40. fejezet

Meghoztam a következő részt, s annyit elárulok: úgy olvassátok, hogy sokáig ez lesz az utolsó "rózsaszín" fejezet ;)
Újdonságként oldalt találtok egy picike részletet a következő epizódból!




Dennis a tenger felé pillantva igyekezett kitérni előlem. Azonban én nem hagytam annyiban a dolgot. Kezemet az állára téve arcát finoman magam felé fordítottam és kérdő tekintetet vetettem rá.
- Jó, bevallom, én voltam! – kiáltott fel megadóan. – Tudom, nem kellene beleavatkoznom idegenek életébe, de egyszerűen már nem bírtam nézni, mit összeszerencsétlenkedik az a fiú! Komolyan mondom, szégyent hoz ránk, férfiakra! Azt hiszi, a szájába repül majd a sült galamb, s ehhez neki semmit sem kell tennie. De végül is megértem. Eddig mindent a nők intéztek helyette. Főleg Daisy meg Annie. Kétségtelenül kényelmes lehetett hagyni, hogy mások döntsenek élete legfontosabb és legnehezebb kérdéseiben, de hogy ez nem vall férfira, az egyszer biztos!

- Szóval Duncan pipogya viselkedése bántotta a férfiúi büszkeségedet és ezért akcióba léptél? – nevettem. – Meg kell mondjam, ilyesfajta indítékra nem számítottam!

- Nagyon elszúrtam? – szegte le a fejét Dennis, mint egy rajtakapott és büntetésre váró kisfiú.

- Hogy elszúrtad-e? – kacagtam. – Dehogy, épp ellenkezőleg! Akármit is mondtál Duncan-nek, hatásos volt. Hamarosan megtartják az esküvőt és mindenki nagyon boldog. Kivéve persze Mr. és Mrs. Brogaig-et, de ez egyáltalán nem a te hibád.

Vidáman sétáltunk tovább, s egyre jobban látszódtak kis házunk fényei. Felettünk ragyogtak a csillagok, tündöklésüket visszatükrözte a sötét víz, s így a kettő, az égbolt és a tenger szakasztott ugyanolyannak látszottak. Úgy tűnt, mintha két ég, két világ között lépdelnénk, mintha Beltain ünnepe, lenne, amikor a legvékonyabb a világokat elválasztó határ.

- Szóval te tényleg felkerested Duncan Grimsay-t? – kuncogtam, még mindig a hallottakat emésztve.

- Hát igen, még mielőtt iderepítettük volna Annie-t, útba ejtettem reggeli kocogásom közben a kikötőt. Gondoltam, az a nem mindennapi randevú jó alkalom lenne a továbblépésre… Bár normális esetben már a lánykérés is az, ugye? Nem szokás azután tényleg házasodni? Vagy rosszul tudom? Mindegy, szóval kimentem a kikötőbe. Te, hogy ott milyen büdös van! Azt reméltem, a sós tengeri levegő majd elnyomja a szagot, de nem… Nem is értem, hogy bírják azok a nyomorult emberek az egész életüket abban a bűzben eltölteni… Én a magam részéről mindenesetre azonnal kidobtam minden ruhámat, amit ott viseltem…

***

Végre elérkezett az az este, amikor a Nyári Vásáron szerzett bevételünket elmulathattuk. Szinte mindent megrendeltünk a pub rövidke étlapjáról, csak hogy elverjük a teljes összeget. Hamarosan hegyekben állt az asztalunkon a sok finom étek, természetesen némi kellemes itókával kiegészülve. A lakoma persze jó sokáig tartott, s hamarosan már csak mi voltunk az egyedüli vendégek a fogadóban.

Mikor már teli hassal üldögéltünk és csak szuszogni tudtunk, mert több falatot egyszerűen nem bírtunk volna lenyomni a torkunkon, Dennis előállt egy különös ötlettel:
- Legyen ez az őszinteség éjszakája – javasolta. – Bárki kérdezhet bárkitől, s a megszólítottnak csakis az igazat szabad válaszolnia.

- Hát ez meg honnan jutott eszedbe? – hökkent meg Katie.

Dennis csupán megvonta a vállát felelet helyett.

- Hé, ha ez az őszinteség éjszakája, akkor muszáj válaszolnod! – mutatott rá George.
- Ez azt jelenti, hogy benne vagytok? – vigyorgott Dennis. – Nos, a feleletemben nincsen semmi különös: vagy ezer évvel ezelőtt, amikor még az egyetemen tengettem a napjaimat, unalmas estéinken ilyesmivel szórakoztunk a haverokkal. Igaz, mi úgy játszottuk, hogy ha valaki nem akart válaszolni, hát nem kellett, viszont akkor innia kellett egyet.
- Bob mindjárt zár – vetettem közbe. – Szóval szerintem legfeljebb csak az őszinteség percét adhatjuk elő. Mindenki feltehet egy kérdést egyvalakinek, rendben? És muszáj válaszolni, nem lehet egy whiskyvel megúszni!

A többiek beleegyezően bólogattak.

- Rendben, én kezdem – jelentette ki George határozattan, majd egyenesen a szemembe nézett. – Flora, honnan az ördögből találtad ki, hogy éppen erre a szigetre jössz vakációzni évekkel ezelőtt?

Ebben a szent pillanatban már meg is bántam, hogy az imént pont én fektettem le a játékszabályokat. Ha nem tettem volna azt az utolsó kitételt, most foghatnám a poharamat és felhajthatnék egy italt. Jobban járnék. Bár akkor meg valószínűleg éppen azzal kelteném fel a nagy érdeklődést a téma iránt, hogy megtagadom a választ. Essünk hát túl rajta, vessünk véget a titkolózásnak egyszer s mindenkorra!

- Nos… hát az úgy volt… hogy én... na jó, nem húzom tovább. A filmetek miatt jöttem. A Loch Fionn lovagjai, tudjátok. Láttam a moziban, és nagyon megtetszett a helyszín. Gondoltam, ezt meg kell néznem magamnak közelebbről is.

- A teljes őszinteség perce, ugye? – suttogta Katie.

Nem tudom, a fiúk meghallhatták-e egyáltalán a megjegyzését, mindenesetre úgy pislogtak rám, mintha várnák a folytatást.

- Rendben, rendben – adtam meg magam. – Az igazsághoz még hozzátartozik, hogy az is motivált az ideutazásomban, hogy te voltál annak a filmnek a főszereplője, Dennis – pillantottam az igencsak meglepettnek látszó srácra, majd lehunyt szemmel elhadartam azt, amiről naivan oly sokáig reméltem, sosem fog kiderülni. – Kimondom kerekperec: a rajongód voltam.

Dermedt csend állt be a fogadóban. Nem mertem kinyitni a szemem, nem akartam látni a reakcióját. Sokkal inkább szerettem volna elrohanni és örökre eltűnni a szigetről. Még egy ilyen a megalázó helyzetet!

Végre megszólalt, és persze egyáltalán nem úgy reagált, ahogy vártam.

- Voltál? Mi az, hogy csak voltál? – kapkodott levegő után.

Egy darabig értetlenül néztem rá, hiszen kiválóan hozta a csalódott, döbbent arcot. Hiába, ha egyszer színész, nem igaz? De ha már játszunk...

- Bocsánat, én azt hittem, annál egy picivel már több vagyok – fordultam el tőle, tettetve a sértődöttet.
- Ó, hát persze, persze, hogy több vagy – felelte egy elegáns kézcsók kíséretében. Majd huncutul vigyorogva hozzátette: - És mondd, ott lóg a poszterem az ágyad felett?

Durcásan rántottam vissza kezemet ujjai szorításából.

- Jól van, na, kérlek, ne haragudj, de ezt egyszerűen nem hagyhattam ki – nevetett. – Hé, ne duzzogj már!
- Csak akkor, ha megígéred, soha többet nem ejtünk erről egyetlen árva szót sem!
- Megígérem – tette kezét a szívére Dennis.
- Folytassuk hát – néztem bosszúra szomjazva a velem szemben ülő George szemébe. – Komolyan gondolod, hogy Pire-on maradsz, ha vége a nyárnak?

A kérdezett elnevette magát:
- Csak ennyi? Tényleg nincs semmi más a tarsolyodban, amivel meg tudnál szorongatni? Ennek örülök. Erre a kérdésre nem tudok mást felelni, mint amit eddig is: igen, komolyan gondolom. Nem ígértem örök hűséget Katie-nek, mert ahhoz még nem töltöttünk együtt elég időt. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. De most jól érezzük magunkat így, együtt, úgyhogy maradok. És természetesen sosem felejtem el, hogy ebben mennyit köszönhetek nektek – kacsintott rám és Dennis-re.

Katie elégedetten mosolygott, szemében láttam, hogy ő semmi meglepőt nem talált a válaszban, éppen erre számított.

- Ki a következő? – kérdezte Dennis. – Már csak mi maradtunk, Katie. Hölgyeké az elsőbbség.
- Lemondok róla, kérdezz bátran – felelte barátnőm, nagyot kortyolva italából. Talán abból remélt erőt meríteni.
- Ám legyen. Íme a kérdésem: még mindig azt hiszed, nem vagyok elég jó Flora-nak?

Katie-vel mindketten összerezzentünk. Barátnőm szigorú pillantást küldött felém, én pedig a szememmel igyekeztem üzenni: én aztán nem beszéltem vele erről soha, tényleg, hidd el!

- Nem Flora mondta – szólt Dennis, észlelve kétségbeesésemet. – Ő nem említett semmit, ám nem volt nehéz kitalálni. Tulajdonképpen igazad volt, Katie. Tisztában vagyok vele, milyen borzasztó fickó vagyok. Az anyák fejvesztve menekítik előlem a lányaikat. De szerinted még mindig ilyen lennék?

- Őszintén? Szeretném hinni, hogy nem. Flora valósággal sugárzik a boldogságtól, mióta ismer téged. Ennek természetesen nagyon örülök. Ha ő boldog, én is az vagyok. És persze azt is tudom, hogy korábban én sem ismertelek, tehát valójában nem tudom, mihez is kellene viszonyítanom. De ha a fele is igaz annak, amit összeirkáltak rólad, akkor igen, alaposan megváltoztál. Csak tudod, én nem vagyok arról teljesen meggyőződve, hogy az emberek képesek-e változni egyáltalán.

- Jogos – bólintott Dennis. – Jól tudom, hogy a te véleményed milyen fontos Flora-nak, úgyhogy azon leszek, hogy bebizonyítsam, én már tényleg nem az a férfi vagyok, aki nemrég erre a szigetre megérkezett.

- Én pedig nem az a fajta ember vagyok, aki ne látná be, ha nincs igaza. Nem kőbe vésett szó a véleményem, megváltoztatom, ha úgy látom, már nem helytálló… De most következzék az én kérdésem. És kérlek, válaszolj rá olyan őszintén, ahogyan csak tudsz. Valóban annyira szereted Flora-t, ahogyan állítod, és komolyan gondolod a kapcsolatodat vele?

Sosem lehetek eléggé hálás Katie-nek, amiért megkérdezte azt, amit én magam valószínűleg sosem mertem volna. Mindannyian kíváncsian tapadtunk Dennis-re. Ő azonban cseppet sem jött zavarba.

- Ez nem is egy kérdés volt, hanem mindjárt kettő – vigyorgott. – De rendben, felelek mindkettőre, mert igen egyszerűek. A válaszom tehát mindkét esetben: igen. Ahogyan azt már Flora-nak mondtam, – bár ő bizonyára azt hiszi, nem is emlékszem rá, hiszen ittam egy keveset előtte –, s azóta nyilván már te is tudsz róla, úgy szeretem őt, mint még soha senkit. Örök hálával tartozom neki, mert általa egy olyan oldalamat ismertem meg, amiről mindezidáig nem is tudtam, hogy létezik. És valóban komolyan gondolom kettőnk kapcsolatát. Csak még nem tudom, hogyan lesz ez kivitelezhető, hogyan fogjuk összeegyeztetni az életvitelünket. Túl sok a bizonytalan részlet. De biztos vagyok benne, hogy megoldjuk.

Mindezt már inkább nekem, semmint Katie-nek mondta, mintha sejtette volna, hogy barátnőm szívességet téve nekem, pontosan azokat a kérdéseket tette fel, amelyek az én éjszakáimat tették álmatlanná. Megfogta a kezemet, s közben szemében ott bujkált a kérdés: „hát kételkedtél bennem valaha is?”

Az őszinteség éjszakájának végül valóban Bob vetett véget. Megállt asztalunknál és tapintatosan csupán egy halk köhintéssel jelezte: ideje mennünk. Engedelmesen fizettünk hát és szedelőzködtünk.

Kiléptünk a pub elé, a hűvös éjszakába. A fiúk felajánlották, hogy hazakísérnek bennünket, amit mi örömest el is fogadtunk, remélve, hogy így valamelyest meghosszabbíthatjuk remek esténket. Már sétálgattunk egy ideje, amikor is Dennis hirtelen felkiáltott:

- Tudom, mivel tehetnénk még nagyszerűbbé ezt a mai napot!

Választ sem várva letért az útról és nekivágott egy elhagyatott legelőnek. Tanácstalanul néztünk egymásra, majd egy „végül is, miért ne?”-vállrándítást követően követtük. A mező után egy szántóföld következett, majd egy újabb rét. Természetesen egyszer sem érintettünk semmilyen ösvényt, toronyirányt haladtunk, bár sokáig fogalmam sem volt, merre.

Egy domb mögött aztán megpillantottuk utunk célját: Dennis diadalmasan állt meg egy csomó, sebtében felhúzott, fura épület előtt – ott voltunk, ahova annyira vágytam régebben: a forgatás helyszínén.