20. fejezet.

Sziasztok!
Ígérem, egy darabig viszonylag gyakrabban, pár hetente jön új fejezet, mert mostanában elég sokat írok :) És ebben a fejezetben van pár meglepetésvendég, kíváncsi vagyok, mit szóltok hozzájuk!

These are the days we've been waiting for
On days like these who could ask for more?
Leave them coming 'cause we're not done yet
These are the days we won't regret

The Days by Avicii

 

 

Mivel az este Katie-nél olyan jól sikerült, és mert úgy éreztem, muszáj meghálálnom, amiért meghívott vacsorára és olyan kedves volt hozzám, amint megismert, meghívtam másnap délutánra hozzám egy teára. Általában a pire-iak kapva kaptak az alkalmon, ha bejöhettek a házba, mert rettentő kíváncsiak voltak, mit sikerült kihoznom az egykori romhalmazból. És ez alól Katie sem volt kivétel, azonnal elfogadta a meghívást. Nelly is szívesen csatlakozott volna, de dolgoznia kellett a fogadóban.

Korábban hasonló alkalmakkor lazán megoldotta, hogy eljöjjön, megbeszélte volna Mrs. Brenish-sel, a fogadósnéval, de azt hiszem, inkább már Dannynek tartogatta az efféle lehetőségeket. Amit persze meg is értettem. Hiszen ki ne örült volna a barátnője boldogságának? És még ha egy pici keserűséget éreztem is amiatt, mert felmerült a veszélye, hogy ezentúl Nellynek némileg kevesebb ideje lesz rám, úgy tűnt, most, hogy egyre több embert ismerek közelebbről is a szigeten, nem lesz annyira nagy baj, kibírom.

Másnap délután egy ősrégi éjjelszekrényt csiszoltam épp a kertben, amikor Katie megérkezett. Körbevezettem a kertben és a házban, és ahogy mások, úgy ő sem akarta elhinni, hogy ez tényleg Mrs. Graham háza.

-          Nagyon örülne neki a néni, ha látná, milyen jó kezekbe került az otthona – mondta Katie kedvesen, amikor később leültünk a kertben meginni a teánkat. – Nagyon szerette ezt a helyet, és meghasadt volna a szíve, ha látta volna, milyen szörnyű állapotba került.

-          Remélem, hamarosan megint valaki olyannak az otthona lesz, aki boldog lesz itt – feleltem.

-          Gondolom, te nem maradsz itt túl sokáig.

Az az igazság, hogy életemben először elgondolkoztam rajta, hogy tulajdonképpen hova is rohanok én vissza a nyár végén? Nagyon úgy tűnt, hogy szinte senkinek nem hiányoztam Manhattanben. A régi barátaimmal csaknem teljesen megszakadt a kapcsolatom, amint azt a múltkori esős éjszakán is bebizonyosodott. Egy ideig foghattam még az internet hiányára, de mióta JJ áthozta a lapotopját, igazából elérhető vagyok. Hozzá kell tenni az őszinteség kedvéért, hogy mégsem lógtam a közösségi oldalakon, ahogy korábban, a nap huszonnégy órájában tettem. Sőt napokig fel sem néztem ezekre az oldalakra. Úgyhogy ha igazán őszinte akarok lenni magammal, be kell látnom, az, hogy a barátaimmal megszakadt a kapcsolat, legalább annyira rajtam is múlik, mint rajtuk. Kölcsönösen nem keressük egymást.

Priya néha ír valamit, én válaszolok, visszakérdezek, de vele is kibírjuk kommunikáció nélkül hosszú napokon át. Nincs igazán miről beszélnünk. Őt cseppet sem érdekli a felújítás, az új szenvedélyem, ez a hely, engem meg már nem érdekel az, amit régen érdekelt és őt mindmáig foglalkoztatja: a manhattani társasági élet. Eltávolodtunk egymástól. Viszont mindig azt hittem, hogy a nyár végén hazamegyek, és a barátságunkat onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.

És anyám? Hetente egy-két alkalommal beszéltünk egymással, a hívások minden esetben két-három percesek voltak és gyakorlatilag arról szóltak, hogy meggyőződtünk: él még a másik. Egyszerűen nem volt miről beszélnünk. Az ő életét kitöltötte a munkája, ami engem nem érdekelt, az enyémet meg a renoválás, ami viszont őt nem izgatta. Ennyi. Mintha közösen elhatároztuk volna, hogy nem színlelünk érdeklődést.

És ha belegondoltam, hogy ilyenek azok az emberi kapcsolataim, amelyek New Yorkhoz kötnek, önkéntelenül is felmerült bennem: érdemes ezért visszamenni? De már maga a gondolat is annyira megijesztett, hogy rettegve hessegettem el magamtól.

-          Igen, a nyár végén elmegyek – közöltem végül a hivatalos választ Katie-vel. Ha sejtette is, hogy észrevette a habozásomat, nem mondta.

Már attól féltem, innentől kínos hallgatásba fullad a beszélgetés, ám egyszeriben ismeretlen női hang kiáltott a kapunál:

-          Meglepetés!

Mindketten ijedten kaptuk fel a fejünket, de a felénk közeledő lány láttán Katie szája széles mosolyra húzódott. Felugrott és öleléssel üdvözölte ismeretlen látogatónkat. Egy rézvörös haját lófarokba csavaró, térdén lyukas farmert és fekete Pink Floyd pólót viselő lányt. Ennyiből már tökéletesen be is azonosítottam a váratlan látogatót, akiről Nelly egyszer mesélt nekem falfestés közben.

-          Joley! Nahát, fogalmam sem volt, hogy jössz! – örvendezett Katie.

-          Épp ez a lényege a meglepetésnek – jegyezte meg egy srác Joley mögött, akit csak most vettünk észre.

Katie szintén megölelte a borzas szőke, hasonlóan lazán, farmerbe és pólóba öltözött fiút, akinek a felbukkanásán a magam részéről sokkal jobban meglepődtem. Sőt sokkot kaptam.

-          Donnelly? Nick Donnelly? – nyögtem ki.

A srác szintén meglepetten tolta odébb finoman Katie-t, és látszott, hogy ő sem hisz a szemének.

-          Basszus, ez komoly? Belle?

-          Ez nem létezik! Hogy te itt… hogy itt találkozunk… éppen itt… és nem mondjuk Ibizán... ezt sosem hittem volna – hebegtem és mindkét kezemmel legyezgettem magam, hogy lenyugodjak végre.

-          A számból vetted ki a szót – vigyorgott Nick, aztán hirtelen szorosan magához ölelt. – Hogy vagy, kislány, jól nézel ki!

-          Köszönöm – mosolyogtam, és ahogy elengedtük egymást, alaposan végigmértem. – Te is jól festesz. Olyan… nyugodtnak – találtam meg a legmegfelelőbb szót, mire ő elvigyorodott. – Annyira sajnálom, ami történt, úgy aggódtam érted, amikor eltűntél.

Nick tekintete egy pillanatra elkomorult.

-          Na, igen, az zűrös időszak volt. De már túlvagyok rajta. – Azzal hátrapillantott a lány felé, akivel érkezett. Odanyújtotta neki a kezét és magához húzta. – Belle, hadd mutassam be neked a barátnőmet, Joley-t. Itt találkoztunk tavaly.

-          Örülök, hogy megismerhetlek, Joley – nyújtottam kezet neki. – És örülök, hogy Nick mellett voltál a bajban.

-          A dolog kölcsönös volt – pillantott fel Joley szerelemesen a párjára. – Igazság szerint mindketten eléggé padlón voltunk, amikor ideérkeztünk, de aztán kisegítettük egymást a gödörből.

-          Nem volt egyszerű meccs, de sikerült – viszonozta az áhítatos pillantást Nick.

Olyan aranyosak voltak együtt! Őszintén örültem nekik. Amikor annak idején hallottam, mi történt Nick barátnőjével, nagyon szíven ütött a dolog. Korábban rengeteg buliban összefutottam vele, innen ismertem, hiszen nagyjából ugyanazokban a körökben mozogtunk. Aztán eltűnt, de igazából ezt csak akkor vettem észre, amikor pár srác azon poénkodott, hogy elcsavarta a fejét valami lány, és most már biztos sosem jön partizni velük. Ők azon drukkoltak, hogy Nick mielőbb ábránduljon ki a csajból, és térjen vissza a régi, szerintük normális énje, én viszont örültem, hogy ezek szerint nagyon szerelmes. És aztán ugye történt az a baleset. És Nicket elnyelte a föld. Senki nem tudta, hova lett, sem a bulvárlapok, sem a haverok. Elkeserítően rövid idő kellett hozzá, hogy többé ne is emlegesse senki az ismerősök között.

-          És ti honnan ismeritek egymást? – kérdezte Joley.

-          A régi időkből – közölte tömören Nick, de láttam, hogy Joley pontosan értette, mire gondol. – És te hogy kerülsz ide, Belle?

-          Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, ezt neked köszönhetem – mondtam, mire Nick felvonta a szemöldökét. – De kerüljetek beljebb, megkínálhatlak titeket valamivel? Egy teával esetleg?

Joley és Nick egyszerre fintorodtak el.

-          Kávéd esetleg nincs? – érdeklődött félve Joley.

Pár perccel később már mind ott ültünk a kerti asztalnál, és miközben a kávét töltöttem a vendégeimnek, beszámoltam az összefüggésről, amelyre magam is csak az imént jöttem rá.

-          Anyám ötlete volt, hogy a nyarat Manhattantől távol töltsem – kezdtem, és Nick úgy bólogatott, hogy abban benne volt: egyetért, hogy nem árt onnan eljönni. – És az is az ő ötlete volt, hogy éppen idejöjjek. Azt mondta, egy ismerősétől hallott a szigetről, az ő fia töltött itt pár hónapot tavaly.

-          Az apám – vigyorgott Nick. – Igen, még tizenévesen voltam itt egy nyarat, akkor is az apám száműzött ide, hogy ne keverjek bajt. Mint most téged anyukád – kacsintott rám, mire nevetve bokszoltam a vállába. – Akkor kifejezetten idegesített, milyen csendes, mindentől távoli ez a hely.

-          Pontosan – bólintott Joley egyetértőn.

Nelly említette, hogy a lány mennyire utálta annak idején a szigetet. Nelly szerint viszont csak addig, amíg nem találkozott Nickkel. Akiről persze akkor még nem tudtam, hogy arról a Nickről van szó. Csak Nelly azon az estén hozott pár példát, hogy hányan találták meg itt életük párját. Hogy Pire a szerelem szigete. Hát igen, Nelly mindent bevet, hogy rábeszéljen JJ-re.

-          Hé, Pire csodás hely, és valójában ti is imádjátok! – szólt közbe Katie tettetett sértődöttséggel.

-          Az emberek fantasztikusak, az fix, de attól még a világ végén van – felelte Joley.

-          De nekem tavaly ez éppen jól jött – kanyarodott vissza a történetéhez Nick. – És apám egyébként eljött meglátogatni karácsonykor.

Joley láthatóan feszengeni kezdett, aminek nem értette az okát. Nick a vállára tette a kezét és magához vonta.

-          Akkoriban egy kicsit összekaptunk emiatt – magyarázta Nick.

Bár nem egészen értettem, miért vesztek össze azon, hogy Nick apja idejött, jobbnak láttam nem firtatni a dolgot. Tudtam, hogy Nellynél úgyis simán rákérdezhetek később.

-          Szóval anyukád ide küldött – nézett körbe Nick.

-          Mrs. Graham háza egy romhalmaz volt, a kertje meg egy dzsungel, de Belle kipofozta a nyáron – mondta Katie.

-          Mit mondhatnék, unatkoztam – vontam meg a vállam.

-          És ti hogyhogy itt vagytok most? – fordult az újonnan érkezettekhez Katie.

-          Meglátogattuk a családomat Londonban, és gondoltuk, akkor már felugrunk a nagyihoz is pár napra.

-          Biztosan nagyon örül nektek – mosolygott Katie. – Joley nagymamája Mrs. Borgh – tette hozzá felém fordulva. Valójában ezt már tudtam Nellytől, és azt is, hogy Mrs. Borgh az egyik helyi néni, láttam már a pubban, kedvesnek tűnt.

-          És te, Belle? – kérdezte Joley. – Mik a terveid házzal? Azt mondtad, csak a nyárra jöttél, de ez itt hosszú távú dolognak tűnik – mutatott a háta mögött a házra.

Én csak hümmögtem. Rövid időn belül már másodszor jutott eszembe, hogy talán változtatni kellene az eredeti terveken. Ugyanakkor nem tudtam elképzelni, hogy itt maradjak, ne adj Isten, ide költözzek. Azért az nem én lennék. Még ha talán már az sem vagyok, aki hanyatt-homlok rohanna vissza Manhattanbe.

-          Nem tudom – vallottam be. – A ház mindenesetre nem az enyém, anyám csak bérli.

-          Azt hittem, megvette. És te mégis felújítottad? – döbbent meg Nick. – Csak úgy?

-          Csak úgy – vontam meg ismét a vállam. – Nyugodtan nézz rám ilyen furán, már megszoktam. Mindenki őrült amerikainak hív Pire-on.

-          Ez nem is igaz! – csattant fel Katie. De miután vetettem rá egy kétkedő pillantást, megvallotta: - Na jó, előfordul. De ezt csak úgy kedveskedve mondják…

-          Aha, tuti – nevettem. – Nem baj, legalább nyomot hagyok a szigeten.

Közben pedig arra gondoltam, hogy csak tudnám, miért olyan fontos ez nekem? Nyomot hagyni egy távoli helyen, amerre a madár sem jár? Furamód mégis olyan jóleső érzés volt, és ahogy felnéztem a házra, elöntött a büszkeség. Az én művem – jelentettem ki magamban. Elégedettséget, sőt boldogságot éreztem magamban, és akkor csak egy vágyam volt: újra meg újra átélni ezt az érzést. Már csak ki kellett találnom, hogyan.