Advent #1

Egészen különleges adventi naptárat készítettem Nektek, igaz, itt nem minden nap, hanem minden héten jön az újabb meglepetés, szóval talán inkább adventi koszorúnak kellene neveznem. Mindegy, a lényeg, hogy egy karácsonyi történet újabb és újabb fejezetét találjátok az oldalon minden vasárnap. Remélem, nem bánjátok, hogy ideiglenesen felfüggesztem emiatt az eredeti történetünket!
Bízom benne, hogy segítek Nektek adventi hangulatot teremteni! :)
Jó szórakozást!

You better watch out 
You better not cry 
Better not pout 
I'm telling you why 
Santa Claus is coming to town

  

Luke Hamilton, a fiatal és sikeres londoni ügyvéd nagyot sóhajtva dőlt hátra a székében. Bár előtte az íróasztal hatalmas volt, szinte eltűnt a rengeteg ráhalmozott irat alatt. Hiába jött már be hajnalok hajnalán, hiába dolgozott már hosszú órák óta, a papírhalom valahogy nem akart csökkenni. Előre látta, hogy aznap sem jut haza késő esténél előbb, hogy aztán másnap ugyanitt folytassa.

Engedélyezett magának annyi szünetet, hogy felálljon és az ablakhoz lépjen. Igaz, azt pontosabban kellene definiálni, hogy mi is számíthatott ablaknak az irodában: a City egyik magas, hipermodern épületének sokadik emeletén található, nem kevésbé modern helyiségnek ugyanis két fala is a földtől a mennyezetig üveg volt. A London Eye-ra befizető turisták elé sem tárulhatott szebb látvány, tökéletesebb panoráma, mint innen.

Néhány perces szemlélődés után Luke-nak feltűnt, hogy mintha megszaporodtak volna a fények a városban, és sok közülük színes, mások egyenesen villództak. Homlokráncolva lépett vissza az asztalához, valahonnan az iratkupac alól előtúrt egy naptárat és vetett rá egy pillantást. Amint tudatosította magában a dátumot, összeállt a kép.

- Hát, már megint eltelt egy év – summázta egykedvűen.

            Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja, és a férfi a hang alapján beazonosította, hogy nagyjából hol lehet a készülék a papírok rejtekében, majd kiásta a mélyből.

            - Igen, Maggie? – szólt bele a titkárnőjének.

            - Ne haragudjon a zavarásért, Mr. Hamilton, de egy bizonyos Stephen Marshall keresi önt. Egy amerikai kollégája, egész pontosan washingtoni.

            - Nem cseng ismerősen a neve.

            - Azt mondta, lenne egy ügy, amelyben szüksége van az ön segítségére.

            - Rendben, Maggie, kapcsolja át, kérem.

            Míg arra várt, hogy meghallja Stephen Marshall amerikai akcentusát, lázasan kutatott az emlékezetében, hogy hallott-e már a fickóról, de sehogy sem tudta felidézni.

            - Mr. Hamilton? – kérdezte a férfi köszönés helyett, és már bele is vágott a mondandójába. – Azért hívom, mert a segítségét kell kérnem egy ügyfelem hagyatékának a rendezése ügyében.  Többektől érdeklődtem, hogy ki lenne a megfelelő odaát, az óhazában, és önt ajánlották.

            Mielőtt Luke megkérdezhette volna, hogy pontosan kik is ajánlották őt, Mr. Marshall folytatta:

            - Nos, arról lenne szó, Luke – ugye szólíthatom Luke-nak? – hogy egy kliensem, bizonyos Mr. Richard Harrington nemrégiben sajnálatos módon elhalálozott. Mindig úgy tudtam, hogy nincsen rokona, ezért is ért meglepetés, amikor a végrendeletét felbontottuk. Tudja, meglehetősen régi dokumentum, Mr. Harrington még azelőtt írta, hogy az én ügyfelem lett, ezért nem volt ismert előttem a tartalma, csak letétbe helyezte nálam, amikor New Yorkból Washingtonba költözött évekkel ezelőtt.  Tehát a lényeg az, hogy a végrendeletben Mr. Harrington azt írta, hogy lehetnek rokonai Angliában, és rájuk akarja hagyni minden vagyonát. Meg kell mondjam, Luke, nem kis összegről van szó, Mr. Harrington meglehetősen sikeres bankár volt. Sajnos ezekről a rokonokról viszont ő maga sem tudott semmit, ugyanis nem tartották a kapcsolatot.

            - Mégis rájuk hagyná a pénzét – állapította meg Luke.

            - Gondolom, még mindig jobb megoldásnak tartotta, mint hogy az államé legyen az egész. Vagy talán kereste őket, csak nem sikerült a nyomukra bukkanni, mielőtt meghalt volna.

            - És azt akarja, Stephen, hogy én kutassam fel őket – jelentette ki Luke.

            - Pontosan, Luke. Higgye el, önnek is rendkívül előnyös lenne az ügylet anyagi szempontból – tájékoztatta Mr. Marshall, majd megnevezte a szóban forgó vagyon értékét, amelynek hallatán Luke lélegzetvétele több másodpercre kihagyott. Közben az amerikai ügyvéd hozzátette: - És természetesen ott van a washingtoni ház és az ingóságok.

            Amint Luke összeszedte magát, válaszolt:

            - Csak az a baj, Stephen, hogy a Harrington nem annyira ritka név errefelé, tudja. Olyan ez, mintha tűt keresnénk a szénakazalban, ha nem tudunk semmi közelebbit. Ráadásul az sem biztos, hogy léteznek ezek a bizonyos rokonok.

            - Nos, a következőket tudom Mr. Harrington leírásából, Luke. Az öreg még Londonban született, 1924-ben, miként a bátyja, Randolph is, 1919-ben, és a nővére, Rose, 1921-ben. Aztán Richard születése után nem sokkal a család kivándorolt Amerikába, mert az apa odahaza elveszítette a munkáját, és itt remélte megtalálni a számításait. A legkisebb testvér, Rita már itt született, 1927-ben. Randolph bevonult a II. világháborúban és elesett, neki nem volt családja. Rose nagyon közel állt a bátyjához, jóformán egész életében őt gyászolta, sosem ment férjhez, és korán halt meg. Rita pedig Mr. Harrington szerint teljesen odáig volt Európáért, no és persze Angliáért, és mindenáron vissza akart térni az ősei földjére. Így aztán amikor megismerkedett egy angol fickóval, egy bizonyos Joseph Dahllal, hozzáment, és együtt visszamentek Londonba. Mr. Harrington ki nem állhatta ezt a Dahlt, és azt sem helyeselte, hogy Rita Angliába menjen, mert véleménye szerint a háború után biztosan semmi sem maradt, amiért érdemes lett volna visszatérni. Ezen aztán úgy összekülönböztek, hogy többé nem beszéltek egymással, teljesen megszakadt köztük a kapcsolat.

            Luke várt egy darabig, hogy Mr. Marshall folytassa, de a vonalat csend uralta.

            - Ennyi? – kérdezett rá a biztonság kedvéért.

            - Attól tartok, igen. Tudom, nehéz ügy.

            - Hát, nem egyszerű. Ha legalább tudnánk, hogy Ritának születtek-e gyerekei, és ha igen, mi a nevük.

            - Átküldök mindent, amit tudok az ügyről.

            - Köszönöm. Talán utánanézhetek a Dahl néven született gyerekeknek, hátha valamelyiknél Rita van feltüntetve édesanyaként. Bár a Dahl sem a legritkább név.

            - Nézze, Luke, tegyen egy próbát. Gondoljon a pénzre! Az igazat megvallva, fogalmam sincs, ez mennyire lelkesíti, de engem sokszor vigasztal, ha egy kilátástalan ügy közepén erre gondolok – nevetett Stephen. – Ha nem sikerül semmilyen nyomra bukkannia, hát az államé lesz Mr. Harrington vagyona. Ez van.

            - Jól van, Stephen, meglátom, mit tehetek.

            Miután Luke letette a kagylót, a tekintete ismét az íróasztalát befedő papírrengetegre siklott. Valahogy mégsem riasztotta már a látvány. Végre van valami izgalmas ügye! Már jó ideje nem mondhatta ezt el magáról.

Időközben a város túloldalán Emilia Romano betért egy bevásárlóközpont üzletébe, abban a reményben, hogy itt végre megtalálja a ruhát, amelyért már vagy tucatnyi hasonló boltot átkutatott. Ám azonnal érezte, hogy ez a hely valahogy más volt, holott itt éppolyan divatos, márkás holmik voltak, amerre a szem ellátott, mint a többi butikban.

Tanácstalanul forgatta a fejét, hogy rájöjjön a rejtélyre, míg aztán megfejtette: itt nem szólt hangos, vad zene, mint a többi üzletben, itt csend volt. Pontosabban a nyitott ajtón át a bevásárlóközpont folyosóin a hangszórókból ömlő karácsonyi zene hallatszott be.

            A sötét kosztümöt viselő, elegánsan öltözött asszony céltalanul elkezdett kutatni a csinos ruhák között, mígnem egy kedves hang megszólította:

            - Jó napot kívánok, segíthetek?

            Emilia megfordult, és egy huszonéves lánnyal találta szembe magát, aki farmert, zöld kötött pulóvert és csizmát viselt, természetes rézszínű haját pedig a feje búbján vastag copfba fogta. Ahogy beszélt, nemcsak a szájával, hanem hatalmas, zöldeskék szemeivel is mosolygott.

            - A lányomnak keresek valami ajándékot.

            - Karácsonyra?

            - Nem. Üzleti útra jöttem Londonba, és ilyenkor mindig viszek neki valamit.

            - Milyen kedves! – A lány hangjában őszinte csodálat hallatszott.

És amikor néhány perccel később Emilia távozott az üzletből egy gyönyörű szoknyával és egy sállal a papírszatyrában, ő is épp ugyanezt gondolta az eladólányról. Ahogyan a bevásárlóközpont kijárata felé tartott, visszaidézte magában, ahogy türelmesen és segítőkészen átnézte vele az üzlet szinte teljes kínálatát, és amikor Emilia végül kiválasztott egy szoknyát, lebeszélte róla, mondván tud egy másikat mutatni, ami jobban illik egy fiatal lányhoz, ráadásul olcsóbb is. Aztán felhívta az asszony figyelmét arra, hogy a karácsonyi akciójuk keretében választhat egy második terméket teljesen ingyen. Így Emilia magának is vett valamit: egy gyönyörű, hímzett mintás sálat.

A nő elmosolyodott magában, majd az üzletközpont előtt vidáman leintett egy taxit.

Odabenn az üzletben az eladólány épp a kirakatban elhelyezett karácsonyfa gömbjeit igazgatta, majd ellenőrizte a jókora szárnyakkal az ünnepekre angyalokká avanzsált próbababák csillogó, hófehér ruháit, amikor egy hasonló korú, sötéthajú lány egy másik bolt logójával díszített pólóban és kezében két papírpohárral belépett.

- Forró csoki-szünet, Maxine! – kiáltotta és feltartotta az egyik piros poharat.

A vörös hajú lány nevetve lépett ki a kirakatból, elvette a felé nyújtott poharat és miközben felpattant a pultra, alaposan megszemlélte a papírpoháron rohangáló rénszarvasokat.

- Narancsos-fahéjas, ahogy kérted – közölte a másik lány fásultan, és belekortyolt a saját italába: a hosszú kávéba, amelyet az év minden napján ivott. Őt nem kötötte le a poharán díszelgő fenyőfa. – Giccsesen karácsonyi, ahogy szereted.

- Jaj, Nell, mosolyogj már egy kicsit! – felelte vidáman Maxine.

- Ugyan miért? Kikészít ez a csúcsforgalom! Még négy hét van karácsonyig, de ezek már úgy shoppingolnak, mintha holnap karácsony lenne. Képzelheted, Sally hogy nézett rám, amikor mondtam, hogy kávészünetet tartok! De nem érdekel, muszáj volt elszabadulnom abból az őrültek házából. Remélem, Gina nem bánja, hogy te tartasz egy kis pihenőt – bökött a fejével Maxine kolléganője felé, aki épp három tini lánynak segített legginget választani.

Maxine megrázta a fejét.

- És ahhoz képest, hogy elvileg a szeretet ünnepe közeleg, egyetlen vevő sincs telve szeretettel, hogy finoman fogalmazzak – folytatta Nell, a másik lány hallgatását biztatásnak véve. – Egymást lökdösik, velünk meg egyszerűen bunkók. A főnök kötelezett rá, hogy minden vevőnek boldog karácsonyt kívánjunk, de én a magam részéről legszívesebben inkább elküldeném őket melegebb éghajlatra. Ráadásul két nap múlva még nagyobb akciókba kezdünk, már előre rettegek, mi lesz akkor!

Várakozón, együttérzést várva Maxine-re nézett, mire a lány nagy sokára megszólalt:

- Nem is tudom, Nell, nekem nincs rossz tapasztalatom. Szerintem mindenki kedves, vagy legalábbis normális.

- Persze, mert neked fel sem tűnik, ha valaki goromba veled!

- Maxine bárkit leszerel a bájos mosolyával – szólt közbe Gina, aki akkor lépett oda hozzájuk. – Viselkedhet vele az ember akármilyen udvariatlanul, nem törölheti le a mosolyt az arcáról. Előbb-utóbb mindenki feladja, és visszamosolyog.

- Ja, és a legdurvább, hogy nem műmosoly ez, hanem igazi! – mutatott Nell Maxine-re, aki csak nevetett és kortyolgatta a forró csokiját.

- Fogalmam sincs, hogy csinálja, de egyszerűen képtelenség kihozni a sodrából. Pedig hidd el, már én is próbáltam! – kontrázott Gina, majd elment, mert újabb vevő lépett az üzletbe.

Nell beleivott a kávéjába, majd arra lett figyelmes, hogy Maxine halkan dúdolgatja a beszűrődő Jingle Bellst.

- Már megint kezded! – szólt rá figyelmeztetőn Nell.

- Mit? – kérdezte ártatlanul Maxine.

- Esküszöm, téged kellene kitenni a karácsonyt reklámozni a kirakatba, ráadásul te fényévekkel kedvesebben mosolyognál, mint azok a próbababák.

- Az nem nehéz, amilyen hidegen néznek. Náluk még te is kedvesebben festenél, Nell.

- Haha, nagyon vicces. Komolyan, számolom a napokat, mikor jössz be mikulásos pulcsiban dolgozni.

- Nincs mikulásos pulcsim, Nell, csak rénszarvasos – felelte rezzenéstelen arccal Maxine.

   Maxine-ről a bevásárlóközpontban köztudott volt, hogy valósággal rajongott a karácsonyért. Az év egyik legboldogabb napjának tartotta, amikor az üzletközpont közepén felállították az óriási karácsonyfát, felkerültek a fények, és az ő boltjukat is ünnepi díszbe öltöztethette. Onnantól kezdve egész nap karácsonyi zene szólt, a kávézókban ünnepi ízesítésű forró italokat kezdtek el árulni, kis standjaikkal pedig megjelentek a karácsonyi díszeket, apróságokat árulók a folyosókon. Míg szerte a központban a többi eladó stressz szintje az egekbe szökött, Maxine-t szokásos nyugalma és vidámsága nem hagyta el, sőt megsokszorozódott, amivel a legtöbb kollégáját látszólag megőrjítette, valójában azonban irigyelték, és igyekeztek minél többet a közelében lenni, hátha rájuk is átragad valami ebből a megfejthetetlen harmóniából.

Mindamellett azért is végtelenül csodálták örök jókedvéért Maxine-t, mert jól tudták: a fiatal lány édesanyja halála óta egyedül élt, és már nem az első karácsonyára készült, amelyet egyedül, pontosabban a cicája társaságában tölt el.

A legtöbben panaszkodtak a kibírhatatlan rokonaikra, hogy micsoda káosz van náluk karácsonykor, mennyi a veszekedés, a feszültség, a munka, és mennyi ajándékot kell beszerezniük a család tagjainak, de az igazat megvallva ebből a szempontból sosem cseréltek volna Maxine-nel, aki egyedül ült a karácsonyfa alatt.

Ám az ő derűjét, optimizmusát ez sem kezdhette ki. És mosolyogva utasított vissza minden meghívást, mondván szereti otthon, egyedül tölteni az ünnepet. Halomra enni az édességet, pizsamában tévét nézni és korán ágyba bújni. És mivel mindenki azt látta, hogy a lány imádja a karácsonyt, nem is vonták kétségbe az állítását.

Így aztán Maxine ismét egy magányos karácsonynak nézett elébe. És senki sem sejtette, hogy belehasadt a szíve.