2011. március 17., csütörtök

Tizennégyes számú palack

Azt hiszem, ezzel a történettel kivételesen épp időben érkeztem :) Mivel a hétvégén nem leszek itthon, ezért már most feltettem az új részt, de a véleményeket folyamatosan tudom olvasni, úgyhogy bízom benne, talán egy kicsit többen tiszteltek meg a megjegyzéseitekkel, mint a legutóbb ;) Jó olvasást! :) (A történetben szereplő dalt természetesen oldalt meghallgathatjátok.)



Ó, életem távoli szemlélője!

Kérlek, ne haragudj, amiért ilyen költői hangulatban vagyok, de amióta dalokat szerzek, valahogy rámjött. Na jó, az túlzás, hogy dalokat írok, hiszen csak egyet fejeztem be eddig, az sem tökéletes még, de folyamatosan próbálkozom. Egyelőre azonban úgy tűnik, csak az általam tapasztalt és a körülöttem látott szomorú dolgok voltak képesek megihletni, a nagyi kuglófja például nem, pedig ódákat tudnék zengeni róla, olyan isteni! Hadd javítsam ki magam: éppen hogy nem tudok ódákat zengeni róla, ez itt a baj! De legalább megmagyaráztam a morzsákat az üzenetemen, bocsi!

Szóval eddig úgy látszik, csupán egyetlen dalra volt kapacitásom, többre nem. De legalább ismét énekelgetek, a sajátom mellett a bandánk dalait és a kedvenceimet is. Ma késő délután, amikor sört csapoltam néhány helybéli öregúrnak, akik a szokásos sétájuk után tértek be a pubba, az egyikük, Mr. MacBrayne (hát ki más lehetett volna?) meg is szólított:

- Joley, mondd csak, mit énekelsz? A Loch Lomondot?

Mosolyogva ráztam meg a fejem.

- Hát akkor mit? A Wild Rovert? A Molly Malone-t? A Danny Boyt?

Mindegyik próbálkozás után nevetve intettem, hogy nem talált.

- Akkor mégis mi az ördögöt? Mi a címe ennek a dalnak? Nem tűnik ismerősnek.
- The Shadow of the Day – feleltem egyszerűen, elárulva a Linkin Park-szám címét.
- Hmm, nem hallottam még róla – válaszolta elgondolkodva Mr. MacBrayne. – Ez nem kelta dal, ugye?
- Nem egészen – kuncogtam. – Amerikai.
- Aha, értem.

A bácsik elé tettem a napi betevő Guinnessüket, majd tovább törölgettem a pultot.

- Kérek egy whiskyt – hallottam meg egyszer csak az ismerős hangot.

Riadtan kaptam fel a fejem. A balsejtelmem beigazolódott: Nick állt előttem, türelmetlenül és idegesen pásztázva végig az italok során a hátam mögött. Nem úgy festett, mintha akkor akarta volna kezdeni az ivást, a múltkori rendezettsége a múlté volt, ismét meglehetősen csapzottnak tűnt, ami persze átkozottul jól állt neki. Alig bírtam levenni a szemem a kócos, szőke hajáról és a borostás arcáról. Bár iszonyatosan nyúzottnak látszott, nem mertem szólni, hogy az ivás talán nem a legjobb ötlet, és némán vettem elő egy poharat.

- Nem, nem egy pohárral kérek, hanem az egész üveget – dobolt az ujjaival a pulton.
- Tessék?
- Jól hallottad. Az egész üveget viszem, sőt, kérek még pár üveg...
- Mi nem szolgálunk ki ilyen nagy tételben – szakítottam félbe. Fogalmam sem volt, valóban létezett-e ilyen szabály, hiszen gyakran ünnepeltek nálunk kisebb-nagyobb társaságok születésnapokat, évfordulókat és más alkalmakat, amikor bizony több üveg ital is elfogyott, de azon rövid idő alatt, amióta én itt vagyok, még sosem kért ennyit egyszerre egyetlen ember sem.
- Talán nem hiszed, hogy ki tudnám fizetni? – nézett rám dühösen, majd egy köteg pénzt dobott elém a pultra. Ismerős jelenet, nem igaz?
- Nem erről van szó, tudom, hogy neked a pénz nem jelent gondot – vágtam vissza csípősen, de őt közel sem érdekelte a szavaim éle. Mohón csüngött a tekintete az italválasztékunkon. – Próbálkozz inkább Mr. Thompson boltjában – ajánlottam.
- Már megvolt – vetette oda mérgesen. – De az öreg elhajtott valami nevetséges kifogással, hogy felelőtlenség lenne, ha odaadná nekem, amit kértem.

Mr. Thompson a legmorcosabb, legbarátságtalanabb és legmakacsabb ember, akit csak ismerek a szigeten. Azt hiszem, senki sem kedvelte szívből, én viszont meleg hálával gondoltam rá, amikor Nick elmesélte ezt a kis incidenst.

- Igaza van – bólintottam.
- Jaj, ne kezdd már te is! – kiáltott fel. – Elmúltam már huszonegy, vagy talán látni akarod a személyimet? – azzal kutakodni kezdett a zsebeiben.

Bob, aki az egyik asztalnál beszélgetett pár helybélivel, aggódva nézett rám. Rémülten intettem neki a fejemmel, hogy egy kis segítségre lenne szükségem.

- Nahát, Nick, téged meg mi szél hozott ide? – paskolta meg a kérdezett vállát barátságosan, szélesen mosolyogva.
- Üdv, Bob. Innék valamit.
- Hogyne, régen láttalak, a vendégem vagy. – Bob udvariasan megfeledkezett a múltkori kis csetepatéról a kocsmában, amelynek ugyan nem volt a tanúja, de kötelességtudó alkalmazottként (és főleg mivel pár vendég végignézte az eseményt) beszámoltam neki róla.
- Köszönöm, Bob, de arra gondoltam, inkább elvinném az italt, tudod, nem igazán fűlik a fogam a társasághoz – pillantott hátra, a zsúfolt pubra célozva.
- Sajnálom, de a nálunk vásárolt italt helyben kell elfogyasztani. Nem mi hoztuk ezeket a szabályokat – mosolygott rendületlenül Bob.

Nick bizonytalanul pislogott hol az egyikünkre, hol a másikunkra, de mivel mindketten az arcunkra fagyasztottuk a határozott mosolyunkat, felállt.

- Nos, ebben az esetben, azt hiszem, jobb, ha megyek.

Egy pillanatra megbillent, de időben elkapta a pult szélét. Sajnos nem tévedtem, amikor azt hittem, nem most akarta kezdeni az aznapi alkoholizálást. Ha a pire-iak végre belátnák, hogy mégsem tartják a kezükben annyira az ügyet, mint ahogyan gondolják, talán Nick nem lesz néhány héten belül alkoholista. Remélem, még nem késő.

Aggodó pillantással kísértem, amint kivágta az ajtót, és összerezzentem, ahogy az becsapódott mögötte.

- Jobb lenne, ha utána mennél – súgta a fülembe Bob.

Kérdő tekintetet vetettem rá. Hiszen péntek volt, a pub csúcsra járt.

- Menj csak, boldogulok. Neki most nagyobb szüksége van a segítségre.

Ledobtam a kötényemet a pultra, felkaptam a dzsekimet, és kiviharzottam a fogadóból.

Nem volt nehéz utolérnem Nicket, hiszen lassú, bizonytalan léptekkel ballagott a háza felé. Amikor észrevett, lemondóan nevetett, mint egy kóbor kutyára, akit nem tud lerázni. Talán az is voltam. Nem szólt hozzám, és én nem erőltettem. Nem utolsósorban azért, mert fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki. „Kérlek, Nick, ne igyál többet, ez nem megoldás, meglátod, minden rendbe jön majd?” Ugyan már!

A házához érve a kilincsre tette a kezét, és visszafordult hozzám.

- Most, hogy megnyugodtál, egyben hazaértem, mehetsz is. Vagy talán még be akarsz takargatni? – gúnyolódott.
- Ne reménykedj – fintorogtam. – Viszont cserébe, amiért hazakísértelek, igazán meghívhatsz egy kávéra. – Azzal kikerültem, és régi ismerősként a konyhájába mentem, hogy feltegyek egy erős feketét. Jól fog esni mindkettőnknek.
- Hihetetlen vagy, ugye tudod? – rogyott le az asztalhoz fáradtan.
- Köszönöm, ezt bóknak veszem.

Hamarosan elétettem egy öreg bögrét, és az ujjaimat az enyémre fonva, felhúzott lábakkal elhelyezkedtem vele szemben.

- Már régóta szeretnék bocsánatot kérni tőled – kezdtem halkan.

Nick addig unottnak tűnő tekintete egyszeriben felélénkült. Kíváncsian, egyszersmind gyanakodva méregetett.

- Ugyan miért?
- Azért, amit Michelle-ről mondtam az első este, amikor találkoztunk. – A szigetlakókkal ellentétben én nem voltam meggyőződve arról, hogy jobb kerülgetni a forró kását. Inkább ugorjunk bele fejest, akkor legalább hamarabb túlleszünk rajta.

Nick arca elkomorult, és úgy tűnt, minden figyelmét a kávéjának szenteli.

- Amikor azzal viccelődtem, hogy elhagyott, nem tudtam, hogy...
- Meghalt – szakított félbe keserű hangon. – Észrevettem. Igazából jó volt találkozni végre valakivel, aki nem tudott róla, aki nem szánakozva nézett rám.

Hát ezért ajánlotta fel rögtön a vendégszobáját meg a száraz ruhákat! Ezért volt olyan kedves, néhány beszólást leszámítva persze.

- Ebben az esetben azt kívánom, bárcsak sosem tudtam volna meg – feleltem szomorúan mosolyogva.
- Mindegy – legyintett. – Úgysem tudok olyan helyre menni, ahol ne tudnák meg az emberek előbb-utóbb. Korábban sosem bántam, hogy az emberek ismernek, csak annyit érzékeltem belőle, hogy minden szórakozóhelyre szó nélkül beengedtek, és a csinos lányok sorba álltak előttem. Nem sejtettem, hogy lehet a hírnévnek árnyoldala is. Ahogyan a fotósok hiénaként ott voltak Michelle temetésén is... Néhányan felmásztak a kerítésre, egyszerűen elképesztő volt!

Nem tudtam, mit kellett volna mondanom, de azt hiszem, Nick nem is várt tőlem semmilyen reakciót, nem nézett rám, mintha nem nekem szánta volna a mondandóját. De örültem, hogy végre beszél a történtekről.

- Muszáj volt eljönnöm onnan. Nem mintha bárkinek is hiányoznék. Az apámat annyira lekötötték az üzleti ügyei, hogy még a temetésre sem tudott eljönni, anyám meg elintézettnek látta a dolgot azzal, hogy a kezembe nyomta a pszichológusa névjegykártyáját.
- És a barátaid? – szóltam közbe.
- Hogy kik? – nevetett rám. – Arra a pár srácra gondolsz, akik minden buliban benne vannak? A többi elkényeztetett, gazdag kölyökre, akiknek más dolguk sincs, mint olyan fontos döntéseket meghozni, hogy aznap este melyikünk apjának a jachtján igyunk? Ugyan már, az ilyen haverok bulin kívül teljességgel hasznavehetetlenek.

Tessék, Nick borzalmasan magányos! És Pire nem vette a fáradságot, hogy erre rájöjjön, hanem magára hagyta, éppen amikor még nagyobb figyelemre és törődésre lenne szüksége.

- Michelle persze egészen más volt – mondtam elgondolkodva. Ha Nick ilyen lesújtó véleménnyel van a haverjairól, biztosan nem szeretett bele egy olyan lányba, aki hasonló életmódot folytatott.
- Igen, ő egészen más volt – visszhangozta mosolyogva, az emlékeibe merülve. – Egy kávézóban ismertem meg, a lakásom közelében. Én egy buli után tértem be egy lórúgásnyi koffeinért, ő viszont idegesítően frissen és kipihenten kevergette a tejeskávéját a jegyzeteibe mélyedve. Együtt jártunk gimibe, tudod? Én észre sem vettem akkor reggel, mentségemre legyen mondva, alig bírtam nyitva tartani a szemem. Ő viszont vidáman utánam szólt. És mesélt, és mesélt, csak dőlt belőle a szó. Hogy épp a Columbiára jár, és diploma után betársul majd az apja cégébe, meg hogy a nyáron Svájcba megy valami ösztöndíjra. Aztán megkérdezte, velem mi van. És én nem tudtam mit válaszolni. Mondtam volna azt, hogy kábé fél évig bírtam a főiskolát, mielőtt végleg otthagytam? Hogy minden este a haverokkal bulizom? Hogy az apámat hetek óta nem láttam, mert folyton üzleti úton van, az anyámat meg még régebben, mert éppen Indiában kutatja az előző életeit? Hogy ha tényleg tudni akarja, mi van velem, olvasson bele a pletykarovatokba? Hozzá képest egy csőd volt az életem. Mint ahogyan most is az – tette hozzá keserűen, és kiitta az utolsó kortyot a bögréjéből.

Az utóbbi hetek alatt kialakult reflexszel rögtön vittem is az üres bögréket a mosogatóhoz, és kiöblítettem őket.

- Michelle megváltoztatta az életedet? – kérdeztem, bár ez inkább megállapításnak tűnt.
- Alaposan felforgatta, annyi szent – mosolyodott el ismét. – Az első randinkon színházba mentünk, és elhiheted, nem az én ötletem volt! Csakhogy ő ahelyett, hogy megadta volna a számát, kijelentette, hogy meg akar nézni egy kortárs francia darabot, és ha látni akarom őt, legyek ott. Azt hiszem, ez egy teszt volt. És az arckifejezéséből ítélve ő lepődött meg a legjobban, amikor elmentem – vigyorgott. – Utána is folyamatosan próbára tett. Kiállításokon, hangversenyeken, tudományos előadásokon meg jótékonysági esteken találkoztunk, csupa olyan helyen, ahova előtte soha be nem tettem a lábam. De nem érdekelt. Ha Michelle nem akart bulizni, én sem akartam. Ha nem akart találkozni a haverokkal, én sem akartam. Ha nem akarta részegre inni magát Miamiban a bandánkkal, én sem akartam.
- Tényleg szeretted.
- Azt hiszem, igen. Nagyon – nézett maga elé.

Néhány percig hallgattunk. Én tanácstalanul álltam a mosogatónak támaszkodva, nem tudtam, mit mondjak. De elég volt csak egy pillantást vetnem Nickre, hogy rájöjjek, nem is kell megszólalnom. Ő csak ült ott az asztalnál, és olyan meredten bámult a semmibe, hogy tudtam, gondolatban hol jár. A boldog múltban, amikor kézen fogva és fülig szerelmesen sétált Michelle-lel Manhattanben. Amikor úgy érezte, végre megtalálta a helyét a világban, és ami még fontosabb, rálelt arra, akivel megoszthatja a fene nagy boldogságát.

Nem tudom eldönteni, irigyeljem-e. Ő, ha csak rövid időre is, de belekóstolt abba, amiben nekem még sosem volt részem. Vajon melyik a jobb: legalább egy picikét tökéletesen boldognak lenni, még ha nem is tart örökké, vagy szerencsésebb, ha sosem próbálhatod ki, mert így nem tudod, mit veszítesz?

Bár Nick kétségtelenül nagyon megszenvedte Michelle elvesztését, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha megkérdezném tőle, a fejlemények ismeretében inkább azt választaná, hogy bár sosem ismerte volna meg, nem mondana le a történtekről. Az emlékeiről az egykori boldogságáról. Szóval ebből a meccsből szerintem hosszú távon én jövök ki vesztesként, még ha pillanatnyilag nem is cserélnék vele.

- Ideje mennem – mondtam halkan, hogy lehetőleg Nick ne is hallja meg, nehogy kiszakítsam az emlékezésből, csak mégsem akartam szó nélkül lelépni.

A tervem nem jött be, Nick egyből felkapta a fejét, és nézte, amint felveszem a dzsekimet meg a táskámat.

- Hát akkor jó éjt – indultam el az ajtó felé.
- Joley, várj! – kiáltott utánam. A lábam a földbe gyökerezett. Talán megkér, hogy igyunk még egy kávét és beszélgessünk? Talán szeretne még többet mesélni Michelle-ről? Talán kiülünk a partra, átdumáljuk az éjszakát és utána megnézzük a napfelkeltét?

Lassan hátrafordultam, és ijedten hőköltem vissza, ugyanis szemtől szembe találtam magam Nickkel. Olyan közel volt hozzám, hogy éreztem az illatát. Szerencsére az alkohol már elillant, sokkal inkább a sós levegőt és valamiféle férfias, szexi illatot éreztem, és egy pillanatra megszédültem tőle. Nem, Joley, nem lehetsz ilyen lelketlen! – feddtem meg magam. Ennek a srácknak most tört össze a szíve, és szegény olyan nehezen kapargatja össze a darabjait. Éppen most öntötte ki neked a lelkét a halott kedveséről, te meg a legszívesebben rávetnéd magad?! Szégyelld magad!

Nick megérintette a karom, de biztosan csak én éreztem ekkor azt a picike áramütést, az ő arcán ugyanis nyoma sem volt annak a zavarnak, amelyet én éreztem.

- Ugye holnap is eljössz? – kérdezte reménykedve, és úgy nézett rám, hogy láttam rajta, közel sem biztos benne, milyen választ várhat.

Némán bólintottam.

Tessék, Joley, ezt aztán jól megcsináltad! Bár megvolt a napi jócselekedetem, nem akármilyen kihívás elé állítottam magam: vajon képes leszek pusztán barátként segíteni Nicknek? Örültem, hogy végre elfogadta a közeledésemet, de nem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz lesz nekem. Egy előnye mindenesetre kétségtelenül van annak, hogy finoman szólva kissé bonyolultabb ez az egész, mint ahogyan feltételeztem: a saját életemmel, amely ugyancsak hatalmas csőd, sem időm, sem energiám nincs foglalkozni. Az én megoldatlan gondjaimat jól elzártam egy szekrénybe és messzire dobtam a kulcsot.

Az önzetlen felebarát (és álszent)
Joley

2011. március 4., péntek

Tizenhármas számú palack

Hát megérkezett!! Végre új fejezetet olvashattok a történetből :) A késlekedésre egyetlen, de sajnos nagyon is valós mentséget tudok felhozni: a sok-sok munka az utóbbi időben tökéletes ellensége volt az ihletnek, ha volt is időm írni, energiám már nem maradt hozzá. Viszont most duplán megörvendeztetlek Benneteket: az új rész mellett egy novellámat is olvashatjátok Diana hét főbűnről szóló sorozatában! A haragról szólót én írtam, mától olvashatjátok itt. Annyit elárulok, hogy az egészen más, mint ez a történet... Nagyon örülnék neki, ha itt is és ott is megírnátok, hogy tetszettek az írásaim! Köszönöm! :)


Kedves Szerencsés Olvasóm!


Tényleg érezd magad megtisztelve, mert ha egyszer híres leszek, Te majd azzal dicskedhetsz, hogy Joley Fisher legeslegelőször Neked számolt be arról, hogyan született meg a Dal. Kérlek, engedd meg nekem ezt a pici fellengzést, mert baromi büszke vagyok most magamra! Életemben először írtam egy dalt! Én, és nem Jesse, Stevie vagy Pete. Na jó, Pete sosem írt dalokat, ő egyszerűen csak játszani akarta őket. Mint én. A fiúk remek szerzeményeket hoztak össze, sosem kértek segítséget, én pedig inkább a fellépéseink szerevezésével meg a nagy áttörésünk tervezgetésével foglalkoztam. Bár tudok énekelni, elboldogulok a zongorával és a gitárral, mégsem jutott eszembe soha, hogy akár meg is próbálkozhatnék a dalírással.

Erre tessék, itt ez a kis szösszenet előttem! Nem nagy kaland, nem hosszú, nem bonyolult, de az enyém. Az én művem. Az első hangjegytől az utolsóig. És az én szövegem. Az első szótagtól az utolsóig. És még ha egy letargikus, depressziós borzalom is, amely öngyilkosságba kerget mindenkit, aki meghallja, akkor is az én alkotásom! Szóval hadd legyek büszke egy kicsit, jó?

Nem, nem áll szándékomban megmutatni senkinek. Még csiszolgatom, halkan dúdolgatom a szabad perceimben, hogy aztán a bárpult mögött állva vagy az út szélén egy sziklának dőlve előkapjam a zsebemből a kockás füzetlapot, amelyre írtam, és egy picit módosítsak rajta. Még közel sem tökéletes, talán sosem fogom annak ítélni. Mert ezt a dalt nem fogom kiadóknak küldözgetni, ezzel nem próbálkozom befutni.

Ez a dal az én terápiám. Az első, amelyet hosszú hónapok kesergése és önsajnálata után végre elénekelek. Most fogom csak fel, mennyire padlóra küldtek a közelmúlt eseményei, hiszen elvették tőlem az életem értelmét, sőt, magát az életemet: a kedvemet attól, hogy énekeljek. Most értem csak meg igazán, miért mondogatta mindig a nagyi sóhajtozva, hogy milyen csendes ez a ház! És én azt hittem, a nagypapára gondol...

De ismét énekelek. És ez biztos jele annak, hogy elindultam a gyógyulás útján, nem? Hogy kezdem kiheverni, feldolgozni a történeteket. Talán egyszer képes leszek visszatérni a normális életbe úgy, hogy nem rossz szájízzel idézem fel a New York-i kísérletezgetésemet.

És ha én fel tudok állni a padlóról, hogy a ruhámat leporolva továbbinduljak, talán más is képes lesz rá...

Na jó, elég az elmélkedésből, van még bőven mesélni valóm! A minap, amikor munkába siettem a fogadóba, éppen azon örvendeztem, hogy milyen különös jelentősége van annak, hogy egy saját dal térített vissza az énekléshez. Annak, hogy felfedeztem, olyan képességekkel is rendelkezem, amelyekről eddig nem tudtam (ez most tisztára úgy hangzott, mint egy kezdő szuperhős, aki éppen ráébred az erejére), önbizalmat adott. És az aztán nagyon rám fér mostanság.

Szóval, amint erre gondolva, mosolyogva lépegettem lefelé a hegyoldalon, úgy döntöttem, van időm arra, hogy kisebb kerülővel érjek a pubba. Nem kell sietteteni a találkozást Mrs. Brenish-sel, nemde? Úgyhogy lekanyarodtam a tenger felé, hogy a parton végigsétálva közelítsem meg a kikötőt.

A tengerhez érve rácsodálkoztam a végtelenbe nyúló, szelíden hullámzó víztükörre. Milyen csodaszép, derűs napunk van ma! És milyen gyönyörű ez a sziget! Vajon ha elég sokáig koncentrálnék, erről is tudnék írni egy dalt? Úgy hallottam, a személyes élményeken kívül a természet is eléggé toptéma a művészek körében. Jól van, tudom, hogy a legszívesebben már lelőnél, annyit fitogtatom itt az újonnan szerzett képességemet, így hát inkább arról írok, mit láttam meg, amikor elfordultam a víztől, hogy elinduljak a kocsma felé.

Nem mindennapi volt a látvány, az egyszer biztos: mintha élőben élvezhettem volna a Discovery Channel egyik túlélőműsorát. A part fölött magasodó sziklafalon ugyanis ott csüngött, lógott, függeszkedett, vagy tudom is én, mit csinált Nick. Nick, aki a legutóbbi találkozónkon a pubban (ismét) elég nyilvánvalóvá tette, hogy hagyjam békén, mert semmi közöm hozzá. És én ehhez tartottam is magam, becsszó! De mit csináljak, ha egyszer ott látom egy kopottas, szürke nadrágban, ujjatlan fehér pólóban, egyszerű tornacipőben és napszemüvegben egyensúlyozni a sziklafal közepén? És a legfontosabb kérdés: hogy a fenében került oda?

Bármilyen dögös is volt, ez a pasi egyszerűen őrült. Csak kapaszkodott ott a falon, mint egy lesben álló Pókember, ide-oda forgatva a fejét, hogy merre másszon. Talán leesett fentről? Vagy felmászott alulról? Tekintve, hogy közelebb volt a szikla tetejéhez, mint az aljához, és nem volt a közelben semmilyen biztosítókötél vagy egyéb hegymászó-izé, meg aztán mi a francnak mászna fel bárki is egy tökéletesen feltűnésmentes, bazi nagy falra, csakis az előbbiről lehetett szó. Biztosan már reggel nekilátott az ivásnak, és részeg mámorában lefordult a szikláról, de időben meg tudott kapaszkodni, és most igyekszik kijutni, azaz kimászni a szorult helyzetéből.

Tudom, azt mondta, tartsam magam távol tőle, de ha az élete megmentéséről van szó, akkor ugye ez nem érvényes? Merthogy ki tudja, mióta lóg szerencsétlen ott fenn, és ki tudja, meddig bírja még? Főleg így, ittasan.

- Várj, ne mozdulj, azonnal hívok segítséget! – kiáltottam, amikor úgy láttam, éppen egy különösen veszélyes mutatvánnyal akar átlendülni egy közeli, de azért annyira mégsem biztonságos sziklapárkányra.

Ahogy meghallotta a hangomat, Nick villámgyorsan visszahúzódott a korábbi pozíciójába, lemondva az akrobataszámról, amelyet már majdnem megkezdett. Az egyik lába megcsúszott a falon, és apró kövek hulltak alá a homokba.

- Te meg mégis mi az ördögöt művelsz itt? – ordított le dühösen, amint sikerült visszaszereznie az egyensúlyát. Oké, úgy tűnik, a vészhelyzetekre is érvényes a távoltartási kötelezettség.
- Segítséget hívok – ismételtem meg, bizonyítékképpen feltartva a mobilomat. Csak le ne ess addig! – fohászkodtam magambam. Nem szeretném, ha itt halnál szörnyet nekem, épp most kezdek kimászni a gödörből, igazán nem hiányzik, hogy szemtanúja legyek egy halálesetnek.

De ki a fenét kell hívni ilyen helyzetben a szigeten? Van itt katasztrófavédelem? Hegyi mentők? Elmeorvos? A legjobb lesz, ha a pubot tárcsázom, csak akad ott néhány épeszű fickó, akik képesek lerángatni Nicket a szikláról.

- Segítséget? Kinek? – kérdezett ő a magasból sértődötten.

Hát ennyire részeg lenne? Azt sem tudja, hol van éppen? Ajjaj, nagyobb a baj, mint gondoltam!

- Biztos mindjárt jönnek páran, akik segítenek neked lekászálódni onnan, nyugi!
- Miért akarnék lejönni? Hiszen felfelé mászok, ha nem vetted volna észre – nevetett rám gúnyosan.

Felfelé? Hülye ötletei támadnak az embernek, ha iszik.

És Nick a következő pillanatban meg is indult felfelé a falon, alaposan megtervezve minden egyes mozdulatát, mégis könnyedén, ruganyosan, gyakorlottan ugrándozva egyik helyről a másikra. Kisvártatva felért a szikla tetejére, és elégedetten nézett körbe a tájon, mintha legalábbis a Himaláját mászta volna meg. Aztán elunta a látványt, és villámgyorsan leszaladt azon az ösvényen, amelyen az imént én érkeztem. Az ösvényen, amelyet az olyan normális földi halandóknak találta ki, akiknek nincs kdevük mindenféle köveken közlekedni.

- Elárulnád, mégis mit hittél? – állt meg előttem magabiztos, ki-ha-én-nem vigyorral az arcán. – Ha nem tudnád, nem ma kezdtem a sziklamászást. Tudod, ez egy sport.

Oké, szóval dühösből átmentünk lekezelőbe, vettem.

- Tudtommal ezt a sportot kötelekkel és mindenféle biztonsági felszereléssel végzik – tettem csípőre a kezem. Nekem sem muszáj feltétlenül kedvesnek lennem.
- Az amatőrök talán – vonta meg a vállát. – De akkor hol marad az izgalom? Meg aztán nekem nem igazán van mit veszítenem, ugye? – És magára erőltetett egy újabb vigyort, amely azonban aligha sikerült olyan magabiztosra, mint az előző.
- Hát, az eszedet már elveszítetted, amint látom – vontam össze rosszallóan a szemöldököm, és megfordultam. Feltett szándékom volt, hogy ezúttal lelépek, mielőtt még felszólítana rá. Hadd őrizzem meg a méltóságomat! Tévedtem, nem volt szüksége segítségre, nem volt bajban, rendben. Akkor a távolságtartási parancs továbbra is érvényben van, és én tartom magam hozzá.
- Joley, várj! – kiáltott utánam.

Szinte sóbálvánnyá dermedtem a döbbenettől. Egy: Nick nem akarja, hogy elmenjek. Kettő: emlékszik a nevemre. Kíváncsian fordultam vissza.

- Ezt itt felejtetted – emelte fel a homokból nevetve a mobilomat. Biztosan kiesett a zsebemből, amikor el akartam tenni a veszélyhelyzet elmúltával. Szóval csak emiatt szólt.
- Köszi – nyújtottam a kezem a készülék után, ő azonban az utolsó pillanatban játékosan visszakapta.
- És mégis kit hívtál volna? A parti őrséget? Vagy a 911-et?
- Ha-ha. Bocsánat, hogy aggódtam miattad. Le is eshettél volna, az ég szerelmére!
- Legalább puhára érkeztem volna, igaz? De nem, mint mondtam, nem ez volt az első szikla, amelyet megmásztam. Az idő csodálatos, süt a nap, minden adott volt egy kis kalandhoz. És tényleg jó poén volt – szemlélte elégedetten a hatalmas falat.

Bár kételkedtem benne, hogy józanul ilyen őrültségre vetemedett volna, mégsem éreztem rajta piaszagot. És megborotválkozott, a ruhája meg ugyan picit gyűrött volt, de tiszta, szóval a fáradt tekintetét leszámítva úgy festett, mint akármelyik normális srác. Kivéve, hogy éppen most jött le egy többemeletes szikláról kötél nélkül.

Egy pillanat erejéig eljátszottam a gondolattal, hogy meghívom egy kávéra a pubba vagy felajánlom, hogy beugrok munka után beszélgetni. Dehát ezen már túl vagyok, nem? Felajánlottam a segítségemet, és nem kért belőle. A nagyi szerint is jobb, ha békén hagyom. És az elmúlt időben ez úgy-ahogy sikerült is, ráadásul közben kezdek kikecmeregni a saját bajaimból. Mindketten jobban járunk hát, ha nem erőltetem a dolgot, bármennyire is józannak tűnik most. Talán nála ez az első biztos jele annak, hogy ő is kilábal a gödörből, és akkor meglehet, hogy nincs már olyan távol az alkalom, hogy mi ketten esetleg... a fenébe is, Joley, neki most halt meg a barátnője, nem lehetsz ilyen egoista dög!

- Köszi – vettem el tőle végre a mobilomat. – Mennem kell dolgozni.

Azzal ismét elindultam a fogadó felé, és ezúttal Nick nem tartóztatott. És még ha szívesebben is maradtam volna vele a parton néhány percet, nem sokkal később azzal a boldog tudattal vágtam neki a munkának, hogy végre sikerült épeszű felnőtt módjára viselkednem.

És a poharak törölgetése közben csendesen dúdolgattam a dalom.

Joley,
a józanész mintaszobra