43. fejezet

Itt is a folytatás! Ezúttal nincs semmi hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy jó szórakozást kívánok hozzá! :)



Miután Annie felpróbálta azt a „rengeteg” ruhát, ami az üzletben volt, és ami nagy valószínűséggel mégiscsak a teljes készlet lehetett, távoztunk. A menyasszony kedvesen csak annyit mondott Mrs. Morgan-nak, hogy még meg kell fontolnia milyen ruhát is szeretne, és később visszajön. A zsémbes öregasszony azonban átlátott rajta és lemondóan legyintett a kezével. Búcsúzóul pedig még ránk fújt egy hatalmas füstfelhőt.

Szerencsére a korábban kinézett asztal még mindig hívogatóan várt minket a kávézó előtt, úgyhogy immár a Brogaig-lányokkal kiegészülve oda telepedhettünk. Annie-nek hamarosan vissza kellett térnie az irodájába, így a cserfes Daisy-vel hármasban üldögéltünk és napozgattunk lustán.

- Na, és kinek az esküvőjét szervezhetem meg legközelebb? Mondjuk a jövő nyáron? – kacsintott ránk Daisy. – Te, Flora előbb jöttél össze Dennis Lleyton-nal, mint Katie ezzel a George-dzsal vagy kivel. Úgyhogy a te előjogod először férjhez menni.
- Nem hinném, hogy alig pár hetes ismeretség után valamelyikünk is az esküvőt tervezgetné – ábrándította ki Katie. – Gondolj csak bele, Annie-nek és Duncan-nek is milyen sok időre volt szükségük, mire erre a döntő elhatározásra jutottak.
- Á, hozzájuk aztán ne viszonyítsátok magatokat! Ők különleges esetnek tekinthetők. Két ilyen önállótlan embertől igazán nem lehet elvárni, hogy bármit is belátható időn belül dűlőre vigyenek. Mindig is szükségük volt egy kis külső segítségre.

Talán Daisy sohasem fog férjhez menni, sosem fog saját családot alapítani. Talán egyetlen életcéljának tekinti, hogy felügyelje és irányítsa nővére és leendő sógora mindennapjait. Ő fog határozni jövendőbeli lakhelyükről, a születendő gyermekek nevéről, be fogja rendezni a házukat, megtervezi a kertjüket. Ő találja majd ki, melyik iskolába írassák a gyerkőcöket, és azok mi legyenek, ha felnőnek. De ő dönti el azt is, hogy mi legyen az ebéd vagy ki, milyen ruhát vegyen fel aznap.

Kezdtem már abban is kételkedni, hogy Duncan Grimsay-be vajon valóban beleszeretett-e annak idején Annie, vagy őt is csak a húga szemelte ki a számára, mint ideális vőlegényt. Na jó, ez lehet, hogy már túlzás, mindenesetre Daisy-nek igencsak kevés feladata maradt volna testvére életében, ha az egy erősebb, határozottabb férfit választott volna magának.

Végül is, miután nagy nehézségek árán sikerült Daisy-t lebeszélnünk arról, hogy azon nyomban elkezdje törni a fejét a mi esküvőnkön, visszaindultunk a kikötő felé, ahol a Shillay már útra készen várt bennünket.

A hazafelé tartó út szerencsére már közel sem volt olyan lehangoló és elkeserítő, mint a reggeli. Már nem gubbasztottam a korlátnál szótlanul meredve a tengerre, hanem immár én is vidám, kedélyes társalgásba fogtam a nap végén velünk együtt hazatérő pire-iakkal.

Útközben igyekeztem Mr. és Mrs. Brogaig arcát fürkészve kitalálni, vajon hogy áll a családi háború a küszöbön álló esküvő hatására. Boldognak vagy legalábbis jókedvűnek ugyan nem tűntek, de mintha mégis derűsebbek lettek volna, mint amilyennek még a nyár elején láttam őket. Mert most már nem úgy festettek, mint akik éppen temetésről érkeznek. Beletörődöttnek, megbékéltnek, már-már nyugodtnak tűntek. Így hát én magam is megkönnyebbültem. Talán már tényleg semmi nem akadályozhatja meg, és nem is ronthatja el az esküvőt, az év a legfontosabb eseményét Pire-on. Micsoda, hogy éppenséggel egy nagyszabású mozifilmet is forgatnak a szigeten? Nos, ezzel alighanem egyetlen helybéli sem törődött.

Amikor végül ismét szárazföldre tehettük a lábunkat, első pillantásom a fogadóra esett. Nem láttam ott Dennis autóját. Még bőven világos volt, nyilván tartott még a forgatás. Derűsen karoltam Katie karjába, majd nekivágtunk a parti útnak kis házunk felé.

Egyszer csak a hátam mögött megszólalt egy hang:
- Miss Atterton, szabad lenne egy pillanatra zavarnom?

Ámulva fordultam meg, elképzelni sem tudtam, ki szólíthatott. Kié lehetett ez az túlontúl udvarias, kimért, ismeretlen hang? Régen döbbentem már meg ennyire. Mike Winters állt mögöttem. Arca idegesnek, egyszersmind határozottnak tűnt. Úgy látszott, mintha hosszas vívódás után jutott volna a döntésre, hogy meg kell tennie valamit, bármennyire nem fűlik hozzá a foga. Ez a valami pedig alighanem egy beszélgetés lefolytatása volt velem.

Taszított ez az alak. Már egészen a kezdetektől, amikor Sean elárulta nekem a pub-ban, hogy ki ő. Antipatikus volt mindig is, tetőtől-talpig. Élre vasalt nadrágjaival, kockás, kötött mellényeivel, vastagkeretes, fekete szemüvegével, és fénylő, szőke hajával. Mosolyra sosem húzódó szájával, állandóan zsebre dugott kezeivel, örökké ingerült tekintetével.

És kétségkívül én sem lehettem neki szimpatikus. Folyton megvető, gonosz pillantásokat lövellt felém, akárhányszor csak meglátott. Mintha az ellenségem lett volna. És talán valóban az volt. Hiszen ő építette fel a Dennis Lleyton – Audrey Brown álompárt, amibe én aztán alaposan beletenyereltem. Hát miért is kedvelt volna?

- Sajnálom, de attól tartok, most nem igazán alkalmas – feleltem hidegen.

„Nem, eszemben sincs ezzel a fickóval elcseverészni! Miről is tudnánk mi beszélgetni? Jó-jó, tudom miről. Azazhogy kiről. De nem. Ha csak feleolyan ellenséges, mint amilyennek a tekintete alapján tűnik, akkor semmi jó nem sülne ki a dologból, én meg már így is eléggé padlón vagyok. Nekem erre nincs szükségem” – gondoltam.

Sajnos azonban Mike Winters nem hagyta ennyiben a dolgot. Tántoríthatatlanságával furamód szerzett egy jó pontot nálam. Mindezidáig ugyanis kifejezetten puhánynak, félszegnek tartottam.

- Én mégis arra kérem, szakítson számomra egy kis időt. Csupán néhány percet kérek – tett egy lépést felém, amire én önkéntelenül is hátrálni kezdtem.

Aztán mégis úgy döntettem, ám legyen. Lehet, hogy bocsánatot akar kérni, amiért kéretlenül és otrombán beleavatkozott az életünkbe. Akkor pedig nem lehetek olyan kegyetlen, hogy ne adjak erre lehetőséget. Legyen hát.

- Rendben, azt hiszem, megoldható. Van pár percem.

Katie aggódva pillantott rám. Egy biztató mosollyal igyekeztem megnyugtatni, hogy semmi baj, megoldom. Ő bólintott, majd egyedül indult el felfelé az úton.

- Megengedi, hogy meghívjam egy csésze kávéra vagy teára a pub-ban? – kérdezte Mike udvariasan, mégis távolságtartón.

Érzéstelen szavain hallatszott, hogy csupán formalitásból tette ezt az ajánlatot. Én pedig éppen ezért visszakézből elutasítottam:
- Nem, köszönöm. Ott is jó lesz – mutattam egy padra a közelben.

Miután leültünk, a férfi felém fordult és gondolkodás nélkül belevágott a mondókájába. Bizonyára alaposan kitervelt már mindent és számtalanszor el is próbálta a tükör előtt.

- Nézze, Miss Atterton, azért kívántam beszélni önnel, mert kérnem kell öntől egy nagy szívességet...

Most jön az a rész, hogy legyen szíves békén hagyni Dennis-t. Idegesen szegeztem a tekintetem a tengerre, mintha egy nem létező hajó után kémlelnék. Az járt a fejemben, hogy minek mondtam igent ennek az alaknak? Hát kellett ez nekem? Ez a kellemetlen helyzet, ez a kényelmetlen szituáció, amibe igazából egyikünk sem akart belemenni? Minek kínozzuk mi itt egymást?

- Idehallgasson, Mr. Winters – mondtam határozottan. – Pontosan tudom, mire akar kilyukadni. De úgy vélem – már ne haragudjon –, hogy mindehhez önnek semmi köze. Ez csak egyedül ránk tartozik Dennis-szel.

Mike szemmel láthatóan rossz néven vette, hogy félbeszakítottam. Kétségkívül megakasztottam gondosan felépített beszédében. Néhány másodpercig tátott szájjal hallgatott, majd végre összeszedte a gondolatait és megszólalt:

- Igen, önnek igaza van. Nem az én dolgom. De annyiban mégis, hogy mind Dennis, mind pedig Audrey régi jó barátaim. Igen kedvesek ők a számomra. Éppen ezért képzelheti, milyen szörnyűséges egy magamfajta embernek látni, hogy szenvednek azok, akik oly fontosak neki. Olyan régóta együtt vannak már és olyan nagyon boldogok voltak mindig is, hogy sosem hittem, hogy ennek valaha is vége szakadhat. Senki sem hitte volna! De talán még nincs veszve minden. Talán még megmenthető a kapcsolatuk, hiszen még mindig hihetetlenül szeretik egymást. Tudja, emlékszem arra az időre, amikor elkezdtek járni. Milyen régen is volt már az! – révedt a végtelenbe mosolyogva. Szinte már azt hittem, könny csillan a szemében. – Csodálatos pár ők ketten, náluk összeillőbb embereket nem is ismerek! Az Isten is egymásnak teremtette őket! Olyan jólesik az embernek rájuk nézni, mindig felderülök tőlük! De vége, vége már mindennek! – nézett rám szemrehányóan. – Ennek a gyönyörűséges szerelemnek befellegzett! Nincs már remény... De talán ha ön... Hogy is mondjam... félreállna... akkor talán lenne rá egy halvány esély, hogy ismét rendbe jöjjenek a dolgok. Hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba. Mert én még mindig szentül hiszem, hogy Dennis és Audrey, ők ketten, egymáshoz tartoznak. És ennek így kell lennie az idők végezetéig! Hogy Dennis ismét virágot hozzon Audrey-nak, folyton-folyvást róla beszéljen elragadtatottan, hogy megállás nélkül csak áradozzon róla, és kedvesen becézgesse, ha együtt vannak!

Muszáj volt mosolyognom. Majd nem tudtam visszatartani, fennhangon nevetni kezdtem.

- Gratulálok, Mr. Winters – préseltem ki magamból a szavakat a kényszeres hahotázás közben. – Majdnem bedőltem! Csaknem sikerült elhitetnie velem ezt a maszlagot! Csupán ezt az utolsó mondatot ne mondta volna! Még hogy Dennis ilyen émelyítően szirupos lenne! Ugyan már! Ha ismerné őt, ha tényleg ismerné, egy percig sem próbálná ilyen csöpögősen leírni őt!

Mike egyszerre volt döbbent és sértődött. Erre aztán nem számított. Az viszont már engem lepett meg, sőt megijesztett, amit a tekintetéből olvashattam ki: csalódott panaszt, valami olyasfélét, hogy „pedig ez eddig mindig bevált!”.

- De hát ők nagyon szeretik egymást, kérem, értse meg – tett egy utolsó kísérletet a helyzet megmentésére. – Hogy lehet képes tönkretenni egy ilyen káprázatosan boldog kapcsolatot?
- Ha olyan káprázatosan boldog ez a kapcsolat, ahogyan azt ön állítja, akkor mégis miért szükséges Dennis-t házi őrizetben tartani? – szegeztem neki a kérdést elszántan.

A korábban pár pillanatra meginogott határozottságom immár visszatért. Míg Mike prédikációja kezdetben olyan volt számomra, mint a lassú kínhalál, a végére, ahogyan elrontotta, leleplezve önmagát, életerőm visszatért, az arcomból hirtelenjében kiszaladt vér ismét üdén pezsgett.

Ellenszenves beszélgetőpartnerem mély lélegzetet vett.

- Jól van, látom okos nő maga. Jóval okosabb, mint feltételeztem.
- Köszönöm – biccentettem.
- Akkor hát kíméljük meg egymást a felesleges mellébeszéléstől, és legyünk teljesen őszinték. Ön meglepően jól látja: ami Dennis-t és Audrey-t összefűzi, az bizony nem szerelem. Még csak nem is szeretet. Ez a viszony nem ilyesmire épül. Hanem csak és kizárólag érdekekre. Kőkemény üzleti érdekekre. Hideg számításokra. Annak idején, amikor Dennis még a pályája elején tartott és igazi zöldfülű volt, egy nap azt mondta, kell neki valaki, aki kísérgeti őt a partikra. „Keríts nekem egy olyan szép lányt, hogy mindenkinek elálljon tőle a lélegzete, és irigykedve bámuljanak rám!” – mondta nekem. És én persze megtettem. Rátaláltam Audrey-ra, aki akkoriban még modellként dolgozott. Az elején még szerették is egymást, komolyan! Lehet, hogy csak egy kis fellángolás volt, de valódi. Onnantól kezdve minden lapból ők mosolyogtak. Egymás kezét szorongatják, állandóan kedvesen becézgetik a másikat… De mindez csak a látszat. Ha senki nem látja őket, azonnal elengedik egymás kezét, és elfordulnak a másiktól. Mára már valósággal gyűlölik egymást. Úgy beszélnek egymással, mint más a kutyájával. És látni sem bírják már a másikat. Ha együtt vannak, egyfolytában csak üvöltöznek, veszekednek, kiabálnak és civakodnak. Mégis minden este, amikor hivatalosak egy partira vagy estélyre, szépen felöltöznek, összefonják a kezeiket és mosolyognak. Süt róluk a boldogság. Pedig a szívük tele van utálattal. De hát ez a dolguk. Végtére is Dennis színész, nem jelenthet neki gondot estéről-estére eljátszani az elégedett hősszerelmest. Audrey meg ezért kapja a fizetését.
- A micsodáját? – kiáltottam.
- Na, nem ilyen konkrét formában – enyhítette a dolgot Mike. – Mondjuk úgy, Dennis fedezi minden költségét. A ruháit, az autóját, az utazásait, a szeszélyeit, mindent. Cserébe csak annyi a dolga, hogy szép legyen, és mindig rendelkezésre álljon, ha meg kell jelennie valahol Dennis oldalán.

Dennis tehát igazat mondott. „Egy szép kis kellék.” Valahogy ebbe így még sohasem gondoltam bele.

- Ugye ön nem szeretné így végezni? – folytatta Mike. – Amint említettem volt, a kezdet kezdetén Dennis még szerette Audrey-t. Mint talán most magát. Azonban nem kellett hozzá sok idő, és egyszerűen ráunt. Azután pedig egyenesen meggyűlölte. Dennis már csak ilyen. Nem ön az első, akit kiszemelt magának, hogy Audrey-t leváltsa. Ám egyik lány sem bírta sokáig. Én már jól ismerem őt, tisztában vagyok vele, milyen önző, durva és egoista tud lenni. Én csupán meg akarom önt óvni a csalódástól, a fájdalomtól. Higgyen nekem, Dennis nem illik önhöz. Ön jobbat érdemel. Egy kedves, megbízható, őszinte férfit.

Szerettem volna a képébe vágni, hogy ő csak ne akarjon megvédeni engem! Hogy hagyjon már békén, szálljon le rólam, ne akarja megmondani nekem, mit csináljak, milyen pasit válasszak! Honnan sejthetné ő, hogy ki való hozzám? Honnan tudhatná, hogy én milyen vagyok, kit érdemlek? És hogyan tarthatja magát Dennis barátjának, ha ilyeneket képes mondani róla a háta mögött? Ha Dennis tényleg szeret, akkor mégis honnan veszi magának a bátorságot, hogy ilyen kegyetlen módon hátba támadja, megmérgezve ezzel a minket összekötő szálakat, amelyek végre boldoggá tehetnének mindkettőnket?

Ám egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Csak ingerülten ráztam a fejem, miközben a legszívesebben befogtam volna a fülem és torkomszakadtából üvöltve, elküldtem volna Mike-ot melegebb éghajlatra. De sikerült türtőztetnem magam: szó nélkül felálltam és elmentem.

42. fejezet

Ahogyan kértétek, ma megérkezett a folytatás :) És szerencsére a zenegéppel is sikerült békét kötnöm, úgyhogy nincs más hátra, mint hogy jó olvasást kívánjak Nektek!


Attól a szörnyű naptól kezdve, amikor Audrey Brown betette a lábát Pire-ra, minden megváltozott – és egyáltalán nem jó irányba. Nem várt és nem szívesen vett jelenléte valósággal megmérgezte azt a varázslatos hangulatot, amiért mindezidáig annyira rajongtam, és ami azzá a parányi édenné tette ezt a szigetet, amilyennek megismertem és megszerettem.

Dennis hajnali látogatása végén azzal búcsúzott, hogy őszintén bevallotta, ő nem tartaná jó ötletnek, ha találkoznánk, amíg Audrey itt van. Azzal csak igazolnánk Mike feltételezését, hogy igenis oka volt rá, hogy idehívja ezt a nőt. Szerettem volna visszavágni, hogy miért, talán alaptalanul gondolta úgy, hogy köztünk van valami, valami komoly? Miért tagadnánk? Tulajdonképpen az ügynöke szívességet tett neki, hogy házhoz hozta tisztázatlan besorolású barátnőjét, tálcán kínálva a lehetőséget, hogy egyszer s mindenkorra véget vethessen a dolognak.

Ám Dennis homlokán olyan viharfelhőket láttam gyülekezni, amelyek megijesztettek és egyúttal óvva intettek a közbeavatkozástól. Ha másra nem is, ez a meglepetésvendég arra biztosan jó lesz, hogy szembesítse őt azzal: ideje végre elgondolkodni a történteken, az érzésein, a szándékain. És aztán, ha önmagával tisztába jött, elrendezni a dolgokat a körülötte élőkkel is. Elsősorban Audrey-val és velem. És ha már a nagytakarításnál tartunk, nem bánnám, ha a kotnyeles ügynökét is kipöckölné végre az életéből. Azonban csak remélhetem, hogy mindezt ő is éppúgy látja, mint én.

Tehát nem mentem le aznap este a pub-ba. És másnap sem. Körülbelül négy-öt napot ültem otthon – na jó, csak a fogadót és környékét kerültem el nagy ívben, a kedves helybélieket továbbra sem hanyagoltam –, és egyre csak vártam. Arra, hogy megcsörrenjen a telefon, vagy hogy Dennis maga jöjjön el, elújságolva a hírt: Audrey végre távozott, ők ketten mindent elrendeztek maguk között, és ránk ismét olyan szép napok köszöntenek, mint annak a szörnyű nőnek az idejövetele előtt.

Ezen idegölő napok alatt gondolhatod, milyen borzalmasan éreztem magam. Semmilyen teendőt nem bírtam kitalálni, ami elterelhette volna a gondolataimat. Miközben a kertben tevékenykedtem, Katie-nek segítettem, kivettem a részem a házimunkából, ettem, aludtam, sétáltam, pire-iakat látogattam, mindig és mindenhol, unos-untalan Dennis járt a fejemben. Ez persze még nem lenne meglepő, hiszen az elmúlt hetekben-hónapokban ez már csak így ment. De most a fejemben az ő alakja mellett folyton feltűnt Audrey Brown is. Ott sündörgött körülötte, dörgölőzött, mint egy ravasz macska, behálózta, mint egy gonosz boszorka. Ami azonban a legrosszabb volt az egészben: fogalmam sem volt róla, hogy mindehhez mit szól egyáltalán maga Dennis. Elhessegeti, mint egy idegesítően zümmögő legyet, vagy épp ellenkezőleg, boldogan elfogadja, sőt bátorítja a hízelgését.

Valahol mélyen azért hittem, hogy Dennis-nek igenis nehezére esik elviselni ezt a perszónát, és legszívesebben szabadulna már tőle, amint lehet. Hiszen mindig olyan lemondóan beszélt róla. Mit is mondott azon az egyszerre nagyon távolinak, és mégis oly közelinek tűnő hajnalon? „Egy szép kis kellék”. Igen, így nevezte. És ezzel adott tápot vérmes reményeimnek, miszerint már csak én vagyok az egyetlen lány az életében.

Egyrészről sürgettem az időt, hogy gyorsabban teljen, és így mihamarabb vége szakadjon ennek a rémálomnak, másrészt viszont nem akartam, hogy múljanak a napok, hiszen akkor el kell hagynom imádott szigetemet, és vissza kell térnem Londonba.

Ezekben a rettenetes napokban George-tól reméltem tudomást szerezni a dolgok állásáról a fogadóban. Ám ő azon kívül, hogy „igen, még mindig itt van”, jóformán semmit sem árult el két falat sütemény között. Már megint csalatkoznom kellett tehát benne, mint hírforrásban.

A hatodik napon Katie megelégelte szenvedéseimet és kijelentette, hogy át kell mennie Turner Island-re egy kis bevásárlásra, ami nem tűr halasztást. Így hát kicsit korábban keltünk a szokottnál és a pire-iak többségéhez hasonlóan a kikötő felé vettük az irányt. Már messziről láttam, hogy a Shillay még nem igazán áll indulásra készen a picurka öbölben és még csak fel sem lehet szállni a fedélzetére, úgyhogy egy kis várakozásnak néztünk elébe a szeles parton.

Miközben ott álldogáltunk, Katie vidáman szóba elegyedett néhány munkába igyekvő helybélivel. Feltűnően sokat változott Katie Rhiannon az utóbbi időben. Egész pontosan az óta, mióta megjelent az életében George. Nyíltabb lett és barátságosabb. Kedvesebb és nyájasabb. Arcán mind gyakrabban tűnt fel mosoly, nevetését is jóval többször lehetett hallani. Vonásai kisimultak, a jókedv és a boldogság még szebbé tették. Immár nem harcos, hanem sokkal inkább jóságos királynő képét keltette. Pire pedig elégedetten vette tudomásul egyik leghűségesebb lakója ilyetén változását.

Valósággal belefeledkeztem újjászületett barátnőm tanulmányozásába, amikor egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a közeli fogadó ajtaja a jól ismert nyikorgó-nyöszörgő hanggal feltárul. Akaratlanul is odapillantottam. Mike Winters bújt ki a reggeli világosságba a pub homályából. Kezével óvta szemét a hirtelen rátörő fény elől. Nyomában Audrey Brown jelent meg, s fintorogva tette fel sötét napszemüvegét, amint kilépett az épületből. Természetesen most is a szokásos fekete-fehér színösszeállításban pompázott: ezúttal egy fekete mellényt húzott fel fehér blúzához és szoknyájához. Maga után rángatta Dennis-t, aki álmosan és fáradtan kóválygott elő. Szabad kezével a szemét dörzsölte, s közben hatalmasat ásított.

Mikor végre ki bírta nyitni a szemeit, pillantása az emberekkel teli kikötőre tévedt és persze azonnal észrevett. Könyörgéssel vegyes vágyakozó tekintetét nem tudta levenni rólam, míg a kocsma előtt álló kocsihoz botorkált. Nem értettem. Nekem kellene őt megvédenem, kiszabadítanom a ragadozó karmai közül? Nekem?! Hát nem talpraesett, felnőtt férfi már? Talán nem azonos ő azzal a fickóval, aki nemrég még Duncan Grimsay gyámoltalan viselkedésére panaszkodott, arra, hogy milyen gyáva dolog egy férfinak teljesen a nőkre bíznia magát?

Ám nem volt időm ezen tanakodni, mert Audrey Brown kiszúrta, hogy valaki lekötötte védence figyelmét, így rögvest igyekezett azt ismét magára vonni. Érintése, ölelése azonban hatástalan maradt. Dennis néhány másodperc után megelégelte a dolgot és beszólt valamit a hárpiának. Morcosan összevont szemöldökéből és Audrey meghökkent arckifejezéséből arra következtettem, valószínűleg a nem éppen kedvességéről híres énje szólalhatott meg. Elengedte a szőke fúria kezét és tett egy lépést felém. Egyet, nem többet. Mert Mike, aki az autó mellett állt türelmetlenül, odakiáltott neki, s erre mindketten beszálltak a kocsiba. Mike nagy gázzal indított, mintha menekülne.

Teljesen összezavartan szálltam fel a Shillay fedélzetére. Olyannyira nem tudtam, mit is gondoljak, mit kellene egyáltalán gondolnom, hogy egész úton mozdulatlanul álltam a korlátnál, és csak bámultam a tengert. Azazhogy eleinte még a mind kisebbre töpörödő Pire-t, azon mélázva, hogy milyen különös fintora a sorsnak, hogy éppen én hagyom el a szigetet és Dennis marad ott. Pedig tudtommal én vagyok kettőnk közül a Pire-rajongó. Igaz, ez mindössze egyetlen napra szólt, de akkor is.

Mit kellett volna tennem? Tennem kellett volna-e egyáltalán bármit is? Talán oda kellett volna rohannom és kitépnem őt annak a nőnek a karjaiból? Ezt várta volna tőlem? Ezért rimánkodott a tekintetével? És utána mit csináltunk volna? Elrejtőzünk a szigeten, és életünk végéig bujdosunk? Folyton efféle buta kérdések jártak a fejemben.

Amikor aztán Pire végleg eltűnt a láthatárról, lehajtottam a fejem és figyeltem, mint rajzol a tenger sötétkékjére habos, fehér fodrokat a hajó. Mikor Katie mellém lépett, fel sem pillantottam.

- Ugye nem azért meredsz ilyen némán és komoran a vízre, amiért gondolom? – kérdezte nevetve.
- Végül is miért ne? – sóhajtottam és még jobban áthajoltam a korláton.
- Azért, mert nem megoldás – komolyodott el hirtelen Katie. – És mert Dennis Lleyton nem érdemel ennyit.
- Nem ő hívta ide Audrey-t.
- De arról, hogy még mindig itt van, ő tehet.

Egyetértettem. Ha Dennis akarná, elzavarhatná. Még ha ezzel bele is gázolna a lelkivilágába. Az ilyesmi eddig sem okozott neki túl nagy problémát. Na jó, nem akarom őt egy érzéstelen, durva alaknak lefesteni, de hogy nem az a lelkizős-tétovázós fajta, az egyszer biztos.

A komp lassan megérkezett Turner Island-re. A pire-iak kiözönlöttek a hajó gyomrából és megindultak a szélrózsa minden irányába, ki dolgozni, ki pedig ügyeket intézni, ahogyan azt mi is tettük Katie-vel. Néhány óra leforgása alatt megfordultunk ezernyi boltban, a postán, a piacon és még ki tudja hol. Hatalmas csomagokkal felmálházva vonszoltuk magunkat a főutcán, keresve egy kávézót vagy valami hasonlót, aminek a teraszán végre megpihenhetnénk.

Csakhamar ki is szemeltünk magunknak egy kedves kis helyet. Egy kétemeletes, nefelejcskék ablakú, szürke kőház földszintjén kávézót rendeztek be. Előtte jókora dézsákban virágzó növényekkel lekerítettek egy darabot a járdából. Ott vártak bennünket a kis kerek asztalok és a kényelmesnek ígérkező székek. Pontosabban már csak egy bizonyos asztal: a hely nagyon népszerű lehetett, mert minden más asztal foglalt volt. Igyekeztük sietősebbre fogni hát nehézkés lépteinket, hogy odaérhessünk, mielőtt még más is kiszúrja magának az árva asztalkát és lecsap rá. Márpedig alighanem senki emberfiának nem volt nagyobb szüksége egy kellemes kis pihenőre, mint nekünk.

Azonban miközben loholtunk az utcán, elrohanva boltok és kirakatok tucatjai előtt, az egyik üzletből, amelyet már jócskán elhagytunk, kirohant és utánunk szólt valaki. Meghökkenve fordultunk hátra, elképzelni sem tudván ki lehet az.

Egy icipici boltocska ajtajában, néhány lépcsőfok tetején Daisy Brogaig álldogált s mosolyogva integetett felénk. Visszacipeltük hát pakkjainkat és erőtlen önmagunkat hozzá. Két óriási épület közé beszorított, keskeny házacskában kapott helyet az az aprócska bolt, amelynek akkor Daisy a vendége volt. A kirakatra vetve egy kósza pillantást, meglepődtem: a kisebbik Brogaig-lány egy esküvői ruhaszalon ajtajában ácsorgott.

- Te, Daisy, nem a nővéred készül…? – haraptam el a kérdést.
Nem akartam hozzátenni: „vagy már ezt is te intézed helyette?”.

- Jaj, dehogynem – kacagott fel a leányzó. – Neki kell a ruha, nem nekem! Ő is itt van, épp a próbafülkében igyekszik magára ráncigálni egy borzalmas darabot! Az üzletvezető rátukmálta azt a rémséget, mondván ez most a legnagyobb divat. Ő meg nem mert neki ellentmondani, hiába mutogattam a nő háta mögött, hogy fel ne vegye, mert iszonyúan néz ki! „Pezsgőszín, elegáns pezsgőszín” – affektált az a banya, pedig, nekem elhihetitek, sokkal inkább mustársárga az a rongy! De hát úgy kell neki, néma gyereknek anyja se érti a szavát, úgyhogy most húzhatja fel azt a rettenetes göncöt.
- Daisy, kedveském, a nővére szeretné tudni a véleményét erről a mesés darabról – szólt egy mézesmázos hang a helyiség mélyéről.
- Már ott is vagyok, Mrs. Morgan, már repülök is, ne aggódjon – felelte Daisy nem kevésbé émelyítően. Mielőtt azonban eltűnt volna, egy grimasz kíséretében odasúgta nekünk: - szentül meg vagyok róla győződve, hogy Mrs. Morgan valójában nem más, mint maga Morgan Le Fay.

Katie-vel csodálkozva egymásra nevettünk, majd sarkon fordultunk, hogy kiderítsük, elhalászta-e már valaki az orrunk elől azt a jó kis asztalt. Ám alig tettünk egy-két lépést, amikor ismét Daisy csilingelő hangja szólt utánunk:
- Mire vártok, gyertek már be!

Mi mást tehettünk volna, nem utasíthattuk vissza a meghívást és csomagjainkat nagy nehezen átpréselve a szűk ajtón, beléptünk az üzletecskébe. Odabent mindössze fél tucat ruha állt fejetlen-kartalan próbabakára húzva. Mrs. Morgan, aki egy öreg, kopottas fotelben ült az egyik sarokban és egykedvűen szívta cigarettáját, észlelte tekintetünkben a csalódottságot és köszönés helyett sértődötten vetette oda:
- Megnyugodhatnak, nem ez a teljes készlet. A többi az emeleten van. De úgyis mindenki ezekből választ.

Kiábrándulásom leírhatatlan volt. Én mindig is úgy véltem, az esküvő a legszebb nap az ember – na jó, a lány – életében, és emiatt aztán minden csodálatos, ami egy kicsit is kapcsolatban áll vele. Ha másért nem is, hát azért, mert a ravasz kereskedők pontosan tudják, hogy az ember az alkalom különlegessége okán hajlandó a tervezettnél többet költeni. Csakhogy ebben a szalonban az égvilágon semmi nem ösztönözte a betérőt a féktelen vásárlásra. Sőt, szinte már magára az esküvőre sem. A csupasz, az idők során szürkésre piszkolódott falak, a kevés és rozoga bútordarab, a próbafülke számtalanszor foltozott függönye aligha keltett jó benyomást egy házasodni szándékozó feleségjelöltben.

A dohányszagtól bűzlő ruhák meg úgy festettek, mintha már legalább a harmadik generáció koptatná őket. Egyáltalán nem voltak szépek, pedig egy mennyasszonyi ruhának nem elég csupán szépnek lennie, hanem egyenesen csodálatosnak, feledhetetlennek, lenyűgözőnek kell lennie! Ha nekem kellene oltár elé állnom valamelyik efféle förtelemben, hát a legszívesebben elfelejteném azt a napot, nemhogy a legemlékezetesebbnek tartanám!

Mire mi is bejutottunk szatyrainkkal, Annie már visszahúzódott a próbafülkébe és halk szitkozódások között sietett levenni, vagy inkább letépni magáról a húga által alighanem azonnal és könyörtelenül elvetett ruhát. Daisy idegesen téblábolt, szemeit folyton körbeforgatta – valószínűleg már órák óta asszisztált a megfelelő darab kiválasztásához. Hirtelen azonban felcsillant a szeme:
- Tulajdonképpen, ha már itt vagytok, miért is ne adhatnám oda ezeket nektek? – azzal két borítékot húzott elő a táskájából. – A meghívók. Az imént hoztuk el őket, és olyan, de olyan szépségesre sikerültek, hogy nem bírom ki, most rögtön át kell adnom nektek!

A meghívók valóban gyönyörűek lettek. Az elejükön egy kicsiny rajzocska Pire egyik tengerbe nyúló sziklaoromzatát ábrázolta, aminek az aljához hevesen csapódtak a hullámok.

- Itt kérte meg Duncan Annie kezét. Másodszor. Tudjátok, a múltkor – magyarázta Daisy lelkesen.
„Miután Dennis rábeszélte” – egészítettem ki magamban.

- Jól tudom ám, kit hozol magaddal – kacsintott rám a lány. – De azért Dennis Lleyton maga is kap egy külön meghívót, köszönetképpen, amiért megszervezte azt a páratlan találkát Annie-éknek.

„Nos, szüksége is lesz arra a meghívóra, ha el akar jönni, mert az én kísérőm ugyan nem lesz! – gondoltam magamban. – Ha akarnám, sem lehetne… De ti rosszul jártok, mert magával fog hozni egy rettenetes boszorkát is, aki nem a jó értelemben teszi majd felejthetetlenné azt a napot!”



Egy kis érdekesség: a kép szerint Turner Island-et egy Skócia nyugati partján lévő városka, Oban "játssza" ;)

41. fejezet

Végre sikerült hoznom a folytatást! Jó hosszú lett, igaz? :)
Viszont technikai okokból sajnos a hozzá illő zenét még mindig nem sikerült feltennem, de keressetek rá a dalra (infó oldalt), szerintem érdemes! ;)

Amint látjátok, renováláson esett át az oldal! Az új külsőt Ritától kaptuk, igazán szép lett, ugye? Köszönöm, Rita!



Körülöttünk a sötétben mindenféle építmények, díszletek árnyai látszottak. Emitt egy évezredekkel ezelőtti falurészlet, fából készült házakkal, istállókkal és – bitófával. Amott kőből – vagy legalábbis úgy tűnt, hogy abból – épített, az előbbieknél valamivel nagyobb lakhelyek és középen egy piactér tucatnyi bódéval – talán egy városka lehetett. Az egész azonban leginkább úgy festett, mint egy kísértetváros.

- Hátborzongató – suttogta Katie. – Olyan, mintha valami kegyetlen horda az imént hurcolta volna el az itt élőket.

Igaza volt: mind a falu, mind pedig a város úgy nézett ki, mintha lakói sietve, valószínűleg nem önként hagyták volna el a helyet. Az ajtók és ablakok tárva-nyitva, helyenként tűz nyomát lehetett látni. Mindenfelé különböző elhajigált tárgyak hevertek: edények, ruhadarabok, szerszámok, tányérok, fegyverek, ételmaradékok, törött korsók, kisebb bútordarabok. A holdfény hol egy vízzel telt vödrön, hol egy meghasadt tükrön, hol meg egy fényes ezüsttálcán csillant meg.

- Semmi különös, csak a lakosságot elhurcolták rabszolgának büntetésképpen, amiért rejtegették Sir Coll-t, vagyis engem – magyarázta zavartalanul Dennis, miközben az egyik melléképület, talán istálló ajtajának kinyitásával foglalatoskodott. – Megvan – kiáltotta, amikor végre sikerült valahogy leszednie – vagy feltörnie? – a lakatot és szélesre tárta az ajtószárnyakat.

Odabentről nem sok jót ígérő horkantás hallatszott.

- Mi az? Mi van ott? – kérdezgettük Katie-vel, és igyekeztünk óvatosságból nem túlságosan közel menni.

- Ezt nem gondolhatod komolyan – nevetett George, aki alighanem már pontosan tudta, mit forgat a fejében Dennis.

Ő pedig fülig érő szájjal bólogatott, majd eltűnt a pajta sötétjében. Végtelennek tűnő percekig várakoztunk, mire ismét megjelent. Kantárszáron vezetett két felnyergelt lovat. A nagyobbikkal, egy gyönyörű csokoládébarna hátassal George-hoz lépett, aki azon nyomban fel is ugrott a nyeregbe. A másikat, egy világosabb, meseszép sörényű mént, Katie-nek ajánlotta fel, aki – nagy megdöbbenésemre – egy pillanatig sem habozott, nem kérdezte, kié ez a ló, el szabad-e hozni egyáltalán, hanem rögvest felült rá, és George után vágtázott vele.

Amikor Dennis visszaindult az istálló felé, utána kiáltottam:
- Ne is fáradj, én még sohasem ültem lovon, és nem áll szándékomban éppen ezen a sötét éjszakán kipróbálni!

- Városi lány – legyintett Dennis, hátra sem pillantva és csak azért is eltűnt az épület homályában.

Csupán egyetlen lóval tért vissza: egy szépséges, ébenfekete, erőtől duzzadó paripával, amelyhez foghatót még sosem láttam. Fényes szőrén táncot járt egy vidám holdsugár.

„Remek, tehát én itt maradok egyedül. Menjetek csak, szórakozzatok jól, én majd szépen megvárlak titeket itt” – gondoltam magamban, mialatt Dennis felpattant a ló hátára. Az, amint megérezte magán a lovast, hátsó két lábára ágaskodott, a mellső kettővel pedig úgy rúgkapált, mintha egy láthatatlan ellenfelet szándékozott volna leütni. Dennis azonban súgott néhány szót neki, s a paripa, miután párszor idegesen megfordult a tengelye körül, végre nyugodtan megállt.

- Haragszik, amiért fel mertem ébreszteni – magyarázta Dennis.

Azután felém léptetett és a kezét nyújtotta:
- Na gyere!
- Nincs az az isten, hogy én erre a vadállatra felüljek! – dohogtam hátrálva.

Dennis megtorpant, megvonta a vállát, majd sebesen megindult felém a lóval és fogalmam sincs, hogy csinálta, de egy jól irányzott mozdulattal határozottan felrántott maga elé a nyeregbe. A ló duzzogva kapta fel fejét megnövekedett terhére panaszkodva. Dennis azonban biztosan tartotta a kantárt, s szerencsére a karjai között rettegve ficánkoló személyemet is.

- Nyugi – mormogta fogai között, s nem voltam biztos benne, hogy melyikünknek is szólt.

Végül is a paripa megbékélni látszott mind kései zaklatásával, mind pedig két utasával és álmosan a tengerpart felé poroszkált.

- A neve Camulos – mondta Dennis a lóra pillantva.
- Mint a hadisten? – kérdeztem.
- Pontosan. Együtt dolgozunk a forgatáson. Fantasztikus egy állat! Arra gondoltam, megveszem, ha befejeztük itt a munkát. Talán önzés, de nem akarom, hogy más lova legyen. Nagyon jól megértjük egymást – azzal egyik kezével elengedte a kantárt és végigsimított a hátason.

Riadtan igyekeztem megkapaszkodni a másik karjában. Dennis elnevette magát ijedtségemen, majd nagy kegyesen ismét mindkét kezével megfogta a kantárt.

- És mi lesz, ha holnap kiderül, hogy csak úgy, se szó, se beszéd, elkötöttél három lovat? – kérdeztem.
- A lovak nem tudnak beszélni – felelte szinte szótagolva, mintha egy kétévesnek magyarázná.

Kiértünk a partra. Ekkorra már teljes szépségében beállt az erre a vidékre jellemző rövid éjszaka. A hold hatalmas ezüsttányérként ragyogott az égbolt közepén, körülötte a csillagok fénylettek, mint udvarhölgyek a királynő körül. A holdfény hófehéren csillogva, hívogató, a végtelenbe vezető hidat rajzolt a lágyan ringatózó, fekete hullámokra. Lassan lépdeltünk a puha homokban. Camulos időről időre fáradtan beszédelgett a tengerbe, ám amint víz érte a lábait, mérgesen csörtetett ki ismét a partra.

Az állandó rettegésemtől eltekintve, mely szerint a következő pillanatban egészen bizonyos, hogy nyakamat szegve a földre zuhanok, s a ló azon nyomban halálra tapos, igazán feledhetetlen volt az éjszaka. Hiszen úgy érezhettem magam, mint egy hercegnő a mesében, akit éppen most mentett ki a gonosz sárkány, boszorka, vagy tudom is én minek a karmai közül a hős lovag, aki ugyan nem fehér, hanem hollófekete lován, de hazaviszi a kastélyába, hogy aztán feleségül vegye és boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. Igen, pontosan ilyen mesébe illő volt az a szótlan, emlékezetes éj.

A kelő nap figyelmeztetett bennünket: ideje visszatérni. Mikor megérkeztünk az istállóhoz, Katie és George már vártak bennünket. Visszavezettük a lovakat a helyükre, számtalanszor bocsánatot kérve tőlük, amiért nem hagytuk nekik kipihenni a kemény munka fáradalmait, pedig már nyakukon a következő nap. E kései – azaz inkább már korai – óra volt az oka annak is, hogy amikor a legelőkön és szántóföldeken keresztül visszakecmeregtünk az útra, már nem kértük a fiúkat, hogy ígéretükhöz híven kísérjenek el minket a házunkig. Végül Katie-vel egymásba kapaszkodva, vagy inkább egymást támogatva, óriási ásítozások közepette, immár világosban hazaérkeztünk.

***

A jeges tengerben való úszkálás és a holdfényes lovaglás után szilárd meggyőződésem volt, hogy boldogságomat és elégedettségemet már nem lehet tovább fokozni. És mit ne mondjak, igazam lett. Valóban nem lehetett már ezt fokozni. Vagyis innen már csak lefelé vezethetett az út.

Ezen a bizonyos lejtőn néhány nappal ezelőtt indultunk meg. Ekkor történt, hogy szokásomhoz híven, szürkületkor lelátogattam a pub-ba, hogy az estét Dennis-szel töltsem. Valamilyen megmagyarázhatatlan megérzés azt sugallta, hogy jobb, ha előbb bekukkantok az ablakon, mielőtt belépek a fogadóba. Így is tettem, s óvatosan odafurakodtam az óriási farakás és a kerti szerszámok közé, majd belestem az aprócska ablakon, amelyen át kényelmesen beláthattam a kocsma egész helyiségét.

Dennis a szokásos asztalánál ücsörgött egy korsó sör és az ügynöke társaságában. Semmi meglepő nem volt ebben. Már épp megkönnyebbülve hessegettem volna el magamtól a baljós előérzetet, amikor is egyszeriben észrevettem, hogy kettejük mellett a sarokban egy harmadik alak is ül. Egy nő. Továbbmegyek: Audrey Brown. Dennis állítólagos-valóságos barátnője. Ott gubbasztott a maga teljes lenszőke valójában.

Hármuk társasága nagyobbrészt lehangoltnak tűnt. Egyikük sem szólalt meg, és szemmel láthatóan kínosan ügyeltek arra, hogy még véletlenül se pillantsanak a másik szemébe.

Mike is mereven bámulta a falat, azonban az ő arcán nyugalom terült szét. Átfutott a fejemen, hogy én ilyennek sosem láttam ez idáig. Épp ellenkezőleg, ha engem meglátott, hirtelen ideges és ingerült lett. Most viszont kifejezetten derűsnek látszott, és ezt minden bizonnyal nem az a kopottas tájkép váltotta ki belőle, amelyre a tekintetét szegezte.

Dennis, aki vele szemben ült, homlokegyenest más képet mutatott: ő kimondottan nyugtalan volt, mint aki nem bír megülni a fenekén. Pillantása ide-oda cikázott a pub legkülönbözőbb, legtávolabbi pontjai között. Két másodpercenként helyzetet váltott, hol az egyik lábát tette keresztbe a másik felett, hol megcserélte őket, hol meg úgy nyújtózott el, mintha legalább ötször annyi hely állt volna rendelkezésére, mint valójában. Valószínűleg igencsak feszélyezte az a szituáció, amibe került, bármi legyen is az.

És hogy milyen volt Audrey Brown? Nos, ő szakasztott olyan, mint ahogyan a magazinok lefestik. Tudvalevő, hogy valamilyen rejtélyes okból kifolyólag, minden nap kizárólag fekete és fehér ruhát vesz fel, néha talán szürkét is. Ezen az estén is fekete nadrágot viselt fehér pulóverrel, széke háttámláján hanyagul odavetett világos kabátka lógott. Hatalmas, sötét napszemüvegét a feje tetejére tolta. Szőke, egyenes haja fáradtan hullott a vállára. Nem túl határozott vonásainak, apró, mélyen ülő szemeinek és vékony ajkainak köszönhetően nem kifejezetten gyönyörű arcán természetesen tökéletes smink díszlett.

Tekintete folyton körbejárt a helyiségben, s mindig másra nézett, egyvalami viszont végig egyforma maradt: ugyanazzal a fintorgó megvetéssel méregetett mindent és mindenkit. Feltehetően a nagyságos hercegkisasszonynak igencsak nehezére esett leereszkednie ebbe a pórias, züllött világba – valószínűleg nem is önként tette ezt.

Percekig álldogáltam az ablaknál, alaposan megfigyelhettem hát a jelenetet. Arra azonban sehogyan sem bírtam rájönni, honnan az ördögből pottyant ide ilyen váratlanul ez a nő?

Azt bezzeg már jóval könnyebben el tudtam dönteni, hogy bemenjek-e. Nem. Semmi keresnivalóm ott. Mit mondjak? Alighanem Audrey keresztbe lenyelne, mielőtt egyáltalán megszólalhatnék. Sarkon fordultam és indulni készültem.

Hogy finoman fogalmazzak, nagyon csalódott voltam. Mint egy kisgyerek, akitől elvették a kedvenc játékát. Mintha résnyire tárták volna előttem a mennyek kapuját, megengedték volna, hogy kedvemre kinézelődjem magam, ám mielőtt beléphettem volna, rám csapták az ajtót.

De nem. Biztosan maga Dennis hívta ide, mert beszélni akar vele. Nyilvánvalóan rólunk, kettőnkről. Elmeséli neki szépen, hogy mi minden történt az elmúlt hetekben, és szépen, finoman – na jó, talán nem annyira finoman, elvégre mégiscsak Dennis-ről van szó – kiteszi a szűrét. Szakít vele. Kétségtelenül nem telefonon akarta ezt közölni vele. Az azért durva lett volna. Ezért hát idehívta, mert ő most nem mehet el innen a forgatás miatt.

Tehát szakítanak. Végre vége az örökös bizonytalanságnak, Dennis hivatalosan is szabaddá válik. És persze azzal a lendülettel ismét foglalt is lesz. Ezért hát jobbnak láttam nem közbeavatkozni, nem megzavarni a dolgot. Dennis-nek persze kisebb gondja is nagyobb lehetett annál, hogy amiatt aggódjon, nem jövök, ahogyan még a legutóbb megígértem. „Észre sem fogja venni, épp eléggé lefoglalja ez a kis kellemetlenség” – gondoltam.

Miután ilyen jól megmagyaráztam magamnak a helyzetet és nekivágtam az útnak, egyszer csak a szokásos nyúzott hanggal nyílt a pub ajtaja és pár férfi alakja rajzolódott ki a kiáramló világosságban. Néhány lépés után megálltak és rágyújtottak. Egyikük aztán kivált a társaságból és hozzám lépett. Csak amikor egészen közel ért, és az ablakból kiszűrődő fény rávetődött az arcára, ismertem fel: George volt az.

- Nahát, neked nem odabenn kellene lenned Dennis-szel? – kérdezte köszönés helyett.
- És neked nem odafenn kellene lenned Katie-vel? – mutattam a házunkra a távolban.
- Úgy terveztem, csak később megyek.
- Én meg úgy, hogy bemegyek, de úgy látom, most talán csak zavarnék – vontam meg a vállam.
- Szóval akkor hazafelé tartasz? – fújta ki a füstöt George.

Bólintottam. Erre ő odakiáltott a többieknek, hogy mennie kell, majd kijelentette:
- Veled tartok – azzal a földre dobta cigijét, és gondosan eltaposta a cipőtalpával.

Azon tanakodtam, hogy miként hozzam szóba a nem várt fordulatot, amit az imént volt szerencsém megtapasztalni, ugyanis reméltem, George talán választ adhat néhány kérdésemre. Hál’ Istennek azonban nem kellett sokáig törnöm ezen a fejem, mert a mellettem ballagó fickó maga hozta fel a dolgot:
- Gondolom, meglepődtél Audrey érkezésén. Hát mi is. Mindannyian.

„Úgy érted, Dennis is? Akkor nem is ő hívta ide?” – akartam nekiszegezni a kérdést, de nem mertem.

- Igen, magam is csodálkoztam rajta – feleltem halkan.
- A délutáni komppal jött.

„Na, ne mondd! – fortyogtam magamban. – Feltételeztem, hogy nem napokkal ezelőtt érkezett és azóta Dennis szekrényében rejtőzködött.”

- Nem tudod véletlenül milyen sütit sütött ma Katie? Azt ígérte, almás lepényt, de remélem, inkább azt a finom áfonyásat, azt jobban szeretem.

Ennyi telt hát mindössze George-tól. Az út hátralévő részén már csak süteményekről, tortákról és lepényekről lehetett vele beszélgetni. Vagyis közel sem bizonyult olyan jó informátornak, mint ahogyan reméltem.

Hazaérve azonnal lefeküdtem aludni, mert bár még gyerek volt az idő, ez volt az egyetlen módja annak, hogy megakadályozzam a fejemben egymást kergető gondolatok tébolyult csapongását.

Ezek a bizonyos kerge feltételezések és hipotézisek hajnalra már egyáltalán nem hagytak nekem nyugtot, még a jótékony álomból is kikergettek. Így hát lekászálódtam a szobámból, ki az ajtón, egyenesen a kedvenc kőfalamhoz. Felkucorodtam rá, és összébb húztam magamon az imént sebtében felkapott kardigánt. Talán még sosem üldögéltem itt ilyen korán. A szokásos ködfelhő szinte még az egész szigetet beborította puha takaróként, mintha az emberek és állatok álmát vigyázná szelíden. Nem sokat nézelődhettem tehát, épp csak a kert végéig, a kapuig láttam el. Az útnak meg a szemközti házaknak már csak a körvonalait bírtam kivenni, azokat is csupán jókora erőlködés árán. Nem is tudtam, áldjam-e a homályt, amiért nem engedi, hogy a csodás táj elvonja figyelmemet a problémáimról, s kénytelen legyek végre átgondolni a dolgokat, vagy éppenséggel átkozzam, amiért nem tereli el féltőn gondolataimat a felbukkant veszélyről.

- Csakhogy látlak! – hallottam egyszeriben kiáltást a hátam mögül.

Hátrafordultam. Dennis állt ott.

- Nem tudtam aludni – dünnyögtem.
- Én sem – rázta meg a fejét. – Miért nem jöttél tegnap? Halálra izgultam magam miattad! Már azt hittem valami baj történt. Lezuhantál az egyik szikláról, belefulladtál a tengerbe, vagy mit tudom én. Odaszólhattál volna a fogadóba. Egész este az ajtót lestem. Talán rosszul érezted magad? Beteg vagy? – méregetett aggódó tekintettel, valami betegségre utaló jel után kutatva.
- Nem. Ott voltam. Csak úgy gondoltam, felesleges lennék.
- Audrey miatt? – sóhajtott. – Na igen. Tud meglepetést okozni ez a nő, az egyszer biztos.
- Szóval te nem tudtál róla, hogy idejön?
- Nem. Én nem. És senki más sem. Mike hívta.
- Mike?! Már minek hívta volna ide éppen ő?
- Hát nem nyilvánvaló? – nevetett rám Dennis, azzal felmászott mellém a falra. – Hetek óta azon idegesíti magát, hogy a szeme előtt fordul komolyra kettőnk ügye. Eleinte nem foglalkozott vele különösebben, azt hitte, csak egy futó kaland az egész, ha majd elmegyek innen, elfelejtelek. De miután mi egyre több időt töltöttünk együtt, és én még el is meséltem neki, hogy te milyen csodálatos egy lány vagy, megijedt. Szerintem leginkább attól, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás. Úgyhogy fogta magát és idehívta Audrey-t, hogy keresztbe tegyen nekünk, és engem rávegyen arra, maradjak inkább vele.

Ez volt tehát a második fázis, miután az első, a Sean Hobbes fedőnevű, csődöt mondott.

- Azt azért nem értem, neki miért nem mindegy, hogy te kivel jársz. Ez csak a te dolgod, nem tartozik rá. Ő csak az ügynököd.
- Igen, igazad van. De ő már csak ilyen. Tudod, Audrey-t már jól ismeri. Tudja kezelni a szeszélyeit. És ideálisnak tartja, mert egész csinos és jól forog a társaságban.
- Én viszont nem – biggyesztettem le az ajkaimat.
- Édes Flora, ha neked tényleg az a célod, hogy olyan legyél, mint Audrey, akkor igazán nagyot kell ám csalódnom benned – nevetett Dennis.
- Te mégis vele vagy – feleltem komoran.

Dennis felsóhajtott.
- Azt hiszem, én valójában sosem voltam vele igazán – majd felém fordult és rám kacsintott: - veled viszont annál inkább.