20. fejezet.

Sziasztok!
Ígérem, egy darabig viszonylag gyakrabban, pár hetente jön új fejezet, mert mostanában elég sokat írok :) És ebben a fejezetben van pár meglepetésvendég, kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzájuk!

These are the days we've been waiting for
On days like these who could ask for more?
Leave them coming 'cause we're not done yet
These are the days we won't regret

The Days by Avicii

 

 

Mivel az este Katie-nél olyan jól sikerült, és mert úgy éreztem, muszáj meghálálnom, amiért meghívott vacsorára és olyan kedves volt hozzám, amint megismert, meghívtam másnap délutánra hozzám egy teára. Általában a pire-iak kapva kaptak az alkalmon, ha bejöhettek a házba, mert rettentő kíváncsiak voltak, mit sikerült kihoznom az egykori romhalmazból. És ez alól Katie sem volt kivétel, azonnal elfogadta a meghívást. Nelly is szívesen csatlakozott volna, de dolgoznia kellett a fogadóban.

Korábban hasonló alkalmakkor lazán megoldotta, hogy eljöjjön, megbeszélte volna Mrs. Brenish-sel, a fogadósnéval, de azt hiszem, inkább már Dannynek tartogatta az efféle lehetőségeket. Amit persze meg is értettem. Hiszen ki ne örült volna a barátnője boldogságának? És még ha egy pici keserűséget éreztem is amiatt, mert felmerült a veszélye, hogy ezentúl Nellynek némileg kevesebb ideje lesz rám, úgy tűnt, most, hogy egyre több embert ismerek közelebbről is a szigeten, nem lesz annyira nagy baj, kibírom.

Másnap délután egy ősrégi éjjelszekrényt csiszoltam épp a kertben, amikor Katie megérkezett. Körbevezettem a kertben és a házban, és ahogy mások, úgy ő sem akarta elhinni, hogy ez tényleg Mrs. Graham háza.

-          Nagyon örülne neki a néni, ha látná, milyen jó kezekbe került az otthona – mondta Katie kedvesen, amikor később leültünk a kertben meginni a teánkat. – Nagyon szerette ezt a helyet, és meghasadt volna a szíve, ha látta volna, milyen szörnyű állapotba került.

-          Remélem, hamarosan megint valaki olyannak az otthona lesz, aki boldog lesz itt – feleltem.

-          Gondolom, te nem maradsz itt túl sokáig.

Az az igazság, hogy életemben először elgondolkoztam rajta, hogy tulajdonképpen hova is rohanok én vissza a nyár végén? Nagyon úgy tűnt, hogy szinte senkinek nem hiányoztam Manhattanben. A régi barátaimmal csaknem teljesen megszakadt a kapcsolatom, amint azt a múltkori esős éjszakán is bebizonyosodott. Egy ideig foghattam még az internet hiányára, de mióta JJ áthozta a lapotopját, igazából elérhető vagyok. Hozzá kell tenni az őszinteség kedvéért, hogy mégsem lógtam a közösségi oldalakon, ahogy korábban, a nap huszonnégy órájában tettem. Sőt napokig fel sem néztem ezekre az oldalakra. Úgyhogy ha igazán őszinte akarok lenni magammal, be kell látnom, az, hogy a barátaimmal megszakadt a kapcsolat, legalább annyira rajtam is múlik, mint rajtuk. Kölcsönösen nem keressük egymást.

Priya néha ír valamit, én válaszolok, visszakérdezek, de vele is kibírjuk kommunikáció nélkül hosszú napokon át. Nincs igazán miről beszélnünk. Őt cseppet sem érdekli a felújítás, az új szenvedélyem, ez a hely, engem meg már nem érdekel az, amit régen érdekelt és őt mindmáig foglalkoztatja: a manhattani társasági élet. Eltávolodtunk egymástól. Viszont mindig azt hittem, hogy a nyár végén hazamegyek, és a barátságunkat onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.

És anyám? Hetente egy-két alkalommal beszéltünk egymással, a hívások minden esetben két-három percesek voltak és gyakorlatilag arról szóltak, hogy meggyőződtünk: él még a másik. Egyszerűen nem volt miről beszélnünk. Az ő életét kitöltötte a munkája, ami engem nem érdekelt, az enyémet meg a renoválás, ami viszont őt nem izgatta. Ennyi. Mintha közösen elhatároztuk volna, hogy nem színlelünk érdeklődést.

És ha belegondoltam, hogy ilyenek azok az emberi kapcsolataim, amelyek New Yorkhoz kötnek, önkéntelenül is felmerült bennem: érdemes ezért visszamenni? De már maga a gondolat is annyira megijesztett, hogy rettegve hessegettem el magamtól.

-          Igen, a nyár végén elmegyek – közöltem végül a hivatalos választ Katie-vel. Ha sejtette is, hogy észrevette a habozásomat, nem mondta.

Már attól féltem, innentől kínos hallgatásba fullad a beszélgetés, ám egyszeriben ismeretlen női hang kiáltott a kapunál:

-          Meglepetés!

Mindketten ijedten kaptuk fel a fejünket, de a felénk közeledő lány láttán Katie szája széles mosolyra húzódott. Felugrott és öleléssel üdvözölte ismeretlen látogatónkat. Egy rézvörös haját lófarokba csavaró, térdén lyukas farmert és fekete Pink Floyd pólót viselő lányt. Ennyiből már tökéletesen be is azonosítottam a váratlan látogatót, akiről Nelly egyszer mesélt nekem falfestés közben.

-          Joley! Nahát, fogalmam sem volt, hogy jössz! – örvendezett Katie.

-          Épp ez a lényege a meglepetésnek – jegyezte meg egy srác Joley mögött, akit csak most vettünk észre.

Katie szintén megölelte a borzas szőke, hasonlóan lazán, farmerbe és pólóba öltözött fiút, akinek a felbukkanásán a magam részéről sokkal jobban meglepődtem. Sőt sokkot kaptam.

-          Donnelly? Nick Donnelly? – nyögtem ki.

A srác szintén meglepetten tolta odébb finoman Katie-t, és látszott, hogy ő sem hisz a szemének.

-          Basszus, ez komoly? Belle?

-          Ez nem létezik! Hogy te itt… hogy itt találkozunk… éppen itt… és nem mondjuk Ibizán... ezt sosem hittem volna – hebegtem és mindkét kezemmel legyezgettem magam, hogy lenyugodjak végre.

-          A számból vetted ki a szót – vigyorgott Nick, aztán hirtelen szorosan magához ölelt. – Hogy vagy, kislány, jól nézel ki!

-          Köszönöm – mosolyogtam, és ahogy elengedtük egymást, alaposan végigmértem. – Te is jól festesz. Olyan… nyugodtnak – találtam meg a legmegfelelőbb szót, mire ő elvigyorodott. – Annyira sajnálom, ami történt, úgy aggódtam érted, amikor eltűntél.

Nick tekintete egy pillanatra elkomorult.

-          Na, igen, az zűrös időszak volt. De már túlvagyok rajta. – Azzal hátrapillantott a lány felé, akivel érkezett. Odanyújtotta neki a kezét és magához húzta. – Belle, hadd mutassam be neked a barátnőmet, Joley-t. Itt találkoztunk tavaly.

-          Örülök, hogy megismerhetlek, Joley – nyújtottam kezet neki. – És örülök, hogy Nick mellett voltál a bajban.

-          A dolog kölcsönös volt – pillantott fel Joley szerelemesen a párjára. – Igazság szerint mindketten eléggé padlón voltunk, amikor ideérkeztünk, de aztán kisegítettük egymást a gödörből.

-          Nem volt egyszerű meccs, de sikerült – viszonozta az áhítatos pillantást Nick.

Olyan aranyosak voltak együtt! Őszintén örültem nekik. Amikor annak idején hallottam, mi történt Nick barátnőjével, nagyon szíven ütött a dolog. Korábban rengeteg buliban összefutottam vele, innen ismertem, hiszen nagyjából ugyanazokban a körökben mozogtunk. Aztán eltűnt, de igazából ezt csak akkor vettem észre, amikor pár srác azon poénkodott, hogy elcsavarta a fejét valami lány, és most már biztos sosem jön partizni velük. Ők azon drukkoltak, hogy Nick mielőbb ábránduljon ki a csajból, és térjen vissza a régi, szerintük normális énje, én viszont örültem, hogy ezek szerint nagyon szerelmes. És aztán ugye történt az a baleset. És Nicket elnyelte a föld. Senki nem tudta, hova lett, sem a bulvárlapok, sem a haverok. Elkeserítően rövid idő kellett hozzá, hogy többé ne is emlegesse senki az ismerősök között.

-          És ti honnan ismeritek egymást? – kérdezte Joley.

-          A régi időkből – közölte tömören Nick, de láttam, hogy Joley pontosan értette, mire gondol. – És te hogy kerülsz ide, Belle?

-          Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, ezt neked köszönhetem – mondtam, mire Nick felvonta a szemöldökét. – De kerüljetek beljebb, megkínálhatlak titeket valamivel? Egy teával esetleg?

Joley és Nick egyszerre fintorodtak el.

-          Kávéd esetleg nincs? – érdeklődött félve Joley.

Pár perccel később már mind ott ültünk a kerti asztalnál, és miközben a kávét töltöttem a vendégeimnek, beszámoltam az összefüggésről, amelyre magam is csak az imént jöttem rá.

-          Anyám ötlete volt, hogy a nyarat Manhattantől távol töltsem – kezdtem, és Nick úgy bólogatott, hogy abban benne volt: egyetért, hogy nem árt onnan eljönni. – És az is az ő ötlete volt, hogy éppen idejöjjek. Azt mondta, egy ismerősétől hallott a szigetről, az ő fia töltött itt pár hónapot tavaly.

-          Az apám – vigyorgott Nick. – Igen, még tizenévesen voltam itt egy nyarat, akkor is az apám száműzött ide, hogy ne keverjek bajt. Mint most téged anyukád – kacsintott rám, mire nevetve bokszoltam a vállába. – Akkor kifejezetten idegesített, milyen csendes, mindentől távoli ez a hely.

-          Pontosan – bólintott Joley egyetértőn.

Nelly említette, hogy a lány mennyire utálta annak idején a szigetet. Nelly szerint viszont csak addig, amíg nem találkozott Nickkel. Akiről persze akkor még nem tudtam, hogy arról a Nickről van szó. Csak Nelly azon az estén hozott pár példát, hogy hányan találták meg itt életük párját. Hogy Pire a szerelem szigete. Hát igen, Nelly mindent bevet, hogy rábeszéljen JJ-re.

-          Hé, Pire csodás hely, és valójában ti is imádjátok! – szólt közbe Katie tettetett sértődöttséggel.

-          Az emberek fantasztikusak, az fix, de attól még a világ végén van – felelte Joley.

-          De nekem tavaly ez éppen jól jött – kanyarodott vissza a történetéhez Nick. – És apám egyébként eljött meglátogatni karácsonykor.

Joley láthatóan feszengeni kezdett, aminek nem értette az okát. Nick a vállára tette a kezét és magához vonta.

-          Akkoriban egy kicsit összekaptunk emiatt – magyarázta Nick.

Bár nem egészen értettem, miért vesztek össze azon, hogy Nick apja idejött, jobbnak láttam nem firtatni a dolgot. Tudtam, hogy Nellynél úgyis simán rákérdezhetek később.

-          Szóval anyukád ide küldött – nézett körbe Nick.

-          Mrs. Graham háza egy romhalmaz volt, a kertje meg egy dzsungel, de Belle kipofozta a nyáron – mondta Katie.

-          Mit mondhatnék, unatkoztam – vontam meg a vállam.

-          És ti hogyhogy itt vagytok most? – fordult az újonnan érkezettekhez Katie.

-          Meglátogattuk a családomat Londonban, és gondoltuk, akkor már felugrunk a nagyihoz is pár napra.

-          Biztosan nagyon örül nektek – mosolygott Katie. – Joley nagymamája Mrs. Borgh – tette hozzá felém fordulva. Valójában ezt már tudtam Nellytől, és azt is, hogy Mrs. Borgh az egyik helyi néni, láttam már a pubban, kedvesnek tűnt.

-          És te, Belle? – kérdezte Joley. – Mik a terveid házzal? Azt mondtad, csak a nyárra jöttél, de ez itt hosszú távú dolognak tűnik – mutatott a háta mögött a házra.

Én csak hümmögtem. Rövid időn belül már másodszor jutott eszembe, hogy talán változtatni kellene az eredeti terveken. Ugyanakkor nem tudtam elképzelni, hogy itt maradjak, ne adj Isten, ide költözzek. Azért az nem én lennék. Még ha talán már az sem vagyok, aki hanyatt-homlok rohanna vissza Manhattanbe.

-          Nem tudom – vallottam be. – A ház mindenesetre nem az enyém, anyám csak bérli.

-          Azt hittem, megvette. És te mégis felújítottad? – döbbent meg Nick. – Csak úgy?

-          Csak úgy – vontam meg ismét a vállam. – Nyugodtan nézz rám ilyen furán, már megszoktam. Mindenki őrült amerikainak hív Pire-on.

-          Ez nem is igaz! – csattant fel Katie. De miután vetettem rá egy kétkedő pillantást, megvallotta: - Na jó, előfordul. De ezt csak úgy kedveskedve mondják…

-          Aha, tuti – nevettem. – Nem baj, legalább nyomot hagyok a szigeten.

Közben pedig arra gondoltam, hogy csak tudnám, miért olyan fontos ez nekem? Nyomot hagyni egy távoli helyen, amerre a madár sem jár? Furamód mégis olyan jóleső érzés volt, és ahogy felnéztem a házra, elöntött a büszkeség. Az én művem – jelentettem ki magamban. Elégedettséget, sőt boldogságot éreztem magamban, és akkor csak egy vágyam volt: újra meg újra átélni ezt az érzést. Már csak ki kellett találnom, hogyan.

19. fejezet

When thunder clouds start pouring down
Light a fire they can't put out
Carve your name into those shining stars

The Nights by Avicii

 

 

 

Aznap este, miután JJ hazakísért a piknikről, alig vártam, hogy felhívjam Nellyt. Egyrészt természetesen az utolsó részletet is hallani akartam az ő napjáról Dannyvel, másrészt pedig szerettem volna én is beszámolni neki a kirándulásomról JJ-vel. Mivel ő a kezdetektől forszírozta, hogy mi közelebb kerüljünk egymáshoz, azt gondoltam, nagyon is szívesen végighallgatná a történteket. És persze rendszeresen, kéjes élvezettel közbeszúrna egy „Én megmondtam”-ot.

                Nem mintha olyan nagyon sokat tudtam volna neki mesélni… A piknik során egy kezemen sem tudom megszámolni, hány alkalom volt, amikor már tényleg azt hittem, JJ megcsókol. Amikor a sörrel koccintottunk és olyan sokáig nézett a szemembe szótlanul, hogy én zavartan kaptam el a tekintetemet. Vagy amikor összepakoltuk a cuccokat és egyszerre nyúltunk egy tányér után. Esetleg amint kiráztuk a kockás plédet, és egy-egy végével a kezünkben egész közel léptünk egymáshoz, hogy összehajtsuk. Végül, amikor a házamhoz értünk, és JJ kinyitotta nekem a kaput, és én belépve visszafordultam, hogy elköszönjek tőle. Akkor is csak álltunk egymással szemben szó nélkül, mintha az idő megállt volna. JJ tekintete pedig a szememről az ajkam felé kúszott, elidőzött ott egy nagyon hosszú másodpercig, majd mintha meggondolta volna magát, elmosolyodott és elköszönt.

                Nem tudtam, hova tenni. Én olvastam volna rosszul a jeleket, és igazából cseppet sem érdeklem őt úgy, mint ő engem? Csak barátként tart számon? Vagy mégis többet lát bennem, de csak játszik velem? Mégsem az a kedves srác lenne, akinek Nelly állítja, és amilyennek én is láttam az utóbbi időben? Vagy talán valami visszatartja? Talán nem csak a munkája elvesztése miatt tért vissza Pire-ra? Hanem más téren is érte csalódás, hogy fülét-farkát behúzva visszamenekült oda, ahol tudta, hogy egyáltalán nem látják szívesen, és ő sem rajong a helyért? Végül is ez egész logikusnak tűnt. Attól még, hogy kirúgták, kereshetett volna állást, ott ahol addig élt, nem? És lehet, hogy ezért habozik annyit, amikor közel kerülünk egymáshoz…

                Azonban ezt úgysem tudtam egyedül megfejteni. Úgyhogy inkább írtam Nellynek, hogy ha visszaér Pire-ra, szóljon. Reméltem, nem zavartam meg a randiját. Talán nem is csak egy napra mentek Dannyvel, talán időközben úgy döntöttek, maradnak valahol éjszakára… De nem, Nelly szinte azonnal visszaírt, hogy épp egy bizonyos Katie Rhiannonnál van, ugorjak be hozzá én is, és megadta a címet. Kicsit furának tűnt, hogy egy számomra ismeretlen lánynál találkozzunk, de már kezdtem hozzászokni, hogy ezen a szigeten semmin nem szabad fennakadni. Így aztán felkaptam egy kardigánt és útnak eredtem.

                Útközben azon gondolkodtam, honnan ismerős Katie Rhiannon neve. Valószínűleg láttam már valahol Pire-on, mert azt hiszem, az itt tartózkodásom alatt már mindenkivel összefutottam, de nem tudtam arcot kötni a névhez. Egy kedves kis házhoz érkeztem, nagyon szép, virágokkal teli kerttel körülölelve. Olyan igazán idilli, otthonos hangulatot keltett, hogy önkéntelenül is elmosolyodtam, amint beléptem a kertkapun. Bíztam benne, hogy hamarosan az én házam is ezt váltja majd ki minden arra tévedőből.

                Becsöngettem, és Nelly nyitott ajtót. A fején alufólia volt, a vállára egy törülközőt terített. Nyilvánvalóan hajfestés művelete folyt odabenn. Nelly idegesen nevetgélt, miközben beljebb invitált a házba. Hamarosan egy olyan helyiségbe léptem, amelyből egyértelművé vált, miért volt ismerős Katie Rhiannon neve: ő volt a helyi fodrász. Már hallottam emlegetni őt, amikor a helyi nénik azt fontolgatták a pubban egy tea mellett, hogy mikor menjenek megcsináltatni a frizurájukat. Viszont sem a kapun, sem az ajtón nem hirdette tábla az idebenn rejlő kis szalont, de gondolom, Pire-on erre nem is volt szükség.

                Az üzletben szemmel láthatóan Nelly volt az egyetlen vendég, ami nem is csoda, mert már estére járt az idő. Barátnőm lehuppant egy székbe, majd elkiáltotta magát:

-          Katie, megérkezett Belle, beengedtem.

Egy pillanattal később egy fiatal nő jelent meg az ajtóban, a kezében tartott tálcán egy teáskanna, három csésze és egy tálka keksz sorakozott. Rám mosolygott, miközben tanácstalanul keresett helyet, ahova letehetné a tálcát. Sietve felkaptam pár magazint egy asztalkáról, mire Katie ismét rám mosolygott és letette a terhét.

-          Katie vagyok, már sokat hallottam rólad Nellytől – mondta és barátságosan kezet nyújtott.

-          Akkor felesleges is bemutatkoznom – viszonoztam a mosolyt. – Remélem, nem gond, hogy váratlanul beugrottam.

-          Nem váratlanul, én hívtalak ide – szólt közbe Nelly, aki épp egy magazint lapozgatott. Olyan gyorsan forgatta a lapokat, hogy kétlem, hogy akár a címeket elolvasta volna.

Összenevettünk Katie-vel, majd ő elkezdett teát tölteni a csészékbe. Ahogy én is letelepedtem az egyik székbe, végigmértem vendéglátómat. Katie nálam pár évvel idősebbnek tűnt, és olyan szép volt, mint egy felföldi Hófehérke: hosszú, fényes fekete haját magas lófarokba fogta, porcelánfehér bőre, karcsú, magas termete pedig igazán arisztokratikus megjelenést kölcsönzött neki.

-          Semmi gond, Belle, örülök, hogy megismerhettelek – nyújtott egy csészét Katie.

-          Nyilván tudni akartad, ki az az őrült amerikai lány, aki fejébe vette, hogy felújítja a sziget leglepukkantabb házát – vigyorogtam.

-          Honnan tudod, hogy pontosan így írtalak le? – kérdezte Nelly tettetett meglepődöttséggel.

-          Hát, azt biztos, hogy nagy kihívással nézel szembe – mondta Katie és ő is leült.

-          Milyen diplomatikus – nevettem.

-          Viszont már most rá sem ismernél a házra, Katie – mondta Nelly. – És a kertre sem.

-          Ó, köszönöm, Nelly, de kedves vagy!

-          Ugyan, hiszen az én munkám is benne van – kacsintott a barátnőm. – De lassan befejezhetnéd a projektet. Igazán csinos lett a ház, és tudom, rengeteg ötleted van még, de nem akarod élvezni is, mielőtt véget ér a nyár? Túl sokat dolgozol!

-          Ma sem dolgoztam – csúszott ki a számon. Valójában először őt akartam kifaggatni Dannyről, és mivel őt láthatóan nem zavarta Katie jelenléte, hiszen ő hívott ide, én sem zavartattam magam. Katie amúgy is szimpatikusnak tűnt. De azért először mégiscsak Nelly sztoriját szerettem volna hallani.

-          Igazán? Mert egész nap a netet bújtad új ötletek után kutatva? – vonta fel a szemöldökét Nelly.

-          Nem.

Én igazán nem akartam ennél hosszabban kifejteni, de Nelly szúrós tekintete nyilvánvalóvá tette, hogy nem éri be ilyen tömör válasszal. Felsóhajtottam.

-          JJ elhívott piknikezni.

Igyekeztem olyan hangot megütni, hogy úgy tűnjön, nincs ebben semmi különös, semmi sem történt. Ami igaz, bár nekem maga a tény, hogy sor került erre a kirándulásra, igen jelentős volt.

-          És….? – hajolt közelebb Nelly várakozva, miután megértette, hogy hiába vár a részletekre.

-          Most jut eszembe, hogy meg kell néznem, hogy áll a vacsora a sütőben – pattant fel hirtelen Katie. Egyből levágtam, miért állt fel.

-          Jaj, Katie, ne menj, nem arról van szó, hogy előtted nem akarom elmondani – mondtam.

-          Ugyan, hiszen csak most találkoztunk, és… - mosolygott kedvesen és hátrált kifelé egy lépést.

-          Nem, tényleg, egyszerűen nincs mit mondanom. Ugyanis semmi sem történt. – És ezt már Nelly felé fordulva közöltem.

-          Na, persze – horkantott ő. – Nem úgy ismerem én JJ-t, hogy ne kapna az alkalmon…

-          Márpedig nem kapott – szakítottam félbe. – Volt alkalom, hidd el, nem is egy, de nem élt velük. Viszont rengeteget beszélgettünk, nevettünk, nagyon jó nap volt.

Nelly hitetlenkedve csóválta a fejét.

-          Nem értem, mit ütött ebbe a fiúba. A vak is látja, mennyire odavan érted!

-          És akkor mi van? – szólt közbe Katie, és visszaült a helyére. Örültem, hogy mégsem ment ki. – Belle most mondta, hogy együtt töltötték a napot és jól szórakoztak. Az, hogy nem kérte meg a kezét a nap végén, még nem jelent semmit.

Hálásan mosolyogtam Katie-re. Egyrészt mert a pártomat fogat és leállította Nellyt, aki szinte már az oltár elé tuszkolt volna minket JJ-vel, másrészt pedig mert örültem, hogy így gondolja. Tényleg jó nap volt, és ezen nem csorbít, hogy JJ nem csókolt meg.

-          Apropó, mi a helyzet veled? Neked milyen napod volt? – fordultam Nellyhez.

-          Mielőtt még szemrehányást tennél, azért nem szóltam előre, mert hirtelen ötlet volt ez a kis kiruccanás Dannyvel – emelte fel védekezőn a kezeit. – Igazság szerint nem akartam elmenni vele, de…

-          JJ rábeszélt.

-          Igen. Gondolom, tőle tudsz az egészről. – Miután bólintottam, folytatta. – Szóval átmentünk Turner Islandre. Sokat sétáltunk a parton, ebédeltünk egy kellemes kis vendéglőben, aztán megint sétáltunk, aztán hajókáztunk…

Nelly réveteg tekintettel nézett a szemközti falon lógó tükörbe, mintha nem a saját képmását, hanem az aznapi emlékeit látná viszont.

-          Szóval jó napod volt – vigyorogtam.

-          Az enyhe kifejezés! – kiáltotta. Még sosem láttam Nellyt ennyire boldognak, lehunyta a szemét, és hosszú percekig csak mosolygott némán. Katie-vel ismét összenéztünk és jót mulattunk közös barátnőnkön. Akinek egyszer csak kipattantak a szemei, és síri hangon megszólalt: - Aztán kiderült, hogy a hétvégén idejönnek a szülei.

-          Pire-ra? – csodálkoztam.

-          Nem, Danny nénikéjének a kastélyába, tudjátok, a közelben, ahol most ő is lakik. Állítólag nagyon várták már, hogy Danny hazamegy, de miután elmondta nekik, hogy most itt van, feljönnek utána.

-          Biztos nagyon hiányzik nekik a fiuk – állapította meg Katie.

-          Aha. Meg kíváncsiak a csóró tyúkra, aki elcsavarta a fiacskájuk fejét – fintorgott Nelly.

-          Ezek szerint tudnak rólad? – meredtem rá.

-          Az az idióta Danny nem tudta tartani a száját, muszáj volt neki kikotyognia, hogy egy lány miatt van itt. Azt állítja, hogy az anyja kiszedte belőle.

-          És Danny mit szól hozzá, hogy utána jönnek? – faggattam óvatosan.

-          Szerinted? Természetesen majd’ kiugrik a bőréből, hogy végre bemutathat nekik – felelte lekezelőn.

-          De aranyos! – nevettünk össze Katie-vel.

-          Aranyos, egy fenéket! Kretén! – pattant fel Nelly, és fel-alá kezdett el járkálni a helyiségben. Katie aggódva követte tekintetével a teáscsészét, amely ijesztően inogott a csészealjon Nelly minden egyes dühös lépténél. – Már az sem tetszett, hogy idejött utánam, aztán egész jók lettek a dolgok közöttünk, nagyon jól megvoltunk, erre most rám szabadítja a szüleit, akik tutira utálni fognak, ha nem utálnak már most. Majd szépen megtiltják a kicsi fiuknak, hogy velem legyen, és akkor kész vége! – Azzal drámaian visszarogyott a székébe. Katie megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a csésze befejezte táncát az aljon.

-          Már megint a dolgok elébe szaladsz, Nelly! – dorgáltam meg. – Folyton azon aggódsz, hogy mi lesz, miközben mindeddig a lehető legjobban alakultak a dolgok. És semmi ok rá, hogy eztán ne így legyen. Nem ismered a szüleit.

-          Danny egy ősi angol nemesi család egy szem örököse!

-          És akkor mi van? – vontam meg a vállam.

-          Előítéletek – csóválta a fejét mellettem Katie. – Azokból sosem sül ki semmi jó, nekem elhiheted.

Úgy sejtettem, jóval több van e mondat mögött, de Katie nem ragozta tovább, Nelly pedig nem látszott nyugodtabbnak.

-          Na, jól van, fejezzük be a hajadat – állt fel Katie. Gyanúm szerint csak azért, hogy elterelje Nelly figyelmét.

Néhány perc múlva az a meglepetés ért, hogy Nelly rikító, szinte narancssárgába hajló vörös lobonca gesztenyeszínűvé szelídült. Nem tudtam elrejteni az ámulatomat.

-          Gondoltam, nem árt egy a korábbi hajszínemnél visszafogottabb indítás a nagy találkozásnál – magyarázta Nelly.

-          Gyönyörű vagy – mosolyogtam.

Miután Katie elkészült a munkával, ott marasztalt mindkettőnket vacsorára. Szívesen maradtam, és nemcsak az isteni sült, hanem a remek társaság miatt. A legjobb az egészben az volt, hogy a vacsi alatt egyetlen szót sem ejtettünk a pasikról, így az én JJ-parám és Nelly Danny-aggodalmai sem nőttek tovább. Szuper csajos este volt. És én azt kívántam, bár sose érne véget ez a nyár.