Huszonkilences számú palack

Türelmetlen Idegenem!

Persze valószínűleg csak hiúságomban képzelem, hogy tényleg tűkön ülve várhattad már a következő palackpostámat, de jólesik azzal hitegetni magam, hogy valaki, messze innen (vagy csak a tenger túlpartján, a skót szárazföldön – de akárhogy is, nekem a szigeten kívüli világ minden pontja olyan, mintha galaxisokra lenne tőlem), szóval valaki valahol kíváncsian figyeli, miként alakulnak itt a mindennapjaim.

            Szerencsére azért nem olyan elviselhetetlenül unalmasan, sőt! Igaz, nekem így is úgy tűnik, mintha csigalassúsággal történne itt minden, mint egy lassított filmfelvételen, és azt hiszem, ha halálom napjáig sem mozdulok ki Pire-ról – legfeljebb csak Turner Islandra, mint a múltkor – akkor sem leszek képes soha felvenni ezt a ritmust. Azaz éppen hogy lelassítani hozzá.

            Figyeled, hogy már – a tempót leszámítva – nem (annyira) rémít meg a gondolat, hogy itt éljek? Na, nem mintha végleg beletörődtem volna, hogy én, aki énekesnői karrierről álmodtam egykoron (igen, most már nem, már realistább lettem), csak egy vidéki csehó pultjának törölgetéséig vihetem egész életemben, hiszen ennél többre nem vagyok alkalmas, de hát ez van.

Azért Pire-on nem dúskálunk az álláslehetőségekben, be kell látnod. Nincs is munkanélküliség, egyszerűen olyan, minta mindenkinek meglenne a maga helye ebben a mikrovilágban, senki sem felesleges, de senki nem is hiányzik innen. Azt, hogy én mégis kaptam munkát, kizárólag annak köszönhetem, hogy ideérkezésem előtt nem sokkal lépett le Emily Brenish, tulajdonképpen az ő feladatait látom most el.

            Korábban azt mondtam, nem csodálom, hogy Emily ezerszer inkább vágyott Hollywoodba, minthogy itt őszüljön meg, és ezt ma is tartom. Az átlagos, vagyis inkább normális korombeli lányoknak nem lehet az az álmuk, hogy ebben a vízzel körülvett porfészekben akarjanak megöregedni! Az nem egészséges.

            Én sem akarok, még mindig nem, de kezdem elfogadni, hogy úgyis ez lesz a sorsom, kár küzdeni ellene.

            És optimistább napjaimon próbálom meglátni benne a jót. Például a nagyit, aki az érkezésemkor habozás nélkül kész volt otthont adni nekem, és aki minden erejével igyekszik egy személyben a szerető családom lenni. És én ezért végtelenül szeretem és becsülöm őt. Azt hiszem, már sosem lennék képes csak úgy magára hagyni. Még ha biztos is vagyok benne, hogy az érkezésem előtt jóval nyugodtabban, békésebben is teltek a napjai! Valószínűleg inkább én vagyok az, aki kettőnk közül nehezebben viselné, ha elmennék. Hiszen neki itt van Pire, és ha ez nekem nem is jelent feltétlenül olyan sokat, tudom, hogy neki mindent!

            És na jó, tudom, hogy csak erre vársz, szóval beismerem: igen, itt van Nick is. Ki tudja, meddig, de egyelőre itt van. És elég gyakran velem. Bár talán csak addig múlatja velem az időt, amíg Emily meg nem érkezik, lehet, hogy csak rá vár.

            Öntelt énem szerint Nick korábban is jól megvolt nélkülem, nem volt szüksége rám, hogy gyorsabban teljen az ideje a szigeten, mindent meg is tett, hogy megszabaduljon tőlem. Szóval, ha most mégis találkozni akar velem, az azt jelenti, hogy… Sokszor hajlok rá, hogy higgyek ennek a hiú hangnak, és ilyenkor bizony fülig ér a szám!

            Mint a múltkor is, amikor elém jött a fogadóba munka után, tudod, amikor George is ott volt, és komolyan tartottam egy tűzpárbajtól, de szerencsére abból nem lett semmi. Úgyhogy semmi akadálya nem volt annak, hogy Nick hazakísérjen. Na, nem úgy! Csak szükségem volt a segítségére, mégpedig a nagyinál. Vagyis a nagyi házában, mert a nagyi nem volt otthon, valamelyik idősebb pár meghívta vacsorázni.

            Hú, így visszaolvasva a soraimat, eléggé sokatmondó, hogy még írásban is ennyit hebegek-habogok, és olyan részletekre, hogy a nagyi kinél is volt pontosan vacsizni, nem emlékszem. Néha komolyan örülök, hogy nem személyesen, szemtől szemben kell mindent elmesélnem Neked, azt hiszem, folyton csak pirulnék!

            Szóval térjünk rá arra, hogy a legutóbb azt mondtam, sosem találnád ki, mit csináltunk Nickkel! Nem tudom, hány tipped volt, de íme, a kegyetlen igazság: mézeskalácsot!

Igen, komolyan, mézeskalácsot sütöttünk és díszítettünk! A nagyvilági, jachtokon, meg villákban felnőtt nőcsábász és szerény személyem. Na, ehhez mit szólsz?

Tulajdonképpen a nagyi volt a felbujtó, és ha most azt gondolod, micsoda egy ravasz kerítő, akkor igazad van. Ahhoz képest, hogy annak idején óva intett Nicktől, most már rendesen arra hajt, hogy összehozzon minket! Amit én persze nem bánok, de remélem, Nick nem tud róla, annyira ciki lenne! Igaz, elég nehéz lenne nem észrevenni, mert a nagyi nem éppen diszkréten intézi a dolgot…

Az egész úgy kezdődött, hogy úgy két napja, amikor Nick ugyancsak hazakísért, a nagyi ragaszkodott hozzá, hogy bejöjjön egy teára. Mit sem sejtve ültünk a konyhaasztalnál, szürcsöltük a teát és rágcsáltuk az ellenállhatatlan kekszet, amelyet Mrs MacIntyre hozott nemrég cserébe egy lenyűgözően szép csokorért, amikor a nagyi egyszer csak azzal jött elő, hogy én régen – kábé tizenhárom évesen! – milyen szép mézeskalácsokat készítettem karácsony előtt, mindenki a csodájára járt – értsd: a családtagok. És hogy csinálhatnék megint, akár azokkal is díszíthetné a koszorúit. És milyen jó lenne ajándéknak is – mintha terveztem volna, hogy rajta kívül bárkinek is adok ajándékot!

Addig mondta és mondta, amíg végül belementem, hogy készítek egy adagot. Leginkább azért mondtam igent, mert nem tudtam, ugyan mi mással vethetnék véget annak, hogy azzal traktálta Nicket, mennyiféle pillangót csináltam a tésztából, és természetrajzkönyvekből néztem ki, hogyan díszítsem őket. Jó, bevallom: tizenévesen volt egy enyhe pillangómániám, de mire 16 lettem, kinőttem, esküszöm! A szobám falára festett, szivárványszínű lepkék valahogy nem illettek a bimbózó szerelmemhez a rockzene iránt.

Szóval miután a nagyi kierőszakolta a beleegyezésemet, rátért a terve kettes számú pontjára: nyíltan Nicknek szegezte a kérdést, hogy nem lenne-e kedve segíteni nekem. Képzeld, szerencsétlen még a teáját is félrenyelte!

- Mrs. Borgh, igazán kedves, hogy rám gondolt, de nem hinném, hogy Joley jól járna velem. Életemben nem sütöttem még semmit. Szerintem a lisztet sem tudnám megkülönböztetni a cukortól – védekezett.

De persze a nagyi ellen esélye sem volt. Hiába jött szegény azzal, hogy még sosem használt sütőt, meg akkor sem ismerné fel a tepsit, ha elé tennék, és különben is, ő biztosan nem tudna szép sütiket készíteni, olyat meg pláne nem, amitől ne menne el rögtön az étvágya akárkinek, aki ránéz. A nagyinak minden kifogására volt egy kész válasza, mintha egész nap erre gyakorolt volna. Talán így is volt.

És miután ezt az akadályt is sikerrel vette, kitalálta, hogy melyik este vághatnánk neki a nagy műveletnek, majd hirtelen eszébe jutott, hogy ó, jaj, de hiszen neki vacsorameghívása van aznapra! Kicsit sem átlátszó, igaz? Úgy égett a fejem, képzelheted!

- Egy süti-randi, nagyi, most komolyan? Jobbat nem tudtál volna kitalálni?! – estem neki, amint becsuktam Nick háta mögött az ajtót.

Ő persze elégedetten mosolygott.

- Szóval valójában nagyon is örülsz, hogy megszerveztem nektek ezt az estét!

- Nagyi, már eddig is egy csomó estét együtt töltöttünk.

- Mivel? Zenehallgatással és rágódással a múlton?

Na jó, ott a pont.

- Azért nem mindig... – próbálkoztam, de ő közbevágott.

- Gondoltam, nem árt, ha egy kicsit ráhangolódtok a karácsonyra, tudod, az egy szép, vidám ünnep.

- Főleg két olyan embernek, aki nem a családjával tölti – morogtam. – Bocs, nagyi, tudod, hogy értem.

- Persze, semmi baj. Édesem, én azt látom, hogy mióta ilyen rémesen nagy barátságban vagytok, csak annyi változott, hogy nem külön-külön, hanem együtt lógatjátok az orrotokat. Csak a hasznotokra válna, ha végre valami vidámat is csinálnátok! Ha egy estére egyikőtök sem foglalkozna a múlttal. Ígérd meg, hogy nem hozod fel a témát, és ha Nick tenné meg, azonnal eltereled a szót!

- Hát lehet neked ellentmondani, nagyi? – adtam fel a harcot.

- Na, ezt szerettem volna hallani! – jelentette ki győzedelmesen.

Hát így történt, hogy aznap este Nickkel azért baktattunk a nagyi háza felé, hogy mézeskalácsot süssünk. És én persze szörnyen zavarban éreztem magam!

A mézeskalács tésztáját már előző este összegyúrtam, azóta türelmesen várt a sorára egy dobozban a konyhaablak külső párkányán. Amikor megérkeztünk a házhoz, leemeltem és bevittem magammal. Elképesztő mennyiséget készítettem, természetesen külső nyomásra. A nagyi biztosra akart menni, és legalább hajnalig el akart minket látni munkával.

Odabenn Nick leült a konyhaasztalhoz, én meg a nagyi által gondosan kikészített, belisztezett deszka közepére tettem az illatos cipót.

            - Mmm, isteni az illata! – lelkendezett Nick. Örültem, hogy látszólag neki nem volt ellenére, hogy itt gyurmázzon velem. Azt viszont hamar elunta, hogy csupán nézze, amint kinyújtom a tésztát, mert csakhamar felállt, és megkérdezte, készíthet-e kávét.

            - Persze, ott van a polcon. Eredeti olasz, nemrég hozattam Mr. Thompson boltjába.

            - Morgott is az öreg, amiért ilyesmivel zaklattad, mi?

            - Tízperces kiselőadásban vetette össze a kávé hátrányait a tea előnyeivel.

            - Hát, ennek a szigetnek is megvannak a hátrányai.

            - Más nem is hiányzik a jó kávén kívül? – kérdeztem ártatlan hangon.

            - Szemmel láthatóan azt is be lehet szerezni – emelte fel a kávés dobozt. – De mire gondolsz? Személyekre vagy dolgokra?

            - Akármire – vontam meg a vállam.

            - Hát, azért vannak páran, akiket jó lenne látni – mondta elgondolkodva. – És persze egy jó buli is beleférne.

            Vártam kicsit, de ennél bővebben, úgy tűnt, nem akarta kifejteni.

            - Egy jó buli? – nevettem.

            - Aha. Ez már jó jel, nem? Hogy ez hiányzik.

            - Szerintem bármi és bárki hiányzik a normális életedből, az jó jel – feleltem némi töprengés után.

            - És veled mi a helyzet?

            - Istenem, tényleg soroljam, mi minden hiányzik? – mosolyogtam. – Mennyi időd van?

            - Per pillanat semmi más dolgom nincs – vigyorgott, és átnyújtotta az elkészült kávét.

          És nekiláttunk a szaggatásnak. Bár a nagyi kedvéért gyártottunk néhány hagyományos fenyőfát, csillagot, szívet, angyalkát és hóembert, igazán akkor jöttünk elemünkbe, amikor egy újabb adag tésztából azt formázhattunk, amit csak akartunk. És mi azt akartuk, amiről éppen beszéltünk. Amikor arról, hogy milyen jó lenne egy este egy finom koktélt meginni egy manhattani bárban, máris készült a talpas koktélos pohár. Amikor arról, hogy szívesen elmennénk egy jó koncertre, gitárt formáztunk. Amikor pedig arról, hogy belesüppednénk egy kényelmes kanapéba egy kellemes kis kávézóban, csészét szaggattunk. Aztán Nick elkészítette a Ferrarija, az apja jachtja és a kedvenc snowboardja mását, én pedig a Szabadság-szobrot, a metrót és egy komplett lemezboltot formáztam. Végül pedig még egy óriási felhőkarcolót is készítettünk, amely alig fért be a sütőbe.

            És a rengeteg sütés meg cirkalmas cukormázas díszítés közben mást sem csináltunk, csak nevettünk és sztorizgattunk. És azt hiszem, szép lassan mintha rátaláltunk volna a hazafelé vezető útra.

Sok szeretettel,

Joley

Arcképek

Amint azt nyilván észrevettétek, sokakkal ellentétben én nem vagyok híve annak, hogy színészek, hírességek vagy névtelen emberek arcait "rendeljem" a történeteim szereplőihez, mert tetszik a gondolat, hogy mindenki fejében másként jelennek meg a főhősök, no meg a mellékszereplők. Ezen a szokásomon ezek után sem fogok változtatni, már csak azért sem, mert mindössze homályos képek élnek a fejemben a karaktereimről, nem igazán kötöm őket konkrét, valós emberekhez.
Viszont! Kíváncsi lennék arra, a Ti gondolataitokban kik "játsszák" az egyes szereplőket? Ki "alakítja" Joley-t, Nicket, meg a többieket? Esetleg Florát és Dennist? Már ha Nektek vannak ilyen elképzeléseitek. A legjelentéktelenebbnek tűnő szereplők is érdekelnek! 
Pusztán kíváncsiságból, ha van kedvetek megosztani :)

Huszonnyolcas számú palack

 

Kedves Ismeretlenem!

Egyre közelebb kerül a karácsony, és engem egyre jobban idegesít az a feszült és persze örömteli várakozás, amely sziget szerte övezi. Bob ma karácsonyi cédéket válogatott, amelyekkel megalapozhatja a hangulatot a fogadóban, amikor épp nincs kedve egyik hangszeren játszó pire-inak sem a spontán zenéléshez. Mrs. Brenish műfenyőgirlandokat aggat minden lehetetlen helyre, miközben halált megvető bátorsággal és szinte bárgyú vigyorral egyensúlyozik egy sámli tetején, amelyet egy asztalra állított székre tett. Mrs. MacGillivray rendre előhúzza a karácsonyhoz köthető régi sztorijait a szigetlakókról. Bár nem hinném, hogy annyira segíti az ünnepi hangulat fokozását, amikor napjában ötvenedszerre meséli el, miként hagyta el egy háromgyerekes anya a családját karácsony éjjel úgy hetven évvel ezelőtt. Hiába, Pire-nak is megvannak a maga sötét titkai. Azaz dehogy titkai, hiszen Mrs. MacGillivray tesz róla, hogy semmi se vesszen a feledés jótékony homályába.

            Katie rendszeresen hullafáradtan esik be a fogadóba, mert ha otthon van, hiába nem dolgozik, Pire lányai és asszonyai szó szerint az ajtaján dörömbölnek, hogy vágja le vagy fesse be a hajukat, hogy szebbek legyenek az ünnepekre. George aztán morogva jön utána, hogy micsoda lehetetlen helyzet, hogy Katie-nek menekülnie kell a saját házából, de egy korsó sör után általában lenyugszik, és incselkedve felajánlja, hogy vegyék ki a régi szobáját Bobnál, mert ott aztán senki sem zavarná őket.

Egy alkalommal, amikor ismét lejátszódott ez a már-már meghitten szokásos jelenet, George egyik pillanatról a másikra mintha megfagyott volna, mereven nézett az ajtó felé. Estefelé elég nagy volt a jövés-menés a pubban, így addig nem is figyeltem, ki jött be éppen. A gyomrom görcsbe rándult George reakciója láttán, és amikor megfordultam, a gyanúm beigazolódott: Nick állt ott a maga teljes valójában.

Az utóbbi időben többször beugrott, de általában délelőtt vagy kora délután, amikor nem volt annyira nagy a nyüzsgés, és lazán beszélgethettünk. Még az is előfordult, hogy már nyitáskor ott várt, és segített lepakolni a székeket az asztalok tetejéről.

Most viszont csúcsidőben érkezett, és csak állt ott tétován. Senki, valószínűleg ők maguk sem tudták, hányadán állnak George-dzsal az ominózus kocsmai verekedés óta, hiszen nem is találkoztak.

Bob ekkor lépett ki a konyhából egy étellel megrakott tálcával, és azonnal felmérte, hogy a múltkori zűr két főszereplője megint itt van az ő fogadójában. Bár a múltkor sem okoztak kárt, és Bob meg Nick kifejezetten jóban voltak, nyilván esélyt sem akart adni újabb fordulóra, úgyhogy elébe ment a dolognak, és széles mosollyal üdvözölte Nicket, mielőtt esetleg úgy döntött volna, hogy odamegy George-hoz, majd megkérdezte, mit hozhat neki. Nick egy kávét kért, azt is elvitelre. Tehát minél előbb le akart lépni, csak kellett valami alibi, hogy miért is van itt, hiszen sosem kért még kávét Bobnál. Ahhoz neki túl jó a sajátja a parti házában.

- Joley, lefőznél egy kávét Nicknek, amíg én kiviszem ezt a rendelést? – kérdezte Bob, majd választ sem várva már ment is az egyik távolabbi asztalhoz.

- Szia – köszöntem mosolyogva Nicknek, majd rákacsintottam: – Kevés kávé, sok tej?

- Minél kevesebb ebből a kávéból, annál jobb – vigyorgott vissza. – Vagy adhatsz csak egy üres poharat is, és már itt sem vagyok.

- Akkor minek jöttél egyáltalán? – Csak akkor jöttem rá, hogy hangosan kimondtam a csípős megjegyzésem, amikor láttam, Nick milyen furán néz rám. Meg kéne már tanulnom, hogy előbb gondolkozzak, és csak utána beszéljek! – Bocs, nem úgy értettem.

Hülye kifogás, hogy lehetett volna ezt másképp érteni?

- Ugyan már! – legyintett ő végül. – Érted jöttem, mert úgy emlékeztem, hogy mostanában végzel, de látom, már van társaságod – Azzal diszkréten Katie-ék felé pillantott, akik látszólag zavartalanul cseverésztek, de George időről-időre felénk nézett a barátnője válla felett. Csak remélni tudtam, hogy nem azt képzelte, vigyáznia kell rám vagy ilyesmi. Bár az alapján amennyit ő eddig megismert Nickből…

Mindenesetre annak nagyon örültem, hogy Nick szemmel láthatóan megjegyezte a beosztásomat.

- Kábé negyedóra múlva végzek. Katie és George pedig nem hozzám jöttek, gyakori vendégei amúgy is a pubnak. Tessék, egy adag forró tej – tettem elé egy papír poharat.

Nick értetlenül bámult bele a pohárba. Úgy tűnt, egy pohár száz százalék tej számára elképzelhetetlen volt. Akkor már inkább az üres pohár.

- És képzeljem hozzá a kávét? Vagy menjek haza, hogy normális kávét öntsek bele?

- Attól tartottam, ha adnék neked abból a kávéból, amelyik a többi halandónak megfelel errefelé, még ki találnád önteni, amint kilépsz innen. És én speciel jobban örülnék, ha az első általad említett opciót választanád – tettem hozzá kacéran.

- Megvárjalak kint? – nevetett rám.

- Vagy itt bent, senkit sem zavarsz, Nick, akár elhiszed, akár nem.

- Szerintem inkább nem hiszem – mondta elkomorodva, amint találkozott a tekintete George-éval.

- Csak nem ismeritek egymást – magyaráztam.

- És ez ma sem fog megváltozni – jelentette ki, majd fizetett, fogta a poharat, és kiment.

A műszakomból hátralévő perceket alig bírtam ki, folyton az órára pillantottam, és rettegtem, hogy Nick mégsem vár meg.

- Istenem, Joley, még a végén eltörsz egy poharat, ha ilyen sebességgel törölgeted őket! – szólt oda Katie. – Inkább beugrok helyetted, csak tedd le a kötényedet, és menj már Nick után.

- Micsoda? – kérdeztem zavartan. – Ja, nem, köszi, már csak két perc, és végzek.

- Megvár, nem?

- Hát, nagyon remélem. – Nem túl kedves módon George-ra vetettem egy dühös pillantást.

- Hé, miért én vagyok a rossz?! Talán oda kellett volna mennem hozzá, hogy megkérjem, maradjon, és meghívjam egy csésze teára? Nem én akartam megütni!

- Tudom, és sajnálom – sütöttem le a szemem.

- George is megérti, hogy Nick az utóbbi időben érthető okok miatt nem volt mindig egészen önmaga – mondta Katie diplomatikusan. – Igaz, George?

- Igen – motyogta a barátja kelletlenül. – De nem fogok tőle bocsánatot kérni! És ha már itt tartunk, nem biztos, hogy jól teszed, Joley, hogy ennyi időt töltesz vele, ez a fickó nem…

- George, ez nem a mi dolgunk – figyelmeztette Katie. – Egyébként meg Nickkel egyáltalán nincs semmi baj, csak épp nehéz időszakon megy keresztül, és ha Joley jól érzi magát a társaságában, ráadásul sokat segít Nicknek feldolgozni mindazt, ami vele történt, akkor nagyon is helyesen teszi, hogy találkozik vele, amikor csak tud.

- De amúgy nem a mi dolgunk, ugye? – nevetett rá George.

- Hát, nem – vigyorgott Katie. – Na, jól van, Joley, eredj innen, lejárt a munkaidőd!

Az órára néztem, és tényleg, már túlóráztam is két percet. Úristen, Nick tuti nem várt meg!

Sietve ledobtam a kötényemet, a kezembe kaptam a dzsekimet, elköszöntem Katie-éktől, meg Bobtól, és már rohantam is. Feltéptem a pub ajtaját, és már kinn is voltam a csípős hidegben. Körülnéztem, de senki nem várt odakint. Ha Nick csak két perccel ezelőtt indult volna el hazafelé, megállapítva, hogy az ígéretem ellenére mégis maradtam George-ékkal, még látnom kellett volna a part felé baktatni. De nem láttam, szóval egyáltalán nem is állt szándékában megvárni. Szép. Így fűzzek reményeket ehhez a pasihoz!

- Én a helyedben felvenném a dzsekit, még a végén megint megfázol – szólalt meg mögöttem Nick. Megpördültem, és ott állt Nick, hanyagul a fogadó falának dőlve. Hát persze, mindenhol kerestem, épp csak közvetlenül az ajtó mellett nem. Pedig ott volt. Mégis megvárt.

Megborzongtam a hidegtől, mire észbe kaptam, és belebújtam a dzsekimbe.

- Elég fagyosak lehetnek errefelé a téli esték, ha nincs az embernél véletlenül egy pohár forró tej, hogy átmelegítse – vigyorgott, majd átnyújtotta az utolsó pár kortyot.

Tudom, hogy néha – na jó, elég gyakran – megőrjít ez a pasi, legalábbis az, hogy sosem tudom, hányadán állunk, vagyis ő hányadán áll velem, de épp ettől olyan izgalmas ez az egész. Kaland vele minden perc.

Ennyit mára. Bocs, de megint úgy elszaladt az idő, már így is csak három órát tudok aludni, amíg fel kell kelnem a munka miatt! Hogy mit csináltunk aztán az este a múltkor, az legyen az én titkom. Legalábbis a következő üzenetemig. De ne találgass, úgysem jönnél rá, az hétszentség!

És köszönöm, hogy megint meghallgattál! Azaz elolvastál.

Joley