39. fejezet

Meghökkent barátnőm kezébe nyomtam a telefont, és visszatértem Daisy mellé. A kisebbik Brogaig-lány fóliával borított hajzata alól cinkosan mosolygott rám. Egy másodpercig azt hittem, pontosan tudja, miről is van szó, hogy ki és miért telefonált az imént. Ám szavai rögvest eloszlatták aggodalmamat:

- Jaj, Flora, kérlek, köszönd meg a nevemben Mr. Lleyton-nak a múltkori szívességet – ragadta meg a karomat. – Annie rettenetesen boldog, hogy találkozhattak Duncan-nel. A szüleim el sem tudják képzelni, mitől olyan, hogy madarat lehetne vele fogatni. Egész álló nap csak vigyorog, mindene apróságon nevet. Csodálatos!

- Nos, Daisy, örülök, hogy ilyen jól sült el a dolog. Csak aztán nehogy kitudódjon. Bár azt hiszem, Dennis-t nem különösebben zavarná, ha a szüleid meggyűlölnék…
- Annyit mondhatok, hogy a pire-iak szemében máris nagyot nőtt a segítsége miatt – mondta, majd elgondolkodva hozzátette: - Legalábbis valamivel kevésbé utálják.

Talán Dennis-nek mégiscsak igaza volt, amikor a múltkor azt mondta, a szigetlakók előítéleteit nehéz leküzdeni. Én meg vitatkoztam vele, hogy „de hát a helyieknek nincsenek is előítéleteik!”

De vannak. Dennis-ről negatívak, rólam pedig pozitívak. Ő bármit tesz vagy mond, mindig beképzelt, pökhendi marad, amilyen valószínűleg évekkel ezelőtt is lehetett, amikor először járt itt. És amilyen még nem olyan régen is volt.

Én viszont, bármit teszek vagy mondok, mindig is az a kedves, ártatlan, bájos kislány leszek, akinek ők látnak. Sebaj. Amennyi szeretet és törődés jár ezzel a naiva-szereppel, igazán nem panaszkodhatok.

- És a kellemes időtöltésen túl lett valami más eredménye is a nővéred kis kiruccanásának? – kérdeztem. Daisy értetlen arckifejezése láttán folytattam: - Úgy értem, van valami előrelépés a lánykérés, azaz az esküvő felé?
- Ó, igen – derült fel Daisy hirtelen. – Duncan rendkívül eltökélt, fogalmam sincs, mi lelte. Mintha valaki a lelkére beszélt volna. Igencsak sürgeti az esküvőt, még a nyáron meg akarja tartani. Itt a szigeten, és egyáltalán nem titokban. Nem érdekli, mit gondolnak a szüleim. „Legfeljebb nem jönnek el, amit irtóra meg fognak bánni, mert nagy buli lesz ám!” – jelentette ki Annie-nek. El tudod te ezt hinni? Duncan Grimsay, ez a tutyimutyi, gyámoltalan alak ilyet mondott!
- És mit szólt mindehhez a nővéred? Benne van? – firtattam.
- Hát, eleinte próbálta csitítgatni Duncan-t, tudod, ő nem akar állóháborút a családban. De aztán a lelkesedése átragadt rá is, úgyhogy minden bizonnyal ebben a pillanatban is éppen esküvői magazinokat lapozgat az irodájában – kuncogott Daisy.
- Talán igazuk van. Meglehet, hogy Mr. és Mrs. Brogaig meglágyulnak, ha valóban sor kerül az esküvőre. Akkor majd megláthatják, mennyire komolyak Annie és Duncan szándékai. És különben is, kétlem, hogy kihagynák a saját lányuk esküvőjét. Nem ronthatják el Annie életének legszebb napját – mondtam és az előttünk lévő kis asztalon üldögélő teáskanna felé nyúltam, hogy feltöltsem vendégünk időközben kiürült csészéjét.

Daisy egyetértően bólogatott.

- Remélem, hamarosan minden rendbe jön.
- Mondd csak, Daisy – szegeztem neki a kérdést váratlanul. – Ki is beszélte rá Duncan-t erre a határozott viselkedésre?
- Fogalmam sincs – rázta meg fejét a lány. – Pedig nagyon szeretném tudni, hogy megköszönhessem neki. Nélküle még mindig egy helyben toporognánk. Talán Mrs. Borgh volt az. Vagy Bob Brenish, esetleg Mr. MacBrayne…? Nem is tudom.

Halvány sejtés futott át az agyamon. Ám nem volt elég ideje, hogy izmos gondolattá, mi több kifejlett feltételezéssé alakuljon át, mert Katie visszatért.

- Na, meggyőzted? – súgtam.
- Ilyet többé ne csinálj! – sziszegte.
- Jó-jó, de meggyőzted?
- A te barátod, nem az enyém, miért nekem kellett vele beszélnem?
- Mert nekem nem hitt – vontam meg a vállam. – De ugye sikerült?
- Igen, sikerült – könyörült meg rajtam végre Katie. – Ám akkor sem foghatom fel ésszel, milyen barátság az, amelyben az egyik fél nem hisz a másiknak. És miért nekem kellett ezt megoldanom?
- Mert te kívülálló vagy. Elfogulatlan. Ráadásul kezdettől fogva ellenszenves volt neked Dennis. Ha a te véleményed megváltozott, akkor neki is meg fog. Köszönöm – mosolyogtam barátnőmre.
- Hát, szívesen. Bár azt be kell vallanom, hogy nem mondtam túl sok szépet róla – suttogta és Daisy-re pillantott.

Megértettem, mire gondol. Komolyabb ez a beszélgetés annál, semmint hogy alig hallhatóan intézzük. Felkeltem a székről és megragadtam a teáskannát.

- Hozok még – magyaráztam vendégünknek. – Katie, megmutatnád, melyik teából vehetek?

Azzal mindketten eltűntünk a konyha irányába.

- Tehát nem szépítettem a dolgot, azt mondtam, amit gondolok – jelentette ki Katie a tűzhely mellett.
- És mit gondolsz?
- Hogy veled jól bánik. Azt mondja, szeret. És tényleg kedves, amikor a közeledben van.
- Azt mondja, szeret? És csak akkor kedves, amikor a közelemben van? – visszhangoztam.
- Én csak akkor látom – tárta szét a karját Katie. – Sajnálom, de én sem bízom meg százszázalékosan Dennis-ben. És úgy tudom, te sem.
- Nálad biztosan jobban – rebegtem.
- Azért igyekeztem megnyugtatni Sean-t, és azt hiszem, sikerült is. Mondtam, hogy én itt vagyok és vigyázok rád.

Gúnyos fintorral válaszoltam. Katie felsóhajtott.

- Nézd, ahhoz képest, hogy az elején azt állította, azonnal idejön, és személyesen beszél le arról, hogy valaha is találkozz Dennis-szel, a végén megígérte, hogy sem telefonon, sem levélben, sem sehogy nem említi neked a dolgot. Ez azért eredmény, nem?

De. Ez eredmény.

***

Este ismét találkoztam Dennis-szel a fogadóban. Csak remélhettem, hogy ezúttal nem az ügynöke társaságában találom, rossz hangulatban. Szerencsére nem így volt. Néhány srác között üldögélt, akiket többé-kevésbé már ismertem a stábból.

Ott volt például Will és Emily. Róluk már rég nem meséltem, ugye? Ők is pontosan azon az éjszakán jöttek össze, amelyen először találkoztam Dennis-szel. Beszámoltam már róla, hogy Emily apja, Bob finoman szólva nem nézte jó szemmel egyetlen gyermeke és az idegen filmes között kialakuló vonzalmat.

Nos, a helyzet azóta jócskán megváltozott. Will, úgy tűnik, komolyan veszi a kapcsolatát Emily-vel, és jól tudja, meg kell nyernie Mr. és Mrs. Brenish tetszését, ha azt akarja, hogy elengedjék vele a lányukat Los Angeles-be. Ugyanis ezt tervezi a boldog pár. Will-t odaköti a munkája, Emily-nek pedig minden vágya, hogy végre világot láthasson.

Mindenesetre Mrs. Brenish támogatásának megszerzése bizonyult a könnyebb feladatnak. Néhány jól megfontoltan felépített, mégis spontánnak ható, cukros megjegyzés a frissen sült süteményről, a virágágyakról vagy a gondosan berendezett szobákról megtette a hatását: a gyanútlan asszony hamarosan szentül meg volt róla győződve, hogy William Grey-nél nincs megfelelőbb férfi a kislánya számára.

Bob már nem adta ilyen könnyen magát. Ám Will addig-addig segített be neki a ház körüli munkákba és ugrott be helyette a pult mögé, felajánlva neki egy kis pihenőt, hogy végre úgy tetszett, sikerült véghezvinnie a lehetetlent: jöttment létére elfogadtatnia, sőt talán megszerettetnie magát a helybeliekkel.

De a próbatétel még nem ért véget. Will-nek minden vasárnap Brenish-éknél kell ebédelnie, valamint sehova sem mehet, semmit sem mondhat anélkül, hogy a jó öreg Bob vigyázó szeme el ne kísérné. A fogadós csak arra vár, hogy mikor követ el egy hibát Will, mikor esik ki a jófiú szerepéből, s akkor aztán menten visszavonja bizalmát.

Hogy őszinte legyek, én Bob helyében nem Will miatt aggódnék: a kérdésben érintetlenként állíthatom, Emily érzelmei sem feltétlenül olyan igazak, mint amilyennek tűnnek. Ne érts félre, nem azt mondom, hogy nem szeretik egymást, csak nem úgy, ahogyan azt a lány szülei képzelik. Dehogy gondolják ők, hogy ez egy életre szól, hogy rögtön össze kellene házasodniuk! És persze igazuk van. Hiszen még csak pár hete ismerik egymást. Hova kellene sietniük?

Valószínűleg arról lehet szó, hogy attól tartanak, ha nem tűnik elég komolynak a szerelmük, Mr. és Mrs. Brenish aligha engedik ki a lányukat a nagyvilágba Will-lel. Nem mintha Emily nem lenne elég nagylány már ahhoz, hogy ne mehetne, ha akarna. Csak talán nem szeretne haraggal elválni a szüleitől, ami azt hiszem, nagyon is érthető. Így hát rájátszanak a dologra egy kicsit.

Visszatérve azonban az estére, ott találtam tehát Dennis-t egy nagyobbacska társaság közepén. Pontosan úgy, ahogy néhány nappal ezelőtt: szemmel láthatóan jól mulatva. Igen ám, de akkor – amint az néhány perccel később kiderült ugyebár – némi alkohol segítségével változott olyan felhőtlenné a kedve. Csak remélni tudtam, hogy ezúttal némileg másként fest a helyzet.

A vigadozók közül George rögtön feltápászkodott, amint beléptem. Alighanem már régóta csak erre várt, türelmetlenül lesve az ajtót. Csupán egy mosolyt váltottunk, ahogy elhaladtunk egymás mellett. Nem volt nehéz kitalálnom, hova, pontosabban kihez indul.

Közelebb léptem, hogy Dennis is felfigyeljen jöttömre. Ő ezt készséggel meg is tette, majd átszólt a szomszédos asztalhoz.

- Elvihetem? – tette rá kezét az egyik székre.

Meg sem várva a választ, már csikorogva húzta is maga mellé a széket. Történetesen idős helybéliek üldögéltek annál a bizonyos asztalnál, ahonnan Dennis a széket csaklizta. Rosszalló tekintetüket ő persze észre sem vette. Bocsánatkérő mosollyal igyekeztem helyette is elnézést kérni. Ezt viszont már Dennis is észlelte. Szerencsére azonnal levágta, miről van szó és a legnyájasabb arckifejezését elővéve fordult vissza az öregekhez:
- Nagyon szépen köszönöm a kedvességüket – mondta mézesmázosan.

A tekintetében – remélem – csak én fedeztem fel a gúnyt.

- Már nem sok húzása van hátra, Mr. Lleyton – sziszegtem a fülébe, miközben letelepedtem az elcsórt székre. – Egy szép napon majd arra ébredsz, hogy a pire-iak kiráncigálnak a kikötőbe, és úgy fenéken billentenek, hogy meg sem állsz Turner Island-ig, de lehet hogy egészen Londonig sem.
- Neked is jó estét, kedvesem – nevetett és megcsókolt.

Ettől a kis invokációtól eltekintve igazán remek hangulatban telt az este. Talán a délutáni telefon is közrejátszott abban, hogy minduntalan az a nap járt a fejemben, amelyen Sean hozott el ide először, bemutatva minden jelenlévőt. Tudod, az, amikor közvetlenül a megérkezésünk előtt azzal riogatott, hogy végleg feladja a karrierjét. Na, akkor is ilyen szertelen jókedv uralkodott a fogadóban, bár a most jelenlévők közül akkor alighanem senki sem merte volna álmodni, hogy egyszer Dennis is a társaságuk része lesz.

Már közel lehetett az éjfél, mire a banda feloszlott, s ki-ki visszavonult a saját szállására. Dennis-szel is nekivágtunk a hazaútnak.

Természetesen ismét gyönyörű volt az éjszaka. Ragyogott a millió csillag az égen, a hullámok lágy moraja altatódalként zúgott fülünkben. Némán ballagtunk egymás mellett felfelé az úton.

- Még mindig haragszol rám, igaz? Ezért nem szólsz egy szót sem – mondta Dennis, amikor már nem bírta tovább elviselni a közénk ült csendet.
- Már miért haragudnék? Kellene? – lepődtem meg.

Dennis harapós pillantást vetett rám. Leleplezett. Mert kivételesen tényleg nem a szépséges tájat csodáltam, dehogy. Tudom, hogy apróság, a fejemben mégis azt a kis epizódot játszottam le újra meg újra, amikor olyan tapintatlanul szerzett nekem széket. Mégsem bántam, hogy tetten ért. Kifejezetten örültem neki, hiszen ezek szerint ismer már annyira, hogy nem tudom rejtegetni előle, ha valami nincs teljesen rendben.

- Ma sajnos be kellett látnom valamit: nem tudlak átnevelni – sóhajtottam.

Kísérőm értetlen tekintettel méregetett.

- Nem bírlak rávenni, hogy vetkőzd le az udvariatlanságod – magyaráztam.
- Nem is – vigyorodott el Dennis. – Ez a védjegyem.
- Hát mondhatom, igazán büszke lehetsz magadra. Akkor csak arra kérlek, legalább olyankor ne légy ilyen, amikor én is ott vagyok, jó? Mert engem zavar. Az emberek úgy néznek rám, mintha csalódtak volna bennem.
- Amiért egy ilyen undok fickóval jársz, mint én?

Tétován bólintottam.

- Tudod jól, hogy engem nem érdekel mások véleménye – hangzott a már jól ismert válasz. – Nem fogom türtőztetni magam idegenek kedvéért. De ha ez téged bánt, akkor igyekszem visszafogni magam, ha te is jelen vagy, rendben?
- Köszönöm – suttogtam.

Percekig bandukoltunk ismét szótlanul annak boldog tudatában, hogy újabb konfliktust sikerült – ha nem is a legtökéletesebben – elrendeznünk, amikor is rajtam volt a sor, hogy megtörjem a csendet.

- Hallottam egy furcsa történetet.

Dennis várakozva nézett rám.

- Daisy Brogaig mesélte, hogy Duncan Grimsay egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozott: határozatlansága immár a múlté. Egyre csak sürgeti az esküvőt. Meglehetősen szokatlan az ilyen pálfordulás… Nemrég még úgy tűnt, inkább meghátrálna, semmint hogy tovább szítsa a konfliktust Mr. és Mrs. Brogaig-gel. Most meg, mint derült égből a villám, kijelenti, hogy márpedig egybekelnek Annie-vel, szóljanak hozzá bármit is a szülei. Mondd, hát nem különös? – fordultam Dennis felé. – Vajon mi lehet az oka ennek a rendkívüli fordulatnak?