Harminckilences számú palack

Milyen hamar jött a folytatás, nem? :) Lehet, hogy az motivált, hogy régi arcokat látunk ismét, köztük a múltkori fejezet után megint itt az én "régi szerelmem" :D
Jó olvasást!

Errefelé aztán pörögnek az események, ezt elhiheted, Barátom! Márpedig ez igen nagy szó a világnak e távoli szegletén, amely kétségtelenül kiérdemelhetné a Legunalmasabb Hely a Földön megtisztelő címet. Legalábbis eddig ezt hittem, mert már nem vagyok egészen bizonyos ebben. A történtek után nem. Ugyanis, kérlek, ma részt vettem egy hollywoodi film forgatásáról tartott megbeszélésen!

            Dennis meghívásának eleget téve lementem Katie házába vacsorára. Katie szinte a nyakamba ugrott, amikor megérkeztem. Eleinte nem értettem ezt a tőle szokatlanul heves reakciót, de aztán eszembe jutott, hogy azóta nem is találkoztunk, hogy kendőzetlenül megosztotta velem a véleményét a Nickkel kapcsolatos akciómról. És aztán ugye ott volt az a bizonyos beszélgetése a nagyival, amely arról árulkodott, hogy volt egy kis lelkiismeret-furdalása utána. Pedig nem kellett volna, mert igaza volt, ezt belátom, tényleg alaposan belemásztam Nick életébe, még ha Katie ezt kissé nyersen is hozta a tudomásomra.

            - Annyira örülök, hogy itt vagy, Joley! – lelkendezett. – Amikor Dennis mesélte, hogy összefutott veled, és meghívott mára, nem is mertem reménykedni benne, hogy tényleg eljössz.

            - De megígértem neki.

            - Igen, de azt gondoltam, biztos csak udvarias akartál lenni.

            - Nézd, Katie, nem haragszom rád, szóval ejthetjük azt a múltkori témát, rendben? Igazad volt, tudom.

            Azt nem tettem hozzá, hogy abban viszont téved, hogy szerinte mi az oka annak, hogy bekavartam Nicknél. Semmi értelme nem volt felhozni azt a kérdést.

            - Joley, nahát, csakhogy megérkeztél! – jött ki az előszobába George is. – Végre bemutathatom neked Dennist és Florát. Azazhogy csak Florát, hiszen Dennisszel már találkoztál – mondta, azzal belém karolt és már húzott is beljebb. Ahogyan azt már többször említettem, George-nak kedvenc témája volt az álompár megérkezése Pire-ra, és ehhez méltóan most is rendkívül lelkes volt.

            Odabenn egy szépen terített asztal várt, és egy lány éppen az evőeszközöket tette fel a tányérok mellé. Dennis mögötte állt, és folyton valamit suttogott a fülébe, de a lány arcán ülő vigyorból ítélve biztos nem arról beszélgettek, hova valló a kés meg a villa.

            - Hát nem édesek? – súgta nekem oda George.

            Meg kell hagyni, tényleg azok voltak. Dennis egyik keze a lány csípőjén volt, és látszott rajta, hogy nem szívesen engedné el. És a lány – Flora –, nos, őt meg láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy a barátja feltartja a munkában, sőt igyekezett ő is odabújni hozzá. Mintha be sem tudtak volna telni egymás közelségével.

            Hirtelen kés hasított a szívembe, amint egy keserű hang azt mondta: jól nézd meg őket, mert neked ilyen boldogságban sosem lesz részed, már elpuskáztad rá az esélyedet.

            Gyorsan megráztam magam, és hogy eltereljem a figyelmem az efféle felesleges és keserves gondolatoktól, inkább alaposan szemügyre vettem Florát, a lányt, akiről annyit hallottam már. Szép lány volt, de ami ennél sokkal fontosabb: kedvesnek és közvetlennek tűnt, olyannak, akin az ember azonnal látja, hogy remek dolog lehet barátságban lenni vele. De az is lehet, hogy mindezt csak azért láttam így, mert a barátja és a szerelme társaságában valósággal sugárzott.

            George finoman elköhintette magát mellettem, mire a párocska szétrebbent.

            - Joley, de örülök, hogy eljöttél! – mosolygott Dennis, és az asztalt megkerülve odalépett hozzám. – Édesem, ő itt Joley, aki olyan csodálatosan énekel. Joley, ő pedig Flora…

            - Pire nagy rajongója, ha nem tévedek – fejeztem be a mondatot, amint kezet nyújtottam, és láttam Florán, hogy egy pillanatig hezitál, hogy most gúnyolódtam-e vele. De aztán úgy döntött, hogy biztosan nem, és széles mosollyal válaszolt:

            - A legnagyobb.

            - Hát, Joley ezt nem mondhatja el magáról – jegyezte meg George, de Katie, aki éppen egy nagy tál levest hozott be, leintette:

            - Ugyan, az már a múlté. Joley már egészen megkedvelte Pire-t, igaz?

            - Néhány embert biztosan – feleltem, miközben helyet foglaltunk. – De továbbra sem állítom, hogy itt akarnám leélni az életemet.

            - Hát, ha rajtam múlik, nem is fogod – közölte Dennis. – Nem hagyhatjuk, hogy egy ilyen tehetség a világtól ennyire távol kallódjon.

            Flora erre oldalba bökte.

            - Aú! – húzódott össze egy grimasszal Dennis. – Jól van, tudom, Pire maga a paradicsom. Végül is itt találkoztunk.

            Arra gondoltam, ha ez most átmegy szerelemetes gügyögésbe, elnézést kérek, és kirohanok a mosdóba. Mit is gondoltam, hogy betársultam két tökéletes pár mellé?

            Ám Dennis csak kezet csókolt Florának. És ez viszont kifejezetten édes volt, nem nyálas.

            - Szóval a lényegre térve – fordult felém Dennis. – Valahogyan rögzítenünk kell a dalt, hogy megmutathassuk mindenki másnak, aki részt vesz a döntésben. De szerintem mindenki imádni fogja, ahogyan én is.

            - Köszönöm a bizalmat. De még nincs kész – emlékeztettem.

            - Nem akarlak sürgetni, de…

            - Dolgozom rajta, ahogy tudok. Nekem is fontos, tudom, mekkora lehetőség ez – mondtam. – Korábban hiába próbáltam betörni a zeneiparba, és álmomban sem gondoltam, hogy Pire-ra kell jönnöm ahhoz, hogy esélyt kapjak. Nagyon akarom ezt, úgyhogy igyekezni fogok, becsszó.

            - Rendben.

            - Ez azt jelenti, hogy az ünnepek után te is elmész? – szontyolodott el Katie. – Kiürül a sziget, magam maradok itt.

            - Hát, ha Dennis és George belevetik magukat a forgatásba, én idejöhetek, hogy társasággal szolgáljak – ajánlkozott Flora.

            - És mi van az egyetemmel?

            - Kezdek rájönni, hogy Dennis mellett amúgy is képtelenség folytatni.

            - Hé! – morrant az említett.

            - Ide-oda röpköd a világban, és ha együtt akarunk lenni, muszáj követnem – magyarázta Flora, mintha nem is ülne mellette a barátja. – Ha rendesen járnék az egyetemre, sosem találkoznánk.

            - Azt hiszem, meg kell csinálnunk a Loch Fionn lovagjai 3-at, haver, hogy boldoggá tegyük a lányokat – kacsintott George-ra Dennis.

            - Benne vagyok – nevetett George is, és Katie vállára tette a kezét.

            Én pedig igyekeztem minden figyelmemet a tányéromnak szentelni az ennyi boldogság láttán ismét előbukkanó pesszimista énem helyett.

            Később két részre oszlott a csapat: míg Katie és Flora az asztal egyik végén a szigetlakókkal Flora legutóbbi látogatása óta történtekről beszélgettek, a fiúkkal a film szakmai részleteit elemezgettük. Egyre lelkesebb lettem, ahogy a stáblistán helyet kapó hírességekről meg az egzotikus forgatási helyszínekről beszéltünk, bár nekem az egyetlen kis dalommal nyilván nem lenne helyem a forgatáson. De én már annak is örültem, hogy eljuthatok egy profi stúdióba, ahol végre felveszik az egyik dalomat.

            - Nem gondoltam volna, hogy éppen Mrs. Borgh unokájával fogok együtt dolgozni a következő filmemen – mosolygott maga elé Dennis, miközben a kávéját kavargatta a vacsora végeztével.

            - Én pedig – ahogy már mondtam – azt nem gondoltam volna, hogy itt talál rám a nagy lehetőség. Én, ostoba végig New Yorkban próbálkoztam!

            - Pire tényleg különleges hely. A nagymamád pedig nagyon különleges hölgy. Sokat segített, hogy mi Florával összejöjjünk. Meg is látogatjuk, amíg itt vagyunk.

            - Tudom, mekkora szerencsém van a nagyimmal. Befogadott, amikor nagyon padlón voltam. Sokkal tartozom neki.

            - Biztos bánni fogja, ha elmész.

            - Hát, nem egy végleges szerződést ajánlottál fel, csak egyetlen dalról van szó – nevettem. – De valószínűleg éppen erre a kezdőlökésre van szükségem, hogy végre összeszedjem magam, és elmenjek innen. Pire nem az otthonom, legfeljebb ideiglenesen.

            - Remélem, ez a dal csak a kezdet, Joley. Remélhetőleg egy hosszú és szép karrier kezdete.

            - Ámen – emeltem meg a kávéscsészémet.

            Nem sokkal később szedelőzködni kezdtem. Ideje volt indulnom, reggel vár rám a jelenlegi munkám. Azért most már nagyobb kedvvel törlöm a pultot, hogy látom a végét.

            Amint kiléptem az ajtón, zeneszó ütötte meg a fülemet. Imagine Dragons.

            - Nick? – kérdezte Katie rám nézve.

            Megvontam a vállam.

- Fogalmam sincs. Nem vagyunk beszélő viszonyban. – Reméltem, hogy nem érződött a hangomon, hogy ez nekem mennyire fáj.

- Ki az a Nick? – kíváncsiskodott Flora. Mind kikísértek, és most ott gubbasztottak a küszöbön.

- Nick Donnelly. Egy New York-i gazdag üzletember fia, aki most egy házban lakik lenn a parton – felelt Katie, tapintatosan megkímélve engem a válaszadástól. Hálás pillantást vetettem rá, mire ő bólintott.

- Nagy partiarc – tette hozzá George. – Gyakran hallgatja olyan hangosan a zenét, hogy mindenki osztozhat vele a műélvezetben, akár akarja, akár nem. Korábban Joley-val hallgatott zenét, bár neki sikerült elérnie, hogy lejjebb vegye a hangerőt.

- Ismertem egy Nick Donnellyt New Yorkban, akire ráillik a leírás – szólalt meg Dennis. – Mármint hogy gazdag az apja, és imád bulizni. Egyszer-kétszer partiztunk együtt Manhattanban. Nem semmi srác, tud élni, az már biztos. De hogy éppen itt legyen, a világ egyik legnyugisabb helyén! Nem vall rá. Talán mégsem az a Nick Donnelly, akit én ismerek.

- Nicknek nemrég meghalt a barátnője, és azután jött ide – közöltem. – El akart bújni a világ szeme elől.

- Ó, de szomorú! – mondta Flora.

- Fura, egy jó darabig nem szólt a zene a házából – szólalt meg ismét George. – Vajon mi történhetett?

Ezt én is szerettem volna tudni. Talán elment az apja a szigetről? Mert azóta nem hallgatott ilyen hangosan zenét, mióta ő idejött. Tudom, mióta én idehívtam.

Miután elbúcsúztam a többiektől, egy darabig ezen agyaltam, miközben hazafelé sétáltam. Aztán megacéloztam magam: Nickkel végérvényesen elszúrtam, de most esélyt kaptam, hogy rendbe tegyem a saját életemet. Eredetileg is csak ezzel kellett volna foglalkoznom, nem az ő sorsával. Azon nem tudok javítani, hiába próbáltam, és nem is az én feladatom. Ideje tehát magamra összpontosítanom, a saját problémáimat megoldanom.

A határozott

Joley