatban gerillatámadásra számítana a fogasok mögül.

            Maxine megsajnálta. Kevés fickó tévedt be hozzájuk egyedül, a legtöbben általában a barátnőjük vagy a feleségük után kullogtak, közel sem önszántukból. Aki mégis egyedül érkezett, az nagy valószínűséggel ajándékot keresett a párjának, ami így az ünnepek előtt gyakorta megesett. A lány többnyire valósággal elalélt ezeknek a férfiaknak a kedvességétől, amiért szívük hölgye kedvéért képesek voltak önként behatolni erre a számukra olyannyira idegen terepre, ami ellen máskor kézzel-lábbal tiltakoztak. Ezért aztán Maxine mindig röpült segíteni nekik, ugyanis jól tudta, hogy rászorulnak: a legtöbbnek fogalmuk sem volt arról, mi a kedvesük mérete, pláne nem arról, mi tetszene neki.  

            - Jó estét, segíthetek? – kérdezte szokásos nyájas hangján a férfitől.

            Luke zavartan tekintett a lányra. Igen, semmi kétség, a célszemély állt előtte. Szégyellte magát, amiért ő szinte mindent tudott róla, a lánynak azonban halvány sejtése sem volt arról, hogy mi készült. A férfi azzal biztatta magát, hogy jó hírrel érkezett, hiszen aligha haragudna meg bárki is, ha azzal keresnék meg őt, hogy valóságos vagyont örökölt egy soha nem látott rokontól. És hát Luke-nak meg kellett bizonyosodnia az örökös személyéről, ezért kutakodott utána.

            Pontosabban nem is ő, hanem egy bizonyos Joseph McBride magánnyomozó. Amikor Luke még kezdő volt a szakmában, a mentora ajánlotta neki McBride-ot, mint a legjobb detektívet. Amit ez a fickó nem tud kiszimatolni, az nincs is – mondták róla. Meg azt is, hogy a pasas egykor rendőr volt, de jobb nem firtatni, miért lépett ki az egyenruhások közül. Luke nem is tette, és remek munkakapcsolat alakult ki közöttük az évek során. Igaz, Luke mindig is viszolygott attól, hogy McBride-nak mennyire nem okozott gondot mások után leskelődni, kutatni, de időnként rászorult a segítségére.

            Az elmúlt napokban a magánnyomozó közreműködésével bukkant a lányra is, és tudott meg róla csaknem mindent. McBride közölte vele a lány munkahelyének címét, sőt még fotót is készített róla a szemközti boltból. Luke-nak eszébe sem jutott ilyesmit kérni, ahogyan arra sem számított, hogy egy vaskos mappát kap tőle, amelyben minden elképzelhető információ megtalálható volt a lányról az általános iskolai bizonyítványaitól a legutóbbi fizetési papírjaiig. Mindenesetre a fényképek segítségével kétségbevonhatatlanul beazonosíthatta a lányt: a csinos, magas, karcsú nőt hatalmas vörös hajzuhataga összetéveszthetetlenné tette.

            - Miss Maxine Harrington-Dahlhoz van szerencsém? – kérdezte Luke.

            A lány meglepődött. Ha nem vevő ez a fickó, akkor ki?

            - A nevem Luke Hamilton, ügyvéd vagyok – felelte a férfi, mintha meghallotta volna a ki nem mondott kérdést. A lány még mindig értetlenül nézve rá megrázta a felé nyújtott kezet.

            - Maxine Harrington-Dahl – szólalt meg végre, elfeledve, hogy a fickó már tudta a nevét.

            - Kisasszony, beszélhetnénk valami nyugodt helyen? Fontos ügyben jöttem.

            Maxine végigpörgette a lehetőségeket a fejében, hogy vajon miért kereshette őt egy ügyvéd. Megsértett valamilyen törvényt? Csak nem perelte be egy vevő? Vagy a főnöke félt maga közölni, hogy kirúgja, és inkább az ügyvédjét küldte?

            - Miről van szó? – tudakolta, elengedve a füle mellett a férfi kérését.

            Luke látta, hogy Maxine mennyire megijedt. Nem akart aggodalmat kelteni a lányban, végtére is azért jött, hogy megváltoztassa az életét, mégpedig nagyon is jó irányba.

            - Semmi baj sincs, Miss Harrington-Dahl, valójában egy nagyszerű hírt szeretnék közölni önnel, semmi ok az izgalomra.

            Maxine várakozva tekintett rá, nem sikerült eloszlatni a kétségeit. Luke érezte, hogy nem fognak leülni valahova, hogy zavartalanul megvitassák a helyzetet. Körbenézett az üzletben. A másik eladónő még mindig el volt foglalva, és más nem volt a helyiségben rajtuk kívül. Végül is a butik pultja is kellőképpen nyugodt hely volt.

            - Nos, arról lenne szó, Miss Harrington-Dahl, hogy úgy tűnik, ön örökölt egy nagyobb összeget egy idős rokonától, aki nemrég hunyt el az Egyesült Államokban, egész pontosan Washingtonban.

            Maxine hitetlenkedve bámult rá.

            - A Richard Harrington név mond önnek valamit? – kérdezte Luke.

            - Az én egyik nevem is Harrington ugyebár, de semmilyen Richardról nem hallottam…

- Richard Harrington angol volt, Londonban született, ahogyan az idősebb testvérei is. Aztán a család kivándorolt az Államokba. Ott született Mr. Harrington húga, Rita…

            - A nagymamám? – rökönyödött meg Maxine.

            Luke bólintott.

            - A nagymamája sosem mesélt a családjáról?

            - Nem. Valójában még kicsi voltam, amikor meghalt, nem nagyon emlékszem rá. A nagyapám pedig még azelőtt elhunyt, hogy én megszülettem volna.

            - Az édesanyja sem mondott semmit?

            - Csak annyit, hogy a nagyszüleim az Államokban ismerkedtek meg, mert a nagymamám ott élt, de aztán Londonba jöttek. Sosem hallottam amerikai rokonokról.

            - Nos, kisasszony, Mr. Harringtonnak nem volt saját családja, tulajdonképpen senkije sem volt, ahogyan a bátyja és a nővére is leszármazottak nélkül halt meg. Mr. Harrington a végrendeletében említette, hogy talán lehetnek rokonai Angliában, ezért az ügyvédje megkért, hogy próbáljam meg kinyomozni, mi történt a húgával, Ritával. Szerencsére az ön édesanyja mindkét szülője nevét viselte, Harrington-Dahlként viszonylag könnyű volt rábukkanni. Úgy tudom, az édesanyjának nem volt testvére, ahogyan önnek sincs.

            Maxine bólintott.

            - Vagyis ön az egyetlen élő rokona Mr. Harringtonnak. Egyúttal a vagyon örököse – mutatott rá Luke.

            A lány csak nézett maga elé, szemmel láthatóan próbálta megemészteni a hallottakat. Kis idő elteltével a férfi ismét megszólalt:

            - Nem is kíváncsi, mekkora összegről van szó?

            - Egyelőre az is bőven elég, hogy rokonaim vannak, azaz voltak az óceán túloldalán, és nem is tudtam róluk. Biztos benne, hogy a családból nem maradt senki arrafelé?

            - Teljesen.

            - Kár.

            Luke megdöbbent. Nem elég, hogy Maxine-t nem igazán érdekelte, mennyit is örökölt, márpedig Luke nagyon jól tudta, hogy a lánynak hihetetlenül jól jött a pénz, hiszen alig keresett valamit, de úgy tűnt, az örökségnél jobban örült volna pár addig nem látott rokonnak. Nem csoda, mivel – a férfi ezzel is tisztában volt McBride-nak köszönhetően – Maxine-nek nem volt senkije. A nagyszülei rég meghaltak, az apját sosem ismerte – ezért viselte ő is a Harrington-Dahl nevet –, az édesanyja pedig csak néhány éve halt meg súlyos betegségben. Amikor megbetegedett, Maxine otthagyta a főiskolát, hogy ápolja. Aztán pedig ebben a butikban kezdett el dolgozni, ahelyett, hogy művészettörténész vált volna belőle, ahogyan tervezte. Az édesanyja kezelése és a gyógyszerei olyan összegeket emésztettek fel, hogy Maxine még mindig úszott az adósságokban, így a tanulmányai folytatásáról nem is álmodhatott.

            - Gondolom, azért a pénznek hasznát veszi majd – mondta Luke.

            - Biztosan – felelte egykedvűen Maxine.

            Luke kinyitotta az aktatáskáját, és a lány orra elé tolt egy papírt, amelyen feketén-fehéren ott állt minden öröksége: a vagyon, a washingtoni ház értéke és az ingóságoké. Úgy sejtette, Maxine a hivatalos dokumentumnak könnyebben hisz majd, mint a kimondott szónak.

            - Na, ne! Ne vicceljen! – nevetett fel a lány. – Komolyan ennyi?

            A férfi bólintott.

            - De még lejön belőle mindenféle adó meg illeték, ugye?

            - Nem, ez már az az összeg, amelyet ön kézhez kap.

            A lány egyre hangosabban nevetett. Az öröme lassan feloldotta Luke udvarias ügyvédálarcát, és elmosolyodott. Derűsen nézte, ahogy Maxine odaugrott a kolléganőjéhez és a fülébe súgta a hírt. Látta a másik nő elkerekedő szemeit, és hallotta, hogy szinte ráparancsol Maxine-re, hogy azonnal menjen haza, ne várja meg a zárást és másnap adja be a felmondólevelét, mert ezek után egyetlen perccel sem szabad többet maradnia a boltban, hogy továbbra is éhbéréért dolgozzon. Maxine kacagva utasította vissza az ajánlatot, de végül csak elindult a kabátjáért és a táskájáért. Amikor visszatért Luke-hoz, odaszólt neki:

            - Jöjjön, meghívom egy forró csokoládéra. Ezt meg kell ünnepelni!

            - Köszönöm, de erre semmi szükség – vette vissza a távolságtartó jogász szerepét a férfi. – Csak alá kellene írnia néhány papírt, és jobb, ha erre később az irodámban kerítünk sort, ott majd beavatom a részletekbe.

            Luke mindenképpen higgadt körülmények között akarta elintézni a hivatalos részét az ügynek, és úgy vélte, senkitől sem szabad elvárni, hogy egy ilyen hír után azonnal képes legyen józanul konzultálni a teendőkről. Végtére is ennek a lánynak az élete örökre megváltozik! Ahogyan a kolléganője is mondta, nem kell például többet itt robotolnia, sőt egyáltalán nem kell dolgoznia, ha nem akar.

            - Csak nem utasít vissza egy gazdag örökösnőt? – kérdezte tettetett felháborodással Maxine.

            Luke felnevetett. Határozottan tetszett neki a lány. Milyen vidám, élettel teli, kedves! Pont az ő ellentéte – suhant át az agyán a keserű gondolat. Ám mielőtt feleszmélhetett volna, már nyújtotta is a karját Maxine-nek.

            Néhány perccel később, amikor az üzletközpont óriási karácsonyfájához értek, amely körül az egyik kávézó asztalai álltak, a férfi már megbánta, hogy ráállt az ünneplésre. A mindent beterítő édes illat, amely másra – így valószínűleg Maxine-re is – bódítóan hatott, őt valósággal fojtogatta. Csak bámult az előtte gőzölgő, sötét italra és nem tudta rávenni magát, hogy belekortyoljon. Vele szemben viszont a lány úgy szorongatta a maga poharát, mintha az lenne a legféltettebb kincse.

            Kicsivel korábban Luke meglepődött, amikor a kávézó pultjánál már anélkül készítették Maxine-nek a szokásos narancsos-fahéjas forró csokiját, hogy rendelt volna, és aztán a lány hosszú percekig tanakodott, hogy vajon a csillagokkal vagy a betlehemi jelenettel díszített papírpoharat válassza hozzá. Később, amikor észrevette, hogy Maxine-nek rénszarvasos csat van a hajában, és mikulásos a fülbevalója, még inkább elképedt.

            - Ne haragudjon, inkább kávét kért volna? Vagy teát? – szólalt meg a lány  aggodalmasan, amikor már az asztalnál ültek.

            - Tudja, nem az én világom… ez – mutatott Luke a díszbe öltözött üzletekre, a karácsonyfára, a fényekre és a hópelyhekkel dekorált poharára.

            - Úgy érti, a karácsony? – kérdezte zavartan a lány.

            Luke bólintott.

            - Vagyis utálja az ünnepet?

            - Nem állítok fát, nem ajándékozok meg senkit, nem is kapok semmit, nem díszítem ki a lakásomat, nem hallgatok karácsonyi zenét, nem megyek vendégségbe, és hozzám sem jön senki…

            - Ó – felelte Maxine. – Sok olyan embert ismerek, aki nem annyira van oda a karácsonyért, mint én. Az igazat megvallva, csak ilyet ismerek – motyogta félszegen. – De olyanról még nem hallottam, hogy valaki egyetlen szokást sem tart, hogy teljesen kizárja a karácsonyt az életéből!

            Mindketten hallgattak, mindketten feszélyezve érezték magukat. Luke magában imádkozott, hogy a lány ne kérdezzen rá az ünnepekkel kapcsolatos hozzáállása okára. Legszívesebben felállt és távozott volna.

            - Bocsásson meg, nem lett volna szabad ezt mondanom – törte meg a csendet Maxine. – Mindenkinek szíve joga azt gondolni a karácsonyról, amit akar. Valószínűleg csak azért döbbentem meg, mert az én rajongásom sokak szerint már beteges. És azt hiszem, egyetértek velük – mosolyodott el félénken.

            Luke gyengéd tekintetet vetett a lányra. Olyan törékenynek tűnt, mint egy törött szárnyú kismadár. Annyira kedvesnek, melegszívűnek, jóságosnak látszott, és mivel a férfi tudta, hogy Maxine élete közel sem csupa fény és kacagás, ez mélyen megérintette. Az, hogy a lánynak olyan sok szenvedésen kellett átmennie, a férfi szemében megsokszorozta elragadó lényének hatását. Úgy gondolta, ő nagyon távol áll attól, hogy ilyen ember legyen, de emiatt nem gyűlölte vagy irigyelte, hanem csak csodálta a lányt.

            Maxine ezzel szemben nem tudta, mihez kezdjen a férfival. Talán hiba volt meghívni a forró csokira, hiszen ez a közvetlenség már nem férhetett bele egy ügyvéd és az ügyfele közötti kapcsolatba. Annak hivatalosnak, gyakorlatiasnak, egyszerűnek és személytelennek kellett lennie. Mit is gondolt, elvégre akkor sem hívta meg az ügyvédjét sehova, amikor az anyja hagyatékát kellett intézni! Bizonyára abban, hogy ezúttal megtette, az is közrejátszott, hogy ez az ügyvéd egy kifejezetten jóképű fickó volt, aki nagyon tetszett a lánynak. Ráadásul nyilván okos volt, és igazi úriember, mit is kívánhatna még?

Például hogy ne utálja a karácsonyt. Mert ha valaki éppen a szeretet ünnepét ki nem állhatja, amikor összegyűlik a család, és ha a vásárolgatós, ajándékozós stresszt nem számítjuk, minden a békéről, a nyugalomról és a meghittségről szól, az mit árul el az emberről? Hát, Maxine véleménye szerint nem sok jót. Kár. Pedig ez a Luke Hamilton igazán rendes férfinak látszott. És Maxine rég nem gondolta ezt egyetlen pasasról sem.

            Nyilván nem kedvel – állapította meg magában Luke, ahogyan a lányt figyelte. Itt ül ennek a karácsonyi rengetegnek a közepén, a batár nagy karácsonyfa alatt, fényekkel körülvéve, forró csokoládéfelhőben, és éppen úgy fest, mint egy karácsonyi angyal. Tökéletesen illik ide, maga a megtestesült ünnep. Míg ő épp most vallotta be, hogy gyűlöli a karácsonyt. Esélye sincs Maxine-nél. Pedig milyen szép lehetett volna, bizonyára túl szép is…

            Biztosan nem kedvel – gondolta magában Maxine, amint Luke-ra nézett. Látszik rajta, mennyire feszeng a műfenyőágak, a villogó fényfüzérek és a piros papírpoharak között. Feltehetően nem utálja a karácsonyt, csak valami rossz emlék miatt azt hiszi. Elvégre senki sem utálhatja a karácsonyt! De mivel ő éppen most árulta el, mennyire imádja az ünnepet, a férfi bizonyára azonnal kizárta, hogy közöttük bármi is legyen, már ha egyáltalán nyitott volt rá valaha is. Pedig milyen szép lehetett volna, talán túl szép is…