Advent #4

I really can't stay - Baby it's cold outside
I've got to go away - Baby it's cold outside

This evening has been - Been hoping that you'd drop in
So very nice - I'll hold your hands they're cold as ice

Luke megérkezett a szűk utcába, amely korántsem olyan elegáns, hatalmas házakkal volt tele, mint az övé. Az itteni épületek jóval kisebbek voltak, mégis szorosan tapadtak egymáshoz, kertjük szinte alig volt. Azért ezek a házsorok is fényárban úsztak az ünnepek tiszteletére, de itt nem olyan ízléses, összehangolt volt a házak díszítése, inkább színes, szinte harsány. A sok tarka, villogó izzósor, a parányi előkertekben felállított világító rénszarvasok, mikulások és hóemberek azonban tagadhatatlanul azt az érzést keltették a férfiban, hogy itt szívből, szeretettel várják a karácsonyt, az ő utcájában pedig mintha mindenki inkább azért világította volna ki diszkréten a házát, mert így illett. Luke-nak is csak nemrég tűnt fel, hogy azon az épületen is volt pár égő, amelyben az ő lakása volt.

            Leparkolt a 14-es szám elé, és felnézett a keskeny kis házra. Egy színes égősor keretezte a bejárati ajtót, amelyen egyébként jókora koszorú díszelgett, és egy másik színes izzósor ölelte körbe az előkertben álló egyetlen bokrot. A földszinti ablakokban nem volt semmi dísz, de az emeletiekben egy-egy csillag világított. Luke rögtön tudta, melyik lakás Maxine-é.

            Csak ücsörgött az autóban, habozott kiszállni és becsöngetni. A józanabbik fele azt súgta, hagyja a csudába az egészet, hiszen a lánnyal sosem értenék meg egymást, egyszerűen nem illettek össze. Neki mindene a család volt – még ha már nem is volt szegénynek –, tele volt a szíve érzéssel, és nem félt kimutatni őket. Luke sokkal racionálisabb, megfontoltabb volt, ő józanul mérlegelve élte az életét, és nem hagyta, hogy olyan csekélységek befolyásolják, mint az érzelmek. Ráadásul a család nevű ócska mítosszal rég leszámolt, az évek alatt bebizonyosodott, hogy a szülei nélkül is jól megvolt, ahogyan nyilván ők is nélküle.

            Az elmúlt napokban csaknem minden papírt sikerült elintéznie Maxine-nel, semmi okuk nem volt, hogy ismét találkozzanak. Vonzódtak egymáshoz, ez igaz, és mindkettejük lelkiismerete tiszta lehetett, hiszen a múlt héten a Hyde Parkban megpróbáltak közelebb kerülni egymáshoz. De kiderült, hogy semmi értelme nem volt, ők egyszerűen nem passzoltak, így visszatértek a hivatalos hangnemhez, és mindketten elfogadták, hogy ennyi volt.

            Akkor meg miért ült Luke Maxine háza előtt az autóban?

            A férfi úgy gondolta, biztos a karácsonyi érzelgősség az oka. Bármennyire is igyekezett kizárni az életéből mindent, ami az ünnepekkel kapcsolatos, a hetek óta mindenhonnan támadó, fojtogató karácsonyi hangulat rést tört a pajzsán. Persze ember legyen a talpán, aki képes ellenállni az ilyentájt napi huszonnégy órában, mindenhol jelenlévő ünnepnek. Mindig, mindenütt fények és zene, az emberek úgy tesznek, mintha másról sem szólna az élet, mint a karácsonyról! Ráadásul idén megjelent az életében egy lelkes karácsonyimádó, aki nem egyszer próbálta meggyőzni arról, hogy ő is hódoljon be az ünnepeknek. Nem csoda, ha az a fránya szentimentalitás utat tört magának a szíve felé!

            Ha egy átlagos tavaszi vagy őszi napon találkozott volna Maxine-nel, nem jött volna el most hozzá, nem forszírozott volna egy újabb irodán kívüli találkozót, miután az első alkalom is rosszul sült el. Más lányokat képes volt azonnal elengedni, amint rájött, hogy nem illettek össze – legtöbbször már a második-harmadik találkozó után –, de Maxine-t miért nem?

            Luke még mindig nem tudta a választ, amikor becsöngetett a lány lakásába.

            Maxine udvarias mosollyal nyitott ajtót, de amikor megpillantotta Luke-ot, nem tudta leplezni a csodálkozását.

            - Hát te mit keresel itt?

            - Neked is szia – felelte a férfi vidáman. Belesett a lakásba a lány válla felett, és egy asztalkán meglátott egy kis karácsonyfát, amely rengeteg színes égővel volt kivilágítva. A fények régi üvegdíszeken csillantak meg. A pici lakás szinte minden szegletében utalt valami a közelgő ünnepre: girlandok, fenyőágak, gömbök, gyertyák voltak mindenütt. A helyiségből Frank Sinatra lágy duruzsolása hallatszott, és édes fahéjillat szűrődött ki. – Nem zavarok?

            - Hát, valójában éppen a sütés kellős közepén vagyok – vallotta be a lány. Luke csak ekkor vette észre, hogy Maxine kötényt viselt, az arcán pedig liszt fehérlett.

            - Azt látom – mosolygott rendületlenül.

            A lány riadtan lépett vissza, hogy megnézze magát az ajtó melletti tükörben. Sietve leporolta a lisztet. Aztán visszatért az ajtóba, és ahelyett, hogy beljebb invitálta volna Luke-ot, csak nézett rá továbbra is kíváncsian. A férfi csalódottságot érzett, de igyekezett elnyomni magában ezt a fura érzést, és rátért látogatása céljára.

            - Azért jöttem, mert szóltak, hogy elfelejtetted átvenni az örökséged egy részét. Egész pontosan egy meglehetősen értékes darabját.

            Előhúzta a zsebéből a slusszkulcsát az autónak, amellyel érkezett.

            - Ó, hogy azt – nevette el magát a lány. – Tudom, el kellett volna hoznom. De elfeledkeztem róla.

            Most Luke-on volt a sor, hogy megdöbbenjen. Sőt egyenesen megrökönyödjön.

            - Hogy az ördögbe lehet elfeledkezni egy vadonatúj Jaguar F-type V8-ról? Ezt a darabot egyedi rendelésre készítették a bácsikádnak, és csak azért van Angliában, mert a napokban készült el itt!

            - Tudom.

            - És tudod, mennyit ér? Sokan ölni is képesek lennének egy ilyen kocsiért, egyszerűen tökéletes, gyönyörű darab!

            - Ha te mondod.

            - Én komolyan nem értelek, Maxine! – fakadt ki Luke. – Semminek sem tudsz örülni? Nem érdekelt a ház, a pénz, és most meg ez a fantasztikus autó, ez a remekmű hagy hidegen!

            A lány nem sértődött meg, és nem is emlékeztette a férfit, hogy a szemrehányástétel sem tartozik éppen az ügyvédi feladatai közé. Tetszett neki, hogy dühösnek látta Luke-ot. Végre szerepet cseréltek, és a férfi pattogott, nem ő. Ahogy az ajtófélfának dőlve jót mulatott Luke kirohanásán, nem is volt tudatában annak, hogy egy hete a férfi is pont ilyen jól szórakozott rajta, amikor ő fortyogott.

            - Nincs igazad – felelt szelíden. – Ha tudni akarod, megnéztem a képeket, amiket küldtél a házról, igazán nagyon szép, és milyen hatalmas! Már foglaltam repülőjegyet január végére, akkor odautazom, hogy megnézzem, és kitaláljam, mihez kezdjek vele. És közlöm veled, hogy felmondtam az állásomat, a pénzből pedig igazán pazar karácsonyom lesz: vettem magamnak egy komplett új ruhatárat, egy rakás könyvet és egy csomó új játékot meg finomságot Gingernek. – Neve hallatára egy vörös cica bukkant fel, és hálásan Maxine lábához dörgölőzött, miközben bizalmatlanul méregette az idegent. – Ha pedig nem költözöm Washingtonba, felújítom ezt a lakást, vagy veszek egy másikat.

            - Washingtonba költöznél? – kérdezte Luke. A lány meglepve hallotta a szomorúságot a férfi hangjában. Hát számított neki? Hiszen hamarosan lezárul ez a hagyatéki eljárás, és soha többé nem látják egymást. És eddig nem úgy tűnt, hogy Luke tenni akart volna bármit is ennek megakadályozására.

            - Még nem tudom, úgy láttam, arrafelé is egész jó egyetemek vannak, ugyanis eldöntöttem, hogy folytatom a tanulmányaimat. De visszatérve az autóra: meglehetősen prózai oka van, hogy nem mentem el érte. Mivel nem tudok vezetni, felőlem akár színaranyból is lehet az a járgány, akkor sem tudnám a hasznát venni.

            - Nem tudsz vezetni?!

            - Nem, és kérlek, ne nézz rám úgy, mintha egy idegen bolygóról csöppentem volna ide! Ez nem olyan rendkívüli egy nagyvárosban.

            - Persze, de nem tudod, miből maradsz ki! Vezetni ezt az autót semmihez sem fogható élmény!

            - Elhiszem neked.

            - Miért nem jössz el velem kipróbálni? – kérdezte hirtelen Luke. – Mármint ha ráérsz. Tehetnénk egy kört a környéken, és meglátod, beleszeretsz ebbe a csodába!

            Maxine-nek tátva maradt a szája. Eddig ő volt az, aki a férfit forró csokizni meg a karácsonyi vásárba hívta, ezért az volt az érzése, hogy csak neki tetszik Luke, de a vonzalom nem kölcsönös. A férfit bizonyára taszította az ő túlzott lelkesedése a karácsonyért, de lehet, hogy egyébként sem volt az esete.

Aztán Maxine gyorsan emlékeztette magát, hogy Luke csak a kocsiért van oda, nem érte, csupán arról volt szó, hogy vezetni akarta még egy kicsit. Bár ettől a gondolattól olyan keserű érzése támadt, hogy a legszívesebben visszatért volna a sütője mellé, a kekszek meg a mézeskalácsok közé, levette a kötényét és a kabátjáért nyúlt. A lábával finoman betessékelte a lakásba Gingert, és behúzta maga mögött az ajtót. Arra gondolt, ha az érzései csak plátóiak is, nincs abban semmi rossz, ha élvezi még egy picit Luke közelségét.   

            Jókora kört tettek a környéken, már egy órája is autókáztak, miközben meglepően jól elbeszélgettek zenéről, filmről, könyvekről, sőt politikáról is. Bár szinte semmiben sem értettek egyet, és folyton csak igyekeztek meggyőzni a másikat a saját igazukról, élvezték a vitát, és sokat nevettek. Luke azzal hálálta meg, hogy a lány félbehagyta miatta a sütést, hogy vett neki egy forró csokoládét, amelyet aztán Maxine a kocsiban ülve kortyolgatott el, miközben egy szépen kivilágított kis téren parkoltak. Luke a maga részéről egy kávét ivott, és szokatlanul csendes volt, csak egyszavas válaszokat adott Maxine kérdéseire.

            A lány már kezdte azt hinni, hogy unja a társaságát, de aztán követte a férfi tekintetét, és a tér túloldalán megpillantott egy kisfiút, aki a szüleivel ácsorgott. A fiúcska félénken pislogott egy mikulásruhás férfi felé, aki egy szupermarket bejáratánál álldogált, és próbálta vásárlásra ösztökélni az arra járókat. A kisfiú láthatóan a legszívesebben odaszaladt volna a mikuláshoz, de nem mert, a szülei pedig felváltva próbálták meggyőzni, hogy menjen csak. Végül a gyerek legyőzte a félelmét, és megindult a mikulás felé. Mit megindult, egyenesen nekirohant! Átölelte a mikulás térdét, aki meglepve nézett le a váratlan rajongóra. Megsimogatta a kisfiú buksiját, aztán leguggolt mellé, és hosszasan elbeszélgetett vele, miközben a gyerkőc szülei meghatódottan figyelték a jelenetet.

            Luke is szinte megkövülve nézte a mikulással cseverésző fiút. Maxine hiába próbált olvasni az arcából, nem bírt rájönni, mire gondolhatott. Rátette a kezét a férfiéra, mire az összerezzent, és úgy nézett rá, mintha mély álomból ébredt volna.

- Menj haza a szüleidhez, Luke. Töltsd velük a karácsonyt – mondta a lány kedvesen.

- Ugyan már, a szüleim elutaznak! Ha jól emlékszem, idén Mauritiusra.

- Szerintem, ha megkérnéd őket, maradnának.

- Erre semmi szükség. Már befizették az utat, valószínűleg már be is csomagoltak. Különben sem akarom ilyesmire kérni őket, sem nekik, sem nekem nincs szükségem erre a karácsonyi marhaságra.

- Biztos vagy benne? Én bármit megadnék, hogy a családommal töltsem a karácsonyt, a szeretet ünnepét. Talán a szüleid is így vannak vele, csak azt hiszik, te nem ezt akarod. Lehet, hogy csak arra várnak, hogy felhívd őket azzal, hogy idén ünnepeljétek meg a karácsonyt. Nem kell így eltelnie minden évnek. A karácsonynak igenis arról kell szólnia, hogy együtt a család!

Luke dühös pillantást vetett a lányra.

- Ne haragudj, Maxine, de milyen jogon szólsz bele, hogy élem az életem? Te csak egy ügyfelem vagy, ha nem tévedek.

- Igaz – suttogta fájdalmasan Maxine.

- Nézd – folytatta nyugodtabb hangon Luke –, én sem akarlak meggyőzni, hogy a karácsony ostobaság, márpedig szerintem az. Kérlek, te se akarj rábeszélni engem arra, hogy rajongjak az ünnepért. Fogadjuk el, hogy ebben sem értünk egyet.

- Rendben – mondta a lány, és az ablak felé fordult, mert attól tartott, hogy nem képes visszatartani a könnyeit.

- Hazaviszlek.

- Tedd azt, kérlek.

Ahogy a Jaguar halkan duruzsolva gurult London utcáin, Maxine azt kívánta, bárcsak ne örökölt volna semmit. Mert akkor nem találkozott volna Luke Hamiltonnal, nem tetszett volna meg neki annyira a férfi, és nem csalódott volna akkorát. És akkor biztosan szebb lett volna a karácsonya.

Mellette ülve Luke azt kívánta, bárcsak ne őt hívta volna fel pár hete Stephen Marshall. Mert akkor nem ismerte volna meg Maxine Harrington-Dahlt, nem tetszett volna meg neki annyira a lány, és nem döbbentette volna rá, hogy valójában mennyire vágyik egy idegesítően giccses karácsonyra a családjával. És akkor biztos nem érezné most ezt a kongó ürességet a szívében.

Még mielőtt bárki a szívéhez kapna, hogy ez egy tragikus karácsonyi történet (micsoda paradoxon!), elárulom,  hogy a Jézuska hozza az utolsó részt! ;)