Harmincnyolcas számú palack

Kedves Idegenem!

Ha megengeded, hogy adjak Neked egy tippet, hova szervezd a következő nyaralásodat, hadd javasoljam Pire szigetét. Bár nem tudom, Téged mennyire vonz ez az Isten háta mögötti hely mindannak fényében, amit eddig meséltem róla, de ha odáig vagy a sztárokért, akkor elárulom, hogy felesleges Hollywoodig menned, Pire-ig is bőven elég elutaznod. Túlzás lenne persze azt állítani, hogy itt is minden a csillogásról szól, sőt, de egy-két híresség meglehetősen gyakran elvetődik ide, és kétségtelenül könnyebben megközelíthetők errefelé, hiszen még nekem is sikerült találkoznom eggyel, pedig nem is akartam. Mármint nem volt ellenemre, de nem terveztem a dolgot.

            Emlékszel, amikor nemrég arról számoltam be, hogy felhívott Dennis Lleyton? Na jó, nem engem, hanem a fogadót, és Katie-t meg George-ot kereste, de én vettem fel ugyebár, így volt alkalmam kicsit társalogni vele. És George legalább ötmilliószor említette az elmúlt hetekben, hogy Dennis idejön az ünnepekre a barátnőjével, akivel itt ismerkedett meg a nyáron. Flora a neve, ha jól emlékszem, és hogy őszinte legyek, nem igazán vágyom a megismerésére, mert Katie elmondása alapján Pire fanatikus rajongójának tűnik, amivel én még mindig képtelen vagyok azonosulni. Igaz, ma már nem irtózóm annyira ettől a helytől, mint régen, hiszen rájöttem, van pár kifejezetten kedves ember errefelé, és végtére is mégiscsak itt leltem menedékre, miután sietve el kellett hagynom New Yorkot. De még mindig nem hiszem, hogy itt szeretném leélni életem hátralévő részét, és továbbra sem értem meg azokat, akik egyenesen itt akarnak lakni. Ha az én barátom lenne egy hollywoodi sztár, biztos nem az lenne a nagy álmom, hogy itt bujdokoljak.

            Mindegy, a lényeg az, hogy mostanában, amikor nem dolgozom, meglehetősen sokat bolyongok a szigeten, órákig ücsörgök a parton a tengert bámulva, vagy a sziget egyetlen hegyének, Athar Monadhnak az oldalában gubbasztva. Van, hogy a jövőn gondolkozom, realista módon belátva, hogy Pire csak egy kitérő az életemben, egy (kényszer)pihenő, és felelős felnőttként ideje kitalálnom, merre tovább. Van, hogy pusztán bámulom a hullámokat, és egyszerűen nem gondolok semmire, csak hagyom, hogy teljen az idő. És van, amikor kezemben a gitárommal dúdolgatok.

            Tudom, hogy meglehetősen összefüggéstelennek tűnik, amit itt összehordok, és biztos azt gondolod, hogy ez egy bizonyos személynek köszönhető. Nem bocsátkozom vitába. De máris megérted, miért mondtam, azaz írtam le mindezt.

            Ugyanis amikor legutóbb is épp hegyoldal egy eldugott – vagyis annak vélt – zugában pengettem a gitáromat és dudorásztam hozzá, egyszer csak meghallottam egy hangot a hátam mögött. Ki kell, hogy ábrándítsalak: nem, nem az ő hangját.

            - Imádom ezt a dalt, mi ez?

            Úgy megijedtem, hogy majdnem leestem arról a szikláról, amelyen ültem, amint megfordultam a vidám férfihang hallatán. És kivel találtam szembe magam? Ha az első tippedet már megtárgyaltuk, akkor? Igen, pontosan, Dennis Lleytonnal! Nem volt nehéz kitalálni a felvezetőm után, ugye?

            Szóval ott állt előttem ez a hollywoodi félisten, és ugyan a cuccaiból, meg a kipirult arcából levágtam, hogy éppen kocogott, de akkor is teljesen úgy nézett ki, mint a filmvásznon: irtó dögösen. A vidámság egyből lefagyott az arcáról, amint észrevette, hogy annyira rám hozta a frászt a hirtelen felbukkanásával, hogy majdnem szívrohamot kaptam.

            - Bocsánat, nem akartam megijeszteni. Ugye jól van? – lépett közelebb, és őszinte aggodalom látszott rajta, ahogy leguggolt mellém. Miután bólintottam, folytatta: - Csak ez a dal, amit énekelt… olyan szomorú és gyönyörű! Persze általában mindig a szomorú dalok gyönyörűek. De ez lenyűgöző! Hadd mutatkozzam be: Dennis Lleyton a nevem.

            - Tudom, felismertem – feleltem sután, mire neki az általam várt önelégült mosoly helyett egy árny suhant át az arcán.

            - Ne aggódjon, nem fogok autogramot kérni, vagy ilyesmi – vigyorodtam el, mire aztán megnyugodott.

            - Nem mintha nem értékelném a hírnevet… - kezdett mentegetőzni. – Csak szeretek pihenni járni Pire-ra, kikapcsolni a mindennapokból.

            - Ezt is tudom – bólintottam. – Jaj, ne haragudjon, még be sem mutatkoztam: Joley Fisher vagyok.

            - Akivel beszéltem telefonon! – kapcsolt rögtön, és nekem annyira hízelgett, hogy emlékezett rám, hogy teljesen belepirultam. – Szóval itt szokott énekelgetni, Joley?

            - Szeretem, hogy itt egyedül lehetek a gondolataimmal – feleltem őszintén. Tetszett a közvetlensége, hogy nem éreztette velem, hogy ő a nagy filmsztár, én meg egy kis senki hozzá képest. Nem ilyennek képzeltem egy hírességet.

            - És amint hallom, ilyenkor jön az ihlet. Mint mondtam, csodálatos volt az a dal. Tele érzelemmel.

            Szomorúan mosolyogtam. Nem tudtam mit mondani.

            - Saját szerzemény?

            Haboztam a válasszal. Ha bevallom, azzal azt is beismerem, hogy azok a bizonyos gondolatok, amelyeknek a társaságában szeretek itt ücsörögni, bizony nem éppen rózsaszínűek mostanság, ha egy olyan dalt eredményeztek, amely nem szól másról, mint a múltról és a megbánásról. Hogy régen milyen szép volt, de nekem sikerült mindent tönkretennem, és most más sem kívánok, mint hogy visszaforgathassam az idő kerekét, és másképp rendezzem a dolgokat. De most már késő. Tömény önsajnálat.

            Végül bólintottam, de közben a földre szegeztem a tekintetemet, hogy Dennis ne lássa a szemembe gyűlt könnyeket.

            - Sajnálom, hogy nem épp élete legvidámabb korszakát éli, Joley – mondta Dennis. Természetesen azonnal átlátta a helyzetet. De nagy megkönnyebbülésemre nem kérdezősködött.

            - Talán segíthetek egy kicsit javítani a hangulatán, Joley.

            Meglepve néztem fel rá. Ugyan mire gondolhatott? Elgondolkodva nézett a tenger felé, mintha neki is csak akkor álltak volna össze a fejében a gondolatok, amelyeket éppen készült megosztani velem.

            - Tudja, éppen dolgozom egy filmen. Tulajdonképpen ezért is jöttünk kicsit később ide a barátnőmmel, Florával, mint terveztük, ahogyan arról mi már beszéltünk is korábban. Ugyanis életemben először a producere is leszek egy filmnek, és azt hiszem, kissé későn ébredtem rá, hogy ez milyen rengeteg munkával jár – mosolyodott el. – Mindegy, a lényeg, hogy szeretném felhasználni a dalát a filmben, Joley. Amint meghallottam, rögtön tudtam, hogy ez kell nekem. Ezért voltam talán kicsit túlságosan is lelkes – nézett rám bocsánatkérőn. – Tehát egy akciófilmről van szó. Ne nézzen rám így, Joley, mindjárt megérti, miért olyan tökéletes is ez a dal nekem. Szóval a fickó, akit játszom, egy afféle titkosügynök, vagy tucatnyi nyelven beszél, jártas az összes távol-keleti harcművészetben, meg ilyesmik, a szokásos. A pasast azzal bízzák meg, hogy épüljön be az ellenség soraiba, amolyan alvó ügynökként évekre. Aztán amikor akcióba kell lépnie, rájön, hogy éppen azokat kell bántania, akikkel az elmúlt években annyi mindenen átment, akikkel rengetegszer megmentették egymás életét. Annyira jól végezte a munkáját, hogy ezek az emberek feltétel nélkül megbíznak benne, mi több, a barátai lettek. És így hősünk két tűz közé kerül, nem tudja, mit tegyen. A régi vagy az új énjéhez legyen hű? Végül úgy dönt, a régi csapata utasításait követi. És persze megbánja. Úgyhogy megpróbálja helyrehozni a dolgokat.

            - Nekem ez nem annyira akciófilmnek hangzik, inkább drámának – feleltem.

            - Én is ezt a vonalat akarom kihangsúlyozni benne. A főhős őrlődését, hogy miként hozza meg a döntéseit, hogyan változik a személyisége. Azt szeretném, ha a nézők maguk is gyötrődnének, hogy kedvelik vagy utálják-e ezt a fickót. Nem sablonos, klisékkel teli filmet akarok, ahol minden karakter fekete-fehér. Vagyis legalább ez a férfi legyen szürke, hozzon jó és rossz döntéseket is. Remélem, érti, Joley, miért van szükségem az ön dalára.

            - Gondolom, annál a résznél, amikor a főhős megbánja, hogy nem az új barátai oldalára állt.

            - Pontosan. Ez a dal szólhatna, miközben ő épp egy füstölgő csatatéren áll, és ráébred, mit tett. Persze nem szó szerint, de érti, ugye?

            - Hogyne. Hú, erre nem számítottam – sóhajtottam.

            - Mire?

            - Hát arra, hogy mikor itt ülök és énekelgetek magamban, egyszer csak felbukkan egy filmsztár, és elkezd győzködni, hogy adjam oda neki az egyik kiforratlan szösszenetemet a következő filmjéhez!

            Dennis felnevetett:

            - Ha már itt van egy ideje, Joley, tudnia kell, hogy Pire-on folyton lehetetlennek hitt dolgok történnek.

            - Ott a pont – vigyorogtam. – Szóval elolvashatom a forgatókönyvet?

            - Ez azt jelenti, hogy érdekli a dolog, Joley?

            - Mi az, hogy! – kiáltottam. – De még dolgoznom kell ezen a dalon, mielőtt beleegyeznék, Dennis. Nem akarok ilyen félkész fércművet kiadni a kezemből.

            - Ahogy gondolja, Joley, ön a szerző. Mit szólna, ha ma este találkoznánk Katie-éknél? Biztos tudja, hogy ott lakunk Florával. George-dzsal együtt mindent megbeszélhetnénk. Őt már meggyőztem, hogy csatlakozzon a stábhoz. Igaz, Katie keresztbe le tudott volna nyelni, amikor közöltem, hogy ez azt jelenti, hogy pár hónapra LA-be kell jönnie. Remélem, önnek sem jelentene gondot odautazni, hogy rögzítsük a dalt. Persze csak ha úgy dönt, hogy szívesen a rendelkezésünkre bocsátaná a filmhez.

            - Nem, ez nem lenne probléma – vágtam rá, mert tudtam, nem szabad gondolkodnom. Nem szabad utat engednem a gátlásaimnak, a félelmeimnek, hiszen ez egy olyan lehetőségnek tűnt, amelyet épeszű ember ki nem hagyna. Nekem pedig épp ideje józanul, okosan viselkednem, ugye?

A megkomolyodott

Joley