Karácsony

Adventi történetünk befejezésével szeretnék Nektek 

nagyon boldog karácsonyt kívánni!

Another Christmas day

Will come and go away

And I won’t leave you alone

I wanna go home

I’ve got to go home

Let me go home

I’m just too far from where you are

I wanna go home

Karácsony napján Maxine ott ült a tökéletes fája alatt és mosolyogva nézte a cicáját, amint az egy ajándék papír masniját pofozgatta. Szerette a karácsony reggeleket. Ilyenkor későn kelt, a hópelyhes pizsamájában ücsörgött vagy délig, forró csokit szürcsölt, miközben egyik aprósüteményt falta be a másik után reggeli gyanánt. Nem volt kedve kibontani a Richard bácsikája által ráhagyott pénzből saját magának vett ajándékokat, hiszen úgyis tudta, mi rejtőzött a csomagokban, és a rengeteg színes doboz gyönyörűen mutatott a fa alatt. Eddig csak a Gingernek szánt műegeret csomagolta ki, de úgy tűnt, a cicának jobban tetszettek a még kibontatlan ajándékok.

            Maxine úgy tervezte, később felöltözik, felnyalábolja a barátoknak szánt – az idén a szokásosnál jóval több és drágább – ajándékokat és felkerekedik egy kisebb körútra a környéken. De még bőven ráért. Hiszen a barátai most nyilván a saját családjukkal ültek a fa körül, aztán a rokonaikhoz mentek vendégségbe, vagy fogadták őket az otthonaikban. A lánynak egyelőre várnia kellett.

            Beleszippantott a bögréjéből áradó édes illatfelhőbe, és elmosolyodott, amikor meglátta, hogy a cicának csak sikerült kibontania egy ajándékot.

- Ginger, az nem a tied, hanem Nellé. Szerintem neki jobban fog állni ez a gyönyörű kék pulcsi, mint neked, nem gondolod?

            Maxine kényszerítette magát, hogy minden figyelmét a macskának szentelje, mielőtt az emlékei visszarepítették volna pár évvel korábbra, amikor az édesanyjával ünnepelt. Vagy még korábbra, amikor még a nagymamája is velük volt, és ő készítette neki a forró csokit ilyenkor. Azt azért nem tudta megállni, hogy az ablakon kipillantva a kövér hófelhőkre, meg ne jegyezze:

            - Azért, remélem, odafönt már kibékültetek Richard bácsival, nagyi. Köszönd meg neki a nevemben is, amiért ennyit segített.

            Maxine végignézett a picike lakásán. Időközben eldöntötte, hogy nem újítja fel, hanem kiköltözik. Úgy határozott, szerencsét próbál az óceán túlsó oldalán, Washingtonban. Ha már másképp nem lehet, hát utólag próbál megtudni ott mindent élt rokonairól, és közben beiratkozik egy egyetemre. Miért is maradna ebben a lyukban, ha egyszer odaát egy gyönyörű és óriási ház várja? Persze, ha valaki arra kérné, maradjon… De a lány gyorsan elhessegette a gondolatot. Azzal a valakivel olyanok voltak, mint a tűz és a víz, semmi értelme még csak gondolni rá.

            Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A lány riadtan rezzent össze. Ugyan ki lehetett az ilyenkor? Hát nem mindenki otthon ünnepelt?

            Maxine feltápászkodott, és kezében a bögréjével, nyomában a cicájával az ajtóhoz ment. Akkor sem döbbent volna meg jobban, ha egyenesen egy karácsonyi angyal állt volna a küszöbén.

            - Boldog karácsonyt, Maxine! – köszöntötte Luke széles, mosollyal, sugárzó arccal. Elegáns volt, mint mindig, de kabátja alatt ezúttal nem öltönyt, hanem egy bizonyára méregdrága pulóvert viselt az inge fölött. Még nyakkendőt sem kötött. De nem ez volt a legfeltűnőbb rajta. Hanem hogy olyan frissnek tűnt, mint aki vagy száz évet aludt, és boldognak, végtelenül boldognak.

            - Mit csinálsz itt, Luke? Mi történt?– kérdezte Maxine ahelyett, hogy viszonozta volna a jókívánságot.

            A férfi jókedvűen végigmérte a lányt. Pizsamájában, szanaszét álló, borzas hajával és a kezében gőzölgő forró csokival úgy festett, mint aki épp most kelt fel. Luke figyelmét nem kerülték el a Maxine arcán éppen felszáradt könnycsíkok, és a pillanat törtészére szomorúság suhant át az arcán. De elhatározta, hogy nem vigasztalni fogja a lányt, hanem átragasztja rá frissen szerzett boldogságát, hogy ne is gondoljon a múlt fájó emlékeire.

            - Megfogadtam a tanácsodat, Maxine – közölte, és megkerülve a lányt, belépett a lakásba. Megállt a kis karácsonyfa előtt, és alaposan megcsodálta az antik, nyilvánvalóan családi örökségnek számító díszeket. Amikor pedig megérezte, hogy a vörös cica ezúttal az ő lábánál dorombolt, lehajolt, felvette és a füle tövét vakargatva nézegetett tovább a lakásban.

            - Kifejtenéd bővebben? – kérdezte értetlenül Maxine, aki időközben előkeresett egy vastag kardigánt, és miután felvette, lekuporodott az egyik fotelba.

            Luke letörölhetetlennek tűnő vigyorával hozzáfordult. Aztán elkomolyodott.

            - Miután a múltkor beszélgettünk, sokat gondolkodtam, nagyon sokat. És végül úgy döntöttem, lesz, ami lesz, azt teszem, amit mondtál. Elmentem a szüleimhez, és megkérdeztem tőlük, mi lenne, ha az idén először megünnepelnénk a karácsonyt, mint egy normális család.

            - És? – kérdezte türelmetlenül Maxine.

            - Először teljesen megdöbbentek, gondolhatod. Másnap már indultak volna Mauritiusra. De aztán minden további kérdés nélkül azt válaszolták, hogy rendben.

            - Ennek igazán örülök, Luke! – mosolygott a lány.

            - És képzeld, anyám azt mondta, hogy tulajdonképpen egy ideje ők már minden évben elgondolkodnak azon, hogy kipróbálják a karácsonyt, de azt hitték, én nem akarnám, és inkább nem változtattak semmin. Igaz, ha a korábbi években ők jöttek volna ezzel elő, valószínűleg tényleg visszautasítottam volna őket. Te ébresztettél rá, Maxine, hogy valójában nem is azt akarom, amiről azt hittem, hogy akarom. Pontosabban, hogy valójában akarom, amiről azt hittem, hogy nem.

            - Ez nagyszerű, Luke – felelte Maxine, és a férfi látta rajta, hogy bár próbál valóban örülni neki, az öröme nem felhőtlen. Még – gondolta magában, és összeszedte minden bátorságát, hogy folytassa a mondandóját.

            - Szóval az elmúlt napokban nagyon elfoglalt voltam, vennem kellett fát, díszeket, ajándékokat, meg mindent, ami kell az ünnephez. A szüleim is sürögnek-forognak, anyám életében először karácsonyi ebédet főz, apám meg felállította élete első karácsonyfáját. A házat is kivilágítottuk. És ma reggel, amikor minden elkészült, és ott ültünk a fa körül, és kibontottuk az ajándékokat… Maxine, én még sosem láttam olyan boldognak a szüleimet! És én… én is boldog voltam, de úgy éreztem, valami hiányzik, ami nélkül nem teljes az ünnep, nem olyan a karácsony, mint amilyennek képzeltem. És ez a valami, azaz valaki, te vagy, Maxine.

            Luke kinyújtotta a kezét a lány felé. Látta, hogy Maxine-nek kellett pár másodperc, amíg megértette, amit az imént hallott.

            - Tessék? – kérdezett vissza a biztonság kedvéért.

            - Ünnepeld velem életem első karácsonyát, Maxine! Ha valaki, te aztán igazán tudod, hogy kell, nem igaz?

            A lány elgondolkodva nézte a felé nyújtott kezet, de aztán úgy döntött, nem fogadja el. Helyette inkább egyenesen Luke nyakába ugrott. Hosszú ideig álltak egymás ölelésében, mintha soha többé nem akarnák elengedni egymást. Aztán Maxine vonakodva kibontakozott Luke karjai közül.

            - Előbb átöltözhetek?

            - Csak nyugodtan, addig én itt elleszek.

            Maxine kisietett a szobából, de az ajtóból még visszanézett. Luke az ő forró csokiját kortyolgatta, miközben egy szalagot lengetve Ginger előtt játszott a cicával. És ha Maxine jól hallotta, Luke a rádióval együtt dúdolta a Jingle Bellst.