1. fejezet #2

Mivel valószínűleg túl feltűnő lett volna, ha végig ott ácsorogtam volna nyálcsorgatva bámulva ezt a helyi félistent, erőt vettem magamon, és elindultam a többihez képest nagyobb épület felé, amelyet a cégér alapján a fogadóként azonosítottam be. Itt volt ugyanis találkozóm egy bizonyos Mr. Granttel, aki az új otthonom kulcsait hivatott átadni, egyúttal megmutatni a szóban forgó házat. Néhány velem együtt érkezett utas kíséretében – akik vélhetően Pire-on kívüli munkájukból tértek haza – beléptem a fogadóba, amelynek a földszintjén pub működött. Barátságos helynek tűnt, egyrészt a kandallóban a nyári időjárás ellenére vígan pattogó tűz, a mellette álló kényelmesnek tűnő, öreg fotelek miatt, másrészt pedig mert a betérők vidáman üdvözölték a már ott ülő vendégeket, és a sörök mellett kedélyes beszélgetések bontakoztak ki. Innen-onnan kaptam egy-egy barátságos mosolyt, biccentést, amin őszintén elcsodálkoztam, hiszen senki sem ismert.

Letelepedtem a pult mellé, miután elolvastam az időközben a régi/új telefonomra érkezett sms-t, miszerint Mr. Grant késik egy kicsit. A pult mögött egy rikító vörösre festett, rövid hajú, korombeli lány sürgölődött, és szorgosan csapolta a söröket az újonnan érkezett vendégeknek. Türelmesen vártam a soromra, addig legalább az ablakon át feltűnésmentesen nézhettem ismét a kikötőben még mindig rakodó Adoniszt. Időközben lepakolt a hajóról, és elkezdte behordani a rakományt a közeli boltba. Rögtön elhatároztam, hogy ezentúl oda járok bevásárolni – akkor még nem tudtam, hogy más bolt nem is volt a szigeten.

-          Nem rossz látvány, igaz? – szólalt meg mellettem egy hang, mire összerezzentem. A pultos lány állt velem szemben, és ő is olyan érdeklődve nézett ki az ablakon, mint én az előbb. Aztán mosolyogva felém fordult: - Hozhatok esetleg valami inni- vagy nassolnivalót a mozizás mellé?

-          Egy kólát? – kérdeztem bizonytalanul, mert a pult mögött csak söröket és whiskyket láttam. És közben reméltem, hogy elfeledkezhetünk arról, hogy épp most kaptak rajta leskelődésen.

-          Hogyne – mosolygott rendületlenül a lány. Aztán rám kacsintott: – Igaz, inkább csak a gyerekeknek tartjuk.

Talán alkalmazkodnom kellett volna a helyi szokásokhoz, de nem akartam már rögtön az érkezésem után alkohollal indítani, hiszen az imént fogadtam meg, hogy megpróbálok egészségesebben élni. Legalább meg akartam próbálni pár percnél tovább kitartani.

-          Amúgy Nelly vagyok – mondta vidáman a pultos lány, amikor átnyújtotta az italt.

-          Belle – mutatkoztam be én is.

-          Turistaként érkeztél ide?

-          Olyasmi, de viszonylag hosszabb időre. Azt tervezem, hogy itt töltöm a nyarat.

-          Hűha! Meg kell mondjam, nem sok turista jár errefelé. Ahhoz túl messze vagyunk mindentől, és igazából nincs itt semmi érdekes. Mármint szép a sziget, de nincs semmi turisztikai látványosság.

Ezzel vitatkoztam volna, ugyanis én egyet már láttam a kikötőben. De persze nem szóltam.

-          Viszont ha el akarsz vonulni a világtól, csendre és nyugalomra van szükséged, akkor éppen jó helyre jöttél.

-          Hű, ennyire unalmas ez a hely? – nevettem.

-          Bizony! – kacagott Nelly is.

Szuper, anya jól kiszúrt velem: tényleg száműzött. Azt hiszem, akkor értettem meg, hogy nem vehetem félvállról a dolgot, valóban igazi próbatétel lesz ez a nyár.

-          De azért cuki is a sziget – tette hozzá Nelly, aki talán észrevehette a kétségbeesésemet. – Az emberek elképesztően kedvesek, törődnek egymással, ilyesmit máshol nem nagyon tapasztalsz.

-          Hát, akkor igazán nagy változás lesz Manhattanhez képest.

-          Ne már, onnan jöttél? Hihetetlen! De miért hagytad ott?

Ugyan Nelly nagyon kedvesnek tűnt, és feltételeztem, hogy a nyáron rengeteget fogjuk látni egymást, hiszen Pire elég pici helynek tűnt, de akkor és ott – mindössze pár perccel az érkezésem és néhány pillanattal a megismerkedésünk után – nem akaródzott azonnal beavatni az életem minden titkába. Szerencsére Nelly nem vette észre a habozásomat, mert egy vendég szólította.

-          Majd később elmeséled, előttünk az egész nyár, nem igaz? – kacsintott, és már repült is az egyik asztalhoz.

Bólintottam, bár tudtam, hogy már úgysem látja. Előttünk az egész nyár. És ha nem akarok beleőrülni a magányba – amire nagy esély volt, mert még életemben nem voltam olyan helyen, ahol senkit sem ismertem –, szükségem lesz barátokra. És Nelly lényegében egyáltalán nem tűnt rossz jelöltnek erre a posztra.

Szürcsölgettem a kólámat, és továbbra is azt figyeltem, ahogy a srác a kikötőben hordja be a ládákat. Már csak néhány maradt. Közben a bolt nyitott ajtajában megjelent egy idősebb férfi, és szemmel látható elégedetlenséggel konstatálta, ahogy halad az áru rakodása, de ahelyett, hogy segített volna, csak a fejét csóválta és bement.

-          Egyébként ő ott JJ Thompson, a boltos fia – mondta Nelly, aki időközben visszatért, és megint rajtakapott a leselkedésen. Elpirultam. Szerencsére azonban Nelly kérés nélkül is közölte: - A helyi bolt Mr. Thompsoné, csuda egy mogorva ember. Ami egyébként nem jellemző Pire-on, ne ijedj meg. Általában mindenki nagyon kedves errefelé. Csak Mr. Thompson valamiért büntetésként éli meg, hogy itt kell laknia. Ezért aztán mindent meg is tett azért, hogy a két fiának lehetőséget teremtsen, hogy máshol éljenek. Ha jól tudom, a nagyobbik fia sikeres építész, a kisebbik, JJ – mutatott ki az ablakon – elvileg fogorvos.

-          Fogorvos?! – rökönyödtem meg, mielőtt uralkodni tudtam volna magamon. Ez a laza, szexi srác a menő napszemüvegével, ládákkal a vállán? Kizárt!

-          Hát, nehéz elhinni, tudom. Biztos vagyok benne, hogy nem az ő döntése volt, hanem a szüleié. Ők eléggé földhözragadt gondolkodásúak, gondolom, azt hitték, ebből JJ mindig kényelmesen meg fog tudni élni. Ezért pár évvel ezelőtt elküldték innen, hogy tanuljon fogorvosnak. De pár hete ismét felbukkant itt. Azóta a boltban segít be. És senki nem tudja, mi történt, mert egyik Thompson sem túl beszédes, közvetlen ember. Még Mrs. MacGillivray sem sejt semmit, ami nagy szó, mert a szigeten semmi sem történhet az ő tudta nélkül.

-          Érdekes – feleltem, mert nem igazán tudtam, mit mondjak. Rejtélyes a srác, és persze emiatt még jobban tetszett. Egyre kevésbé aggódtam, hogy belehalok az unalomba a nyáron. Aztán megkérdeztem: - Szóval te ismered ezt a JJ-t?

Nelly felnevetett.

-          Ó, persze! Meglátod, huszonnégy óra múlva te is mindenkit ismerni fogsz a szigeten, annyira össze vagyunk itt zárva. Egyébként annak idején nyaranként rengeteget játszottunk együtt, úgy értem, mi meg vagy tucatnyi másik helyi gyerek. Habár én hivatalosan nem vagyok helyi.

-          Igazán? Pedig nekem úgy tűnik, mindent tudsz Pire-ról.

-          Igen, mert anyám a fogadó tulajdonosának, Bob Brenish-nek a húga. És nyaranként folyton itt lógtam, mert a szüleim dolgoztak, és nem tudtak rám vigyázni. Igazából Bobék sem, de ez a sziget igazi paradicsom volt egy gyereknek – tudod, akkor még nem volt annyira elterjedt az internet, nem ültünk benn a szobában egész nap, mint a mai kölkök, szóval kifejezetten imádtunk a szigeten barangolni. És a szüleink tudták, hogy biztonságban vagyunk, mert itt mindenki figyel a másikra. A gyerekek folyton egymásnál voltak, vagy a parton, vagy a hegyoldalban. Az öreg nénik meg állandóan behívtak minket egy sütire, szóval fantasztikus nyaraim voltak itt. Arról nem is beszélve, hogy Bobék lánya, Emily, aki most Amerikában van a barátjával, a legjobb barátnőm.

-          De gondolom, most nem a gyerektársaság miatt vagy itt – mosolyogtam.

-          Dehogy! Csak szünet van az egyetemen, és addig besegítek itt Bobéknak Emily helyett. Meg aztán jól jön az a kis pénz.

-          Mit tanulsz?

-          Jogot. Oxfordban – felelte Nelly természetes hangon.

-          Komolyan? – döbbentem meg.

-          Ki sem néznéd belőlem, igaz? – nevetett és az öltözékére mutatott. Valami rock együttes fekete pólóját viselte, a csípőjén összecsomózva. A térdén lyukas farmert hordott és tornacipőt. Mindkét fülében tucatnyi mindenféle ékszer, fülbevaló volt, a körmei feketére voltak festve, és a szemeit is elég vastagon húzta ki. Inkább néztem volna helyi középiskolás lánynak, mint oxfordi hallgatónak.

-          Jaj, ne haragudj, nem azért lepődtem meg… - próbáltam menteni a helyzetet, de Nelly csak legyintett.

-          Á, mindig ez a reakció, ha elárulom, hol tanulok. De most vakáción vagyok, szóval végre önmagamat adhatom.

-          Helyesen teszed – mosolyogtam.

Ekkor belépett egy ötven körüli férfi, körbenézett a helyiségben, majd hozzám lépett.

-          Ms. Ebert-Holden? – kérdezte, és kezet nyújtott.

-          Csak Belle – feleltem. – Ön pedig Mr. Grant, ugyebár?

-          Így van. Elnézést a késésért.

-          Semmi gond, nagyon jól elbeszélgettem Nellyvel – mondtam.

-          Örülök. Ha szeretné, akár azonnal indulhatunk.

-          Persze! Szeretném mielőbb látni az új otthonomat! – csaptam össze a tenyeremet lelkesen, mire Mr. Grant fura arckifejezést vágott. Nem törődtem vele, lepattantam a székemről, és a bőröndömet magam után húzva megindultam kifelé. Mr. Grant úgy lépkedett mögöttem, mint aki rettentő kényelmetlenül érzi magát a bőrében. Amikor felértünk a hegyoldalban lévő házam, az új otthonom elé, azonnal megértettem, miért nem osztotta a lelkesedésemet.

 

 

Itt is az első fejezet fennmaradó része! Remélem, tetszik :) Legközelebb kiderül, milyen Belle háza ;)

1. fejezet #1

Első rész

 

I've heard of love that
Inside she makes you strong
In your arms is where I
I feel I belong

And it's only
If you want it
I'll be gone
There's just you and me
We are the only ones

The Only Ones by Reamonn

 1. fejezet

Kihűlt kávém maradékát szorongattam a kezemben, miközben a komp fedélzetén állva figyeltem, ahogy egyre közelebb kerül hozzám a sziget, amely a következő hónapokban a lakhelyem lesz. Az ősrégi hajó, amelynek valószínűleg már rég a roncskikötőben lett volna a helye, meglehetősen fura, ijesztő hangot hallatva szelte egykedvűen a hullámokat, egyenes vonalban haladva Pire aprócska kikötője felé. Amikor indulás után nem sokkal az egyik utastársam, egy helyi bácsi, bizonyos Mr. MacBrayne kedélyesen elmesélte, hogy tavaly nyáron ugyanez a hajó balesetet szenvedett, mert gyakorlatilag nekiment a szigetnek, és csak pár hete állt ismét szolgálatba, már késő lett volna visszafordulnom. De egyelőre, ha lassan és zajosan is, kitartóan haladtunk a cél felé.

Szóval Pire. Kicsi sziget volt, amikor anya azt mondta, hogy az Isten háta mögött van és parányi, nem túlzott. Alapvetően semmi bajom nem volt a hellyel – ahhoz túl keveset tudtam róla, és túl keveset láttam belőle –, de nagyon kételkedtem abban, hogy ki fogom itt bírni három hónapon át.

Olyan volt, mintha anyám szobafogságra ítélt volna a nyárra. Pontosabban tudom, én ítéltem magamat, mert az én döntésem volt, és anya elvileg bármikor elfogadta volna, ha hazamegyek, de csalódott volna bennem. És különben sem voltam sosem az a könnyen feladós típus.

De attól még aggódtam. Fényévekre voltam Manhattantől, a barátaimtól, itt nyoma sem volt annak a nyüzsgésnek, amelyet megszoktam. Nem voltak üzletek, kávézók, szórakozóhelyek. Jó, ez mondjuk kifejezetten előnyös volt abból a szempontból, hogy elszórni való pénzem sem volt. De akkor is. Abban a pillanatban nagyon úgy festett, hogy az anya által kiválasztott házban kell kibírnom ezt a végtelenül hosszúnak tűnő nyarat, miközben kábé semmit nem csinálok. Alszom, eszem. Talán olvasni fogok? Reméltem, lesznek könyvek. Bár nálam volt az e-book olvasóm, olyan hirtelen jött ez az utazás, nem volt időm feltankolni új könyvekkel, csak a régi kedvenceim voltak nálam, amelyeket már kívülről fújtam. A barátaimmal sem cseveghettem, hiszen a telefonomat és a laptopomat anya elkobozta. Igaz, azt mondta, nem azért, hogy ne tarthassam a kapcsolatot velük, hanem hogy még véletlenül sem essek kísértésbe egy kis online shopping erejéig. Ezért kaptam tőle azt a butatelefont, amilyenhez hasonlót még életemben nem láttam. Anya szerint örüljek, hogy színes a kijelzője, már ez is nagy dolog. És különben is, tölt fel rá pénzt, ne aggódjak.

Felhajtottam a hideg kávém utolsó kortyát, és elindultam, hogy keressek egy kukát a papírpoharamnak a hajón. Közben igyekeztem optimistám hozzáállni a helyzethez, hogy talán megpróbálhatnám a lehető legtöbbet kihozni ebből az egészből. Most például lesz időm, hogy végre rendszeres sportolással – mondjuk futással – igazán lapos hasat varázsoljak magamnak. Bár a srácok sosem panaszkodtak, de egy nő soha nem teljesen elégedetett az alakjával, ugye? Na, most nem lesz több kifogás, hogy miért ne eddzek többet.

Vagy megpróbálhatok végre beállítani egy egészséges bioritmust, mindig ugyanakkor megyek aludni és kelek fel. És persze rendszeresen étkezem. Szóval egészségesen fogok élni. És nem iszom alkoholt, még alkalmanként sem gyújtok rá, hogy más káros szenvedélyekről már ne is beszéljünk… Őszre kicsattanok az egészségtől!

Aztán tesztelhetem a barátságaimat. Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy a barátaim kilencven százalékával csak a közös szórakozás tart össze, ami alapvetően nem baj, csak akkor nem barátokról, hanem haverokról van szó. Az elmúlt években sokaktól hallottam, hogy hozzájuk bármikor fordulhatok, rájuk bármikor számíthatok, ha baj van – különösen azt követően mondták ezt, miután én épp kihúztam őket a csávából, vagy ha kisegítettem őket anyagilag, esetleg bejuttattam őket valami exkluzív bulira, ahova maguktól nem jutottak volna be. Kíváncsi vagyok, megvárnak-e ezek az emberek a nyár végéig, vagy addigra találnak maguknak új „barátokat”.

És persze megpróbálhatnám megtalálni önmagam. Úgy értem, rátalálni az utamra, eldönteni, hogy tényleg nem akarok-e betársulni anya mellé a cégbe, és ha nem, akkor mihez akarok kezdeni. Anyának igaza van abban, hogy nem élhetek így életem végéig, valamikor el kell kezdenem a felelősségteljes életemet, csak mindig azt hittem, az a valamikor majd holnap lesz. Talán ez a nyár jó alkalom lesz a gondolkodásra, a nagy döntések meghozatalára, hiszen itt aztán tényleg nem fogja elvonni semmi a figyelmemet.

Hacsak nem…

Mire ugyanis idáig értem a gondolatmenetben, a komp kikötött, és én a picinyke – nem erre az útra, hanem az ibizai pár napra összeállított – bőröndömet magam után húzva lesétáltam a fedélzetről a sziget első épületei felé. És ahogy a napszemüvegem mögül alaposabban szemügyre vettem a tájat, rögtön feltűnt egy helyi látványosság: egy srác kopott farmerben és fekete pólóban, szintén napszemüveget viselve a frissen befutott hajóról mindenféle ládákat és dobozokat pakolt le. Elképesztően jóképű volt: sötét haj, határozott arcvonások, háromnapos borosta… igazi pasis pasi, nem olyan puhány, kényesnek tűnő fajta, amilyennel olyan gyakran találkozom Manhattanben – pont az esetem. És ahogy emelgette azokat a tutira nehéz dobozokat, és kidomborodtak az izmai… mmm… Talán mégsem kell aggódnom, hogy olyan unalmas lesz ez a nyár – gondoltam.

 

 

Oké, szóval az egész történet két nagy részből áll majd, és mindkettőn belül lesznek fejezetek. Az első fejezetet most két részre vágva teszem fel, a második fele pár nap múlva érkezik. És az hosszabb lesz, mint ez, becsszó ;)