Advent #2

Have a holly, jolly Christmas

It’s the best time of the year

I don’t know if there’ll be snow

But have a cup of cheer

Egy héttel később Luke Hamilton megállt egy női ruhákat árusító üzlettel szemben, és a kezében tartott papírra pillantott. Miután meggyőződött arról, hogy helyes címre érkezett, a lapot az aktatáskájába süllyesztette, és belépett.

            Maxine azonnal kiszúrta a magas fickót, ami nem volt nehéz, hiszen az elmúlt tíz percben rajta kívül csak egy harmincas évei végén járó nő tért be, és neki Gina segített kiválasztani a karácsonyi céges bulira alkalmas ruhát. Már közeledtek a záráshoz, az ünnepi csúcsforgalom ellenére is egyre kevesebben lézengtek a bevásárlóközpontban.

            A lány szemügyre vette a férfit: magas volt, a haja sötétszőke, a szeme kék. Irtózatosan jóképű volt. Hiába, Maxine-nek a gyengéje volt, ha egy fickó öltönyt viselt. Na persze, nem bukott minden pocakos hivatalnokra, de véleménye szerint egy férfi megítélésének általában jót tett az elegancia. Márpedig ez a férfi rendkívül elegáns volt. Méregdrága öltönyt viselt, hosszú kabátot és vélhetően méretre készített bőrcipőt. A kezében sötét aktatáskát tartott. És úgy nézett körbe az üzletben, mintha minden pillanatban gerillatámadásra számítana a fogasok mögül.

            Maxine megsajnálta. Kevés fickó tévedt be hozzájuk egyedül, a legtöbben általában a barátnőjük vagy a feleségük után kullogtak, közel sem önszántukból. Aki mégis egyedül érkezett, az nagy valószínűséggel ajándékot keresett a párjának, ami így az ünnepek előtt gyakorta megesett. A lány többnyire valósággal elalélt ezeknek a férfiaknak a kedvességétől, amiért szívük hölgye kedvéért képesek voltak önként behatolni erre a számukra olyannyira idegen terepre, ami ellen máskor kézzel-lábbal tiltakoztak. Ezért aztán Maxine mindig röpült segíteni nekik, ugyanis jól tudta, hogy rászorulnak: a legtöbbnek fogalmuk sem volt arról, mi a kedvesük mérete, pláne nem arról, mi tetszene neki.  

            - Jó estét, segíthetek? – kérdezte szokásos nyájas hangján a férfitől.

            Luke zavartan tekintett a lányra. Igen, semmi kétség, a célszemély állt előtte. Szégyellte magát, amiért ő szinte mindent tudott róla, a lánynak azonban halvány sejtése sem volt arról, hogy mi készült. A férfi azzal biztatta magát, hogy jó hírrel érkezett, hiszen aligha haragudna meg bárki is, ha azzal keresnék meg őt, hogy valóságos vagyont örökölt egy soha nem látott rokontól. És hát Luke-nak meg kellett bizonyosodnia az örökös személyéről, ezért kutakodott utána.

            Pontosabban nem is ő, hanem egy bizonyos Joseph McBride magánnyomozó. Amikor Luke még kezdő volt a szakmában, a mentora ajánlotta neki McBride-ot, mint a legjobb detektívet. Amit ez a fickó nem tud kiszimatolni, az nincs is – mondták róla. Meg azt is, hogy a pasas egykor rendőr volt, de jobb nem firtatni, miért lépett ki az egyenruhások közül. Luke nem is tette, és remek munkakapcsolat alakult ki közöttük az évek során. Igaz, Luke mindig is viszolygott attól, hogy McBride-nak mennyire nem okozott gondot mások után leskelődni, kutatni, de időnként rászorult a segítségére.

            Az elmúlt napokban a magánnyomozó közreműködésével bukkant a lányra is, és tudott meg róla csaknem mindent. McBride közölte vele a lány munkahelyének címét, sőt még fotót is készített róla a szemközti boltból. Luke-nak eszébe sem jutott ilyesmit kérni, ahogyan arra sem számított, hogy egy vaskos mappát kap tőle, amelyben minden elképzelhető információ megtalálható volt a lányról az általános iskolai bizonyítványaitól a legutóbbi fizetési papírjaiig. Mindenesetre a fényképek segítségével kétségbevonhatatlanul beazonosíthatta a lányt: a csinos, magas, karcsú nőt hatalmas vörös hajzuhataga összetéveszthetetlenné tette.

            - Miss Maxine Harrington-Dahlhoz van szerencsém? – kérdezte Luke.

            A lány meglepődött. Ha nem vevő ez a fickó, akkor ki?

            - A nevem Luke Hamilton, ügyvéd vagyok – felelte a férfi, mintha meghallotta volna a ki nem mondott kérdést. A lány még mindig értetlenül nézve rá megrázta a felé nyújtott kezet.

            - Maxine Harrington-Dahl – szólalt meg végre, elfeledve, hogy a fickó már tudta a nevét.

            - Kisasszony, beszélhetnénk valami nyugodt helyen? Fontos ügyben jöttem.

            Maxine végigpörgette a lehetőségeket a fejében, hogy vajon miért kereshette őt egy ügyvéd. Megsértett valamilyen törvényt? Csak nem perelte be egy vevő? Vagy a főnöke félt maga közölni, hogy kirúgja, és inkább az ügyvédjét küldte?

            - Miről van szó? – tudakolta, elengedve a füle mellett a férfi kérését.

            Luke látta, hogy Maxine mennyire megijedt. Nem akart aggodalmat kelteni a lányban, végtére is azért jött, hogy megváltoztassa az életét, mégpedig nagyon is jó irányba.

            - Semmi baj sincs, Miss Harrington-Dahl, valójában egy nagyszerű hírt szeretnék közölni önnel, semmi ok az izgalomra.

            Maxine várakozva tekintett rá, nem sikerült eloszlatni a kétségeit. Luke érezte, hogy nem fognak leülni valahova, hogy zavartalanul megvitassák a helyzetet. Körbenézett az üzletben. A másik eladónő még mindig el volt foglalva, és más nem volt a helyiségben rajtuk kívül. Végül is a butik pultja is kellőképpen nyugodt hely volt.

            - Nos, arról lenne szó, Miss Harrington-Dahl, hogy úgy tűnik, ön örökölt egy nagyobb összeget egy idős rokonától, aki nemrég hunyt el az Egyesült Államokban, egész pontosan Washingtonban.

            Maxine hitetlenkedve bámult rá.

            - A Richard Harrington név mond önnek valamit? – kérdezte Luke.

            - Az én egyik nevem is Harrington ugyebár, de semmilyen Richardról nem hallottam…

- Richard Harrington angol volt, Londonban született, ahogyan az idősebb testvérei is. Aztán a család kivándorolt az Államokba. Ott született Mr. Harrington húga, Rita…

            - A nagymamám? – rökönyödött meg Maxine.

            Luke bólintott.

            - A nagymamája sosem mesélt a családjáról?

            - Nem. Valójában még kicsi voltam, amikor meghalt, nem nagyon emlékszem rá. A nagyapám pedig még azelőtt elhunyt, hogy én megszülettem volna.

            - Az édesanyja sem mondott semmit?

            - Csak annyit, hogy a nagyszüleim az Államokban ismerkedtek meg, mert a nagymamám ott élt, de aztán Londonba jöttek. Sosem hallottam amerikai rokonokról.

            - Nos, kisasszony, Mr. Harringtonnak nem volt saját családja, tulajdonképpen senkije sem volt, ahogyan a bátyja és a nővére is leszármazottak nélkül halt meg. Mr. Harrington a végrendeletében említette, hogy talán lehetnek rokonai Angliában, ezért az ügyvédje megkért, hogy próbáljam meg kinyomozni, mi történt a húgával, Ritával. Szerencsére az ön édesanyja mindkét szülője nevét viselte, Harrington-Dahlként viszonylag könnyű volt rábukkanni. Úgy tudom, az édesanyjának nem volt testvére, ahogyan önnek sincs.

            Maxine bólintott.

            - Vagyis ön az egyetlen élő rokona Mr. Harringtonnak. Egyúttal a vagyon örököse – mutatott rá Luke.

            A lány csak nézett maga elé, szemmel láthatóan próbálta megemészteni a hallottakat. Kis idő elteltével a férfi ismét megszólalt:

            - Nem is kíváncsi, mekkora összegről van szó?

            - Egyelőre az is bőven elég, hogy rokonaim vannak, azaz voltak az óceán túloldalán, és nem is tudtam róluk. Biztos benne, hogy a családból nem maradt senki arrafelé?

            - Teljesen.

            - Kár.

            Luke megdöbbent. Nem elég, hogy Maxine-t nem igazán érdekelte, mennyit is örökölt, márpedig Luke nagyon jól tudta, hogy a lánynak hihetetlenül jól jött a pénz, hiszen alig keresett valamit, de úgy tűnt, az örökségnél jobban örült volna pár addig nem látott rokonnak. Nem csoda, mivel – a férfi ezzel is tisztában volt McBride-nak köszönhetően – Maxine-nek nem volt senkije. A nagyszülei rég meghaltak, az apját sosem ismerte – ezért viselte ő is a Harrington-Dahl nevet –, az édesanyja pedig csak néhány éve halt meg súlyos betegségben. Amikor megbetegedett, Maxine otthagyta a főiskolát, hogy ápolja. Aztán pedig ebben a butikban kezdett el dolgozni, ahelyett, hogy művészettörténész vált volna belőle, ahogyan tervezte. Az édesanyja kezelése és a gyógyszerei olyan összegeket emésztettek fel, hogy Maxine még mindig úszott az adósságokban, így a tanulmányai folytatásáról nem is álmodhatott.

            - Gondolom, azért a pénznek hasznát veszi majd – mondta Luke.

            - Biztosan – felelte egykedvűen Maxine.

            Luke kinyitotta az aktatáskáját, és a lány orra elé tolt egy papírt, amelyen feketén-fehéren ott állt minden öröksége: a vagyon, a washingtoni ház értéke és az ingóságoké. Úgy sejtette, Maxine a hivatalos dokumentumnak könnyebben hisz majd, mint a kimondott szónak.

            - Na, ne! Ne vicceljen! – nevetett fel a lány. – Komolyan ennyi?

            A férfi bólintott.

            - De még lejön belőle mindenféle adó meg illeték, ugye?

            - Nem, ez már az az összeg, amelyet ön kézhez kap.

            A lány egyre hangosabban nevetett. Az öröme lassan feloldotta Luke udvarias ügyvédálarcát, és elmosolyodott. Derűsen nézte, ahogy Maxine odaugrott a kolléganőjéhez és a fülébe súgta a hírt. Látta a másik nő elkerekedő szemeit, és hallotta, hogy szinte ráparancsol Maxine-re, hogy azonnal menjen haza, ne várja meg a zárást és másnap adja be a felmondólevelét, mert ezek után egyetlen perccel sem szabad többet maradnia a boltban, hogy továbbra is éhbéréért dolgozzon. Maxine kacagva utasította vissza az ajánlatot, de végül csak elindult a kabátjáért és a táskájáért. Amikor visszatért Luke-hoz, odaszólt neki:

            - Jöjjön, meghívom egy forró csokoládéra. Ezt meg kell ünnepelni!

            - Köszönöm, de erre semmi szükség – vette vissza a távolságtartó jogász szerepét a férfi. – Csak alá kellene írnia néhány papírt, és jobb, ha erre később az irodámban kerítünk sort, ott majd beavatom a részletekbe.

            Luke mindenképpen higgadt körülmények között akarta elintézni a hivatalos részét az ügynek, és úgy vélte, senkitől sem szabad elvárni, hogy egy ilyen hír után azonnal képes legyen józanul konzultálni a teendőkről. Végtére is ennek a lánynak az élete örökre megváltozik! Ahogyan a kolléganője is mondta, nem kell például többet itt robotolnia, sőt egyáltalán nem kell dolgoznia, ha nem akar.

            - Csak nem utasít vissza egy gazdag örökösnőt? – kérdezte tettetett felháborodással Maxine.

            Luke felnevetett. Határozottan tetszett neki a lány. Milyen vidám, élettel teli, kedves! Pont az ő ellentéte – suhant át az agyán a keserű gondolat. Ám mielőtt feleszmélhetett volna, már nyújtotta is a karját Maxine-nek.

            Néhány perccel később, amikor az üzletközpont óriási karácsonyfájához értek, amely körül az egyik kávézó asztalai álltak, a férfi már megbánta, hogy ráállt az ünneplésre. A mindent beterítő édes illat, amely másra – így valószínűleg Maxine-re is – bódítóan hatott, őt valósággal fojtogatta. Csak bámult az előtte gőzölgő, sötét italra és nem tudta rávenni magát, hogy belekortyoljon. Vele szemben viszont a lány úgy szorongatta a maga poharát, mintha az lenne a legféltettebb kincse.

            Kicsivel korábban Luke meglepődött, amikor a kávézó pultjánál már anélkül készítették Maxine-nek a szokásos narancsos-fahéjas forró csokiját, hogy rendelt volna, és aztán a lány hosszú percekig tanakodott, hogy vajon a csillagokkal vagy a betlehemi jelenettel díszített papírpoharat válassza hozzá. Később, amikor észrevette, hogy Maxine-nek rénszarvasos csat van a hajában, és mikulásos a fülbevalója, még inkább elképedt.

            - Ne haragudjon, inkább kávét kért volna? Vagy teát? – szólalt meg a lány  aggodalmasan, amikor már az asztalnál ültek.

            - Tudja, nem az én világom… ez – mutatott Luke a díszbe öltözött üzletekre, a karácsonyfára, a fényekre és a hópelyhekkel dekorált poharára.

            - Úgy érti, a karácsony? – kérdezte zavartan a lány.

            Luke bólintott.

            - Vagyis utálja az ünnepet?

            - Nem állítok fát, nem ajándékozok meg senkit, nem is kapok semmit, nem díszítem ki a lakásomat, nem hallgatok karácsonyi zenét, nem megyek vendégségbe, és hozzám sem jön senki…

            - Ó – felelte Maxine. – Sok olyan embert ismerek, aki nem annyira van oda a karácsonyért, mint én. Az igazat megvallva, csak ilyet ismerek – motyogta félszegen. – De olyanról még nem hallottam, hogy valaki egyetlen szokást sem tart, hogy teljesen kizárja a karácsonyt az életéből!

            Mindketten hallgattak, mindketten feszélyezve érezték magukat. Luke magában imádkozott, hogy a lány ne kérdezzen rá az ünnepekkel kapcsolatos hozzáállása okára. Legszívesebben felállt és távozott volna.

            - Bocsásson meg, nem lett volna szabad ezt mondanom – törte meg a csendet Maxine. – Mindenkinek szíve joga azt gondolni a karácsonyról, amit akar. Valószínűleg csak azért döbbentem meg, mert az én rajongásom sokak szerint már beteges. És azt hiszem, egyetértek velük – mosolyodott el félénken.

            Luke gyengéd tekintetet vetett a lányra. Olyan törékenynek tűnt, mint egy törött szárnyú kismadár. Annyira kedvesnek, melegszívűnek, jóságosnak látszott, és mivel a férfi tudta, hogy Maxine élete közel sem csupa fény és kacagás, ez mélyen megérintette. Az, hogy a lánynak olyan sok szenvedésen kellett átmennie, a férfi szemében megsokszorozta elragadó lényének hatását. Úgy gondolta, ő nagyon távol áll attól, hogy ilyen ember legyen, de emiatt nem gyűlölte vagy irigyelte, hanem csak csodálta a lányt.

            Maxine ezzel szemben nem tudta, mihez kezdjen a férfival. Talán hiba volt meghívni a forró csokira, hiszen ez a közvetlenség már nem férhetett bele egy ügyvéd és az ügyfele közötti kapcsolatba. Annak hivatalosnak, gyakorlatiasnak, egyszerűnek és személytelennek kellett lennie. Mit is gondolt, elvégre akkor sem hívta meg az ügyvédjét sehova, amikor az anyja hagyatékát kellett intézni! Bizonyára abban, hogy ezúttal megtette, az is közrejátszott, hogy ez az ügyvéd egy kifejezetten jóképű fickó volt, aki nagyon tetszett a lánynak. Ráadásul nyilván okos volt, és igazi úriember, mit is kívánhatna még?

Például hogy ne utálja a karácsonyt. Mert ha valaki éppen a szeretet ünnepét ki nem állhatja, amikor összegyűlik a család, és ha a vásárolgatós, ajándékozós stresszt nem számítjuk, minden a békéről, a nyugalomról és a meghittségről szól, az mit árul el az emberről? Hát, Maxine véleménye szerint nem sok jót. Kár. Pedig ez a Luke Hamilton igazán rendes férfinak látszott. És Maxine rég nem gondolta ezt egyetlen pasasról sem.

            Nyilván nem kedvel – állapította meg magában Luke, ahogyan a lányt figyelte. Itt ül ennek a karácsonyi rengetegnek a közepén, a batár nagy karácsonyfa alatt, fényekkel körülvéve, forró csokoládéfelhőben, és éppen úgy fest, mint egy karácsonyi angyal. Tökéletesen illik ide, maga a megtestesült ünnep. Míg ő épp most vallotta be, hogy gyűlöli a karácsonyt. Esélye sincs Maxine-nél. Pedig milyen szép lehetett volna, bizonyára túl szép is…

            Biztosan nem kedvel – gondolta magában Maxine, amint Luke-ra nézett. Látszik rajta, mennyire feszeng a műfenyőágak, a villogó fényfüzérek és a piros papírpoharak között. Feltehetően nem utálja a karácsonyt, csak valami rossz emlék miatt azt hiszi. Elvégre senki sem utálhatja a karácsonyt! De mivel ő éppen most árulta el, mennyire imádja az ünnepet, a férfi bizonyára azonnal kizárta, hogy közöttük bármi is legyen, már ha egyáltalán nyitott volt rá valaha is. Pedig milyen szép lehetett volna, talán túl szép is…