2010. január 24., vasárnap

30. fejezet


Néhány nappal ezelőtt hirtelenjében megüresedett a délutánom. Katie-vel málnalekvár főzést terveztünk már régóta a múlt keddi napra, ám hamarabb végeztünk a nagy munkával, mint terveztük. Gondoltuk, akkor megejtjük azt a már olyan régen ígérgetett látogatást Mrs. Borgh-nál, ami újabb fenséges, a tündérkertben elkölthető teával és süteményekkel csábított mindkettőnket, engem pedig személy szerint azzal a reménnyel is, hogy hátha ismét összetalálkozom ott Dennis-szel a rózsabokrok árnyékában.

Találkozom én vele ugyan minden nap. Attól függően, hogy éppen mennyi a munkája aznap, beugrik reggel a szokásos kocogása közben, vagy estére hív Bob-hoz, vagy ha az időjárás engedi, csak úgy a szigetre sétálni.

Mindig örülök, ha kora reggel jön. Sosem szól előre, nem is tudom, hogy azért, mert ő sem tudja még előző nap, hogy várható-e a reggeli vizit, vagy csak meglepetést akar szerezni. Én mindenesetre már az első, hetekkel korábbi ilyen látogatás óta a szokottnál jóval éberebben alszom hat és hét óra között, amely intervallumban, ha jön, jön, ha meg nem, akkor alhatok tovább újra mélyálomban, mert már nem is fog megérkezni. Ilyenkor, klasszikus módon, egy kavicsot hajít az ablakomhoz, azzal ébresztget. Mivel Katie szobája a ház túlsó felében van, s ablaka sem arra nyílik, mint az enyém, meg egyébként is meglehetősen jó alvó, nem kell félnem attól, hogy esetleg őt is felzargatja álmából korai randevúm.

Én aztán sietve kipattanok az ágyból, és valósággal feltépem az ablakot örömömben. De nem kell kimásznom, mint egy szobafogságra ítélt tinédzsernek vagy egy rakoncátlan hercegkisasszonynak. Pedig, hadd jegyezzem meg, tudnék, hiszen az öreg ereszcsatorna és a vénségére már igen erős és vaskos törzset növesztett rózsabokor készséggel állna rendelkezésemre e műveletben. Ám nem kell ilyesmire szánnom magam, elegendő csupán néhány kedves szó, hogy „mindjárt megyek” vagy „egy perc és ott leszek”, aztán már süvíthetek is le a lépcsőn, elfordítom az ódon, kacskaringós kulcsot a zárban, s már repülhetek is tovább, egyenesen Dennis kitáruló karjaiba.

- Mike nagyon büszke rám, hogy az utóbbi időben dupla annyit futok, mint korábban – mesélte a múltkor, miközben szokásos helyünkön, az alacsony kőfalon üldögéltünk a csodás, hajnali égbolt alatt.

Nevettem akkor én is vele, pedig valójában nem örültem, hogy nem avatja be a dologba az ügynökét. Hiszen elvileg – ha csak szakmai tekintetben is – de mégiscsak bizalmasa ő. Nem értem, hogy lehet, hogy ha a kollégáival futunk össze, nem engedi el hirtelen a kezemet, nem lök el magától, hanem éppen ellenkezőleg, még szorosabban von oda magához, mint aki büszke rám, büszke arra, hogy mellette vagyok. Kizárt tehát, hogy ez a Mike Winters ne tudna az ügyről. Mármint kettőnkről. Miért is kell hát akkor eltitkolni előle a reggeli találkákat? Néha úgy érzem, hogy Dennis egy hatalmas, megfejthetetlen talány a számomra. Nem is, inkább ezernyi, milliónyi kis talány összepakolva egy emberbe. Mintha egy óriási teremben állnék, és körbe-körbe temérdek csukott ajtó lenne. S ha kinyitok egyet, marad még ott zárva ezer másik. Olykor azt hiszem, sosem érek már a végére ennek az ajtónyitogatásnak.

Azon a keddi reggelen viszont nem ébredtem kavicszörgésre, Dennis nem jött. Az előző estét is együtt töltöttük, nem lehetett hát okom panaszra, amiért nem hívott fel egész nap. Úgy váltunk el este, amikor hazakísért, ahogyan szoktunk: majd látjuk egymást, majd keressük egymást. Tényleg nem kellett volna ezen keseregnem, mert ezidáig Dennis mindig hamarabb „keresett meg”, mint ahogyan számítottam rá: általában már másnap reggel, vagy legkésőbb kora délután. Nekem nem is kellett soha kezdeményeznem a találkozást, egyszerűen nem is volt rá időm és alkalmam, mert ő mindig megelőzött.

Azon a keddi napon viszont nem keresett. A korábbiakból kiindulva aggódni kezdtem, ám nem mutattam, különösen nem Katie előtt. Tudtam, mit válaszolt volna: teljesen felesleges idejekorán nyugtalankodnom, hiszen még egy teljes nap sem telt el legutóbbi találkánk óta, és különben is lehet, hogy egyszerűen csak túl sűrű a napja a forgatáson, nincs ideje telefonálni.

Vagy szimplán tesztelni akar, és ez egyszer ki akarja várni, hogy én mikor hívom fel őt. Még hogy sűrű nap a forgatáson! Mióta Sean elment, ilyesmi nemigen fordul elő a Loch Fionn lovagjai 2 munkálatai közben. A forgatási napokat úgy húzzák, ahogyan csak bírják, hogy itt legyenek még, amikor Sean hajlandó visszajönni. Én természetesen a legkevésbé sem bánom, és azzal vigasztalom magam, hogy Sean tudtán és szándékán kívül így próbálja meg kompenzálni, hogy olyan hirtelen lelépett, miután hamarjában oly nagy barátságba keveredtünk. Hiszen így miatta Dennis-nek kevesebb a munkája, s a megtakarított időt mind velem töltheti. Feltételezem, ha Sean megtudná, hogy közvetve bár, de végül is miatta lehetünk többet és többször együtt Dennis-szel, alighanem ez éppen arra motiválná, hogy mielőbb vissza akarjon térni Pire-ra. Hogy annyira-e, hogy szándékát megvalósítva valóban ide is jöjjön, s ne csupán tervezze, azt már nem tudnám megítélni. Mindenestre ez biztosan egy érv lenne számára Pire mellett.

Legyen hát a másik lehetőség! Akarjon hát próbára tenni engem Dennis, mint a legkisebb szegénylegényt a szépséges királykisasszony apja, a szigorú király a mesében. Tényleg arra várna Dennis, hogy ezúttal én hívjam? Talán most is ott üldögél a telefon mellett, és sóvárogva várakozik, hogy az megcsörrenjen? De hát hogyan fordulhat meg egyáltalán a fejében olyasmi, hogy egy lány ne akarná őt látni? Éppen őt! Valóban hiheti ő azt, hogy én csak kényszerből találkozom vele, azért mert ő mindig hív, én meg udvariasságból nem utasítom vissza? S ha nem hívna, én sem hívnám, hanem inkább megkönnyebbülten sóhajtanék fel, hogy „hát csak leesett neki végre, hogy csupán púp ő a hátamon, és látni sem bírom, ha nem muszáj”? Ha tényleg ilyesmit feltételez, akkor valamit nagyon elronthattam. Nem tűnhetek talán elég odaadónak, ragaszkodónak. Bár láthatnám magam kívülről, független szemlélőként, és megtudhatnám, tényleg így van-e! Mindenesetre igyekszem orvosolni a bajt. És kiengesztelem. Kétszer olyan gyorsan repülök majd a karjaiba, háromszor olyan erősen szorítom majd a kezét, és négyszer olyan cicásan simulok majd hozzá, ha végre megint találkozunk. Azonban mindenekelőtt felhívom. Én. Hadd lássa, hogy nekem is hiányzik ő, hogy én is legalább annyira óhajtom már a viszontlátást, mint ő! Igen, felhívom.

Hiába jutottam viszont erre az elhatározásra, egész egyszerűen valahogyan nem jutott időm annak a bizonyos hívásnak a megejtésére. A lekvár kavargatása és üvegekbe töltögetése között biztosan nem. S mire végeztünk, és úgy három óra felé a kéttucatnyi üvegecske ott állt a konyhaasztalon felcímkézve, készen arra, hogy a kamra egy sötét zugába kerüljön, a liszteszsák, a szárított fűszernövények és a múlt héten a Dunnet-farmról kapott, csábító illatú, gyönyörű sonka mellé, alaposan kifáradva úgy döntöttem, most már nem is telefonálok, inkább megyek le egyenesen Bob-hoz. Ha Dennis tényleg a hívásomra vár, akkor azt minden bizonnyal ott teszi. Ha meg nem, és még dolgozik, hát megvárom. Ezen szándéknyilvánításommal pedig a Mrs. Borgh-nál tervezett látogatás egyszersmind elnapolásra került.

Beléptem hát Bobhoz, körülnéztem, alig pár ember üldögélt ott. Köztük Mr. Brogaig, ami azért volt meglepő, mert még nem érkezett meg a délutáni komp, amivel a Turner Island-en dolgozók szoktak nap mint nap hazatérni – ezért is volt olyan különösen üres a pub. De nem törődtem ezzel a furcsasággal, csak rendeltem egy nagy bögre gőzölgő-illatozó teát, elvettem a pultról egy újságot, és letelepedtem az asztalhoz az ablak mellett, ahonnan kiválóan ráláthattam a kikötőre. Mindig is szerettem ezt a csodás kikötőt nézni, a szerény kis öblöt védelmező ódon falakat és a lágyan ringatózó hajókat, amelyek közül azonban szinte egy sem volt ott akkor, hiszen nekik is tartott még a munkaidejük, ami a nyílt tengerre szólította őket.

Ám kedvenceim, a türelmetlen, akaratos sirályok most is ott keringtek az öböl csendes vize felett, s ha sikerült egy-egy halat kifogniuk, elégedetten telepedtek le egy szabadságát töltő hajóra vagy még inkább a kényelmes kőfalakra, esetleg az egyik bárka mellett halomban álló rákászhálókra. Ezek a madarak jól edzett, életrevaló példányok, nem úgy, mint például Turner Island-i társaik, akik főként a turistákra szakosodtak, akik ha nem adják nekik oda ennivalójuk egy részét önként, szép szóra, hát elragadják tőlük erőszakkal. A pire-i sirályok azonban kénytelenek a hagyományos módját választani a táplálékszerzésnek, azon egyszerű oknál fogva, hogy errefelé bizony meglehetősen ritka jelenség a turista.

- Éppen jó helyre ült, innen tisztán látja majd, mikor fut be a komp – szólalt meg mellettem Bob, aki éppen a teámat tette le az asztalra. Nem értettem, miért tartja fontosnak, hogy lássam megérkezni a kompot. Ugyancsak zavart tekintettel nézhettem rá, mert ő meg azon lepődött meg, hogy tulajdonképpen fogalmam sem volt, mire céloz. – Hát a komp, tudja – folytatta olyan lassan beszélve, mintha egy óvodásnak magyarázna. – Az, amivel Mr. Lleyton is érkezik.
- Ezek szerint nincs is itt a szigeten?

Bob megütődve nézett rám, talán nem tudta elképzelni, hogy bizony halvány gőzöm sincs arról, merre jár Dennis. Valóban olyan szoros lenne már a kapcsolatunk, hogy minden lépésünkről tudnia kellene a másiknak? Sőt, talán előzetes engedélyt is kell kérnünk egymástól, mielőtt teszünk valamit a másik nélkül? Vagy csak szimplán a pire-i szűkös élet körülményei közepette elképzelhetetlen, hogy az emberek ne tudják, mikor, hol jár a másik? Azonban lehet, hogy csupán arról volt szó, hogy Bob-nak és nekem teljesen más fogalmaink vannak két ember kapcsolatát illetően.

- Amennyire én tudom – kezdett óvatos magyarázkodásba Bob, mintha falazni próbált volna Dennis-nek – Turner Island-re ment át golfozni.
Azzal sebes léptekkel elsomfordált, talán attól tartott, hogy további kérdésekkel akarom zaklatni.

Tehát golfozik. Sean a múltkor, amikor Turner Island-re kirándultunk, azt mesélte, Dennis pecázni jár oda. Elképzelhető, hogy most is azért ment, csak gondolta, elegánsabban hangzik a golf a horgászatnál. Jobban illik egy vérbeli filmsztárhoz.

Persze lehet, hogy tényleg golfozik. Isten ments, hogy látatlanban lesújtó véleményt alkossak, miszerint ferdíti a valóságot a látszat kedvéért. Mert a Turner Island-i golfpálya valóban csodálatos. Mint általában minden skóciai golfpálya. Sehol sem lehet ilyen zöld a fű, sehol sem lehet ilyen gyönyörű a pályát körülölelő táj, no meg az sem lehet utolsó szempont, hogy mégiscsak e sport őshazájában ütögetheti a labdát az ember. Állítólag az is előnyös, hogy errefelé még hosszabbak a nyári nappalok, mint másutt, úgyhogy a szenvedélyes golfozók hosszabban élhetik ki magukat.

Turner Island golfpályája közvetlenül a tengerparton fekszik, nem is nagyon fért volna el beljebb, a sziget közepén. Így viszont valóban lenyűgöző hátteret szolgáltat a játékhoz a tenger, amibe nem hallottam, hogy még bárki is belerepítette volna a labdáját, habár szilárd meggyőződésem, hogy nekem ez az első ütéssel sikerülne. Turner Island pályája még azért is egyedülálló, mert egy hatalmas kőtömb áll csaknem a közepén, ehhez kell alkalmazkodnia a pálya így igencsak furcsa alakjának. Ezt a sziklát a helyiek nem egyszerűen dombnak, buckának vagy halomnak nevezik, hanem egyenesen hegynek. Alighanem azért ragadtatják magukat erre a vakmerőségre, mert egyébiránt szigetük, ahogyan már korábban is beszámoltam róla, felettébb lapos.

A komp késett. Már hallanom kellett volna a hajókürtöt. Ettől azért még közel sem estem kétségbe. Nagyon is jól tudom, hogy a pire-i komp késedelme mindennapos esemény. Kis túlzással kijelenthetem, hogy szinte már az lenne a szokatlan, ha ez a járat egy nap idejében futna be a kikötőbe. Mert az öreg Shillay makacs jószág. Pontosabban egy szeszélyes idős hölgy, ahogyan a tengerészek mondják. Az, hogy mikor érkezik, csak másodsorban függ az időjárástól és más hasonló, hozzá képest teljesen kiszámítható tényezőktől. Sokkal inkább az dönti el a dolgot, hogy éppen milyen kedve van aznap az agg hajónak. Amikor ezt mesélte nekem az egyik, a Shillay-en szolgálatot teljesítő matróz, csak nevettem. Ám magam is többször tapasztaltam azóta, hogy két teljesen egyforma napon, amikor ugyanúgy süt a nap, ugyanannyi ember utazik a kompon, vagyis tényleg minden már-már kísértetiesen megegyezik, a Shillay közel sem ugyanannyi idő alatt teszi meg a Pire és Turner Island közti egyébként nem túlságosan nagy távot. És nem csupán egy-két percnyi a különbség, hanem negyed-, sőt akár félórákban is mérhető. Senki sem tudja miért. Próbáltam a tengerészek eltérő munkatempójával és –kedvével magyarázni a dolgot, de azt mondják, ez már emberemlékezet óta így van, akkor is így volt, amikor ezek az emberek még nem is dolgoztak a Shillay fedélzetén. Éppen ezért a menetrendet csupán tájékoztató jelleggel adják ki. Tudom, nem mérhető ez a rejtély például a Bermuda-háromszöghöz, de mégis újabb adalék, amely hozzájárul a Pire-t övező misztikumhoz.

A Shillay várható érkezéséről való merengésemet egy, az asztalomhoz lépő ember zavarta meg. Azt hittem, megint Bob az.
- Köszönöm, nem kérek több teát – mondtam anélkül, hogy felpillantottam volna az újságból, amelynek ugyanazt az oldalát bámultam már időtlen idők óta, ám még mindig fogalmam sem volt, hogy mi állt benne.

Nem kaptam választ, ehelyett az a valaki nagy zajjal kihúzta az egyik széket velem szemben és leült. Most már felnéztem és megriadtam. Mr. Brogaig volt az, de úgy festett, mint aki már legalább egy hete nem aludt, s olyan üres volt a tekintete, mintha lélek már nem is lakott volna abban a meggyötört testben.
- Mr. Brogaig, mi a baj? – kérdeztem és letettem az újságot.

Ő azonban csak bámult kifelé az ablakon, mintha ott sem lettem volna. „Ha egy mukkot sem szól, akkor mi az ördögnek ült ide? Csak ijesztgetni akar engem vagy mi?” – gondoltam magamban. Mert Mr. Brogaig ahogyan ott ült, úgy festett mintha most lépett volna ki egy olyan szörnyű szellemhistóriából, amellyel a rossz gyerekeket szokták riogatni. Vagy tíz percnek kellett eltelnie, mire végre megszólalt hívatlan vendégem, bár ez az idő számomra óráknak tűnt. Fogalmam sem volt, mit mondjak, vagy hogy mondanom kell-e egyáltalán valamit. Szerencsémre a kínos hallgatásnak csak vége szakadt, és nem is nekem kellett ehhez megtörnöm a ránk telepedő, súlyos csendet.
- Annie lányom férjhez megy.

Nem feleltem semmit. Hiszen ezt már azon a napon hallottam, amikor megérkeztem ide, Pire-ra. Több mint egy hónapja tudom, az itteniek pedig bizonyára még régebben is.

Mr. Brogaig rám pillantott, és láttam a tekintetén, arra vár, hogy válaszoljak már valamit. Zavarban voltam és még mindig elképzelésem sem volt arról, hogy mit is kellene mondanom. Mr. Brogaig lemondóan legyintett egyet, és visszafordult az ablak felé, ismét belemerülve a végtelen tenger hullámzásába. Újabb tíz perc telt el, mire megint megszólalt. Én pedig azt hittem, hogy ez a beszélgetés – ha lehet egyáltalán annak nevezni – már nem is lehetne ennél kellemetlenebb. Úgy éreztem, szinte megfojt a csend. Magamban fohászkodtam, hogy jöjjön már valaki: Bob hozzon egy kis teát, hiszen már egészen megittam, ami a bögrémben volt, vagy érkezzen már meg az a fránya komp, fedélzetén Dennis-szel vagy Annie-vel, akik kimenthetnének végre innen.

2010. január 21., csütörtök

Különkiadás

Néhány hete diana kiírt egy pályázatot, ahol csak a cím volt megadva. Nos, most olvashatjátok, hogy mit sikerült kihoznom belőle ;)



Narancssárga rózsaszál


Február 10.
- Egy pillanat, máris nyitom! Miben segíthetek?
- Szia, Ryan vagyok, a szomszédod. Hallottam, hogy ma költözöl be, gondoltam, beköszönök.
- Ez kedves tőled. A nevem Jamie. Hű, hoztál piát is? Mindenképpen gyere beljebb. Bár ne nagyon nézz körül, nem pakoltam még ki teljesen, elég nagy a kupi.
- Dehogy, egész jól berendezkedtél már. Szép virágok.
- Narancssárga rózsa, a kedvencem. Megleptem magam a költözés alkalmából. Tudod, új lakás, új munka, új élet...
- Igen? Honnan jöttél?
- Csak pár utcával odábbról. Te is tősgyökeres londoni vagy?
- Nem, ausztrál vagyok. Nem hallani az akcentusomat? A családomnak nem fog tetszeni, hogy már elveszítettem. Tudod, folyton nyaggatnak, hogy költözzek haza. Dolgozhatnék apámmal a családi vállalkozásban, meg ilyenek... De nem akarlak untatni.
- Dehogy untatsz. Itt a dugóhúzó. Ugye kinyitod, nekem sosem megy az ilyesmi.
- Add csak ide. Tessék, kész is van. Poharak?
- Sajnálom, de még nem jöttem rá, melyik dobozba is tettem a borospoharakat. Szerinted megsértődik a bor, ha vizespohárba töltjük?
- Kibírja. És mi az a meló, hogy még új lakást is kellett hozzá szerezned?
- Egy reklámcégnél kaptam állást. Igazából nem ezért költöztem ide, inkább azért, mert már el akartam szakadni otthonról. Ez az első saját lakásom. És a fizetésemből remélhetőleg ki tudom fizetni a lakbért meg a számlákat.
- Szóval kell a kihívás.
- Kell. Bár igazából most éppen nagyon be vagyok tojva, holnap kezdek. És legszívesebben rögtön hazarohannék. Hülyeség volt idejönni...
- Na, nehogy beijedj, amikor már ilyen messzire jutottál! Igyál egy kicsit, az majd segít. Egészségedre!
- Egészségedre!

Február 11.
- Szia, Jamie!
- ...
- Itt vagyok, a szomszéd erkélyen. Nem ott, a másik oldalon.
- Ó, helló, Ryan. Bocsi, nem vettelek észre. Te is dohányzol?
- Hát, mással nemigen magyarázhatom ezt az égő cigit a kezemben. Na, milyen volt az első napod?
- Nem is volt olyan rossz, sőt. Bár a főnököm egy zsémbes öregasszony, de állítólag már elég közel van a nyugdíjhoz, szóval reménykedek. A kollégáim elég közönyös, maguknak való alakok, bár egyikük, Emily egész jó fejnek tűnik. Együtt ebédeltünk és vele talán még lehet is beszélgetni. A munka kicsit unalmasnak látszik, de biztos idővel majd jobb lesz, csak bele kell szoknom, és akkor mernek majd izgisebb dolgokat is rám bízni.
- És hogy hívják a srácot?
- Tessék?
- Annak alapján, amit elmondtál, nem egy hű, de jó állás ez, te mégis úgy kezdted, hogy „nem rossz, sőt”. Szóval?
- Te mindig ilyen lényegretörő vagy?
- Általában. Na, bökd már ki.
- Jól van, na. Úgysem hagysz békén, amíg meg nem mondom, igaz?
- De nem ám!
- Parker. A neve Parker.
- És?
- És mit és?
- Ki ő? A postás? A büfés? A srác, aki a diétás kólát hozza az unatkozó csajoknak az irodába?
- Haha. De viccesek vagyunk. Nem, ő a kollégám. Bár másik osztályon dolgozik. Irtózatosan jóképű! Én még életemben ilyen szexis pasit nem láttam! Ebédszünetben futottam vele össze.
- És?
- Neked tényleg nincs más dolgod?
- Mint kivallatni téged? Momentán nincs.
- Nincs és. Én ránéztem, ő rám nézett és egymásra mosolyogtunk. Ennyi.
- Mintha azt mondtad volna, összefutottál vele. Ha az ember összefut valakivel, akkor nem csak...
- És neked milyen napod volt az étteremben?
- Tűrhető. Kikísérleteztem egy új tésztaszószt. Megkóstolod?
- Miért is ne? Elszívom ezt a cigit, és megyek.
- Addig megterítek.

Február 27.
- Elmentek?
- El. Végre.
- Nagyon aranyos szüleid vannak.
- Persze, te csak húsz percig élvezhetted őket. Hidd el, a huszonegyediktől kezdenek csak igazán idegesítők lenni.
- Csak féltenek. Egy szem gyerekük vagy, aki önálló életet kezdett.
- De három utcára laknak tőlem! Jól van, ne nézz így rám, értem én, de akkor is, ez túlzás. Örülhetsz, hogy a te szüleid túl messze vannak ahhoz, hogy csak úgy átugorjanak.
- Aha.
- Bocs, nem úgy értettem.
- Nem érdekes.
- És köszi, hogy átnéztél. Azt hiszem, anyukámat megnyugtatta, hogy egy épkézláb srác a szomszédom.
- Épkézláb srác. Szóval ez vagyok én.
- Nem pont ezt a jelzőt használta, ne izélj már. Most már bemegyek, kezd hűvös lenni. Jó éjt.
- Jó éjt.

Március 4.
- Egész enyhe az idő ma este.
- Biztos nem fázol, Jamie? Szívesen átdobok egy pulcsit.
- Kösz, de én is be tudok menni egy pulcsiért, ha fázom.
- Már ismerlek pár hete ahhoz, hogy tudjam, inkább itt fázol meg, csak ne kelljen feltápászkodnod a földről.
- Na, akkor idenézz... Látod? Kihoztam magamnak egy pulcsit! Teljesen egyedül! A saját lakásomból! És hoztam neked egy dzsekit. Ez volt a legnagyobb, amit találtam.
- És persze rózsaszín.
- Ne légy olyan válogatós, Ryan. Örülj, hogy gondoltam rád is.
- Legalább nem nekem kellett felkelnem. Már fáztam egy kicsit itt kinn, későre jár...
- Végig erre játszottál, igaz? Te szemét...
- Na, hátrébb az agarakkal. Inkább mesélj, mi van azzal a Peter-rel.
- Parker. A neve Parker.
- Tudtam, hogy valami Pókemberes, csak nem tudtam, a nevének melyik fele...
- Nevess csak. Nekem legalább van szerelmi életem.
- Te szerelmi életnek nevezed, hogy szemezel egy pasival ebédszünetben?
- Ez is több, mint amit te fel tudsz mutatni.
- Áú, ez övön aluli volt.
- Megérdemelted.

Március 19.
- Akkor holnap lesz a nagy nap?
- Annyira izgulok! Nem jönnél velem, Ryan?
- Nem hiszem, hogy a cégednél nagyon díjaznák, ha magaddal vinnél egy séfet.
- Majd azt mondjuk, hogy speciális diétán vagyok, és szükségem van a saját szakácsomra.
- Hogy főzzön neked a kábé húszperces prezentációd alatt? Ugyan már, Jamie, meg tudod csinálni! Fantasztikusak az ötleteid!
- Nem is tudom... Talán nem is annyira nyerő húzás egy topmodellel reklámoztatni egy regényt.
- Dehogynem! Ha Kate Moss könyvet olvas, mindenki tudni akarja majd, milyen könyv is az. És persze megveszik, mert ők is azt akarják olvasni majd, amit ő.
- Te utálod Kate Moss-t.
- Mert nem vagyok anorexiás hajlamú kiscsaj vagy szar ízlésű pasi.
- Csak egy gonosz srác a szomszéd erkélyről.
- Menni fog. Ne izgulj.

Március 20.
- Ryan, ezt nem fogod elhinni!
- Tégy próbára. Ennyire jól ment a prezentáció?
- Persze, imádták, de ez most nem lényeg. Hanem ami előtte volt! Reggel, amikor bementem az irodába, az asztalomon ott várt egy szál narancssárga rózsa! És hozzá egy kis cetli, hogy „Ne aggódj, el fognak ájulni tőled!” Annyira, de annyira... Nem találok szavakat! Ez a Parker... Mi az, Ryan? Valami baj van? Rosszul vagy?
- Csak félrenyeltem a vizet, bocs. Szóval szerinted Parker küldte a rózsát?
- Ki más lehetett volna?
- Igaz, ki más.
- Biztos kiderítette, hogy mi a kedvenc virágom. Tuti megkérdezte Emily-t.
- Tuti.
- Meg ugye a prezentációról is tudott, pedig neki nem is kellett ott lennie. Főnyeremény ez a pasi! Hova mész, Ryan?
- Holnap korán kelek, lefekszem. Jó éjt.
- Rendben. Jó éjt.

Április 2.
- Büdös ribanc!
- Ez nekem szólt?
- Bocs, Ryan, nem vettem észre, hogy te is itt vagy.
- Mert ha egyedül vagy, akkor ilyeneket kiabálsz az éjszakába? Tudod, mások is laknak ebben a házban. Sőt, innen az erkélyről még a járókelők is hallják.
- Jól van, na. Befogtam.
- Állj már meg, ne járkálj fel-alá, beleszédülök. És ki lenne az emlegetett büdös... mi is volt?
- Ribanc! Emily! Egy utolsó kis szemét! Számító szajha! Önző dög! Törtető cafka!
- Oké, oké, értem, utáljuk Emily-t. Miért is?
- Végre-valahára nyugdíjba ment Grace.
- A főnököd.
- Igen, ő. Mindenki annyira örült, még pezsgőt is bontottunk, amikor becsukódott mögötte a lift ajtaja!
- És Emily beárult?
- Nem. Őt nevezték ki a helyére!
- A karrierista szuka. De ha jól emlékszem, ő évek óta a cégnél van te meg csak másfél hónapja.
- Nem akartam az állást, nem erről van szó! Azaz persze, örültem volna neki, de elég irreális volt még a gondolat is.
- Szóval azért számítottál rá.
- Nem! Lennél szíves meghallgatni?!
- Bocs. Tehát?
- Tudod, miért kapta meg az előléptetést?! Tudod?!
- Nem, de nem merek megszólalni.
- Mert a múltkori megbeszélésen felvetette, hogy egy napszemüveget reklámozzunk úgy, hogy ajándékba adjuk hozzá az egyik menő rockbanda új kislemezét!
- Ismerősnek tűnik az ötlet...
- Persze, mert az enyém! Pár napja meséltem neked róla, és természetesen Emily-nek is említettem. Nagyban helyeselt is az a kis... Persze akkor még „csak” kollégák voltunk. Aztán a megbeszélésen szépen bedobta az ötletet, mintha a sajátja lett volna, én meg mégsem kiabálhattam ott le a fejét, a vezetőség pedig megdicsérte, hogy „jaj, Emily, magának mindig olyan jó ötletei vannak, a többiek csak tanulhatnak magától”.
- Mire te?
- Nem rendezhettem jelenetet, mivel nem akartam kirúgatni magam, de nem is akartam asszisztálni ehhez a színjátékhoz, úgyhogy szépen elnézést kértem, és kijöttem. Szerintem senki észre sem vette. Csak csendben kisurrantam a mosdóba. Mire visszajöttem, Emily már cuccolt is be Grace irodájába!
- Beszéltél vele?
- Nem akartam, de ő odajött hozzám. És összevissza hadovált nekem, hogy ennyi áldozatot meg kell hoznom a cégért, és higgyem el, ő jobb főnök lesz, mint Grace volt, szóval elkezdte nekem bemagyarázni, hogy örüljek neki, mert tök jól jártam. Az a...
- Oké, nyugi van, álljál le. Átmegyek és főzök neked valami finom vacsit, amitől megnyugszol. Jó lesz?
- Siess, mert felrobbanok!

Április 3.
- Már azt hittem, nem is leszel itt kinn. Képzeld, Ryan, megint megtörtént!
- Mi?
- Nem is érdekel?
- Megkérdeztem, hogy mi, nem?
- De olyan... fura a hangod. Rossz a kedved?
- Nem, megvagyok. Szóval, mi?
- Parker megint küldött egy narancsszín rózsát!
- Parker?
- Aha. Ott várt az asztalomon ma reggel is, és az volt az üzenet, hogy „Kitartás, eljön még a te időd!”
- Remek.
- Nem vagy túl lelkes.
- A múltkori rózsa után sem történt semmi.
- Mindennap szemezünk ebédnél! Nem sieti el, tényleg, de nem baj. Jó ez.
- Tisztára, mint a gimiben. Vagyis inkább mint az általánosban.
- Bunkó. Jut eszembe, felhívtad azt az állítólag szuperdögös csajt, aki a múltkor beküldette a konyhába a számát a pincérrel? Nem is létezik, csak húztál vele, igaz?
- Tudod mit? Megyek és felhívom!

Április 14.
- Korán megjöttél. Nem sikerült a randi Miss Dögösmacával?
- Haha. Adsz egy cigit? Dobd csak át a dobozt, elkapom. Köszi.
- Mesélj már, tűkön ültem itt egész este!
- Tényleg?
- Legalábbis amióta kijöttem cigizni és láttalak az utcán hazafelé jönni. Szóval?
- Nem az esetem a csaj.
- Neked senki sem az eseted, Ryan. Mióta ismerlek, vagy száz lánnyal randiztál, de mindig úgy jöttél haza, hogy nem tetszett a csaj. Mi van veled? Lehet, hogy rossz csapatban játszol? Bejön neked egyáltalán valaki?
- ...
- Ilyet sem láttam még, mióta itt lakom! Ryan, neked komolyan elállt a szavad? Talán mégis tudhat valamit ez a lány...
- Nem lesz második randi.
- Biztos vagy benne? Figyelj, úgy hallottam, Parker-nek van egy húga...
- Jó éjt, Jamie.
- Most meg hová mész?

Április 25.
- Mi az a kezedben? Á, egy újabb rózsa.
- Parker biztos látja, hogy mennyit piszkál Emily. Folyton engem ugráltat mindenért, pedig nem vagyok a titkárnője! Még hogy jobb főnök lesz, mint Grace... Rosszabb, sokkal rosszabb! Grace legalább mindenkit egyformán utált, de Emily kifejezettem engem tisztel meg a szemétkedésével. Mi az, fáradt vagy?
- Nem, csak mesélhetnél már valami újat is. Hetek óta ezt hallgatom.
- Bocs, ez az életem. Sajnálom, hogy untatlak.
- Most bemész?
- Minek maradjak?
- Menj Parker-hez, ő biztos megért.
- Biztos. Mert ő figyel rám. Tudod, mit írt a legutóbbi cetlire? Hogy „Tartsd észben, Emily azért ilyen, mert fél tőled”. Most már majdnem minden nap küld egy rózsát. Olyan üzenetekkel, hogy „Kitartás”, meg „Ne hagyd magad” és...
- És mikor hív majd el randira ez a híres-nevezetes Parker? Úgy értem, túljuttok valaha is az ebédszünetben szemezgetős, rózsaküldözgetős korszakotokon?
- Irigy vagy, Ryan. Nem az én hibám, hogy nem tudsz összeszedni magadnak senkit. Jó éjt.

Április 30.
- Parker szerint fel kellene mondanom.
- Igen? Ezt üzente a rózsapostával?
- Már megint kezded. Talán tényleg fel kellene mondanom.
- Ez nem lehet igaz! Napok óta ezt hajtogatom neked! Nem normális, hogy Emily pokollá teszi az életedet, annyi más lehetőség van még, nem kell végigszenvedned miatta az életed!
- Tudom.
- De csak a rózsának hiszel.

Május 3.
- Szerinted ezt vegyem fel vagy ezt?
- Te most komolyan kihordod az erkélyre a teljes ruhatáradat?
- Csak ezt a két rucit. Aztán meg majd pár cipőt és táskát. Tehát?
- A feketét.
- Kösz, te vagy az én megmentőm.
- Aha. Szóval mi a nagy alkalom?
- Kérlek szépen, randi! Ezt is megéltem! 6 hónapja és 1 hete először végre randira megyek.
- Nahát. És ki a szerencsés?
- Természetesen Parker. Magammal vittem a mai rózsámat, amikor ebédelni mentem, és ez megtette a hatását. Odajött hozzám, beszélgettünk és... elhívott vacsorázni ma estére!
- Megköszönted neki a rózsákat?
- Hogyne. Illemtudó lánynak nevelt az anyám.
- És mit szólt?
- Zavarba jött és csak mosolygott. Nagyon szerény.
- Biztos. Figyelj, inkább mégis a másikat vedd fel.
- De annak nem olyan mély a kivágása. És túl hosszú, nem?
- Te kérdezted a véleményemet.
- Olyan harapós vagy ma, Ryan. Rád férne egy randi.

Május 5.
„Ryan, mégis hol a jó fenében vagy?? Szerettem volna elmesélni neked a randimat, azt hittem, megvársz utána, ahogy én is mindig megvártalak, de sötét volt nálad, gondolom, elmentél aludni. Pedig nem jöttem későn, sőt. Parker ugyanis egyáltalán nem olyan, amilyennek képzeltem. Lehet, hogy jól néz ki, de szörnyen unalmas! Semmi humorérzéke sincs, márpedig mit lehet kezdeni valakivel, akinek nincs humorérzéke?? Szerencsére elhitte, hogy rosszul lettem attól a gombalevestől, amit rendeltem (ami mellesleg tényleg ehetetlen volt, meg sem közelíti a tiédet), és viszonylag hamar leléphettem. Csak tudnám, hogy jut eszébe egy ilyen borzalmas fickónak egy olyan romantikus és kedves húzás, mint a rózsák?
Tegnap egész nap lestem az alkalmat, hogy elkaphassalak, de egyszer sem jöttél ki az erkélyre, a behúzott függönyöktől meg nem látom, hogy itthon vagy-e. Bár tuti nem vagy itthon, mert nem nyitod ki az ajtót, amikor kopogok. Telefonon sem tudlak elérni... mindig mondtam neked, hogy vezettesd be, de te bezzeg sosem hallgatsz rám! A mobilod meg folyton ki van kapcsolva... Szóval maradt az e-mail, de ezek után kétlem, hogy elolvasod... Remélem, nem történt semmi baj. Ugye nem történt semmi baj?”

Május 18.
„Ryan, megijesztesz. Ma beszéltem a házinénivel, aki boldogan újságolta, hogy talált új lakót a lakásodba. Miért kell új lakó a lakásodba? Miért nem jössz vissza? Azt hittem, hazamentél pár hétre meglátogatni a családodat, és a nagy örömben elfelejtettél válaszolni az e-mailemre. De a házinéni azt mondta, lemondtad a lakást.
Miért hagytál itt szó nélkül? Igazán mondhattad volna, hogy el akarsz tűnni! Vagy ha valami bajod volt velem, talán megérdemeltem volna, hogy elmondd. Végül is három hónapig minden este órákat ücsörögtünk együtt az erkélyen! Azt hittem, ezek után érdemlek annyit, hogy a képembe vágd, viszlát, mielőtt lelépsz!”

Május 27.
„Ma bementem az étterembe, hátha ott megtudom, miért mentél el szó nélkül. Beszéltem a tulajjal, egész rendes fickónak tűnt, ahogy mesélted is régebben. Tehát ő azt mondta, hogy az utóbbi időben a családod ráerősített, és naponta többször bombáztak telefonhívásokkal meg e-mailekkel, hogy menj végre haza. Nem is mondtad. Igazából nem is mondtál soha semmit a családodról. És aznap, amikor randizni mentem Parker-rel, te felmondtál. Azt mondtad, nincs, ami itt tartson, már nincs semmi.
Ryan, én annyira sajnálom! El sem tudom mondani, mennyire! Tudnom kellett volna! Annyira ostoba voltam, olyan vak! Itt volt az orrom előtt a boldogság, épp csak ki kellett volna nyújtanom érte a kezem! Nincs még egy ilyen hülye, mint én! Olyan egyedül vagyok. Hiányzol.”

Június 2.
„Tudom, hogy elcsesztem és nem érdemlek második esélyt. Ez az utolsó e-mailem, ígérem. Azt viszont nem tudom ígérni, hogy elfelejtelek, hogy úgy teszek, mintha mi sem történt volna, mert az képtelenség lenne. Szörnyen érzem magam, de nem akarlak ezzel traktálni. Csak azért írok, mert van két hírem számodra:
1. Felmondtam.
2. Szeretlek.”


Február 10.
- Szeretlek, Jamie.
- Szeretlek, Ryan.
- Éppen egy évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, emlékszel?
- Ezért kapom a narancssárga rózsát?
- Igen.
- Van hozzá üzenet. Várj csak... „Ryan”.
- Csak hogy biztosan tudd, kitől kapod.
- Nagyon vicces.
- A többit úgyis tudod.
- Igen, már tudom.


És az helyezés, amit sikerült elérnem vele:

2010. január 19., kedd

29. fejezet


Rábólintottam az ötletre, és hamarosan kaptattunk is már felfelé a dombon. Dennis közben magához vont, karját átfonta a derekam körül, mintha attól tartott volna, hogy elfúj mellőle a szél. Végre felértünk, és leülhettünk a szikla alá. Valóban nem süvített itt arcunkba a szél, és az elénk táruló látvány is csodálatos volt. A házak ablakai és a kikötő lassan felgyúló fényeit szemlélve az ember azt képzelhette, hogy a csillagos ég valósággal rázuhant a szigetre, hiszen talán csak a felhőtlen égbolton látható annyi apró fény, mint itt. E lenyűgöző képet hatványozta tovább a morajló, zúgolódó tenger: hol a sziget, hol meg az ég képét játszotta vissza sűrű, vad hullámain. S mindehhez titokzatos, egyre sötétedő háttér járult fenn is, lenn is.

Néhány percig szótlanul üldögéltünk, ahogyan mindkettőnket magával ragadott ez a nem várt, szépséges panoráma.

Ahogyan egy valamirevaló skót szigeten mindenhez, úgy természetesen ehhez a sziklához is kötődik egy legenda. Pire-on a legtöbb arról a pár évezreddel ezelőtti királyról és tündérfeleségéről szól, akikről már meséltem Sean-nak Athar Monadh tetején üldögélve. Hiába, a sötét középkor – legyintenek egyesek, padig szerintem csupán azért sötét, mert nem maradt fenn róla annyi írásos emlék, mint más korszakokról, de hagyjuk ezt most.

Tehát, az erről a konkrét sziklatömbről szóló legenda szerint miután az ifjú király immár vagy ezredszerre is sikeresen visszaverte maroknyi hősies csapatával a szigetet ostromlókat, ezen szikla alá letelepedve fújta ki magát, ahogyan mi is ott ültünk Dennis-szel azon az estén.

Egyszer csak földöntúli, gyönyörű muzsika ütötte meg a fülét. Átsuhant az agyán, hogy az emberek már akkorra mind visszatértek a házaikba, a sebesülteket ápolják, a többiek pedig egyszerűen csak fáradtságukat pihenik ki. A király abban maradt harcosaival, hogy majd másnap rendeznek nagy ünnepséget és lakomát a győzelem örömére, mert már éjfél is jócskán elmúlt, mire végleg elült a csatazaj a szigeten, és lassan közeledett már a napfelkelte. Ki vagy kik lehettek akkor e varázslatos zene megszólaltatói?

A király feltápászkodott és körbenézett, de nem látott senkit. Azután felmászott a kőtömb tetejére és onnan hirtelen olyasmit pillantott meg, amit azelőtt még soha, amiről utoljára csak kisgyermekként hallott az édesanyjától: Pire vonulatai között elrejtőzve nagy fényességben vagy egy tucatnyi leányt látott. Néhányan közülük pánsípból, hárfából, dobból és más hasonló hangszerekből csalták elő azt a különleges dallamot, a többiek pedig körben, kézen fogva, arcukon boldog mosollyal táncoltak a lágy zenére.

A király rögtön tudta, hogy tündéreket lát, hiszen aranyos-drágaköves díszű, gyönyörű ruhát viseltek, mindannyian tetőtől-talpig zöldbe öltöztek, csupán cipellőjük volt piros. Kivéve egyet: egy aranyhajú lány ruhája hófehér volt. A király úgy belefeledkezett a zenehallgatásba és a tánc szemlélésébe, hogy egyszeriben csak megcsúszott lába a sziklán, s leesett róla. Semmi baja nem történt, de a tündérek azonnal észrevették őt, és szempillantásnyi tétovázás után futásnak eredtek. Tudni kell ugyanis, hogy a tündérek gyűlölik, ha az emberek kilesik őket.

A királynak azonban több se kellett, üldözőbe vette őket. Idővel mindegyik tündérnek sikerült kitérnie előle, ki madárrá változva reppent fel az égbe, kit pedig a fák vagy a sidhek, azaz a tündérdombok nyeltek el. Ám egyetlen tündér nem tudott elmenekülni az ifjú elől: természetesen a fehérruhás hölgy. Mikor egy patakhoz ért, megtorpant. Tudniillik, a tündérek rettegnek a folyóvíztől, akárcsak a csengőktől, a lópatkótól, a kenyértől vagy a kifordított ruhától – ne kérdezd, miért.

Mindenesetre a király utolérte a pataknál a tündérlányt és meggyőzte, hogy nem kell félnie tőle. Lassacskán beszélgetésbe elegyedtek, és a lány elmesélte, hogy gyakran járnak le a szigetekre Elphame-ból, a tündérországból. Most éppen azért jöttek, hogy megünnepeljék Pire győzelmét. A király ugyanis azt is megtudta a tündértől, hogy a csatába bizony az istenek is besegítettek, méghozzá az ő oldalukon, sőt a tündérek is, így tulajdonképpen a sajátjukként is üdvözölték a diadalt.

A folytatást már te is kitalálhatod. A király addig-addig udvarolt a tündérlánynak, míg az hozzá nem ment feleségül. Kiderült, hogy azért viselt fehér ruhát azon az éjszakán, mert ő valamiféle hercegnő volt a tündérek között, így a királynak még a tündérországba is el kellett mennie, hogy megkérje a kezét Elphame Királynőjétől.

- Erre vágysz hát – sóhajtott fel Dennis, félbeszakítva tűnődésemet.

Értetlenül bámultam rá. Igen, erre. Ez nem újdonság, sem nekem, sem neki. De hát mi ezzel a baj? Válaszomat, pontosabban tanácstalanságomat szavak nélkül is megértette.

- Erre csak, és semmi többre? – fordult felém. – Beérnéd csupán azzal, hogy itt éld le az életedet, Pire-on?

Zavartan bólintottam. Nem tudtam, hirtelen mi baja van ezzel. Eddig sosem tiltakozott, ha arról beszéltem neki, hogy az egyetem után itt szeretnék letelepedni, és élni azt a csendes, visszafogott, békés életet, ami a pire-iak sajátja. A diplomám átvétele után, úgy tervezem, elkezdődik az én utolsó, soha véget nem érő pire-i vakációm.

- Furcsa – nézett maga elé Dennis.
- Mi ebben a furcsa? – kérdeztem indulatosan. – Az én életemről én döntök, és én ezt választom. Talán baj?
- Nem, dehogy – felelt halkan, s tudtam, csak azért mondja ezt, mert le akarja már zárni a témát, sejtvén, darázsfészekbe nyúlt.

Én azonban elhatároztam, nem hagyom annyiban a dolgot. Most már igazán tudni akartam, hogy miért nem tetszik neki hirtelenjében az álmom. Kérdő tekintetemet kitartóan szegeztem rá mindaddig, amíg hajlandó nem lett kifejteni a véleményét.

- Csak azt furcsállom, hogy ennyi idősen, mint amilyen te vagy most, az emberek általában tele vannak világmegváltó vágyakkal. Meg akarják találni a rák ellenszerét, kolóniát akarnak alapítani a Marson, meg akarnak tanulni beszélni az állatokkal, és még sorolhatnám. Vagy valami extrém, polgárpukkasztó dolgot akarnak művelni az életükkel, amivel minimum a szüleiket kiakaszthatják. Hogy mondjuk Hawaii-ra költöznek szörfoktatónak, hideg padlásszobában lakó, koldusszegény festőnek állnak Párizsban, vagy éppen az egyetemet otthagyva egyik napról a másikra meghallgatásokra kezdenek el járni, arról ábrándozva, hogy világhírű színészek lesznek.

- Tehát innen fúj a szél – könnyebbültem meg. – Valójában nem is rólam van szó, hanem rólad. Te voltál éppen ilyen néhány évvel ezelőtt, és mivel én nem vagyok ilyen, most meglepődtél. Eddig azt hitted, te vagy a normális és átlagos a nagy álmaiddal, és csak annyiban térsz el a kortársaidtól, hogy a te álmaid megvalósultak. De most felmerült annak a lehetősége, hogy talán mégsem a te életfelfogásod az általános, hanem az enyém, és ettől megrémültél.

- Túlbonyolítod a dolgokat, Flora. Én kifejezetten örülnék, ha kiderülne, hogy nem vagyok átlagos, már ami az életfelfogásomat illeti, ahogyan te mondtad. Én pusztán aggódom érted. Nem akarom, hogy csalódj. Idejössz Pire-ra évi tizenkét hónapra, és egyszer csak azon veszed majd észre magad, hogy közel sem olyan csodálatos itt az élet, mint ahogyan azt gondoltad. Azt hiszed, egyetlen évszaknyi gondtalanság jut neked minden évben, és a többi kilenc-tíz hónapban csak vegetálsz Londonban. Közben viszont lehet, hogy tévesen méred fel a helyzetet, és Londonban közel sem olyan szörnyű az életed, mint gondolod. Csak te mindent feketén-fehéren látsz: Pire szép és jó, London meg csúnya és rossz. Pedig a dolgok nem ilyen egyszerűek, ahogyan nem is olyan rég még te magad mondtad nekem, emlékszel? Lefogadom, hogy Londonban is egy csomó örömben van részed: ott a családod, ott is biztosan vannak barátaid, eljársz néha bulizni, meg ilyenek, de ezeket szereted elfelejteni, csak hogy Pire minél nagyobb dicsfénnyel legyen körülvéve.
- Mégis mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem durcásan.

Valójában én lepődtem meg a legjobban, hogy nem borultam ki különösebben a hallottakon. Attól viszont, ha lehet még jobban megijedtem, hogy ezek szerint talán egyetértek vele?

- Egyszerűen arra akarok célozni, nem biztos, hogy ez az egyetlen lehetséges út számodra. Lehet, hogy ha ideköltöznél, pár éven belül azon kapnád magad, hogy unatkozol, hogy a legszebb éveidet, a fiatalságodat hagytad ki egy olyan életért, amit ráértél volna később is megkezdeni. Nem azt mondom, hogy várj a nyugdíjas éveidig, de talán elnapolhatnád az ilyen nagyszabású döntéseket még egy ideig. Amíg még nem köt le senki és semmi, miért ne szárnyalhatnál szabadon a nagyvilágban?

Attól tartok, Dennis Lleyton azon az estén elérte azt, ami ezidáig még senkinek sem sikerült: megingatta sziklaszilárdnak vélt hitemet Pire-ban, az eddig oly tisztán látszódó itteni nyugodt, békés jövőben, és bizonytalanságba taszított. Ám számomra is oly váratlanul, ott Dennis karjainak ölelésében, ez a bizonytalanság közel sem volt rémisztő, sőt. Egy új, izgalmasabb jövő rajzolódott ki előttem. S minden erőmmel reméltem, hogy ennek a jövőnek ő is aktív részese lesz.

2010. január 17., vasárnap

28. fejezet


Mint említettem, sok van már Dennis Lleyton rovásán. Igen sok.

Nem csupán azon nő miatt őrlődöm oly sokat mostanság, akinek Dennis-hez fűződő viszonya olyannyira tisztázatlan. Mrs. MacGillivray látogatása is fájó emlékeket hagyott maga után. Szerettem volna tudni mi igaz mindabból, amit az idős hölgy mondott.

Elszántan védelmeztem igazamat, vagyis Sean-t, akinek meglehetősen jó oka volt a távozásra, és egyúttal Dennis-t, akiről nem feltételezhettem, hogy olyan szörnyű kirohanást intézett volna Sean ellen. Akkor úgy éreztem, kötelességem volt azt mondani, amit mondtam, bár most már bevallhatom, közel sem voltam magamban teljesen biztos. Legalábbis annyira egyáltalán nem, mint ahogyan az tűnhetett a valósággal megbotránkozott Mrs. MacGillivray szemében.

Fenntartom, hogy Sean úgymond igazoltan marad távol továbbra is a forgatásról. Bár nem tudom, meddig húzható még ez, s félek, a végén nem lesz az egész filmből semmi. Ám az, hogy Dennis valóban birkatürelemmel nyugodott volna bele a dolgok állásába, vagyis az átszervezésekbe, kavarodásba és káoszba, amit Sean hagyott maga után, már sajnos közel sem olyan bizonyos számomra.

Íme, egy újabb olyan eset, amely egy teljesen más Dennis Lleyton-t mutat, mint amilyet én megismertem az elmúlt hetekben. Ugyanis valójában ez az én nagy problémám: az a Dennis Lleyton, akinek képe kialakult előttem a különböző újságcikkek és kósza hírek, no meg a Pire-on frissiben szerzett – és elsősorban Sean-tól származó – információk alapján szinte minden részletében elüt attól a Dennis-től, akivel én együtt táncolok, sétálok, piknikezek, kirándulok, beszélgetek és ábrándozok.

És nem tudom, melyik az igazi, melyik a valódi. Néha tényleg azt hiszem, nem is egy ember a kettő. Talán van egy srác itt a szigeten, aki Dennis-nek nevezteti magát, de valójában nem ő Dennis Lleyton, csak a nevét felhasználva udvarol nekem. S a tévedést azért nem ismerték fel a forgatáson dolgozók a múltkori bulin a fogadóban, mert már volt bennük némi alkohol.

Vagy a filmező Dennis nem igazi, ő csak egy félnótás színész-utánzat, aki azért helyettesíti az eredetit a forgatáson, mert neki nem volt kedve most az egészhez, inkább nézegeti az égbolton ballagó felhőket a magas fű közt heverészve. Hát ez a verzió valószínűleg még lehetetlenebb, mint az előző.

Mindenesetre azt a magyarázatot, ami lehet, hogy mindent képes lenne megoldani, igyekszem a lehető legnagyobb hévvel elkergetni a gondolataim közül. Mert mégiscsak jókora illetlenség lenne azt állítani, hogy ez az egész világon ünnepelt, mi több istenített sztár, aki előtt minden ajtó megnyílik, akinek lába elé borul akármelyik nő, akinek pénz van még a bőre alatt is, egyszóval ez a tökéletes és hibátlan férfiú egész egyszerűen skizofrén.

Az én szemszögemből nézve természetesen az lenne a legideálisabb, ha mindkettő a valódi Dennis Lleyton lenne. Az idejét velem töltő is, aki leginkább egy egy-két századdal korábbról itt felejtett bohémra hasonlít, aki egyszerre költő, színész és hódolója, pontosabban hódítója a női nemnek, egyszóval egy igazi életművész.

De az is legyen igazi, amelyik a világsztár. A rajongóhadtól övezve közlekedő, elegáns partikra megvető tekintettel érkező, a mindent és mindenkit lenéző és lekezelő világsztár. Utóbbi csak azért kell, mert a közvélemény szemében mégiscsak ő Dennis Lleyton, az egyszeri és összetéveszthetetlen Dennis Lleyton, vagyis erre az énjére is szükségem van, ha valaha is dicsekedni akarnék azzal, hogy egy ilyen híresség megszólított, megfogta a kezem és megcsókolt. Pedig milyen szívesen sutba vágnám ez a ficsúrt!

Igen, tudom, hogy el kellene döntenem végre, hogy kit is akarok. Dennis-t, a férfit, akit talán csak én ismerek igazán, aki kedves, intelligens, vicces és megértő, vagy az undok fancsali képűt, aki viszont arra tökéletes, hogy felvághasson vele az ember lánya. A józan ész persze azt diktálja, hogy csak az előbbi számít, csak ő lehet a fontos, de a kisördög itt ül a vállamon és biztat. Egy kis hetvenkedésre, egy kis fellengzésre, arra, hogy átvegyem magam is a megvető tekintetet, és úgy járkáljak vele kéz a kézben keresztül-kasul a világban. És megmutassam, hogy vagyok, hogy én is létezem. Megismerjek olyan embereket, akikkel eddig még sosem találkoztam, és ha mégis, egyszerűen átnéztek rajtam, mert nem voltam fontos pozícióban, nem volt befolyásom. Akkor viszont ostromolhatnának a producerek, hogy vegyem rá Dennis-t a forgatókönyvük elolvasására, a divatlapok szerkesztői lesnének, hogy éppen milyen ruhában virítok Dennis oldalán, a rajongók meg vérdíjat tűznének ki a fejemre.

És igen, tisztában vagyok vele, hogy én is egy kellék lennék csupán, és mindenki úgy állna hozzám, hogy „fogyóeszköz, Dennis majd ráun, kidobja és szerez másikat, akit majd ugyanúgy meg kell dolgoznunk, mint ezt itt”. Ám mégis lennék ilyen csekély kellék néhány napra, talán hétre, főleg ha biztosan tudnám, hogy Dennis nem un majd rám, legfeljebb csak erre az életmódra, s aztán visszavonulunk valahova (hát persze hogy Pire-ra, hova máshova?) és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

Láthatod, nagyon is tisztán kirajzolódik előttem, hogy mit is akarok igazában. Hogy melyiket a Dennis-ének közül. A probléma voltaképpen abban áll, hogy sajnos nem bírom megállapítani, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik!

Azt már tudom, hogy rajtam kívül a szülei és Mrs. Borgh jogosult még megpillantani a kedvesebbik felét. És Katie, ha velem van. Más, függetlenül attól, hogy pire-i vagy sem, kolléga vagy barát, ismerős vagy idegen, nem merészelheti megismerni ezt a jóval szeretetreméltóbb énjét. Talán éppen ezért ilyen. Mert nincs szüksége arra, hogy szeressék. Tökéletesen beéri kevesek szeretetével is. És ez az, ami számomra oly megfejthetetlen, mert én viszont úgy érzem, sosem szeretnek elegen, és akik mégis, azok sem eléggé.

Vajon melyikünknek lehet igaza? Dennis-nek, akinek kevés is elég, és ezért sosem érzi úgy, hogy valami hiányzik neki, sosem érzi magát magányosnak, elhagyatottnak és kitaszítottnak? Vagy nekem, aki ha nem kapja meg azt a szeretetet, amire szüksége van, vagy csak úgy érzi, hogy szüksége van, olyan mintha lecsapolták volna az életenergiáját?

Előttem a válasz egyértelmű. Dennis jól érzi magát a bőrében, lehet, hogy nekem nem lenne elég csupán ennyi ember magam körül, de neki igen és így elégedett. Én azonban talán sosem érem majd be. Mindig idegesíteni fog, ha valaki nem kedvel meg azonnal, ha nem tart kedvesnek, aranyosnak. Az ég óvja azt, aki belém talál szeretni és mellettem akarja majd leélni az életét! Mert alighanem előbb-utóbb belefárad majd a sziszifuszi munkába, hogy olthatatlan szeretetigényemet kielégítse.

***

Azon napok alatt, amíg nem találkoztam Dennis-szel, felvérteztem magam érvekkel, hogy miképpen adom majd tudtára, miszerint kézzelfogható bizonyítékra van szükségem, hogy közte és Audrey Brown között az égvilágon semmi sincs. Hogy ilyet honnan szerez majd, az az ő dolga. Mindenesetre egy címlapsztorival, amely a szakításukat tálalná, beérném. Hiszen ha nem is igazi barátnő ez a lány, akkor a szakítás sem fájhat senkinek. Ugyanis az sem lesz igazi. Erről persze nem sokan tudnak majd.

Fel akartam hozni a forgatás és Sean ügyét is. Kicsit vissza akartam fogni az indulatait Sean iránt, amennyiben azok valóban olyan hevesek, ahogyan azt Mrs. MacGillivray állította a múltkor. Gondosan elterveztem, hogy majd a saját családjával példálózok, a szüleivel leginkább, akikről mindig olyan szeretettel beszél, és így próbálom majd fokozni a megértését Sean felé. Talán még arra is rá tudom venni, hogy hívja fel. Persze a legjobb az lenne, ha kiderülne, hogy közel sem olyan elmérgesedett a helyzet, mint amilyennek Pire első számú hírszerzője lefestette, hiszen akkor nem lenne semmilyen feladatom.

Katie-nek is előadtam egy nap mindezeket a terveket, mire ő csak annyit felelt, hogy talán majd azért nem kell lecsillapítanom a kedélyeket, mert Dennis úgyis letagadja majd a létezésüket.

- Egyszerűen csak annyit válaszol majd az érdeklődésedre, hogy természetesen megérti Sean-t, és esze ágában sincs kitúrni őt vagy otthagyni a forgatást. Te pedig majd szépen megnyugszol erre, hogy lám, semmi dolgod. Közben meg minden úgy igaz, ahogyan Mrs. MacGillivray mesélte, csak éppen Dennis nem köti az orrodra, egyrészt mert nem akarja, hogy önző fráternek lásd, másrészt azt nem kívánja, hogy beleavatkozz.

Tehetetlenül bámultam barátnőmre. Igaza volt. Fennáll ez az eshetőség is, és tényleg nem tudnék ekkor mit tenni. Igen, egyikünk sem bízik egészen Dennis szavában, sajnos én sem. Megváltozhat-e ez valaha is?

Katie is észrevehette, hogy beláttam, egyet kell értenem vele, és hogy ez mennyire elkeserít, mert kivételesen nem dörgölte az orrom alá, hogy igaza van, s hangja sem volt olyan büszke és magabiztos, mint más hasonló helyzetekben, amikor kicseng belőle az „ugye, megmondtam?”.

- Nem állítom, hogy így lesz, de ez is egy lehetőség, ezt el kell ismerned – tette a kezét a vállamra. – Én csak annyit mondok, hogy ne vegyél mindent rögtön készpénznek, amit tőle hallasz. Jól tudom én, persze, hogy Mrs. MacGillivray is mindig rátesz még egy lapáttal, de azt hiszem, az igazság szokás szerint megint az arany középúton van: félúton Mrs. MacGillivray és Dennis Lleyton között.

Kétségek között töltöttem hát ezeket a napokat, és amikor Dennis felhívott, hogy találkozzunk másnap este, hirtelen nem is tudtam, hogy örüljek-e a meghívásnak vagy sem.

Ó, ha tudtam volna akkor, hogy mennyire feleslegesek az aggodalmaim! Audrey Brown-ról ugyanis egész este egy szó sem esett.

- Úgy terveztem, hogy teszünk egy hatalmas sétát a szigeten – fogadott mosolyogva Dennis, amikor találkoztunk Bob fogadója előtt. – De azt hiszem, az időjárás nem ért velem egyet, ez az óriási szél bizony alaposan elrontaná kis esti kiruccanásunkat.

Tényleg, szinte valóságos orkán süvített át aznap este Pire felett, ami a hajamat állandóan a szemembe fújta, úgyhogy az ide vezető utat is inkább csak ösztöneim által vezérelve tettem meg. Helyzetemet súlyosbította az a vékony kis sál, amit a hirtelenjében csípősre, már-már őszire fordult idő miatt tekertem a nyakam köré, annak két hosszú vége ugyanis félelmetes kígyókként tekeregtek körülöttem. Folyamatosan küzdve velük úgy festhettem, mint Laokoón híres márványszobra.

- Üljünk be talán Bob-hoz – ajánlotta Dennis. – Melegedhetünk a kandalló mellett és ihatunk egy bögre finom teát.

Nekem azonban nem volt kedvem a nyilvánossághoz. Úgy gondoltam, mindazok a dolgok, amelyekről beszélni szeretnék most Dennis-szel, kettőnkön kívül nem tartoznak másra, legyenek bár olyan kedvesek, mint a pire-iak vagy olyan viccesek, mint a srácok a forgatásról.

Van egy szikla nem messze Bob kocsmájától, a kikötő feletti dombon. Ha ahhoz másznánk fel, és ülnénk a tövébe, védve lennénk a szél elől, ráadásul a kikötő gyönyörűen kivilágítva tárulna a szemünk elé. Mi több, a szél úgy szétkergette a felhőket közel s távol, hogy kényelmesen elláthatnánk a szomszédos szigetekig is. A javaslat megtételében azonban Dennis megelőzött:

- Nem szólsz semmit, látom, nem tetszik az ajánlatom. De van egy másik is. Mit szólnál ahhoz a nagy sziklához ott a kikötő felett? – mutatott éppen arra a kőtömbre, amire én is gondoltam. – Szélvédettnek tűnik, és a kilátás is pazar lehet onnan.

Mintha ez az egészen aprócska esemény, hogy ő is pontosan ugyanarra a dologra gondolt, amire én, valamiféle égi jelként villant volna fel előttem, hogy talán még sincs annyira veszve az ügy, ahogyan feltételeztem. Mintha ez egy pici utalás lett volna arra, hogy mi talán mégis összeillünk, hiszen lám, mennyire hasonlóan gondolkodunk.

Rábólintottam az ötletre, és hamarosan kaptattunk is már felfelé a dombon.

2010. január 15., péntek

27. fejezet


Daisy Brogaig valóban olyan lány, akinek megvan a magához való esze.

Talpraesettségben és racionalitásban minden bizonnyal igen jó eséllyel venné fel a versenyt Katie-vel szemben – már ha rendeznének efféle összecsapást Pire-on.

Daisy-nek természetesen hasonló jövőt képzeltek el a szülei, mint Annie-nek: valamelyik messzi, jó hírű egyetemre akarták küldeni, hogy az ott szerzett diplomával megnyíljon előtte az egész világ. Vagy legalábbis egy része, amely azonban mindenképpen jobb kibontakozási lehetőséget biztosíthat, mint Pire. Így hát Daisy is felkerekedett, és mostanság ő maga is olyasféleképpen kötődik Pire-hoz, mint én: ősztől tavaszig Edinburgh-ben tanul és a nyarat itt tölti, a szigeten. Van viszont egy nagy előnye hozzám képest, amiért irigylem is rendesen: neki karácsonykor is joga, sőt kötelessége itt lenni. Ó, milyen is lehet egy karácsony Pire-on? Katie szerint mindössze hideg és nedves.

Tehát Daisy szorgalmasan tanul Edinburgh-ben, méghozzá orvosnak, ha jól tudom. Mr. és Mrs. Brogaig nagy csalódására az álma viszont az, hogy ha majd egyszer végez, rendelőt nyit Pire-on, félúton Bob fogadója és Mr. Thompson boltja között. Daisy szerint ugyanis tarthatatlan, hogy nincs állandó orvosa a szigetnek, és a fülfájástól a torokgyulladásig, minden apróság miatt Turner Island-re kell átjárniuk a pire-iaknak.

Daisy fiatalabb néhány évvel ugyan Annie-nél, de – talán nem hangzik túl nagy illetlenségnek ezt mondani – okosabb nála. És ez sosem csupán a jobb iskolai jegyekben mutatkozott meg: Daisy olyan nagy bölcsességgel nyilatkozik mindig az életről, mintha már vagy ezer másik állna mögötte. A legjobb tanácsokat adta Annie-nek a Duncan-hez fűződő kapcsolatáról már akkor is, amikor neki magának még nem is volt udvarlója. Sosem élt át olyan krízishelyzeteket, amilyeneken Annie keresztülment, mégis tökéletesen értett mindent és olyan tanácsokat eszelt ki, amelyeket követve nővére eleddig mindig győztesen került ki a szüleivel folytatott csatározásokból.

Daisy azonban ebben a háborúban egy másik frontot is felállított: saját magát is latba vetette, hogy meggyőzze Mr. és Mrs. Brogaig-et igazáról, miszerint hogy ha Annie Duncan mellett boldog, és mellette látja biztosítva a jövőjét, akkor semmi sem jogosítja fel őket, hogy keresztbe tegyenek a lányuknak. Ez a családi viszály akkor hágott a tetőfokára, amikor Duncan megkérte Annie kezét, és ő igent mondott.

- De hát papa, ha így viselkedsz Annie-vel, azzal csak azt fogod elérni, hogy a végén megszökik Duncan-nel, titokban fognak összeházasodni, és valahol a világ másik végén élik majd le az életüket és nevelik a te unokáidat, akikkel soha de soha nem fogsz találkozni – mondta Daisy egy reggel az apjának. Mindezt onnan tudom, hogy ezen vita után összefutottam vele Mr. Thompson boltja előtt, és ott fakadt ki nekem, elmesélve az ügy minden részletét. – Ha te és a mama így bántok Annie-vel, azzal nem fogjátok megakadályozni az esküvőt, egyáltalán nem fogjátok eltéríteni Duncan-től. Sőt, éppen ti kovácsoljátok egyre erősebbre a kettőjüket összefűző köteléket azáltal, hogy Annie minduntalan Duncan-hez menekül előletek, aki pedig szépen megvigasztalja és biztatja. De nem ám arra, hogy legyen engedelmes, jó kislány és fogadjon szót a szüleinek, hanem arra, hogy tartson ki még egy kicsit, csak egy egészen picit, és azután már minden rendben lesz, és ők örökké együtt lesznek ott, ahol senki sem bánthatja majd őket, és senki sem akarja majd szétválasztani őket. Ha tehát továbbra is ilyen szívtelenek lesztek Annie-vel, itt fog hagyni benneteket, itt hagy majd mindnyájunkat, elhagyja Pire-t, Duncan Grimsay-vel karöltve, és sohasem látjuk majd viszont egyikőjüket sem! Hát tényleg ezt akarod? Komolyan azt szeretnéd, ha így történne, papa?

Hogy volt-e valami hatása Daisy efféle szózatának, azt ő maga sem tudta eldönteni, mert Mr. Brogaig változatlanul itta tovább a teáját, és mélyedt bele az újságjába. Nem szólt egy szót sem.

- Pedig mindent feltettem egy lapra – mondta Daisy, miközben a kikötőnél sétálgattunk. – Te magad is jól ismered Duncan Grimsay-t, igaz? – nézett rám, és én bólintottam: igen, ismerem. – Hát el tudnád te róla képzelni, hogy ő bármikor is megszöktessen egy lányt? – vigyorodott el Daisy, s alig bírta már folytatni a mondandóját, úgy fuldoklott a nevetéstől. – Éppen Duncan Grimsay, akinek hiába mondta a nővérem, mennyire szereti, hiába ejtett el millió célzást, mégis évekbe és egy jól kidolgozott haditervbe tellett, mire rászánta magát valahogy a lánykérésre? Azt hiszem ő inkább türelmesen várna, míg a szüleim megenyhülnek felé, és engedélyezik az esküvőt. Talán még vissza is vonná a lánykérést a békesség kedvéért. S ha biztosan tudná, hogy majd csak a szüleim halálával érkezne el a megfelelő pillanat, amikor már ő is és Annie is erősen őszülnének, hát ő akkor is inkább kivárna. Biztos vagyok benne, hogy Duncan Grimsay lenne az utolsó ember a földön, akinek eszébe jutna egy lányszöktetés.

***

Sok van már Dennis Lleyton rovásán. Igen sok.

Még azon sem tettem túl magam, hogy néhány nappal ezelőtt, hajnalban a kőfalon üldögélve, elhessegette minden aggodalmamat Audrey Brown-t illetően. Nem volt tehát túl hatékony az a vigasztalás. Már csak azért sem lehetett az, mert Katie azóta is minduntalan előhozakodik ezzel a témával. Természetesen beavattam őt, hogy mit is mondott Dennis arról a nőről. És nem győzte őt meg. Sőt, kénytelen-kelletlen be kell vallanom: engem sem.

Mert ha így lenne, minden bizonnyal sikerrel tudnám visszaverni Katie támadásait. Gyorsan és olyan éllel, hogy azzal legalább egy napra elhallgattathatnám. Igyekeztem úgy tenni, mint akinek rendben van így a dolog. Aggódott egy kicsit a lány, mert a féltékenység csíráját ültette szívébe a barátnője – habár el kell ismerni: volt annak alapja –, de már elmúlt a veszély, mert az imádott kedves néhány őszinte szóval elűzte a felesleges riadalmat. De szép is volna, ha így lenne!

Minden este, amikor nehezen próbálok végre elaludni, az ágyamban forgolódva azon morfondírozom, hogy maga a tény, hogy kételkedem Dennis-ben, azaz nem bízok meg benne, nem teremt-e már önmagában is jogalapot arra, hogy kialakulófélben lévő kapcsolatunk még igencsak laza talapzata meginogjon? Hiszen az én elképzelésem szerint egy párkapcsolatnak bizalomra kell épülnie. Olyan tartókő ez, ami egész egyszerűen nem hiányozhat. Ami nélkül összeomlik az egész. Nem ismerek olyan jól működő kapcsolatot, amely bizalom nélkül állna meg.

Nem tudom, mit kellene tennem. Elkezdjek talán reménykedni, hogy így is boldog és szép kötelék lehet a mienk? Úgy, hogy amikor Dennis azt mondja, „megyek, felhívom a szüleimet”, az én fejemben az motoszkál, hogy vajon biztosan a szüleit hívja? És nem mondjuk Audrey Brown-t? Lehetséges volna, hogy gondtalan legyen így minden együtt töltött napunk?

Vagy inkább sürgősen kezdjek el bízni Dennis-ben? Valószínűleg ez lenne a legjobb út, mert akkor egyszerre csak eloszlana minden felhő a fejem fölül, mert nem kételkednék többé benne, nem mérgeznék ostoba gondolatok a jókedvemet. Csakhogy az elmúlt napok hiábavaló próbálkozásaiból mára már rájöttem, hogy ez piszok nehéz. Erőnek erejével kényszeríteni magamat valamire, ami ellen minden porcikám lélekszakadva küzd.

Láthatod, ebben a köztes állapotban lebegek immár négy napja. Azóta nem láttam Dennis-t, így ő azóta nem tudja megerősíteni vagy megingatni megérzéseimet. Pedig arra egyetlen szó elég lenne. Egy pillantás csak, amiből olvasni tudnék.

Mint már említettem, Katie természetesen ismét a Dennis-szel szemközti oldalon harcol. Tudtam, hogy sosem fogja megkedvelni őt, de abban mindig is bíztam, hogy legalább elfogadja. Tisztában vagyok vele, hogy ha valaki, hát ő mindig is kételkedett benne. Minden szavában, minden mozdulatában, minden ajándékba hozott virágcsokrában.

- Persze, hogy elhiszed neki, amit neked mond. Elhiszed minden fenntartás nélkül – tette elém a levest egy nap barátnőm.

Szentül hitte, hogy igaza van, ám az egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy esetleg én sem fogadom el olyan egyértelműen Dennis minden szavát, mint ő. Csak éppen nem nyilvánítom ki ezt olyan erélyesen, az ő határozott fellépéséhez képest az én viselkedésem valóban úgy tűnhet, mintha csendben, naivan hinnék Dennis-nek.

- Elhiszed, mert el akarod hinni – folytatta Katie. – Ha szeretünk valakit, hinni akarunk neki, különösen akkor, ha boldogabbak lehetnénk, ha igaza lenne az illetőnek. Nyilván a te napjaid is gondtalanabbak lennének, ha nem létezne Audrey Brown. Dennis Lleyton tudja ezt jól. Így hát igyekszik elűzni ezt a problémát, méghozzá úgy, hogy egyszerűen tagadja a létezését. Ha nincs gond, nincs is mit megoldani. Te pedig elfogadod, mert szeretnéd, ha igaza lenne, és valóban problémamentes lenne ez az egész, ami kettőtök között van.

„Ez az egész, ami kettőtök között van.” Ez lenne hát közöttünk? Egy megfogalmazhatatlan, körülírhatatlan valami? Ami még csak kapcsolatnak sem nevezhető? Mi kell egyáltalán még ahhoz, hogy annak hívhassam? Hogy Dennis Lleyton-ról azt mondhassam: a srác, akivel járok. És nem utolsósorban, Katie is elismerje.

- Szóval véleményed szerint egész egyszerűen a könnyebb utat választom, amikor hiszek neki? – kérdeztem.
Katie bólintott.

- És mégis mit kellene tennem? Mit tennél te, ha a helyemben volnál? Járkálnál utána nap, mint nap, kérdezősködnél a kollégáinál, lenyomoznád, hogy milyen számot hívott Bob-tól, feltörnéd az e-mail címét, vagy mégis mit? – szegeztem a kérdéseket morcosan Katie-nek. Ám ő nem válaszolt. Nem is kellett, hallgatása is éppoly árulkodó volt, mintha rávágott volna egy igent. – Néha komolyan eljátszadozom a gondolattal, hogy átengedem az irányítást neked az életem felett. Nem hozok többé döntést egymagam, mindenben te határozhatsz. Ha valaki kérdez tőlem valamit, ha választanom kell, nyájasan elnézést kérek, félrevonulok egy percre és felhívlak téged, aki majd megmondja nekem, hogy mit tegyek. Ha beugrom Bob-hoz egy gyors teára, és ő azt mondja majd, hogy elfogyott az, amit inni szoktam, akkor majd megkérdezlek, hogy elfogadjam-e a helyette felajánlottat, vagy inkább ne is igyak teát egyáltalán.

Katie legnagyobb meglepetésemre nem megsértődött, hanem elmosolyodott. Fogalmam sincs, mi okozhatta benne ezt a változást. Bármiben le mertem volna fogadni, hogy nem teszem zsebre, amit az iménti beszólásomért kapok.

- Tudom, hogy sokszor túl nyersen fogalmazok, de tapasztalhatod már évek óta, hogy ami a szívemen, az a számon. Sajnálom, ha esetleg megbántottalak. A véleményem ugyan nem változott – ismét előbukkant az én régi, jól ismert barátnőm, – de a stílusért, ahogyan fogalmaztam, elnézést kérek.

Bocsánatkérés! Katie alighanem nagy változáson megy éppen keresztül, és ha nem lenne agyam szinte minden szeglete Dennis számára lefoglalva, valószínűleg legfőbb feladatomnak tekinteném, hogy kiderítsem, mi történik Katie-vel, mire ez a nagy változás?

Így viszont jobb híján csupán azzal vigasztaltam magam, hogy előbb-utóbb úgyis kiderül, ki vagy mi az oka e fordulatnak, vagy ha az az ok nem elég erős, hát majd Katie igazi énje legyűri, és ő marad olyan, amilyen mindig is volt. S ezzel a megállapítással visszavonultam Dennis fedőnevű gondolataim közé.

2010. január 12., kedd

26. fejezet


Alig pár perccel az után, hogy Dennis elment, Katie érkezett a kőfalhoz, és reggelizni hívott. Nem is nézett rám, miközben szokása szerint csak a legfontosabb és legtömörebb szavakkal tudatta velem, hogy ideje bemennem, hanem lenyűgözve járatta körbe tekintetét a tájon.

Elégedetten nyugtáztam, hogy nem lehet Pire-on elég sok időt tölteni ahhoz, hogy az embert ne taglózza le az elé táruló gyönyörű táj nap, mint nap. Amikor Katie a fal tövében nyíló virágokra pillantott, olyan kedves mosolyt láttam az arcán, mint egy édesanyáén, amikor gyermekére néz. És valóban, hiszen ő maga ültette, öntözte és gyomlálta őket, ahogy itt tulajdonképpen minden más növényt is, a kapu két oldalán strázsáló két kis almafától kezdve az ablakom alatt őrködő aprócska juharfáig mindent.

- A Drummond-kastély parkja sem vehetné fel a versenyt a te kerteddel – mondtam.
- Ugyan! – legyintett egyet, de még láttam az arcán a büszke mosolyt mielőtt hátat fordított volna és elindult vissza a házba. Már majdnem eltűnt az ajtóban, amikor hátra sem tekintve kiáltott: - Te nem jössz? Kihűl a tea.

A nap hátralévő részét Katie-vel töltöttem, Dennis-t ugyanis lekötötte a munkája. Még mindig nem mond semmit a forgatásról, és én még mindig nem bánom.

Apropó, forgatás. Ma végre hírt kaptam Sean-tól, ő maga küldött nekem egy lapot Amerikából, amelyre épp csak a leglényegesebb információkat írta: hogy ő és a családja jól vannak és sikerült még egy kis időt kikönyörögnie a rendezőtől, vagyis egy darabig még nem tér vissza.

Magamat is sikerült megdöbbentenem azzal, hogy ezt milyen könnyedén fogadtam. Hiszen alig pár hete ki sem bírtam volna nélküle egy napot! Akkor úgy éreztem, hogy azok a beszélgetések a világot jelentik nekem, és fogalmam sem volt arról, hogyan is bírtam addig létezni nélkülük. Azt hittem, Sean az, aki a legjobban megért, aki a legjobb tanácsot adja, és akinek mindig meg lehet bízni a véleményében. Ő volt az, akiről sohasem feltételeztem volna, hogy becsap, aki mindig tartotta a szavát, és akire egyszerűen muszáj volt odafigyelni, bármit is mondott. Azelőtt még nem találkoztam nála karizmatikusabb emberrel, és emlékszem, arról kezdtem álmodozni akkoriban, hogy egyszer majd én is olyan szeretnék lenni, mint ő.

De hát ennyi lenne? Elmegy, én meg találkozom Dennis-szel, és ezzel máris megfeledkeztem volna róla? Szinte szégyelltem magam, amiért ilyen könnyen tudomásul vettem, hogy annak az embernek a távolléte, akivel rekordsebességgel kötöttem örökkévalónak hitt barátságot, hosszabbnak ígérkezik a vártnál. Ám túlságosan lefoglalja most a gondolataimat és az érzéseimet Dennis, úgyhogy bármilyen intenzitású is volt ez a kis önutálat, elég hamar túltettem magam rajta.

Már majdnem esteledett, mire Katie utolsó vendége, Mrs. MacGillivray is elment végre.

Meggyőződésem, hogy Pire valamennyi lakója, legyen bár férfi vagy nő, és állítson bármit önmagáról, valójában meglehetősen szeret pletykálkodni. Nem is esne semmi sem jobban egy csésze tea és egy szelet sütemény mellé, mint a legfrissebb hírek azokról, akiket ismerünk, és – ha elég zaftos a történet – néha azokról is, akiket nem – érvelnek a szigeten élők.

Mrs. MacGillivray azonban túltesz akárkin. Habár mindenki igyekszik elhatárolódni tőle, és váltig állítják, hogy az öreg hölgy igazán túlmegy minden határon, nem kétséges, hogy az emberek információinak csaknem minden egyes részlete tőle származik. Ám hogy azokban mekkora is az igazságtartalom, arról senki sem nyilatkozhat teljes bizonyossággal.

Mrs. MacGillivray havonta legalább háromszor áthajózik Turner Island-re, mondván, meglátogatja ott élő lányát. Egyszer azonban Mr. Thompson kiderítette – hogy hogyan és miért, azt nem tudom –, hogy a néni lánya már évekkel korábban Inverness-be költözött. Mr. Thompson azt is tudni vélte, hogy Mrs. MacGillivray semmi egyebet nem tesz Turner Island-en, mint sétálgat a kikötőben, betér egy-egy pub-ba és teázóba, végigjárja a piacot és a főutca üzleteit. És mindeközben szüntelenül beszélget. Cseverészik a pincérnővel, aki kihozza a teáját, társalog a csapossal a pub-ban, eldiskurál a kofával a krumpli és az alma felett, megtárgyalja az élet folyását az eladóval a rövidáruboltban, de még a halásszal is vált egy-két szót a kikötőben. Mr. Thompson annak idején szent borzadállyal mesélte népes közönségének e híreket.

Én viszont, azt hiszem, minden szerénység nélkül állíthatom: megtaláltam a magyarázatot. Mrs. MacGillivray nem bélyegeket gyűjt, nem virágmagokat, régi könyveket, cipőket vagy hűtőmágnest, és nem is recepteket, mint Mrs. MacIntyre. Mrs. MacGillivray történeteket gyűjt. Csodás pálfordulásokról, krimibe illő vidéki gyilkosságokról, romantikus szerelmekről és véres családi drámákról. Amikor pedig találkozik egy másik gyűjtővel – mert mindannyian, akik meghallgatjuk és továbbadjuk e históriákat, valamennyien gyűjtők vagyunk, legfeljebb kevéssé elszántak, mint ez az idős hölgy –, éppen úgy csereberéli gyűjteménye darabjait, mint a bélyeggyűjtők a bélyegeket a maguk klubjaiban.

Ma délután Katie-vel mi is igazi álszentek módjára többször egymásra néztünk Mrs. MacGillivray csavarókkal fedett feje fölött, mintha igencsak idegesítene bennünket a néniből áradó szó, valójában azonban mindketten figyelmesen hallgattuk, amit mond. A néni kifogyhatatlannak látszott a szóbeszédből:

- És azt hallották már, kedveskéim, hogy megeshet, hogy Duncan Grimsay és Annie Brogaig esküvőjéből nem lesz az égvilágon semmi? Állítólag a fiú, akivel Annie nem sokkal a lánykérés előtt megismerkedett odaát, Turner Island-en, meglehetősen jó parti lett volna. Mr. és Mrs. Brogaig azt akarják, hogy a lányuk bontsa fel az eljegyzését a Grimsay-gyerekkel, és inkább azzal a másikkal jegyeztesse el magát. Hogy is hívják azt a… pedig a múltkor mondta nekem Charlotte Barton a kalapüzletben… itt van a nyelvem hegyén… MacKay vagy MacLellan… vagy talán MacKenzie? Nem, nem, MacQuarrie! Igen, már emlékszem: Robert MacQuarrie! Szóval ez a MacQuarrie állítólag mindenben túltesz a Grimsay-fiún. Gazdagabb nála, az apjának három étterme is van, az egyik, azt hiszem, Oban központjában. Okosabb is, Glasgow-ban járt egyetemre. És mi tagadás, helyesebb is nála. Én magam ugyan nem láttam, de Charlotte Barton szerint magasabb és izmosabb is Duncan-nél. Igaz, Charlotte meg Duncan-t nem látta, de mindegy, nem érdekes… a lényeg, hogy a Brogaig-házban most áll a bál, mert a szülők szerint Annie-nek MacQuarrie-hez kellene hozzámennie. Az apja szerint hosszú távon vele lehetne csak boldog a lány, mert ő legalább kiegyensúlyozott jövőt tudna neki biztosítani. „Duncan meg mégiscsak egy halászlegény – mondja ő –, az ő szerencséje forgandó, ki van szolgáltatva a tengernek, márpedig nála szeszélyesebb nőt elképzelni sem lehet, mondhatom! Egy halász számára kiszámíthatatlan az élet, egyszer hopp, másszor kopp. Hallgass a józan eszedre – mondja Derek Brogaig a lányának –, ez csak egy múló fellángolás, erre nem lehet sírig tartó házasságot építeni!” És hiába bólogat mindehhez az anyja is, Annie csak sír, egyre csak sír és nem hajlandó hallgatni a szüleire. Csupán a húga érti meg, egyedül ő biztatja folyton-folyvást, hogy ha szereti Duncan-t, ha igazán őt szereti, akkor ne engedjen a szülei kérésének. „Mert nincs igaza a papának – vigasztalja Daisy –, házasságot csakis szerelemre lehet építeni, különben örök boldogtalanság lesz a vége”. Istenem, ez a Daisy Brogaig milyen egy derék lány! Alig nőtt ki a földből, alig múlt huszonegy (vagy huszonkettő? – mindegy), s mégis neki egymagának több esze van, mint az egész családjának együttvéve! Hiába magyarázza szerencsétlen a szüleinek, hogy tulajdonképpen feleslegesen vitatkoznak Annie-vel, mert igen egyszerű a dolog: Duncan megkérte a lányuk kezét, az a MacQuarrie meg nem. Hiába akarják tehát ők férjhez adni Annie-t ahhoz az idegen fiúhoz, ha az meg sem kérte a kezét! Hahaha! De hogyan is kérhette volna meg, amikor Charlotte Barton szerint mindössze háromszor találkoztak csak. Egyszer a bálban, ahol megismerkedtek, azután meg még kétszer, mikor MacQuarrie hívta a lányt, hogy ugyan sétáljon már vele egyet a kikötőben vagy hol. Tudják, drágáim, Turner Island kikötője közel sem olyan bájos, mint a mienk! Nagy az, és csúf. Ámde van ott egy szép sétány a közelben, végigvisz a part mentén, mérföldeken át… az egyik oldalán ott a tenger, a másikon meg egy vén fasor, az alatt meg gyönyörűen gondozott virágágyások… ha van egy csöppnyi esze annak a MacQuarrie-nek, hát oda hívta a mi Annie-nket. Ott aztán megfoghatta volna őt magának abban a csodálatos parkban. Ott aztán nem mondana nemet egyetlen leány sem egy fiúnak, hát még ha az a fiú gazdag, okos és jóképű is! Annie rá is állt, hogy találkozzon ezzel a fiúval, csak hogy elérje végre, hogy az az átkozottan lassú felfogású Grimsay rájöjjön, ideje lenne már megkérnie a kezét, különben elszalasztja őt mindörökre! Sikerült is a terve Annie-nek, csak hát arra nem számított, hogy bekerült így a képbe ez a MacQuarrie, akire a szülei máris úgy gondoltak, mint férjjelöltre. Milyen ostobák is ezek a Brogaig-ék! Biztosan tudni akarják, tündérkéim, hogy mit szólt mindehhez maga MacQuarrie. Hogy vízbe fojtotta-e magát vagy szerzetesnek állt inkább? – fordult felénk egy lélegzetvételnyi szünet erejéig Mrs. MacGillivray, majd meg sem várva a választ, folytatta: - Hát semmit! Akkora nőcsábász ám az a fiú Charlotte Barton szerint, hogy egyetlen álmatlan éjszakája, de még egy bánatos pillanata sem volt neki a történtek miatt! Cseppet sem izgatta magát azon, hogy Annie csupán kihasználta, hogy csak eszköz volt ő, hogy végre elvetethesse magát egy másik fiúval. Charlotte szerint azért, mert ő maga is nap, mint nap hasonlókat művel a lányokkal. Találkozgat az egyikkel, aztán úgy intézi, hogy meglássa őket egy másik, akit azután féltékennyé tehet, meg effélék. Ó, hát semmi sem változott, mióta magam is ilyen csacska leány voltam! – azzal hátradőlt a székében, lehunyta szemét, és ábrándos mosoly terült szét az arcán.

Katie-vel egymásra pillantottunk, hogy igen, most alighanem nosztalgiázik egyet az öreg hölgy, felidézi magában, hogy annak idején hogyan is csavarta el ő maga Mr. MacGillivray fejét. Szívesen hallottuk volna azt a történetet is, de bármilyen megdöbbentően hangozzék is, Mrs. MacGillivray számára létezett egy tabu: önmagáról sohasem mesélt.

- Na és azt tudják, virágszálak, hogy meglehet, kútba esik ez az egész buta film, amit itt forgatnak minálunk mostanság?

Meghökkenten néztünk egymásra Katie-vel, de szerencsére egyáltalán nem kellett noszogatnunk a nénit, hogy meséljen. Szempillantásnyi hallgatásunkat biztatásnak vette, és ismét megindult belőle a szó:

- Csak mert az egyik főszereplő, Sean Hobbes vagy ki, már hetekkel ezelőtt lelépett. Állítólag össze is veszett a producerrel, hogy ő már nem akarja befejezni a filmet. Hazautazott a családjához, és úgy látszik, nagyon jól érzi ott magát, mert nem törődvén az aláírt szerződésével, kijelentette, hogy ő nem jön ide vissza többet. Úgy tudom, hamarosan elfogynak azok a jelenetek, amit még fel tudnak venni nélküle, vagy talán már el is fogytak. Aztán fel is út, le is út. Hobbes nélkül nincs tovább. Kárba vész az egész eddigi munka. Úgy hallom, a legjobban ez a piperkőc Dennis Lleyton haragudott meg ezért Sean Hobbes-ra, azt mondta, ő bizony el nem jött volna ide a világ végére, ha tudta volna, hogy hiábavalóság az egész. Kártérítési pert akar a stúdió nyakába akasztani. Mire a producer azt válaszolta, hogy előbb várja meg, amíg ők indítanak pert Sean Hobbes ellen. Így vagy úgy, de mi mégiscsak híresek leszünk – kuncogott Mrs. MacGillivray. – Bár őszintén szólva, én megértem ezt a Hobbes-t. Hiszen normális embernek mégiscsak a családja kell, hogy a legfontosabb legyen, nemigaz? De hát mit várhatnánk Dennis Lleyton-tól, egy agglegény hogyan is érthetné ezt meg? Ostoba fickó…

- Bocsásson meg, hogy közbeszólok – mondtam. Mrs. MacGillivray valóban nagyon meglepődött, hogy félbeszakítottam. Ha nem is tűnt mérgesnek, de mindenestre zavarba jött; nem sűrűn eshet meg vele, hogy valaki csak úgy ukk-mukk-fukk, bele merészel szólni a mondandójába. – De én úgy tudom, hogy Sean Hobbes igenis megegyezett a film rendezőjével abban, hogy távol maradhat még egy ideig, és tudnak addig nélküle dolgozni. Valóban nincs itt, de engedéllyel hiányzik, ha szabad így mondanom.

- Ó igazán? – felelte az idős hölgy. – Nos, rendben van, csillagom. Bár nem tudom, honnan szerezte az értesülését, de talán elképzelhető, hogy igaza van. Abból a szempontból minden bizonnyal jó lenne, ha maga tudná jól, hogy akkor a mi kis szigetünk hírnevén nem esne csorba. Mert akkor legalább nem egymásra mutogatások, sértődéssel végződő veszekedések, meg hosszadalmas és kínos kártérítési perek kapcsán emlegetnének bennünket – jelentette ki, de látszott rajta, hogy igen fájdalmas volt számára, hogy valaki meg merte kérdőjelezni híreinek hitelességét.
Csak remélhetem, hogy nem valamilyen fele sem igaz pletykával vesz majd elégtételt rajtam a történtekért.

Azt azonban eltökéltem magamban, hogy mindenképpen utána kell járnom a dolognak. Ha ne adj Isten, mégiscsak Mrs. MacGillivray-nek van igaza, vagyis Sean és Dennis – bár több ezer mérföld választja el őket – valóban egymásnak ugrottak, és az ellentét köztük feloldhatatlan, akkor nekem is előbb-utóbb döntenem kell majd, hogy melyik oldalra is állok.

Józan ésszel nézve, Sean indoka, illetve véleménye érthetőbbnek tűnik, bár tényleg kicsit mintha ajtóstul rontott volna a házba. De a család előbbre való kell, hogy legyen a pénznél. Akárhogy forgatom is fejemben a gondolatokat, a szívem is egyre csak ezt erősíti meg bennem: a család mindenek előtt.



Az említett Drummond-kastély parkjáról néhány kép itt

2010. január 9., szombat

25. fejezet


A mai napon számomra is meglepő módon szokatlanul korán ébredtem. Annyiban azért mégsem olyan eget rengető e fejlemény, hogy az utóbbi időkben bizony elég nehezemre esik elaludni, átaludni az éjszakát, vagyis egy helyben nyugton maradni, miközben legszívesebben majd kiugranék a bőrömből, annyira felvillanyoz, hogy ilyen kedvező irányt vett életem folyása ezekben a hetekben. Igyekszem elfojtani azokat a gondolataimat, hogy vajon világszerte hány lány törne az életemre pillanatnyi tétovázás nélkül, ha birtokába jutna az információ, hogy Dennis manapság errefelé található, méghozzá velem.

Mert magamból kiindulva tudom, ha azt olvasnám egy lapban, hogy egy lesifotós éppen őt kukkolja, amint egy távoli szigeten a forgatási szünetekben egy helybéli leányzóval (mert a fotós igazán nem sejtheti, hogy magam is csak ideiglenesen állomásozok itt) sétálgat, ebédel, teázik, és hegyet mászik; egy olyan nővel, aki nem lapozható fel a Ki kicsodában, minden tekintetben teljesen átlagos, egyben nem azonos Dennis barátnőjével – tehát akkor valószínűleg magam is sárgulnék az irigységtől, és levegőt nem kapva ismételgetném, hogy de hát miért ő, és miért nem én? Ha átlagos, semmi extra lány kell neki, akkor, nosza, itt vagyok én, aki szívesen sétálgat, ebédel, teázik, és mászik hegyet vele egy távoli szigeten, ha ő úgy akarja. És ezek még csak a rajongók. Akik között azért léteznek fokozatok elvakultság, megszállottság és gyilkolászási hajlam tekintetében – hál’ Istennek, teszem hozzá.

Mert létezik még valaki, még egy nő, akiről nem szabadna teljesen elfeledkeznem. És nem, nem az anyjára gondolok, bár tudom, egy fiús anya kemény dió. De tőle, Dennis elmondásából következtetve nem kell túlságosan tartanom. Finom lelkületével, érzékenységével, réveteg nosztalgiájával elképzelésem szerint éppen olyan lehet, mint egy kétszáz évvel korábbról véletlenül itt felejtett idős grófnő, aki éppen egy Jane Austen-regényből lépett elő. Akkor pedig, merem remélni, nekem, éppen nekem, nem lenne nagy kihívás megnyernem őt magamnak.

Összességében tehát nem tőle ráz ki a hideg. Sokkal inkább Dennis barátnőjétől, Audrey Brown-tól.

Tegnap este Katie vacsora után egy magazint tett le az asztalra. Az újság egy olyan cikknél volt nyilván „véletlenül” kinyitva, amely divatbemutatókra járó hírességekről közölt fotókat. A sok színésznő meg énekesnő között, egy aprócska fényképen Audrey Brown volt látható, amint csöppnyi miniszoknyában, mélyen dekoltált blúzban, hatalmas, sötét napszemüveg mögé rejtve tekintetét, elmélyülten figyeli kifejezéstelen arcával a kifutót egy New York-i bemutatón. „Dennis Lleyton barátnője, Audrey Brown a világért sem hagyná ki a legrangosabb divatbemutatókat” – állt a fotó alatt.

- Úgy tűnik, róla teljesen megfeledkeztél – mondta Katie, miközben egy szelet pitét tett a tányéromra.
Nem szóltam semmit, csak megbabonázva meredtem a képre, azon morfondírozva magamban, hogy vajon mi az ördög tetszhet Dennis-nek ezen a nőn?

- Tudom, hogy szörnyen antipatikus és közönségesen is öltözködik, különösen ahhoz képest, hogy mennyire el lehet eresztve anyagilag. Bár szemmel láthatóan azt hiszi magáról, hogy ő a világon a legszebb… – folytatta barátnőm. – De ettől még nem szolgál rá arra, hogy ezt tedd vele. Nem tudhatod, milyen is a kapcsolat valójában közte és Dennis között, nem tudhatod, mit érez iránta Dennis és viszont. Nincs jogod beleavatkozni, bármennyire is pusztulásra ítéltetett kettejük viszonya. Előbb nekik kell ezt tisztázniuk maguk között. Te sem akarhatsz Dennis-szel úgy együtt lenni, hogy közben tudod, ha messze is, de valahol vár rá egy nő, aki valamit biztosan érez iránta. Nem sétálhatsz be egy létező kapcsolatba csak azért, mert neked ez így jó. És legfőképpen azért nem, mert te Flora Atterton vagy, aki nem viselkedik így, aki nem gázol bele mások életébe a saját önző érdekéből.

- Hát mit kellene tennem? – suttogtam, még mindig a kegyetlennek tűnő lányt bámulva a lapban. – Olyan kevésszer adatik meg nekem egy ilyen lehetőség – és nem arra gondolok, hogy Dennis egy sztár, hanem arra, hogy egyszerűen egy nekem való pasi –, és most mondjak le róla egy ilyen szörnyű csaj miatt, akit még csak nem is ismerek? Egyáltalán: miért nekem kell lemondanom róla, miért? – kiáltottam.
- Mert nem te léptél be előbb Dennis Lleyton életébe, hanem ő. Mert Dennis még nem szakított vele. És mert ez így helyes.

***

Számtalanszor visszaidéztem már magamban ezt a röpke párbeszédet, éjjel, álmatlanul forgolódva és hajnalban, amikor kiosontam a házból, kezemben egy nagy bögre gőzölgő teával, és felültem arra az alacsony kőfalra, ami Katie mesés kertjét választja el Pire végtelen mezeitől, melyeket csak a tenger tör meg.

Kucorogtam a falon, szorongatva a bögrét és majd beleszédültem a mindent ellepő köd misztikus látványába, ahogyan éppen a tenger felé húzódott. Fél órával korábban Pire-ból még szinte semmi sem látszódott. Katie viszonylag magasan lakott, így innen olybá tűnt, mintha egy fellegek fölé nyúló sziklacsúcson élne, ugyanis az ő kis házikóján kívül csak pár másik és Athar Monadh orma tűnt elő. Aztán, ahogyan telt-múlt az idő, egyre-másra bukkantak fel a háztetők, a fák, és lassanként a már vakítóan fehér ajtók-ablakok, no meg a legalacsonyabb bokrok is megjelentek. Utoljára pedig megmutatkozott a kikötő az öblében szelíden ringatózó halászhajókkal.

Ember ki nem találhatta, hogy a ködfelhő vajon azért tűnt el a láthatárról, mert olyan messzire repült a tenger felett, vagy, egyszerűen szétfoszlott, hogy holnap hajnalban ismét megbízhatóan jelentkezzen a sziget körül.

Egyre csak azon törtem a fejem, hogy vajon mit kellene tennem. Katie szerint az a helyes, ha félreállok. Idegesen próbáltam elhessegetni azokat a gondolatokat, amelyek gonoszul a vállamra ülve azt súgták, barátnőm csupán a boldogságom útjába akar állni, mert ha ő nem lehet boldog, hát én se legyek az. Ellenezte, amikor Sean-nal barangoltam be Pire-t és most ellenzi kezdődő kapcsolatomat Dennis-szel. „De hát megbékélt Sean-nal és meg fog Dennis-szel is” – söpörtem le ezeket az ellenséges ideákat.

Katie csak félt, óv engem, amiért hálás is vagyok neki. Hát nem bizonyította már be az elmúlt években, hogy mennyire szeret, és mennyit törődik velem? Hogy jövök én ahhoz, hogy egyáltalán teret engedjek az efféle feltevéseknek? Elszégyelltem magam és sietve igyekeztem más irányba terelni a gondolataimat.

Katie-nek igaza van abban, hogy nem akarhatok szándékosan megbántani soha senkit. Legyen az egy, a közvetlen környezetemben élő, általam nagyra becsült és szeretett személy, vagy akár egy idegen, akivel még sohasem találkoztam. Hiszen valószínűleg ő is éppen így vélekedik rólam, más szóval joggal kel ki magából, hogy miért akarja őt tönkretenni olyasvalaki, akit még sosem látott és ő sosem ártott neki? És igaza lenne.

Akármit is tartok Audrey Brown-ról, ezt nem tehetem vele. Már csak azért sem, mert a helyében nekem is szörnyen esne, ha megtudnám, hogy a barátom nem csupán munkával tölti az idejét tőlem távol, hanem egy másik lánnyal is. Becsapva, elárulva, átverve érezném magam. És ha nekem ez ilyen rosszul esne, hogy tehetném ezt meg mással?

Már majdnem teljesen elkortyoltam a teámat, s már nem is tettem mást, csupán a külvilágról tudomást sem véve bámultam a távolodó ködöt.

Eldöntöttem már, mit kell tennem. S ehhez nem is kellett egyéb, mint Katie előző esti figyelmeztetése. A probléma, melyre felhívta a figyelmemet, úgy volt megoldható, ha a régi, jól bevált mondást alkalmazom, miszerint csak azt tehetem meg valakivel, amit szeretném, ha ő is megtenne velem – vagy valami hasonló.

Nem volt más dolgom tehát, mint a teám maradékának társaságában szemlélni a, mint mindig, most is elbűvölő tájat.

Egyszer csak léptekre lettem figyelmes. Látogatóm már meglehetősen közel járhatott, mire meghallottam. „Alighanem Katie lesz az – gondoltam magamban –, biztosan hoz egy meleg pulcsit, vagy csak szól, hogy kész a reggeli”.

De nem ő volt, hanem Dennis. Rögtön rájöttem, amint a vállamra tette egy percre a kezét, mintegy köszönésképpen. Ránéztem, és azonnal láttam rajta, hogy szokásos kocogása közben ejtette útjába házunkat. Edzőcipőt, fekete nadrágot és egy kék pólót viselt. Igen csapzottnak festett. Szemmel láthatóan már a vége felé járhatott a szigetkörnek.

Nem is tekintett rám, hanem ő is megbabonázva figyelte az egyre fogyó ködöt, miközben elhelyezkedett mellettem a falon.
- Ezért én is habozás nélkül felkelnék – mondta.

„Micsoda hülye megjegyzés!” – gondoltam, hiszen ő amúgy is minden reggel korán kel, felesleges a feltételes mód. Bár valószínű, hogy erre nem a ködben fürdő Pire pazar látványa motiválja. Mindenesetre csak megfontoltan lassú bólogatással jeleztem, hogy egyetértek.

Néhány hosszú percig még együtt kémleltük az eget, egymástól olyannyira függetlenül és elmélyülten, mint két idegen egy átlagos londoni reggelen, amint kényszeredetten bizalmas közelségben álldogálnak a megállóban azt fürkészve, mikor jön már végre a busz.

Végtére is elhatároztam, hogy elébe megyek a dolgoknak, és ha már meg kell törnöm a csendet, hát olyasmivel teszem meg, ami lendíthet egyet a kettőnk ügyén, és ami egész hajnalban nem hagyott nyugodni.
- Dennis, mondd csak, mi van a barátnőddel? – fordultam felé hirtelen.

Tudniillik mialatt ő csupán az elénk táruló szépséges tüneményt nézegette, bennem az merült fel, hátha elhárítható az Audrey Brown nevezetű akadály. Mert talán Dennis szakít vele, ha rájön, hogy engem zavar, vagy ami még jobb lenne: talán már meg is tette. Talán már a latin este után. Talán a piknik után. Ez már mindegy, ha már megtette, mert akkor az elmúlt órák csak felesleges, könnyen felejthető riadalomnak bizonyulnak.

- Hogy kivel? A barátnőmmel? Úgy érted, Audrey-val? Biztosan rá gondolsz? Már mi lenne vele? – szegezte nekem a kérdésáradatot feleletképpen Dennis.

Ezzel a válasszal egy pillanat alatt végzett az iménti vágyaimmal, miszerint Audrey már csak múlt idő, eddig sem kellett volna foglalkoznom vele és ezután sem kell.

De nem. A reakciója rögvest felfedte, hogy sajnos az a távoli nő nagyon is valós és létező probléma. Ugyanis kétségbeesett viszonttámadását pirulás, döbbent tekintet és némi eltávolodás nyomatékosította.

Mivel azonban nem úgy tűnt, hogy szándékozna ennél egyebet is mondani, sőt, ő várt tőlem magyarázatot, kénytelen voltam kifejteni, mire is gondolok:
- Nézd, Dennis… kérlek, áruld el, jársz-e még Audrey Brown-nal vagy sem. Emlékszel még, mit mondtam a múltkor a kis tó mellett? Amikor arról kérdeztél, hogyan bírlak elviselni téged? Azt válaszoltam, hogy amíg a rossz tulajdonságok mellett ott vannak a jók is, mi több, azok nagyobb számban vannak jelen, addig minimum kedvellek. De ha kiderülne, hogy együtt vagy azzal a nővel, mialatt itt velem… kalandozol, azt már nem bírnám tolerálni. Az őszinteség teljes hiánya és egyszerre két lány ámítása megbocsáthatatlan vétek lenne. Ha velem csupán múlatni akarod itt az időt, amíg ő nincs veled, akkor fejezzük be ezt az egészet, akárhol is tartunk, most rögtön. Mert Pire nekem szent hely. A sziget és az itt élő emberek jelentik számomra a boldogságot. Sosem kötődött hozzá rossz emlék. És nem teheted meg, nincs jogod megtenni, hogy változtass ezen! Nem veheted el tőlem Pire-t, érted? – kiáltottam, és dühömben akkorát csaptam tenyeremmel a kőfalra, hogy még most is nehezemre esik az írás emiatt.

Dennis, ha lehet, még jobban meglepődött a kirohanásomon, mint az előbb, amikor felhoztam a témát. Habozott pár pillanatot, majd magához vont, átölelt, és ezt suttogta a fülembe:
- Emlékszel az első hajnali sétánkra? Amikor elmeséltem, hogy egy csomó dolog, amit te, meg a nagyvilág tud rólam, nem igaz, csak Mike találta ki az imázsom miatt? Na látod, hát Audrey is ilyen. Mint Hawaii, a baseball és a pizza. Audrey is csupán ez. Egy szép kis kellék.

2010. január 7., csütörtök

24. fejezet


- Nézd, van körülöttem egy csomó ember, pontosabban szinte csak ilyen van, akik rühellnek engem, mert nagyon jól tudják, milyen önelégült tudok lenni. Mégis maradnak mellettem, mert híres vagyok és gazdag, és remélik, hogy valamikor talán nekik is csurran-cseppen abból a sok jóból, ami nekem jutott. Pénz, remek állás, néhány sztár ismeretsége, satöbbi. Velük általában kölcsönösen egymás szemébe bazsalygunk nyájasan, miközben magunkban elküldjük egymást melegebb éghajlatra. Mások meg feltétel nélkül csüggnek rajtam, mert még nem ismertek ki. Vagy, mert még nem ismernek elég régen, vagy pedig azért, mert nem akarják elfogadni, hogy kegyetlen egy fickó tudok lenni. Ilyen például Mike is. Akiknek a szeretetében tényleg nem kételkedem, azok a szüleim és slussz.

- És a barátnőd? – csúszott ki önkéntelenül is a számon.
- Audrey? Ugyan már! – legyintett a kezével, majd visszafeküdt és ismét behunyt szemmel sütkérezett a napfényben.

„Szegény Dennis Lleyton” – ez volt az első gondolatom. Én is vakon bízom a szüleimben, de emellett van még legkevesebb három-négy olyan ember, akikről bizton tudom, bármikor fordulhatok hozzájuk, és még több tucat, akikkel legalább egy mosolygós köszönés és néhány kedves szó biztosan összeköt.

Vajon hogyan lehet úgy igaz barátságokat építeni, hogy közben állandóan azt kell figyelned, az illető tényleg téged szeret vagy csak a bankókat a zsebedben? Dennis Lleyton példája azt mutatja, hogy sehogy.

- Három kérdésem lenne – emelkedtem fel ezúttal én. – Először is, hogy ha ennyire rossznak tartod magad és zavar – mert láthatóan zavar –, akkor miért nem teszel ellene? Miért nem változol meg és próbálsz meg kedvesebb lenni, hátha akkor nem érdekből közelítenének hozzád az emberek? Másodszor: éppenséggel mit is szeretnél tudni rólam? Hogy én melyik csoportba tartozom, az általad felsoroltak közül? És harmadszor: te mit gondolsz, én hova tarozom? Miért bízol meg bennem egyáltalán, mindössze néhány napnyi ismeretség után és mondasz el nekem olyasmiket, amiket, azt hiszem, másnak nem nagyon mesélsz el?

Dennis Lleyton egy hosszú percig nem válaszolt, már azt hittem elaludt, vagy egyszerűen nem akar felelni. De azután vett egy nagy levegőt, és nem mozdulva, szemét továbbra is csukva tartva, lassan, megfontoltan formálni kezdte a szavakat:
- Nos, az első kérdésedre a válaszom az, hogy tévedsz. Engem nem zavar, hogy ilyen vagyok. Egyszerűen azért nem, mert nem hiszem, hogy ha megváltoznék, más lenne a helyzet. És nem fogok lemondani az összes pénzemről meg a karrieremről csak azért, hogy ne érdekből akarjon jóban lenni velem bárki is. Akkor inkább maradjon így minden, elviselem. A másodikra pedig a válaszom tömören: igen. Végül a harmadikra meg azt felelem, hogy nem tudnám igazán megindokolni, miért bízom meg benned ennyire, ilyen hamar. Mert valóban a nagy titkaimat osztom meg veled. Kis hülyeségek, tudom, de nekem fontosak. Amikor először megláttalak, egyik pillanatról a másikra olyan érzésem támadt, hogy minket még közelebb fog hozni a sors valamikor. Mintha már régről ismertelek volna, teljes bizonyossággal tudtam, hogy benned megbízhatok. Fogalmam sincs, miért. És gondoltam, elébe megyek a sorsnak, mert kíváncsi voltam, mi van benned, ami ezt a megérzést kiváltotta, úgyhogy ezért akartam veled megismerkedni mindenáron azon az estén.

- Talán egy előző életedből emlékszel rám – mosolyogtam. – Egyébként a megváltozás-dologhoz csak annyit tennék hozzá, hogy természetesen könnyebb kijelenteni, hogy veszett fejsze nyele az egész, mint megpróbálni. Nem kell megtagadnod a pénzt és a hírnevet, de igyekezhetnél kedvesebb lenni. Ha mást nem is, legalább örömet és meglepetést szerezhetsz a körülötted lévőknek. Szerintem megérné, de persze te tudod. A másik ügyről meg annyit, hogy azt hiszem, nekem külön kategóriát kellene nyitnod. Azt hiszem, ismerem, vagy legalábbis kezdem megismerni a rossz tulajdonságaidat is, igenis tudomást veszek a létezésükről. De mérget vehetsz rá, hogy nem érdekből vagyok most itt veled. Pont engem, akinek az a cél lebeg a szeme előtt, hogy ezen az Isten háta mögötti helyen élje le az életét, pont engem vonzana a pénz meg a hírnév? Hiszen én éppen az efféle hívságokat dicsőítő nagyváros elől menekülök ide! Azt pedig, sajnálom, de nem állíthatom, hogy feltétel nélkül szeretnélek, mint a szüleid; egész egyszerűen azért nem, mert én még nem ismerlek ahhoz eléggé. Én csak most térképezlek fel. A benned rejlő minden jóval és rosszal együtt. Aztán ha majd úgy érzem, már kellő mennyiségű információ áll a rendelkezésemre rólad, mérlegelésbe kezdek, és a végén eldöntöm, hogy a jó kompenzálja-e benned a rosszat, esetleg messze túl is lépi, vagy sem. Szerintem egyébként te egy kissé feketén-fehéren látod a dolgokat. Szerinted téged egy ember vagy imád, vagy gyűlöl. Pedig ez nem ilyen egyszerű. Én például még javában birkózom a dologgal. Sok mindent kedvelek benned, de van, amit kevésbé. Talán más is így van ezzel.

- Nos tény, hogy nem könnyítem meg annak a helyzetét, aki arra vállalkozik, hogy megismerjen engem. Nem hiszem, hogy kiismerhetetlen lennék vagy efféle, de úgy gondolom, nem sok alkalmat biztosítok a kísérletezésre. Általában már az első pillanatban eldöntöm, hogy az illető szimpatikus-e nekem vagy sem. És ha nem, akkor azon már nem áll módjában változtatni a későbbiekben. Egyszerűen nincs rá lehetősége.
- Talán ezzel a rögtönítélő bíróságot idéző stílusoddal már millió embert kiszórtál az első körben, akik pedig potenciális barátaid lehettek volna, ha adtál volna nekik egy második esélyt is.
- Lehet. Mindenesetre én még egyszer sem bántam meg, hogy valakit ilyen hamar kizártam. Marad még így is jó pár ember a Földön, nem?
- De. Csakhogy ha túl gyorsan intézed az effajta ügyeidet, könnyen megeshet, hogy egyszerűen elfogy a világ népessége még mielőtt észbe kapnál.

Erre alighanem már ő sem tudott mit mondani, ugyanis hosszú percekig hiába vártam válaszra vagy egyáltalán valamiféle reakcióra. Lehunyt szemű arcát figyelve próbáltam eldönteni, hogy vajon gondolkodik-e, és ha igen, akkor min, vagy pusztán elaludt a jó levegőn, teli hassal, a könnyű kis sétától elpilledve. Töprengésemnek ő maga vetett véget, amikor megszólalt:
- Te, Flora!
- Igen, Dennis Lleyton? – kérdeztem felriadva a mélázásból.

Elnevette magát, egész pontosan olyan hangosan kezdett el hahotázni, hogy valósággal beleremegett az egész völgy. A tavacska vízfelszíne, minden hegy és domb, no meg a néhány fa és bokor lombja mind az ő nevetését visszhangozták-rebegték.

Ekkor eszméltem csak rá, hogy minek is szólítottam az imént. Éppen úgy neveztem, ahogyan a gondolataimban szoktam. Azokban, amelyek nem jutnak ki a fejemből, vagy ha mégis, hát csupán Katie-ig vagy hozzád szaladnak, de tovább, máshoz semmi esetre sem.

Dennis Lleyton. Úgy hangozhatott, mint ha egy vidéki tanító néni hívná dühösen a táblához az osztály leghuncutabb rosszcsontját.

Dennis Lleyton. Tökéletesen megfelelt még eme teljes névhasználat akkor, amikor ő olyan elérhetetlen volt számomra. Amikor hozzám is csak annyira állt közel, mint ahhoz a több ezer tini lányhoz, akiknek az ágyuk felett ott lóg az egyik rózsaszín magazinból kitépett posztere. Mint azokhoz a munkájukba belekeseredett asszonyokhoz, akik az irodában titokban az asztal alatt a vele készült interjút böngészik a hetilapjukban. Mint azokhoz a becsvágyó férfiakhoz, akik az ő trükkjeit próbálják ellesni valami trendi férfi-életmódmagazinban. És mint azokhoz a tonnányi önbizalommal felvértezett szinglikhez, akik frissen manikűrözött körmeikkel a lehető legszexisebb pózban igyekeznek lehuppanni a buszra, csak hogy fellapozhassák az ő tüzes fotóit valamelyik divatújságban.

Amikor még én is csak az álmodozók milliós táborát gyarapítottam, nem is lett volna jogom másképp emlegetni őt. Nem hívhattam egyszerűen a keresztnevén, mintha valami nem létező ismeretséget fitogtattam volna mondjuk egy menő klub kidobóembere előtt. És természetesen a vezetéknevén sem szólíthattam, mint egy magát szakmai zseninek tartó kritikus, aki sporteseményeket közvetítő kommentárok módjára csak a családnevekkel dobálózik az irományaiban.

Tehát nekem ő Dennis Lleyton volt a legutolsó pillanatig. Pedig az ember lánya – legalábbis a normálisabb kiadás – nem szólongathatja azt a pasit a teljes nevén, akivel sétálni, meg lelkizni jár, és akit már meg is csókolt. Számomra ez a véletlen, talán freudi elszólás mutatta meg, hogy valójában mennyire nem vagyok képes lépést tartani az elmúlt napok történéseivel, amelyek egyébként szerintem minden józan nőre hasonló hatást gyakoroltak volna. Elvégre néhány nap alatt sikerült abból a bizonyos rajongótáborból az imádott férfi karjai közé repülnöm, ami lássuk be, nem semmi teljesítmény!

- Jól hallottam, hogy Dennis Lleyton-nak neveztél? – kérdezte, még mindig valósággal fuldokolva a nevetéstől.
Nem tudtam, mi lenne erre a legmegfelelőbb válasz. Végtére is hallotta. Jól. Nem lehet letagadni, talán nem is kell. Hiszen csak véletlen volt. Többé nem fordul elő, ígérem.

- Igen, annak. Sajnálom, nekem egy kicsit sebesen pörögnek az események, tudod, nehéz elfeledkeznem arról, hogy te mégiscsak egy színész vagy, méghozzá elég híres, akit mindezidáig csak a filmekben meg a lapokban láthattam. Furcsa és kész. De majd megszokom.
- Semmi baj – legyintett. – Felőlem annyiszor szólítasz Dennis Lleyton-nak, ahányszor csak akarsz. Vagy akár Mr. Lleyton-nak, ha óhajtod. Bár ebben az esetben fenntartom magamnak a jogot, hogy hasonlóképpen magam is Miss Atterton-nak hívhassalak – vigyorgott rám.
- Ez igazán nem szükséges. Mától fogva nem létezik számomra Dennis Lleyton, mindössze Dennis, így egyszerűen és röviden – jelentettem ki, és csak hogy nyomatékosítsam a fogadalmamat, számomra is meglepő módon egy csókkal tettem pontot az ügy végére.

***

Millió más csodálatos, együtt töltött óráról tudnék beszámolni, amelyeknek köszönhetően gyorsan, túl gyorsan repültek a napok Pire-on. A tengerparti séták, a közös elmélkedések Athar Monadh csúcsán, a kellemes teázások Mrs. Borgh kertjében mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy eddigi életem legszebb nyarának nevezhessem a mostanit; s bizony jelenleg alaposan meg vagyok győződve arról, hogy ezt nem is lesz képes soha semmilyen más nyár túlszárnyalni.

Dennis egyszer sem hívott meg a forgatásra és néhány apró utalásnál nem is fecsérelt rá több szót. De engem ez már nem zavar; lehet, hogy a közeljövő egyik legnagyszerűbb, legsikeresebb és legnagyobb költségvetésű filmjének forgatása zajlik éppen a hegy túloldalán, ám ez valahogyan már kikerült az érdeklődésem mezejéből. Következésképpen nagy valószínűséggel eddig is csupán Dennis miatt vonzott az a felhajtás.

Mert belátom, engem, aki állandóan agyonhangsúlyozza, hogy őt mennyire nem kötik le azok a dolgok, amik a civilizáció nagy átlagát igen, ellenben viszont alig lehet lefogni, ha az ismert világ határán lévő szigetekre – pontosabban egy bizonyos szigetre – terelődik a szó, szóval engem tényleg nem érdekel már az a forgatás.

Tudom, erre azt mondod széles mosollyal, hogy hiszen Dennis, meg a róla firkáló bulvársajtó ezidáig is éppen eléggé érdekelt – és igazad van. De már ennek is vége. És alighanem azért olyan könnyű ezt csak így kijelenteni, mert minek is kellene forgatnom azokat a szörnyű lapokat a továbbiakban, ha mindent, ami Dennis-szel kapcsolatos, megtudhatok első kézből. Tudom, merre fut reggelenként, tudom, mit vacsorázik Bob kocsmájában, tudom, melyik könyvet olvassa a forgatások szüneteiben és tudom, milyen színű inget hord éppen. Hát kellhet ennél több?!

Nem nehéz hát kitalálni, hogy milyen gyorsan és végzetesen belehabarodtam Dennis-be az elmúlt néhány napban. Különösen imponál, hogy habár ő nem szívesen tölti az idejét azoknak a srácoknak a társaságában, akikkel együtt dolgozik, és akiket még régebben Sean mutatott be nekem, ha mégis úgy alakul, hogy összefutunk velük, Dennis nem titkolja, hogy ő és én… nos, együtt vagyunk. Ők pedig sokatmondó pillantásokkal jutalmazzák az összefonódott kezeket és az ölelő karokat. Amiket én meg felettébb elégedetten nyugtázok.

Nem törődöm azzal, amit Katie mond: a kétséges jövővel, hogy mi lesz majd Pire után, amikor mindkettőnk számára véget ér a nyár, és jönnek a szürke hétköznapok. (Nekem legalábbis elég szürke lesz Londonban – minden értelemben.) Meg hogy mi a helyzet Dennis barátnőjével. Hadd pontosítsak: állítólagos barátnőjével. Nem, ezeket a tényleg riasztó tényezőket most igyekszem figyelmen kívül hagyni, és csak a pillanatnak élni. Mert – ahogyan Katie-t is szoktam nyugtatgatni – én nem felejtem el ezeket az időket, és életem végéig hálás leszek értük Dennis-nek, függetlenül a végkifejlettől. Tényleg.