8. fejezet

Szóljatok egy szót is! Milyen gyorsan hoztam a folytatást - legalábbis önmagamhoz képest -, és milyen hosszú fejezetet! :) Jó olvasást!

If you gave me a chance I would take it
It's a shot in the dark but I'll make it
Know with all of your heart, you can't shake me
When I am with you, there's no place I'd rather be

Rather Be by Clean Bandit

                JJ látszólag nagyon szívesen segített, és miután megszabadította a háló falait a maradék tapétától, elosztotta a festéket az egyes helyiségekbe, szemre felmérve, hogy hova mennyi kell majd.

-          Jó ötlet, hogy az egész házat fehérre fested. Tiszta, világos és mindenhez megy.

-          Igen, én is éppen így gondoltam – feleltem.

-          Sokkal jobban fog kinézni a ház, mint most, bár a jelenlegi állapotát tekintve ez nem annyira nehéz – mosolygott. – Amúgy szerintem hozhatnál be pár virágcsokrot a szobákba, attól is sokat javulna a hangulat.

-          Ez nem is rossz ötlet – mondtam meglepve. – A kertben is rengeteg virágra bukkantam, de biztos a mezőn is sok a vadvirág. Mondd csak, mennyivel is tartozom a festékért és a házhozszállításért?

JJ mondott egy összeget a festékre, de a szállításért nem akart pénzt elfogadni, hiába erősködtem. Azt mondta, a szigeten természetes, hogy az emberek segítenek egymásnak, ahol tudnak. Majdnem hangosan is kimondtam, ami erre eszembe jutott: a szigeten talán természetes, viszont ő, mielőtt a festéket megrendeltem a boltban, nem tűnt éppen segítőkésznek velem. De hallgattam.

-          Majd ugorj be a piros festékért – mondta, miután a pénzt zsebre dugva menni készült.

-          Oké, bár az alapján, amit meséltél, az a veszély nem fenyeget, hogy valaki elhappolja az orrom elől – nevettem. – És úgyis kell majd még festék a kerítésre meg az ablakokra is.

Erre JJ csak a fejét rázta, majd azt mondta:

-          Nem semmi munkába fogtál itt, hallod. Nem győzök csodálkozni.

-          Hát, anyám ezt a helyet bérelte ki nekem a nyárra. Látatlanban – tettem hozzá gyorsan, amikor láttam, mennyire megütközött azon, amit hallott. – És ha már itt kell maradnom, gondoltam, rendbe hozom kicsit. Hiszen nekem is jobb, ha egy szebb házban lehetek, és legalább van mivel eltöltenem az időt.

JJ kicsit furán nézett rám, és én el is pirultam, amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen azt ecseteltem, hogy miközben ő nyilvánvaló nemtetszése ellenére az apja boltjában kénytelen dolgozni valamilyen rejtélyes okból kifolyólag (és az apja nem tűnt túl kedvesnek, amikor egyetlenegyszer láttam), én csak azért dolgozom, hogy ne unatkozzak.

-          Nos, mint mondtam, ha kell, szívesen segítek – emlékeztetett JJ kifelé menet. Aztán hirtelen visszafordult. – Mindenesetre kíváncsi lennék, miért vagy itt. Ha anyukád kibérelte a házat, nyilván nem Mrs. Graham valamelyik rokona vagy. Mit is keresel Pire-on tulajdonképpen?

Erre a direkt és váratlan faggatózásra visszahőköltem, majd a zavaromat hirtelen felváltotta a düh.

-          Ezt éppenséggel én is kérdezhetném tőled – vágtam vissza, majd mivel olyan értetlenül nézett rám, magyarázni kezdtem: - Úgy értem, te itt és most, a kertemben mit keresel? Már itt vagyok egy ideje, jártam párszor lenn a boltban, és a legtöbbször még csak nem is köszöntél. Nelly állította, hogy kedves srác vagy, és én azt hittem, bennem van a hiba, mert mindig úgy viselkedtél velem, amint beléptem az üzletbe, mintha zavarnálak. Aztán egyszer csak megjelensz itt, kiszállítod a rendelésemet, felajánlod a segítséged, dicséred a munkámat, virágot akarsz a házamba… Kérlek, ne vedd zokon, ha kicsit furának tartom ezt az éles váltást. És ha nem akarom azonnal az orrodra kötni, hogy mit csinálok itt.

Vártam pár pillanatot, hogy reagáljon, de JJ csak állt ott kifejezéstelen arccal. Aztán egyszer csak komoly hangon megszólalt:

-          Igazad van, Belle, semmi közöm hozzá. Hiszen nem is ismerjük egymást. És abban is igazad van, hogy elég tahó voltam veled korábban. Ezért bocsánatot is kérek, ezt már előbb meg kellett volna tennem. Csak tudod, nem voltam éppen jó passzban, nemrég költöztem vissza a szüleimhez, és igazából ez a fordulat a családban senkinek az örömét nem szolgálta, de egyszerűen nem volt más megoldás. Viszont hetek óta először nemrég kaptam egy jó hírt, végre van esély, hogy helyrejöjjenek a dolgok – mosolygott, és látszott rajta, hogy milyen boldog volt.

-          És ezért vagy most már kedvesebb – állapítottam meg.

-          Sajnálom, hogy a rossz korszakom miatt mogorva voltam veled, hidd el, ez nem neked szólt. Igyekszem bebizonyítani, hogy Nellynek igaza volt, amikor azt mondta neked, hogy tulajdonképpen kedves srác vagyok – vigyorgott.

-          Oké – mondtam, de még mindig bizalmatlan voltam egy kicsit. Majd ha tartja a szavát, és ilyen normális marad, megváltoztatom az álláspontomat.

Egyébként szívesen kérdezgettem volna arról a rossz korszakáról, amelyre célzott, hogy pontosan miért is tért vissza Pire-ra, és milyen jó hírt kapott, de tisztában voltam vele, hogy amint neki sincs köze ahhoz, hogy én miért jöttem a szigetre, úgy én sem kérdezősködhetek. Igaza volt, amikor azt állította, hogy nem is ismerjük egymást. Bár őszintén bíztam abban, hogy ez mielőbb megváltozik.

Miután JJ elment, folytattam a munkát. Már késő délutánra járt, amikor újból meg kellett szakítanom a teendőimet, ugyanis ismét vendégeim érkeztek. Mr. és Mrs. Grant állítottak be, és amint besétáltak a kerten keresztül, az arcukon ülő aggály meg gyanakvás elárulta, hogy még mindig nem teljesen értettek egyet azzal, hogy beköltöztem a házba. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy állításukkal szemben nem azért ugrottak be, mert éppen erre jártak, hanem mert aggódtak értem. Nagyon meghatódtam, hogy ilyen röpke ismeretség után már ennyire a szívükön viselték a sorsomat.

Mindenesetre azért a csodálkozás is kiült az arcukra, ahogyan előbb a félig-meddig kipucolt kertre, majd a házban a kiürített helyiségekre pillantottak.

-          Hoztam némi ennivalót, kedves, mert kétlem, hogy itt tudna főzni – nyomta a kezembe egyszeriben a kosarát Mrs. Grant.

-          Nagyon köszönöm, milyen figyelmes! – feleltem. – Szerencsére kiderült, hogy a hűtő és a tűzhely is működik, csak mindkettőt ki kellett alaposan takarítani. Viszont bevallom, nincs túl sok időm a főzéssel bíbelődni… - tettem hozzá, amint bekukkantottam a kosárba, és felfedeztem a házi süteményeket, lekvárokat és egy jókora adag hideg sültet.

-          Gondoltam, hogy nem jut rendes ételhez – közölte Mrs. Graham, és miközben végigmért, rosszallóan csóválta a fejét. Kíváncsi voltam, mit helytelenített annyira a megjelenésemen, mármint a koszos pólómon kívül, amely még magán viselte a kerti munka nyomait, de nem szóltam.

-          Szeretnének körülnézni? – kérdeztem inkább. – Addig főzhetek egy teát.

Mr. és Mrs. Grant élt az ajánlattal, hogy bejárják a házat, de a teámat udvariasan, ám határozottan visszautasították. Nem tudtam, hogy azért, mert amerikai lévén szerintük biztosan nem tudok igazi teát főzni, vagy, mert eszük ágában sem volt abból a teából inni, amelyik ebben a borzalmas állapotban lévő házban készül.

-          Látom, már festéket is vett – mutatott Mr. Grant a nappaliban álló vödrökre. – Remélem, nem egyedül cipelte fel ezeket ide?!

-          Nem, JJ Thompson hozta fel kocsival nemrég.

-          Ó, igen, JJ igazán kedves fiú – mosolygott Mrs. Grant. – Szegény gyerek jobb családot érdemelne…

Láttam Mrs. Granten, hogy szívesen kifejtette volna bővebben, de a férje szigorú pillantása – amelyet körülbelül úgy lehetett volna lefordítani, hogy „ne pletykálj, asszony!” – belefojtotta a szót. Pedig meghallgattam volna, amit mondani készült, igazán.

Mindenesetre Granték körbesétáltak a házban, és Mr. Grant adott néhány remek tanácsot a további munkához. Mrs. Grant pedig felajánlotta, hogy a gyerekei szívesen átugranak segíteni a szünidőben. Megköszöntem, de mivel nem ismertem a szóban forgó gyerekeket – lehet, hogy csak gond lett volna velük –, és amúgy sincs túl sok tapasztalatom a kicsikkel, nem állt szándékomban elfogadni az ajánlatot.

Végül a vendégeim a kertet is bejárták. Szabadkoztam a fű miatt, amely finoman szólva nem volt igazi angol gyep, inkább mindenféle gizgaz keveréke, és egyébként is rég le kellett volna vágni.

-          Sajnos a fűnyíró nem jó, hiába próbáltam beindítani. Lehet, hogy akkor esett baja, amikor beázott a fészer – mondtam. – Viszont van sarló, meg kasza, de őszintén fogalmam sincs, hogyan kell azokat használni – sütöttem le a szemem, szinte elnézést kérve, amiért manhattani lánynak születtem, nem vidékinek.

-          Az nem atomfizika, Belle, ne aggódjon! – kacsintott Mr. Grant. – De azért vetnék egy pillantást arra a fűnyíróra, hátha sikerül rendbe hozni.

Miközben Mr. Grant elkezdte szerelni a gépet a kert közepén, mi Mrs. Granttel leültünk az öreg padra, a fa alá.

-          Igazán szép munkát végez ezzel a házzal, Belle – nézett fel a már barátságosabbnak tűnő házra Mrs. Grant.

-          Pedig ugye nem gondolta volna – nevettem, emlékeztetve, hogy a férjével együtt mennyire ellenezték, hogy belevágjak a felújításba. Mrs. Grant velem kacagott.

-          Meglehetősen fura, hogy olyasvalaki dolgozik a házon, aki nem is kötődik hozzá. Úgy értem, maga nem Mrs. Graham rokona és nem is vette meg a házat. Tartok tőle, hogy egyszer csak felbukkan itt Mrs. Graham egy családtagja, és meg sem köszöni magának, amit tesz, csak learatja a babérokat. Milyen jól jár majd, hogy valaki ingyen felújította ezt a házat, amely már majdnem összedőlt!

-          Nem baj, Mrs. Grant. Tudja, én egyelőre csak a nyár végéig tervezek. Utána valószínűleg úgyis visszamegyek New Yorkba. Remélem, valaki megveszi majd a házat, igazán megérdemelné, hogy legyen gazdája, aki figyel rá. Megérdemelné, hogy ismét valaki otthona legyen.

-          Hát, maga mindent meg is tesz ezért, kedves. Hiszen sokkal több embernek lenne kedve beköltözni már most is, mint pár héttel ezelőtt, amikor még ki sem látszott a gazból, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban összedőlhet.

-          Talán éppen Mrs. Graham családja ébred rá, micsoda kis ékszerdoboz van a birtokukban – vontam meg a vállam, de Mrs. Grant csak legyintett.

-          Én azt mondom, hogy még a romos állapotában sem érdemelték meg ezt a házat, hát még így! Ezért is bánt, hogy milyen jól járnak magával. Minden piszkos, nehéz munkát elvégez helyettük, pénzt költ a házra, ráadásul az édesanyja még bérleti díjat is fizet nekik! És miért? Csak hogy növekedjen a ház értéke, és végre el tudják adni, méghozzá magasabb áron, mint ahogyan eredetileg kínálták! Nem bánom, hogy itt van, Belle, ne értsen félre, nagyon kedvelem magát, és tetszik, hogy ennyire elszánt, hogy ilyen keményen, kitartóan dolgozik, csak igazságtalannak tartom, hogy a végén Grahamék járnak jól, annak ellenére, hogy elbántak szegény Mrs. Grahammel.

-          Ezt meg hogy érti? – kérdeztem kíváncsian. Bíztam benne, hogy legalább a sziget már elhunyt lakóiról szabadabban lehet pletykálni, és ez a történet is nagyon érdekelt.

Szerencsére beszélgetőtársam nagyon is benne volt egy kis pletykálásban. A férjére pillantott, aki teljesen belemerült a vén fűnyíró javításába, így aztán gond nélkül jöhetett a sztorizgatás.

-          Hát, tudja, Belle – kezdte Mrs. Grant bizalmasan közelebb hajolva, – a helyzet az, hogy Pire-on sosem volt egy Mr. Graham. Csakis Mrs. Graham. Egyedül érkezett ide vagy harminc évvel ezelőtt.

Bizonyára kiült az arcomra, hogy ennél azért nagyobb fordulatot vártam, mert Mrs. Grant így folytatta:

-          Tudom, hogy manapság nem olyan nagy dolog, ha egy férjes asszony egyedül költözik egy idegen helyre. De harminc évvel ezelőtt, ráadásul vidéken, egy kis zárt közösségben… Eleinte mindenki azt hitte, Mrs. Graham megözvegyült. Ő maga nem mondott semmit, csak sosem beszélt a férjéről. Mindenki azt hitte, azért, mert meghalt, és a gyász miatt fájdalmas neki a téma, így aztán senki sem hozta fel. De aztán egyszer véletlenül elszólta magát, és kiderült, hogy elvált. Felnőtt a lánya, akkor ő elvált a férjétől, és idejött.

-          És ez nagy botrány volt Pire-on? – kérdeztem óvatosan, remélve, hogy nem érződik a hangomon, hogy szerintem teljesen természetes dologról van szó, és nincs szó szenzációról.

-          Nem, Pire-on egyáltalán nem! – tiltakozott hevesen Mrs. Grant, szinte felháborodva a felvetésen is. – Viszont abban az Inverness környéki kis faluban, ahol Mrs. Graham felnőtt, majd férjhez ment és gyereket nevelt, elképzelhetetlen volt az ilyesmi. Mrs. Graham egyszer elmesélte nekem, hogy a nagymamája nevelte fel, és amikor ő meghalt, életében először teljesen egyedül maradt. Így aztán gyakorlatilag az első udvarlójához hozzáment, még ha nem is volt belé szerelmes.

-          Tehát nyilvánvalóan boldogtalan volt a házassága.

-          A házas éveiről nemigen beszélt soha, senkinek. De annyit mondhatok, hogy sokfelé a boldogtalan házasság teljesen elfogadott, már-már természetes volt, míg a válás szóba sem jöhetett. Ma már persze más a helyzet, legalábbis remélem. Miért kellene az embernek élete végéig szenvednie, ha van esélye a boldogságra?

Mrs. Grant kifejezetten modern asszony látszatát keltette, igaz, egyáltalán nem volt idős, talán a negyvenes évei elején járhatott. És még Pire sem tűnt úgy, mint begyöpösödött emberek gyülekezete. De ezek szerint ez nem minden helyre volt igaz errefelé.

-          Mrs. Graham idejött új életet kezdeni – mondta. – Nem maradhatott a falujában, hiszen kiközösítették a merész lépése miatt, amellyel a saját kezébe vette a sorsát. Igyekezett minél messzebb jönni onnan. De a rossz tapasztalatai miatt itt sem mert beszélni a múltjáról. Szerencsére büszkén állíthatom, hogy Pire egyáltalán nem kezelte másként, miután kitudódott az igazság. Végtére is nagyon kedves, segítőkész asszony volt, rendkívül barátságos! Mit számít, hogy volt már férjnél korábban?

-          De nem ment férjhez ismét – állapítottam meg.

-          Nem, azonban nagyon boldog volt itt. Amennyire tartott fiatal korában az egyedülléttől, annyira boldog volt itt ebben a házban. Bár azt sosem tudta megemészteni, hogy a családja is jóformán kitagadta. Soha senki nem látogatta, senkivel nem tartotta a kapcsolatot. Azt is csak véletlenül tudta meg egy idegentől, hogy három unokája volt.

-          Ez borzalmas! – csaptam össze a kezem. – Hogy lehet így elítélni valakit, megfosztani a családjától?

-          És ezeknek újítja fel a házat, Belle – mutatott keserűen az épületre Mrs. Grant.

-          Nem, ebben téved – mosolyogtam. – Én magamnak újítom fel a házat. Mert örömet okoz.

-          Mrs. Grahamet biztosan nem zavarná, hogy a családja ajándékba kap egy alapos renoválást – szólalt meg hirtelen mellettünk Mr. Grant. Elgondolkodva nézte a fa mögött a házat, miközben egy ronggyal pucolta le az olajfoltokat a kezéről. Észre sem vettük, hogy befejezte a munkát. – Akármi is történt, Mrs. Graham mindig szeretettel beszélt a lányáról, majd később az unokáiról is, noha semmit sem tudott róluk... Na, gyere, asszony, szedelőzködj, ideje mennünk, már így is épp elég sokáig feltartottuk Belle-t.

-          Ugyan, dehogy! - tiltakoztam.

 

-          A fűnyíró most már tökéletesen működik – mutatott a háta mögé, és elkezdte részletezni, mi volt a baj, és hogyan orvosolta, de nem értettem belőle egy szót sem.

 

Megköszöntem a segítséget és az ennivalót is, majd kikísértem a vendégeimet. Miután elmentek, derűsen néztem végig a házon. Boldog voltam, hogy most már nagyjából ismertem az előző lakó életét. Azt hittem, Mrs. Graham Pire-on született, itt nőtt fel és élte le szinte az egész életét. Azt hittem, eseménytelen, egyszerű életet élt. Ehhez képest igazán bátor nő volt, aki szembeszállt a konvenciókkal, hátat fordított az elvárásoknak, és ki mert állni a saját boldogságáért. Hálás voltam, hogy ennek az asszonynak a házában lehettem. És még lelkesebben vetettem bele magam a munkába, mert úgy éreztem, nemcsak magamért csinálom ezt az egészet, hanem őérte is. E ház egykori, rendkívüli tulajdonosáért is. Aki igazán megérdemelte, hogy szeretett otthona újra régi fényében ragyogjon.