Advent #3

Have yourself a merry little Christmas

Let your heart be light

From now on our troubles will be out of sight

A következő hétvégén Maxine ellátogatott a Hyde Parkban rendezett karácsonyi vásárba. Kezében forró teát (narancsos-fahéjasat!) szorongatva egyik ámulatból a másikba esett, amint a fényárban úszó ünnepi csodahelyet nézte. Arra gondolt, hogy ha a karácsony egy falu lenne, akkor pontosan így festene. Miközben együtt hömpölygött a tömeggel, igyekezett minden figyelmét kizárólag a vidám zenére, a finom illatokra és a gyönyörűséges fényekre összpontosítani. Most nem akart azzal foglalkozni, miként fordult fel fenekestül az élete az elmúlt napokban. Persze minél görcsösebben akart nem gondolni rá, annál kevésbé sikerült.

            Amióta néhány nappal korábban Mr. Luke Hamilton felbukkant, már semmi sem volt a régi. Bár aligha panaszkodna bárki is, ha valaki azzal keresné fel, hogy a tudomására hozza: örökölt egy rakás pénzt, Maxine úgy érezte, mindez túl nagy és túl gyors változást hozott az életébe. Tudta, hogy örülnie kellene, és alapvetően örült is, sőt, de képtelen volt megszokni az új helyzetet, egyelőre képtelen volt felfogni, hogy végleg megfeledkezhet az anyagi gondoktól, hogy nem kell minden nap azon rágódnia, vajon mennyi pénzből kell kihúznia a következő fizetésig.

            A lány még mindig eljárt dolgozni, és a főnökének semmit sem szólt arról, hogy valószínűleg már több pénze volt, mint neki. A kolléganője, Gina nem értette, miért nem hagyta ott a munkáját, és aludt inkább minden nap délig, vagy miért nem csak vásárolni járt az üzletközpontba. Vagy miért nem vette meg legalább azokat a ruhákat a butikból, amelyekre előtte annyira vágyott, és amelyeket a legféltettebb kincseiként mutogatott a vevőknek. „Majd” – válaszolta egyre Ginának, amikor ő azt firtatta, hogy mikor adja már be a felmondását.

            De Maxine más szokásain sem változtatott: ugyanabban a sarki boltban vásárolt, nem cserélte le a ruhatárát, a lakását, nem vette meg azokat a könyveket, bútorokat, kézzel festett porcelán csészéket, amelyeket már évekkel korábban kinézett magának. Nem szervezett világkörüli utazást, de még csak egy színházba vagy étterembe sem ment el, amit azelőtt ugyancsak nem engedhetett meg magának.

            Pedig a bankszámláján már ott csücsült az ölébe pottyant vagyon minden centje. Luke szerint szerencsés volt, amiért ilyen gyorsan sikerült elintézni. Igaz, a washingtoni ház és az ingóságok átírása lassabban haladt, de Maxine ennek kifejezetten örült. Legalább addig sem kell törnie a fejét azon, hogy mihez kezdjen velük.

            A lány mellesleg csaknem annyit gondolt újdonsült ügyvédjére, mint a pénzre. Kiugrott volna a bőréből, ha Luke is az örökség része lett volna. Bár az első találkozásuk alkalmával zavarba ejtette a férfi karácsonyutálata, azóta – talán mert egy-két találkozójuk kizárólag a dokumentumok aláírására és jogszabályok megvitatására korlátozódott, vagyis a közelgő ünnepekről nem esett szó –, Maxine-nek meggyőződésévé vált, hogy ki tudná nevelni Luke-ból a karácsony iránti megmagyarázhatatlan ellenszenvet. Csak meg kellene tanítania a férfinak úgy látni a szeretet ünnepét, ahogyan ő: csupán fényes-illatos idillnek.

            Józan pillanataiban Maxine azon az állásponton volt, hogy mivel az ominózus múlt heti forró csokizás óta meglehetősen hivatalos volt a kapcsolatuk – annak ellenére, hogy a keresztnevükön szólították egymást – Luke nyilván nem akar tőle semmit. A lány biztos volt benne, hogy elijesztette a túláradó karácsonyimádatával. De nem azt mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást?

            Maxine álmodozásra hajlamos oldala isteni jelnek vette, hogy ebben a pillanatban megcsörrent a telefonja, és a kijelzőn Luke neve tűnt fel.

„Ezt a vacak telefont sem ártana lecserélni” – gondolta, amint a zsebéből előhúzta az ósdi készüléket.

            - Szia, Maxine, nem zavarlak?

            - Nem, dehogy. – A lány nem merte bevallani, hogy éppen Karácsonyfölde kellős közepén járt.

            - Nos, lenne még egy-két papír, amit alá kellene írnod. Az ingóságok ideszállításával kapcsolatban.

            - Rendben. Hétfőn bemenjek az irodádba?

            Maxine-nem nem nagyon fűlött a foga a dologhoz. Az a rideg, csupa fém és üveg hely! Természetesen a kilátás lélegzetelállító volt, de ezzel ki is merült a helyiség vonzó tulajdonságainak a sora. A lány valósággal feszengett a tőle idegen, modern, néhány drága és persze rém kényelmetlen dizájnbútorral berendezett irodától, ahol a falat néhány unalmas, fekete-fehér fotó díszítette mindenféle felhőkarcolókról, és Luke hatalmas íróasztalán semmilyen személyes tárgy nem volt. Se egy fénykép, se egy kávésbögre.

            Ehhez képest a másik ügyvéd, akit eddigi élete során megismert, Mr. Harlow, aki az édesanyja hagyatékát intézte, sokkal szimpatikusabb helyen dolgozott. Igaz, hogy közel sem olyan menő környéken, mint a City, ráadásul az irodája egy társasház szuterénjében volt, de a kopott, öreg bőrkanapé, amelyen már ügyfelek százai gubbasztottak, a száz évvel korábbi Londont ábrázoló képeslapok a falon és a Mr. Harlow unokáiról készült fotók az íróasztalán, ezerszer bizalomgerjesztőbbek voltak. Maxine jól emlékezett rá, hogy majdnem elsírta magát, amikor meglátta a férfi „A legjobb apa” feliratú bögréjét az aláírásra váró papírok között.

            - Persze, ugorj be, amikor ráérsz, csak öt perc az egész – mondta Luke.

            A lánynak eszébe jutott valami:

            - Luke, most szombat van. Te ma is dolgozol?

            - Igen, általában minden hétvégén dolgozom, igyekszem behozni a hét közbeni elmaradásaimat. Miért, most akarsz bejönni az irodába? Sajnos az nem fog menni, itthonról dolgozom – közölte olyan hangon, mintha valami szégyenletes bűnt vallott volna be.

            - Szerencsére nekem nem kell ma dolgoznom. Épp a Hyde Parkban lófrálok – mondta Maxine, és remélte, a férfi nem tudja, hogy errefelé is minden karácsonyi hangulatban úszik., és ő pontosan ezért jött ide.

            - A Hyde Parkban? Hát, én kábé három percre lakom onnan, ha gondolod, felugorhatsz a papírokért, és akkor hétfőn nem kell már ezzel foglalkoznod.

            Maxine kapva kapott az alkalmon, amiért 1. nem elég, hogy azonnal láthatja Luke-ot, de 2. még a lakásába is bekukkanthat.

            Amint a férfi lediktálta a címet, nekiiramodott és hamarosan ott állt egy szemmel láthatóan méregdrága ingatlanokkal teli utcában, ahol gyönyörű régi házak sorakoztak. Fura, Maxine mindig is inkább egy csupa üveg épületbe képzelte Luke-ot, olyan helyre, amely éppen úgy fest, mint az irodája. De lehet, hogy csak azért lakott errefelé, mert felkapott, drága környék volt, és egy sikeres, gazdag ügyvédnek ez dukál. Vagy amilyen racionálisnak megismerte a férfit, talán csak jó befektetésnek találta az egyik szépséges házban lakást tartani.

            Miután Luke ajtót nyitott és elvette a lány kabátját, Maxine körülnézett. A ház műemlék külseje ellenére a lakás mégiscsak olyan volt, mintha a férfi irodájának nagytestvére lett volna: mindent a fekete és fehér színek, a fém, az üveg és a bőr uralt. Kétségkívül modern és férfias enteriőr volt, de nem sokat árult el a tulajdonosáról, azon kívül, hogy vélhetően egy gazdag férfiről van szó. A lány hiába forgatta a fejét, sehol sem látott egyetlen személyes tárgyat. Még egy szobanövényt sem.

            - Itt vannak a papírok – szólalt meg Luke a háta mögött, és Maxine remélte, hogy nem ült ki a csalódás az arcára, amint hátrafordult hozzá. A férfi az üveg étkezőasztalhoz invitálta, és megkérdezte, kér-e valamit inni. Maxine megrázta a fejét, hiszen esze ágában sem volt mondjuk teát szürcsölni egy fekete csészéből vagy valami hasonlóból.

            Miközben aláfirkantotta a nevét a megfelelő helyekre, Luke tájékoztatta a ház átírásának helyzetéről, de a lány nem igazán figyelt oda.

            - Egyébként mikor utazol el megnézni a házat? – kérdezte a férfi.

            - Tessék? Megnézni? Milyen házat? – nézett rá zavartan Maxine.

            - Washingtonban. A te házadat. Amelyet Richard bácsikádtól örököltél.

            - Nem tudom – felelte őszintén a lány.

            - Megnézted már a képeket, amelyeket átküldtem neked róla?

            - Nem – sütötte le a szemét bűnbánóan Maxine.

            - Gondolom, dolgozni is bejársz még az üzletbe.

            - Persze. Miért akarja mindenki, hogy felmondjak? Talán tudsz valakit, akinek kellene az állás?

            Luke nevetett.

            - Dehogy. Szerintem csak megtehetnéd, hogy ne dolgozz ott napi tíz órát nevetségesen alacsony fizetésért, hanem szabadságold magad addig, amíg ki nem találod, hogyan tovább. Ráérsz például valami jobb munkát keresni, már nem kell gyorsan elvállalnod akármit, csak hogy legyen pénzed. Vagy akár körülnézhetsz Amerikában, elmehetsz megnézni a washingtoni házadat. Esetleg folytathatnád a tanulmányaidat.

            - Utálom, hogy mindent tudsz rólam, Luke! – mondta Maxine. A férfi még korábban elmesélte neki, hogy sok mindent ki kellett derítenie róla, mielőtt találkoztak, hogy meggyőződjön róla, tényleg ő Richard Harrington egyetlen örököse. – Főleg azért, mert én viszont semmit sem tudok rólad.

            - Nem az én vérvonalamat kellett ellenőriztetni egy mesés örökség miatt.

            - De ez akkor sem fair!

            - Kevesen panaszkodnának, miután ennyi pénzt örököltek. De van egy olyan érzésem, hogy téged cseppet sem érdekel ez az egész. Jól sejtem, hogy semmit sem változtattál az életeden a múlt hét óta? Lefogadom, hogy még egy új forró csokis bögrét sem vettél magadnak.

            - Nem hinném, hogy a munkaköri leírásod része az ügyfeled cseszegetése, Luke Hamilton! – pattant fel a lány. Dühe még nagyobb lett, amikor észrevette, hogy a férfi milyen jól szórakozik rajta.

            Luke-ot valóban mulattatta a lány. Az elmúlt napokban igyekezett bebeszélni magának, hogy annyira különböznek egymástól, amennyire csak lehetséges. Így aztán igyekezett a hivatalos ügyek intézésére szorítkozni, akárhányszor találkoztak, és úgy látta, ez a lánynak sem volt ellenére. Nyilván ő is arra jutott, hogy felesleges lett volna bármi mással próbálkozni.

            Ezért maga sem értette, mi ütött belé, amikor felajánlotta Maxine-nek, hogy jöjjön fel hozzá. Hiszen szombat volt, semmivel sem jártak előrébb, mint ha hétfőn írta volna alá a dokumentumokat. De az, hogy perceken belül láthatta a lányt és nem kellett hétfőig várnia, túl vonzó lehetőségnek tűnt. És hogy ujjongott, amikor Maxine azonnal elfogadta a meghívást!

            Persze lehet, hogy a lány csak praktikusan gondolkodott: hétfőn dolgoznia kellett, és a City amúgy is meglehetősen messze volt tőle. Nem baj, a maga részéről Luke örült, hogy viszontláthatta a lányt, és titkon remélte, hogy még jó hosszú ideig húzódik ez az öröklési ügy, és sok papírral jár, amelyeket nyilván mind külön-külön kell aláírni.

            Most, hogy Maxine ott állt előtte, és a pulykaméregtől majdnem olyan vörös volt az arca, mint a haja, nem tehetett mást, csak nevetett. Milyen jó volt ugratni a lányt, olyan aranyos volt, amikor dühöngött! Tényleg elhitte magáról, hogy képes lenne a tekintetével is ölni, holott Luke-nak inkább csak arra lett volna kedve, hogy magához ölelje.

            - Rendben, mivel engesztelhetlek ki? – kérdezte.

            Maxine komolyan elgondolkodott, nyilvánvalóan azt forgatta a fejében, mi lehet a legsúlyosabb büntetés. Luke évezettel követte szemével a szobában fel-lesétáló lányt. Egyszer csak megpördült, tüzes loknijai repültek körülötte.

            - Tudom már! Lejössz velem a karácsonyi vásárba, a parkba!

            A férfinak azonnal elkomorult a tekintete. Visszakézből nemet akart mondani, de lenyelte, hogy udvariasabban fogalmazza meg a visszautasítást. És maga sem tudta, hogyan, de végül ez lett belőle:

            - Rendben.

            Maxine láthatóan legalább annyira meglepődött a válaszán, mint ő. Vélhetően attól tartott, hogy rosszul hallott, vagy, hogy Luke meggondolja magát, mert rohant a kabátjáért és Luke-ét is lekapta a fogasról.

-         Gyerünk! – kiáltotta.

            Pár perccel később a vásári forgatagban tömörültek az emberrengetegben. Szerencsére a lány is belátta, hogy nem illik az emelkedett ünnepi hangulathoz, ha folyton a gyomrába könyökölnek, és a lábára taposnak, így félrehúzódtak, hogy megigyanak egy teát a vásár szélén. Luke elfintorodott, amikor a feje felett egy hangszóróból megszólalt a Jingle Bells, de egyébként nem panaszkodott semmire.

            - Gondolom, nem sűrűn jársz ilyen helyen – jegyezte meg a vele szemben ülő Maxine.

            - Sosem voltam még itt – ismerte el a férfi.

            - Remélem, túléled.

            - Hát, lehet, hogy kihagytam több mint kéttucat karácsonyt, de azt hiszem, ma délután jó eséllyel bepótolom mindet egyszerre – nézett végig a hatalmas vásári forgatagon. Itt valóban könnyen túladagolást lehetett kapni a karácsonyi hangulatból.

            - Hogy érted azt, hogy kihagytál egy csomó karácsonyt?

            - Úgy, ahogy mondom. Nem ünnepeltük a karácsonyt. Jaj, ne nézz már így rám!

            - De ez hihetetlen! Vallási okokból?

            - Nem.

            - Hát?

            - Nem hagysz nyugodni, amíg el nem mesélem, ugye?

            Maxine megrázta a fejét. Nem nevetett, szemében őszinte érdeklődés tükröződött.

            - Jól van, de csak azért, mert folyton szemrehányást teszel nekem, hogy én többet tudok rólad, mint te rólam. Valójában a szüleim döntöttek így. Apámat a rideg nagyszülei nevelték fel, anyám szülei meg folyton veszekedtek, így a karácsony egyiküknél sem volt soha a szeretet ünnepe. Ezért aztán elhatározták, hogy minden évben elutaznak valami egzotikus helyre, ahol híre-hamva sincs a karácsonynak. Azt hitték, ez nekem is jó, mert milyen menő lehetek a többi gyerek előtt, hogy én strandoltam az ünnepek alatt, míg ők itthon fagyoskodtak. Nem volt ajándékozás, Mikulás, pulyka, karácsonyfa, meg semmilyen egyéb ünnepi kellék, mert a szüleim igyekeztek úgy tenni, mintha a karácsony nem is létezne. Elmentünk Londonból, mielőtt még igazán ünnepi díszbe öltözött volna a város, és mire visszatértünk, már nyoma sem volt a karácsonynak.

            - És ez minden évben így volt? – kérdezte döbbenten Maxine.

            - Igen. Persze aztán felnőttem, és a szüleim már egyedül utazgatnak, én meg itthon maradok. De én sem ünnepelem a karácsonyt, nekem így természetes.

            - És soha nem is akartad? Legalább kisfiúként nem vágytál arra, hogy hozzon neked valamit a Mikulás?

            - A szüleim meggyőztek, hogy a Mikulás nem létezik. Tulajdonképpen egész jól megmagyarázták, hogy ezzel az egésszel csak a szülők akarják megvezetni a gyerekeiket, hogy legyen mivel fenyegetni őket, ha rosszak, meg a kereskedők akarják rávenni az embereket a vég nélküli vásárlásra. És én okosabban teszem, ha átlátok a szitán. Lényegében ez azért nem teljesen hülyeség.

            A lány döbbenten hallgatott. Egyszerűen nem tudott mit mondani.

            - Ne vedd a szívedre! – fogta meg hirtelen Maxine kezét a férfi. – Nem kell engem sajnálni, nem hiányzik nekem a karácsony. Tényleg.

            - Ezt nem értem. Nekem mindig is az év legszebb, legjobban várt időszaka volt a karácsony.  Mindig együtt töltöttük az édesanyámmal, körbelátogattuk a barátokat, és megvendégeltünk másokat, ha már nagyobb családunk nem volt. Sosem volt nagy ajándékozás, óriási lakoma, mert egyszerűen nem futotta rá, de a szeretet, a meghittség természetes volt. És mennyit készültünk rá! Hetekig sütöttük az aprósüteményeket, barkácsoltunk ajándékokat, díszítettük a lakást! El sem tudom képzelni, milyen lenne, ha ezt a varázslatos időszakot valaki megpróbálná elvenni tőlem!

            - Mivel nem tudom, miről beszélsz, nem is hiányzik – állapította meg Luke. – A szüleim sem tudták, milyen az a fajta karácsony, amilyen neked volt, szóval nem hibáztatom őket. Nem olyan nagy ügy.

            - Tényleg így gondolod?

            Luke átérezte a kérdés súlyát. Tudta, hogy a lány biztosra akart menni, mielőtt elkönyvelhette magában, hogy nem illenek össze. A férfi talán szívesen engedett volna valamennyit, de tudta, annyit nem képes, amennyire Maxine vágyik. A múltkor azt mondta a lánynak, hogy utálja a karácsonyt, most bevallotta ugyan, hogy ez nem volt teljesen igaz, csak egyszerűen nem érdekelte az ünnep, de ez nem lehetett elég a lánynak, aki alapjában véve fanatikusan imádta a karácsonyt. És nem úgy tűnt, hogy ő engedni akart volna ebből. Neki az volt a természetes, hogy nagy a felhajtás az ünnep idején, de Luke-nak meg az, hogy ignorálta az egészet. Ha találkoztak volna középen, egyikük sem lett volna boldog.

            Így aztán Luke ezt felelte:

            - Tényleg így gondolom.

            És tudta, minden bizonnyal ez volt az első és utolsó alkalom, hogy valaha is karácsonyi vásárban járt. És hogy valaha is beszélt Maxine-nel másról, mint a munkáról.