Tizennyolcas számú palack

Nos, ebben a részben visszatér Nick, látjátok, nem kellett nagyon nélkülöznetek ;) Viszont nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mit szóltok ehhez a fejezethez, ugyanis ez egy olyan rész, amikor hmm... szerintem nem egyszerű megítélni a történteket. De majd meglátjátok! :)



Ó, Messzi Idegen!

Természetesen a nap során végig az járt a fejemben, amit Katie mondott, de nem jutottam dűlőre. Mondtam már, hogy mostanában nem ismerem ki saját magamat? Úgy tűnik, a régi határozott, vagány csaj a múlté, és a Pire által kilúgozott verzió egy folyton tépelődő, habozó, mindent túlanalizáló lúzer.

A műszak végeztével felkaptam a kabátomat meg a táskámat, és a biciklimet Nick háza felé toltam, gondolván, akármi is történik, akármit is mond nekem, az előrébb viszi a dolgot. Vagy legalábbis segít eldönteni, hogy megelégszem-e a barátsággal, amelyet Nick egyszer, talán, sok-sok beszélgetés után nyújthat nekem, vagy többet akarok, amit viszont valószínűleg sosem lesz képes megadni nekem. Márpedig, ha nem érem be a barátsággal, alighanem okosabb lenne nagy ívben elkerülni őt. Most még nem hiányoznék neki, ha nem mennék hozzá többet. A múltkor sem hívott meg.

Így aztán nem sokkal később az a bizony rakás szerencsétlenség csak álldolgált a biciklije mellett a Nick háza feletti sziklákon, és tanácstalanul nézett le a barátságos kis házra a parton.

- Á, Joley, szia! – köszönt rám egyszeriben Nick. Ijedten rezzentem össze. Ott állt a hátam mögött, furán vigyorogva. A kezében lógó üveg rögtön meg is magyarázta az érdekes arckifejezését. Könyörögöm, még csak délután három volt!
- Kávé? – mondtam, barátságos mosolyt erőltetve magamra.

Nick megvonta a vállát, és előrement az ösvényen, míg én egy kisebb sziklának támasztottam a biciklimet, mielőtt utánaeredtem volna. Pire-on aztán igazán nem kell tartani a bűnözéstől, a biciklin nem is volt lakat.

Kábé húsz perccel később a konyhában ültünk és isteni kávét kortyolgattunk, miközben Nick arról áradozott, hogy Michelle egyszer rávette arra, hogy segítsen ebédet osztani a hajléktalanoknak.

- Én persze először felajánlottam, hogy támogatom az alapítványt, amelyik az akciót szervezte, adtam is egy csekket Michelle-nek, hogy írjon rá akkora összeget, amekkorát csak akar, de ez neki nem volt elég. Azt állította, hogy ha én személyesen megyek oda levest meregetni, és odacsődítünk pár fotóst, akkor hatalmas publicitást kap a dolog, és sokkal nagyobb lesz a hatása, mintha csak arról adhatnának hírt, hogy átutaltam nekik némi pénzt. Ha Nick Donnelly ételt oszt a rászorulóknak, biztosan egy csomóan követik a példáját – gúnyolódott saját magán.

Hát igen, errefelé könnyű megfeledkezni arról, hogy Nick elvileg a manhattani társasági élet híres, na jó, hírhedt alakja. Én ugyanis sosem így ismertem. Eleinte tinédzser álmaim lovagja volt, utolsó, szörnyű pire-i vakációm egyetlen fénypontja, most meg csak a szomorú, megtört srác a szigeten. A pletykalapok sztárja, a limuzinjával egyik partiról a másikra száguldó, színészekkel, énekesekkel és mindenféle celebekkel barátkozó, minden este más topmodellel mutatkozó szépfiú, aki apuci pénzéből lébecol a világban, számomra ismeretlen volt.

Pedig ő volt a kicsapongó szoknyapecér, akit egyszer aztán csak behálózott és megszelídített egy okos lány. Filmvászonra illő történet, nem? Hollywoodi kasszasiker lehetne. Csakhogy ebben az esetben nem jött össze a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”-dolog, azaz összejött, csupán az a bizonyos „meg nem haltak”-rész egy kicsit korábban jött a kelleténél. Vajon Nick számára ezzel véget is ért élete java, és innentől legfeljebb már csak vegetálhat, de sosem lehet már része az igazi, nagy boldogságban, vagy mindez csak egyetlen fejezet volt az életéből, és követi még sok szép másik? Már csak a kora miatt is remélem, hogy az utóbbi verzió teljesül majd.

- Aztán ott volt az a másik eset, amikor egy afrikai ország éhezőinek gyűjtöttek adományokat egy puccos estélyen – folytatta Nick. – Pontosítok: Michelle gyűjtötte a pénzt, és azzal kezdte, hogy rábeszélt, vessem be a kapcsolataimat, és szervezzük az egészet apám egyik üzlettársának a szállodájába. Hidd el, azt kérni tőlem, hogy vegyem rá az apámat egy ilyen szívességre, több volt, mint durva. De persze, ha Michelle valamit a fejébe vett, nem fogadott el nemet válaszként.

Nem ugorhatnánk át a következő nyolcvanhét anekdotát „A világ legtökéletesebb Michelle-je” című gyűjteményből? Már kezdett megfájdulni a fejem a csajtól. Ne aggódj, eszem ágában sem volt megbántani Nicket azzal, hogy közömbösnek, mi több, unottnak tűnök, amikor ezeket az édes kis történeteket megosztja velem, mert tudom, milyen sokat jelent neki, és amennyire eddig meg tudtam állapítani, gyakorlatilag senki sincs az életében, akivel Michelle-ről beszélgethetne. Úgyhogy az arcomra ragasztottam a lehető legérdeklődőbb, legkíváncsibb kifejezésemet, és hidd el, Nick semmit sem gyanított. Mivel ahhoz túlságosan is elmerült az emlékeiben, hogy egyetlen pillantást is fecséreljen rám.

Nem akarok érzéketlennek tűnni, de tényleg kezd tele lenni a hócipőm Michelle-lel. Szentül megfogadtam (igaz, egyéb lehetőség híján), hogy nem siettetem a dolgot, annyi időt adok Nicknek, amennyire csak szüksége van, hogy feldolgozza a barátnője elvesztését, de sajna a türelmem a vége felé jár, attól tartok. Mikor jön már az a rész, amikor végre észreveszi, hogy én is létezem, amikor nem azt kell folyton éreznem, hogy igazából bárki ülhetne vele szemben az asztalnál, mondjuk, a nagyi, vagy akár George is, hiába akarta megütni a múltkor? Mindaddig, amíg az illető nyitva tartja a fülét, és lelkesen hallgatja a Michelle-ről zengett ódákat, minden más mindegy.

Pedig annyira vágyom már rá, hogy valaki végre leüljön az én asztalomhoz, rám nézzen és megkérdezze: Joley, mi a baj? Hol az én nyitott fülű, érdeklődő hallgatóságom? Mert nem épp velem szemben ül, az fix.

Szomorúan állapítottam meg, hogy a) nem várhatom el Nicktől, hogy egyszeriben hagyjon fel a gyászával, és foglalkozzon velem, és b) mégis elvárom, bármekkora egoizmus is ez tőlem, és nincs türelmem kivárni, amíg hajlandó végre felém fordulni.

- Holtpont.
- Tessék? – nézett rám Nick, és rájöttem, hangosan mondtam ki a végkövetkeztetést. És egyúttal lelepleztem magam, hogy nem mélyedtem el annyira a Michelle-ről szóló dicshimnuszban, amelyet épp előadott. Hát nem nyilvánvaló, hogy nem vagyok alkalmas annak a bizonyos vállnak, amelyen kisírhatja magát? Bárki alkalmasabb lenne rá nálam. Bárki, aki nem olyan idióta, hogy elvárásokat támasszon felé. Jobb lesz menned, Joley, itt végeztél.

Nick még mindig várakozón figyelt.

- Holtpont, egy dal címe, eszembe jutott arról, amit épp meséltél – igyekeztem magam kivágni. Tűnj már el innen, te hazug dög! – Ne haragudj, de elfelejtettem, hogy megígértem a nagyinak, segítek neki takarítani ma délután. Igazság szerint ezért is jöttem el a munkából korábban.
- Persze, megértem, menj csak.

Csak én éreztem kínosnak a helyzetet? Felpattantam, de mielőtt elhagytam volna a konyhát, megragadtam a pulton álló üveget.

- Jobb lesz, ha ezt magammal viszem – kacsintottam Nickre. Legalább csináljak úgy, mintha segíteni akarnék. – Igyál inkább kávét, ha már valamit feltétlenül muszáj.
- Igenis – szalutált vigyorogva Nick. Milyen helyes! Igazán nem könnyíti meg a dolgomat. De miért is tenné? Azzal, hogy lelépek, csak a saját érdekeimet nézem, magamat akarom megkímélni a szenvedéstől, és őt magára hagyom a bajban, visszataszítva abba a magányba, amelyből nemrég még éppen én akartam kirángatni.

Jobb lesz kimennem a friss levegőre. Persze még jobb lenne minél távolabb mennem saját magamtól. Gusztustalan, egocentrikus és hazug vagyok. Remek, most már utálom is magam. Gratulálok, Joley, te aztán értesz hozzá, miként csinálj még nagyobb trágyakupacot az életedből!

A per pillanat öngyűlölő
Joley