5. fejezet

Természetesen sokáig készülődtem az estére, mert végig az járt a fejemben, mi lesz, ha Dennis Lleyton is felbukkan. Teljes ruhatáram Pire-ra cipelt töredékét felpróbáltam, sőt még Katie ruháit is. Ő persze nem lepődött meg a történteken. A barátnőjét egy világsztár hívta meg egy sörre, na és? „Ettől még ugyanúgy felkel holnap is a Nap” - azt hiszem, valami ilyesmit mondott. Jó, lehet, hogy én túlreagálom ezt az egészet, de akkor ő meg a másik véglet. Erre Katie persze azt felelte, hogy ők is csak emberek, úgy, mint mi, csupán olyan a munkájuk, ami jár egy kis hírnévvel meg felhajtással. Katie szerint én úgy tekintek rájuk, mint egy hellén az isteneire. Ez azért erős túlzás. Pusztán irigylem őket, én is szeretném, ha ekkora ovációval köszöntenének, akárhol is jelenek meg, ha az emberek ölni lennének képesek csak azért, hogy odafirkantsam a nevem egy cetlire, vagy hogy a közelembe férkőzhessenek. Lehet, hogy ez hosszú távon idegesítő lenne, de szerintem sikerülne megbirkóznom a helyzettel.

Na mindegy, sokórányi vesződség után a farmeromban kötöttem ki végül, abban, amire legelőször is gondoltam. Sean-nal abban maradtunk, hogy beugrik értem, és valóban, pontban hétkor, ahogy megbeszéltük, kopogtatott az ajtón. Felajánlotta, hogy menjünk le kocsival, de én visszautasítottam.

- Még sokat kell tanulnia Pire-ról, Sean. Itt nincsenek távolságok, ezért az embereknek nincsenek autóik, legalábbis a többségnek. Mert például Mr. Thompson-nak van – nevettem. – És olyan szép ez az este, még látni azokat a gyönyörű fénycsíkokat, amiket a Nap hagyott maga után, amikor a világ egy más tájára vonult fényt varázsolni.
- Ó, ez nagyon költőien hangzott!
- Igyekszem – húztam be magam mögött az ajtót.
- Helyes. Egyébként Önnek nincs felhatalmazása, hogy kioktasson Pire-ról, Flora, hiszen, ha jól emlékszem, csak a negyedik nyarát tölti itt.
- Igaz, ám akárhogy is számolom, így is van két nyár előnyöm Önhöz képest. De ne haragudjon rám, nem szándékoztam kioktatni, sajnálom, ha úgy hangzott.
- Ugyan, csak vicceltem, haragról szó sincs. Tudja, egyáltalán nincs ellenemre a séta, sőt. Szeretnék minél többet élvezni Pire-ból, amíg csak lehet. Ki tudja, mikor jövök legközelebb.
- Ez csak Önön múlik, akkor tölti itt a szabadságát, amikor csak akarja.
- Á, ez sajnos nem olyan egyszerű, mint gondolja, Flora. Az ügynököm szerint egy nyaralás Pire-on közel sem mutatna olyan jól a lapokban, mint mondjuk egy vakáció Hawaii-on, vagy például a Bahamákon.
- Aha. Fogalmam sem volt, hogy ez a sztárság ennyire kihat a mindennapjaira. Most már értem, miért mondta, hogy a családja jobban örülne, ha valami mással foglalkozna.
- Na igen. De – talán, mert öregszem (mondja ezt harmincvalahány évesen – jó vicc) – már unom ezeket. Unom, hogy meghatározzák a szerződések, hogy milyen ruhákat viseljek, mit egyek és igyak, milyen autót vezessek, és még sorolhatnám. Tudja Flora, az ügynököm meglehetősen rámenős, az utóbbi években elérte, hogy több tucat ilyen megállapodást kössek különféle cégekkel. Szépen jövedelmez, nem mondom, de kezd elegem lenni. Már a fotósok is idegesítenek, a partik, az interjúk, a show-k, idegesít már ez az egész…

Azt hiszem egy firkász a fele királyságát odaadta volna ebben a pillanatban, csak hogy a helyemben lehessen. És én valóban úgy éreztem magam, mintha éppen mélyinterjút készítenék az egyik leghíresebb emberrel a világon. Zavarba hozott a helyzet, hogy egy fickó, akivel csak aznap délelőtt ismerkedtem meg, ennyire kitárulkozik előttem. Nem értettem, mivel érdemeltem ki ilyen gyorsan a bizalmát. Nem arról van szó, hogy ne bízhatna meg bennem, dehogy. Csak nekem speciel nem megy ez azért ilyen sebesen. Ha beképzelt lennék, azt mondanám, remek emberismerő ez a Sean Hobbes. Azonban sokkal inkább arról lehetett szó, hogy vagy régóta feszíthette már ez a dilemma és nem merte megosztani aggodalmait egy hozzá közel állóval, ezért inkább egy idegenre bízta őket, tudván, vele úgysem igen fut majd össze a jövőben, vagy pedig éppen erre a pillanatra kristályosodtak ki benne e gondolatok, így az első emberrel – azaz jelen esetben velem – osztotta meg őket.

Miközben ezek a feltételezések cikáztak a fejemben, félve kérdeztem meg tőle:
- Csak nem azt akarja ezzel mondani, Sean, hogy befejezné… hogy visszavonulna?
Nagyot sóhajtott, és én tudtam, hogy azt latolgatja, hogyan is fogalmazza meg a válaszát.

Aztán valahogy megerősödött bennem az az érzés, hogy most először jutott el eszmefuttatásában idáig. Hogy az imént csupán hangosan gondolkodott és most döbbent rá, hogy ez is egy lehetőség. Sean Hobbes nem azon tanakodik magában, hogyan feleljen, hanem hogy egyáltalán mit. Hirtelen feleslegesnek éreztem magam, hiszen ha valóban meghozni készül egy ilyen horderejű döntést, nem feltétlenül a legfrissebb barátjával kellene ezt megvitatnia. Nem nekem kellene itt lennem, sőt lehet, hogy senkinek sem kellene itt lennie.

Hosszú percekig ballagtunk egymás mellett, minden szó nélkül. Ez volt az a bizonyos kínos csend, amitől én még délelőtt annyira tartottam, ám tudtam, hogy ez most csak nekem kínos. Mert Sean mélyen a gondolataiba temetkezve alighanem egész egyszerűen elfeledkezett rólam.

Már alig néhány lépés volt csupán a fogadóig, amikor Sean maga elé nézve, halkan megszólalt:
- Igen, Flora, azt hiszem, ez lesz az utolsó filmem – azzal szélesre tárta előttem a kocsma ajtaját.

***

Gondolhatod, milyen érzésekkel léptem be Bob-hoz. Márpedig odabent igencsak vidám hangulat uralkodott. Az ott uralkodó féktelen jókedv szöges ellentéte volt a bennem kavargó érzelmeknek, amelyek közül talán a félelem volt a legerősebb.

A stáb jelenléte megsokszorozta a szokásos forgalmat. Túlzás lenne azonban azt állítani, hogy a sör meg a whisky mellett a helyiek jól megértették egymást a „jöttmentekkel”. Mert a pire-iak bizony nemigen vették jó néven, hogy a filmesek betörtek az ő egyetlen közösségi helyükre, s fittyet hányva a sok-sok esztendő alatt kialakult törzshelyek bonyolult rendszerére, befészkelték magukat az ő asztalaik mellé és megitták az ő sörüket – legalábbis így hallom őket panaszkodni nap mint nap. Bár természetesen semmi akadálya nem lenne annak, hogy ők továbbra is itt töltsék az estéiket, kevesen hajlandók egy levegőt szívni a „betolakodókkal” – hogy ezúttal éppen Mr. Grant-et idézzem. Így hát egypár lézengő szigetlakótól eltekintve – akik valószínűleg csak véletlenül tévedtek be ide – a pub vendégserege csupa idegenből állt, a pult mögött bosszankodó Bob-on kívül egyetlen ismerős arcot sem fedeztem fel.

Még mindig zavarban voltam a nemrég hallottaktól, kóvályogva roskadtam le az egyik asztalhoz. Sean viszont határozottan úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna az imént odakint. Jókedvűen mutatta be a jelenlévő munkatársait. Az ő vidámsága csakhamar átragadt rám is, így az este folyamán igazán fantasztikusan mulattunk, rengeteg kedves embert ismertem meg, egy igazán nemzetközi csapatot, akik aztán nagyon értettek a szórakozáshoz.

- Azok ketten ott, akik olyan lelkesen húzzák meg a hatalmas korsóikat, Lorna és Wilbur, Ottawából, sminkesek és mellesleg házasok. Mellettük ül egy magányos whisky társaságában Moira, San Francisco-ból, a fodrászom. Az a srác, aki talpig feketében van és olyan tragikus képet vág, Gilbert, Melbourne-ből, operatőr és éppen a kutyáját gyászolja. Az ősz hajú nő, ott a pultnál, aki annyira hevesen gesztikulál és olyan szigorúan vonja össze a szemöldökét, Marie, Bordeaux-ból, kőkemény producer. Akivel meg beszélget, az a farmerkabátos fickó, Elroy, innen a szomszédból, Plymouth-ból, a forgatókönyvírók egyike… - és sorolta tovább, vég nélkül a jelenlévőket.

Én meg szép lassan még arról is elfeledkeztem, hogy miért is okozott annyi fejtörést, hogy mit vegyek fel ma este. Egészen addig, amíg Sean ezt nem mondta:
- Az a pasas meg ott a sarokban, akinek a füléhez nőtt a mobilja, Michael Winters, Los Angeles-ből, Dennis ügynöke.

Dennis? Túl hirtelen kaptam fel a fejem, és ezzel elárulhattam magam Sean előtt. De hál’ Istennek nem szólt semmit, bár kissé furán nézett rám. Ezek után nyilván nem kérdezhettem meg, hogy vajon ő is jelen lesz-e ma este.

Mindenesetre alaposan végigmértem a szóban forgó fickót: alacsony volt és egy cseppet pocakos. Kifogástalanul vasalt ingére kötött mellényt húzott. Nagy, fekete keretes szemüvege volt, szőke haja kerek fejére tapadt. Nem volt benne semmi bizalomgerjesztő vagy barátságos. El sem tudtam képzelni, hogy az a komor, ellenségességet sugárzó száj valaha is mosolyra húzódhat. Tipikusan az a fickó volt, aki annak idején osztályelső lehetett, kiváló matematikából és fizikából, de ezen túl semmi mással nem tűnhetett ki. Nem lehetett éppen a lányok kedvence.

Dennis Lleyton-nal bizonyára pompásan kiegészíthetik egymást: Michael Winters az okos srác e furcsa duettben, Dennis Lleyton meg a jóképű. Ami az egyikben nincs meg, azt kipótolja a másik. Hátborzongató.

- Mike, ha lehet, még szörnyűbb, mint az én ügynököm – mesélte Sean. – Az enyém legalább nem lohol állandóan a nyomomban, nem felügyeli minden léptemet. Mike viszont szinte imádattal veszi körül Dennis-t. És persze mindent megtesz neki, olyan mintha a rabszolgája lenne. Dennis meg alaposan ki is használja. Lefogadom, most sem a családjának telefonál éppen, hanem neki intéz valamit.

Mit ne mondjak, nincs éppen túl jó véleménnyel Dennis Lleyton-ról. Ez azért igen elkeserítő, hiszen Sean mégiscsak meglehetősen sok időt tölt vele, biztosan jól ismeri. A szavaiból azt hámoztam ki, hogy Dennis Lleyton önző egy fickó lehet, de ezt valahol sejtettem is. Többet azonban nem is beszéltünk róla, amit nem is nagyon bántam, mert egyrészt így is remek volt az este, másrészt pedig egy picit féltem, hogy az esetleges további hírek sem pozitívan befolyásolnák a róla alkotott, kétségtelenül kicsit sem reális képemet. Akkor meg már inkább a tudatlanság jótékony fátylát választom.

Rengeteget nevettem, csodálatos társaság gyűlt össze. Hamarosan összetoltuk az asztalokat, hogy mind együtt üldögélhessünk a hordószámra előkerülő italok mellett. Az emberek tréfálkoztak, egymást ugratták, anekdotáztak a régi és a mostani forgatásokról, mindenhonnan nevetés hallatszott. Ilyen lenne hát a hangulat egy forgatáson? Bár Marie-nak, a producernek néhány közbeszólása hagyott némi kétséget efelől, én mégis alig várom, hogy mielőbb megnézhessem közelebbről is!