13. fejezet

Köszönöm a kedves szavakat, amelyeket az előző fejezet végén kaptam. Az ilyen biztatások mindig motiválnak, hogy írjak és gyorsabban hozzam a folytatást ;) Csak szólok... ;)
A mostani részhez pedig jó szórakozást kívánok! :)

From now on
There's no looking back
Full steam ahead
On this one way track
From this day forward
I will make promise
To be true to myself
And always be honest
For the rest of my life
I will do what's right

Verge by Owl City feat. Aloe Blacc

 

A cserepes akció után valóban megváltozott a helyzet. Újdonsült ismerőseim egymásnak adták a kilincset, és bár kétségtelenül részben (nagy részben) a kíváncsiság hajtotta őket a házhoz, igazán kedvesek voltak velem. Csakhamar dugig volt a hűtőm finomságokkal („szegénykém, nem is merem elképzelni, mit főzhet magának ebben a romos konyhában!”), és alig győztem visszautasítani az olyan felajánlásokat, hogy például nyugodtan vigyem át Mrs. MacGregorhoz kimosni a ruháimat, mert az én öreg mosógépem bármelyik pillanatban csütörtököt mondhat, sőt inkább elviszi ő kimosni és majd tisztán visszahozza, vagy menjek át zuhanyozni MacLeanékhez, mert nálam biztosan nincs elég meleg víz. (De volt.)

                Ugyanakkor gátlástalanul elfogadtam, ha valaki valamilyen növényt, különösen, ha virágot ajánlott a kertembe. Viszont ha valamilyen bútort, dísztárgyat kínáltak a lakásba, csak ritkán mondtam igent, mert bár sok mindent ki kellett dobnom, ami menthetetlen volt, mindig is úgy véltem, hogy Mrs. Graham kissé túlzsúfolta a házat, a kevesebb tárgy pedig rögtön világosabbnak, tágasabbnak mutatta a helyiségeket, szóval nem feltétlenül volt rossz a kevesebb bútor.

Annyira örültem a helyzet változásának, annak, hogy végre nem éreztem magam annyira elszigeteltnek, magányosnak, hiszen rengeteg ismerősöm lett, hogy el is feledkeztem a tető problémájáról, amely végső soron elindította ezt a fordulatot. Egy reggel aztán JJ beállított hozzám azzal, hogy eddig azért nem jött, mert nem hívtam, de estére már esőt ígérnek, szóval, ha még nem oldottam meg valamilyen varázslattal a lyukas tető problémáját, akkor talán ideje lenne kezdeni vele valamit.

-          Persze, és köszönöm – mondtam és kisétáltam utána a kertbe, ahonnan a tetőn tátongó lyukakat szemlélte. – Cserép már van – mutattam büszkén a fal mellett felhalmozott ütött-kopott, de egészben lévő tetőcserepekre. Időközben a fentről lerepült darabok morzsalékait már feltakarítottam.

-          Igen, tudom, a pubban hallottam, hogy többen hoztak neked – közölte.

Csak álltunk egy darabig egymás mellett, néztünk felfelé (én persze csak úgy tettem, mintha szakértő szemekkel mérném fel a helyzetet), majd JJ felém fordult.

-          Figyelj, én ráérek még nézegetni itt a tetődet napestig, de nem ártana egy létra, hogy feljussak.

-          Ó, persze – feleltem elvörösödve. Máris sarkon fordultam, de kábé egy másodperc után meg is álltam, és szégyenkezve néztem rá. – Létra. Nos. Az még mindig nincs. Mármint van, de az olyan öreg, hogy a legtöbb fok hiányzik, amelyik meg nem, az valószínűleg egy lepke súlya alatt is letörne.

JJ mosolyogva csóválta a fejét. Aztán fel-alá sétált és nézegette a házat.

-          Kéne egy vödör és egy jó hosszú kötél – mondta.

Elszaladtam a fészerbe a kért tárgyakért. JJ a kötél egyik végét a vödör fülére kötötte, a másikat meg a dereka köré. Aztán megint a házat kezdte szemlélni. Úristen, mégis mire készül? – futott át az agyamon.

Nem kellett sokat várnom rá, hogy megtudjam. JJ a ház mellett álló fához lépett, majd hirtelen elkezdett rá felmászni. Olyan gyorsan mászott az ágakon, hogy még fel sem fogtam, mit csinált, mire már az eresszel volt egy szintben. A következő ágról könnyedén átlépett a tetőre. A kötelet leoldotta a derekáról és átvetette a legközelebbi ágon.

-          Töltsd meg cseréppel a vödröt! – kiáltott le nekem, én pedig még mindig szóhoz sem jutva engedelmeskedtem. JJ csak nevetett. – Most jól jött a sok fáramászás sráckoromban – adott magyarázatot.

-          Oké, azért csak óvatosan! – szóltam vissza, mert nagyon nem tetszett, ahogy a tető szélén kihajolt.

JJ gyorsan haladt a munkával. Összeszedte a tetőn azokat a cserepeket, amelyeket a vihar a múltkor elsodort, de nem dobott le a földre. Az épeket felhasználta a lyukak befoltozásához, a törötteket pedig leküldte hozzám a vödörrel. A frissen kapott cserepeimből jó sokat elhasznált. Időközben a lyukakon át be-bepillantott a padlásra, és tájékoztatott, hogy bár sötét és rumlis a padlás, nem hiszi, hogy nagy kárt okozott az eső. Valószínűleg az elmúlt napokban minden esetleges vizes folt szépen felszáradt. És felvetette, hogy ha kedvem van, benézhetnék egyszer a padlásra, akad ott pár régiség. Én viszont csak azt akartam, hogy mielőbb jöjjön le a tetőről, mert nagyon nem tűnt biztatónak, ahogy vakmerően sétálgatott odafenn.

De egyszer csak elkészült. Leengedte a vödröt, majd ledobta a kötelet is, és miután utoljára elégedetten végignézett a munkáján és megcsodálta a kilátást – amelyet nem győzött folyamatosan dicsérni, amíg dolgozott -, végre nekiállt leereszkedni. Ugyanolyan kecses macskamozgással haladt lefelé a fa ágain, ahogyan felfelé is. Azonban a vége felé túlságosan elbizakodottá vált, meg akart spórolni egy kis mászást, és leugrott. Nem olyan nagyon magasról, ám én oda sem mertem nézni. Nem hiába. A következő pillanatban hallottam, ahogy fájdalmasan felkiált, és amikor kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy a földön ül és az egyik bokáját dédelgeti.

-          Jesszusom, jól vagy, JJ? – ugrottam oda hozzá.

-          Persze, semmiség – mosolygott és felkelt. Ám amikor megpróbált ráállni a sérült lábára, felszisszent.

-          Tudtam, hogy ez lesz a vége! – csattantam fel. – Már az elején ostobaságnak tűnt, hogy létra nélkül menj fel oda. Én voltam a hülye, hogy a cserepek mellé nem kértem kölcsön valakitől egy létrát is.

-          Nyugi, Belle – mondta JJ, miközben mindkét kezét a vállamra tette és lehajolt kissé, hogy a szemembe nézhessen. – Az én ötletem volt az egész, emlékszel? És nincs semmi gond, seperc alatt elmúlik.

Kétkedve néztem hol az arcára, hol meg a lábára, de ő olyan kitartóan mosolygott, már megint a nyugalom mintaképét játszva, hogy végül bólintottam és elindultam a ház felé.

-          Azért ha nem nagy probléma, segítenél? – kérdezte, mire visszafordultam.

-          Ja, bocs – pirultam el már megint, és visszaléptem mellé. Félig rám támaszkodva ugrált el az ajtóig, majd odabenn a nappaliban a kanapéig.

-          Nagyon köszönöm a segítséged, JJ, nem is tudom, mi lett volna velem nélküled – mondtam őszintén. – Ha tényleg esik ma, és a tető meg ott állt volna lyukasan…

-          Szívesen.

-          És annyira sajnálom, ami történt – mutattam a lábára, amelyet felpolcolt a dohányzóasztalra tornyozott párnákon. – Idejöttél segíteni nekem, erre így jártál…

-          Belle, ez igazán nem a te hibád – rázta a fejét. – Mint mondtam, az én ötletem volt a fa is, meg az a merész ugrás is. Idióta voltam.

-          De nem ezt érdemelted – kötöttem az ebet karóhoz. Rémesen bántott, hogy a házam, azaz a kertem így kiszúrt vele, holott ő csak segíteni akart.

-          És egy teát megérdemlek? – kacsintott rám JJ, aki láthatóan nem akarta folytatni a „kinek a hibája?” játékot.

-          Egy pillanat.

Mire visszatértem a konyhából a kezemben egy tálcával, amelyen két csésze tea és egy tányérkán az egyik helybeli nénitől kapott süti volt, JJ egyértelműen kényelembe helyezte magát nálam. Teljesen elterült a kanapén, a fejét hátrahajtva, a szemeit lecsukva, mindkét lábát feltéve az asztalra, és a kezében egy mp3-lejátszót tartva. Nyilvánvalóan felfedezte magának a dohányzóasztalon azt a régi készüléket, amelyet Nelly adott kölcsön, együtt a szintén kölcsönbe kapott mini hangfalakkal. Nelly nem bírta elviselni a gondolatot, hogy mindössze Mrs. Graham ósdi rádiója legyen az egyetlen hangforrás a házban. Az mp3-lejátszóra – amelyre esküdött, hogy neki nem kell, mert már vett egy újat – pedig letöltötte a kedvenc zenéimet, miután kiszedte belőlem, hogy mit szeretek hallgatni. Így aztán most JJ az Owl City-re relaxált a nappalimban.

Nem voltam biztos benne, hogy nem szundított el közben, úgyhogy nagyon óvatosan tettem le a tálcát az asztalra. JJ azonban egyből felpillantott.

-          Köszönöm – mosolygott megint, én pedig arra gondoltam, mennyivel jobb így látni, mint amikor korábban még a boltban morcoskodott. Akkoriban el sem tudtam képzelni róla, hogy egyáltalán tud mosolyogni, viszont most már aznap is rengetegszer láttam. Valószínűleg mégis az a kedves srác volt, akinek Nelly mondta.

-          Nincs mit. És itt van még ez – nyújtottam át egy zacskó jeget, amelyet szintén a konyhából hoztam magammal.

-          Én megmentőm – nevetett, és elhelyezte a jeget a bokáján.

-          Hát, ezt én is mondhatnám rád – kezdtem bele ismét, de JJ egy pillantásával elvágta az újabb hálaáradatot.

-          Zárjuk le ezt a témát – jelentette ki. – A lényeg, hogy ma már nem ázol be. Mellesleg, Belle, tetszik a zenei ízlésed.

-          Köszi – feleltem.

-          Bulis zenéket szeretsz, amint hallom.

-          Szeretem a pörgős zenét, amely tele van energiával – bólintottam. – Nem feltétlenül csak partizáshoz. Reggel segít kikelni az ágyból, vagy motivál futás közben. Nem mintha arra szükségem lenne mostanában, ez a felújítás bőven felér egy edzéssel.

-          Nem is eggyel, gondolom. De kár, örültem volna egy futópartnernek. Néhanapján nagyon nehéz rávennem magam, akkor jól jönne, ha valaki elrángatna magával.

-          Hát, szívesen mennék, de egyszerűen képtelen vagyok rá mostanság – válaszoltam, és tényleg szomorú voltam, hogy nem tarthattam vele. Remek alkalom lett volna, hogy rendszeresen találkozzunk, de a legtöbb este úgy estem be az ágyba, mint egy darab fa.

Egy darabig hallgattunk, csak a zene szólt, miközben mi némán ittuk a teánkat. Aztán megint JJ szólalt meg:

-          Láttam, hogy a lépcső melletti lambériát már lecsiszoltad, de nem festetted le. A múltkor valahol a neten találtam egy cikket erről. Ha gondolod, megkeresem, és átküldöm a linket. Talán van benne valami hasznos tanács.

-          Kösz, kedves tőled, de nem kell. Úgysem tudom megnézni.

JJ úgy nézett rám, mintha legalábbis azt jelentettem volna ki, hogy nem tudok olvasni.

-          Nincs netem. Az anyámmal kötött megállapodás értelmében se okostelefon, se laptop nem jár a nyárra. Igazából valószínűleg már az is csalás, hogy Nelly néha áthozza a saját laptopját, hogy filmezzünk.

-          És ennek mi értelme? – nézett rám JJ még mindig értetlenül.

-          Hogy kizárt legyen az online shopping. Kicsit rákaptam az utóbbi időben – közöltem halkan, miközben elmélyülten tanulmányoztam a mellettem álló kis asztalkán a virágcsokrot.

-          Értem – nevetett JJ, és a hangjából sejtettem, hogy átlátta, mennyire szerény megfogalmazás volt részemről a kicsit meg az utóbbi időben. – De végül is, ha nem jár a net mellé egy hitelkártya, nem áll fenn a túlzó shoppingolás veszélye.

-          Végül is nem – hagytam helyben, bár nem értettem, mire akart kilyukadni.

-          Akkor mi lenne, ha néha kölcsönadnám neked a laptopomat, hogy átböngéssz pár oldalt, cikket a felújításhoz, meg a kerthez? Biztos sok jó ötletre bukkannál.

-          Á, nem kell – legyintettem. – De nagyon kedves tőled.

-          De én ragaszkodom hozzá. Legalább amíg netezel egy kicsit, pihensz közben.

Reméltem, hogy nem akarja felhozni a múltkori kiborulásomat, de szerencsére nem tette.

-          Amíg a boltban dolgozom, nekem úgysem kell a gép – közölte. Ebben nem voltam biztos, hiszen azért nem adták mindig egymásnak a kilincset a vevők. Pire nem volt akkora sziget. De talán az apja megharagudott volna, ha látja, hogy netezik munkaidőben. Úgy hallottam, nem épp a legkedvesebb ember a Földön.

JJ látta, hogy még mindig nem győzött meg, ezért vigyorogva hozzátette:

-          Ha akarod, letiltom a veszélyes oldalakat. Tudod, ahol shoppingolhatnál. Sőt az e-mail címedet is, ha ennyire nem bízol magadban.

Nagyon úgy tűnt, hogy mindenáron segíteni akart. Először a festéket hozta fel, aztán megvigasztalt, amikor kiakadtam, majd a tető, most meg a laptop… Tényleg kedves srác. Szegény, még a bokáját is majdnem kitörte miattam! Hát mondhattam neki nemet? Ugye, hogy nem.

12. fejezet

 

And we're gonna be alright
Dry your tears and hold tight
Can't you tell I got news for you
Sun is shining and so are you

Sun Is Shining by Axwell Λ Ingrosso

 

Az a bizonyos első szabadnap, pontosabban fél nap, remekül telt. JJ nemsokára távozott, mert meggyőződése volt, hogy ki kell próbálnom a munkamentes egyedüllétet. Meg kell tanulnom, hogy attól még, hogy nincs ott senki, nem kell feltétlenül dolgoznom. Nem tudom, honnan tudta, hogy valóban így teltek a napok akkoriban. Csak akkor álltam le jóformán a munkával, ha beállítottak Granték vagy Nelly, akivel néha leültem meginni egy teát – már amikor épp nem dolgoztunk. Egyébként minden szabad pillanatomban találtam magamnak valami tennivalót, ami persze nem volt nehéz, annyi volt még mindig a feladat. Meg aztán mi mást csinálhattam volna? Mrs. Grahamnek nem volt tévéje, csak egy rádiója (de ugye az ember tud dolgozni, miközben azt hallgatja), nekem nem volt sem okostelefonom, sem laptopom. Így aztán már csak azért is dolgoztam, mert mással nem nagyon tölthettem az időt. Néha ugyan megpróbáltam például kiülni a kerti padra, de kábé két percen belül kiszúrtam pár gazt, amelyet sürgősen ki kellett húzni. Vagy amikor este fáradtan lerogytam a kanapéra, észrevettem, hogy a falon milyen jól mutatna egy festmény, amely addig a lépcsőfordulóban volt felakasztva, ahol viszont a rossz megvilágítás miatt alig lehetett látni. Mindenképpen át kellett helyezni ide, mégpedig azonnal.

                Szóval így telt az idő, és éppen ezért nagyon nehezemre esett, hogy kibírjam azt a pár órát munka nélkül. Pedig korábban mennyit lustálkodtam! Sokszor dél előtt fel sem keltem, órákig neteztem az ágyban, heverésztem a nyugágyban valamelyik menő strandon vagy egy haver jachtján, és egy-egy átmulatott éjszaka után fél napokat ücsörögtem a fotelban egy méregerős kávéval a kezemben, miközben csak bámultam kifelé a fejemből és észre sem vettem, hogy eltelt vagy három óra. Eszembe jutott, hogy talán azért nem okozott gondot akkoriban egyszerűen semmit sem csinálni, hagyni, hogy kifolyjon az idő a kezeim közül, mert akkor nem volt célom? Minek korán felkelni, ha úgysem kell semmit csinálni? Minek hajnal előtt hazamenni egy buliból, ha másnap nem vár semmi kötelezettség? Érdekes gondolatnak tűnt.

                És a morfondírozás ezen lekötött annyira, hogy egy pár órát tényleg nem csináltam mást, mint a plafont szemlélve feküdtem a kanapén, és szinte éreztem, hogy elfáradok a gondolkodásban. Ami viccesen hangzik, de akkor valóban úgy éreztem, hogy nagy dolgokra ébredek rá éppen, olyanokra, amelyek megváltoztathatják az egész életemet. Hogy talán anyám nem beszélt hülyeségeket, amikor amiatt bánkódott, hogy nincs cél az életemben, és ideje lenne valami értelmet találni neki. Nem hittem el, hogy ez mennyire fontos. Pontosabban azt hittem, a szórakozás, hogy pusztán jól érezzem magam, gondtalanul, az már önmagában cél. Talán az volt, de akkor nem jó cél. Mert valahogy akkor, amikor korán keltem, sokat dolgoztam, de láttam az eredményét, elégedettebben feküdtem le este, mint amikor átlustálkodtam az egész napot, és tényleg semmi értelmeset nem csináltam.

                Aztán amikor mindezt tisztáztam magamban, felhívtam Nellyt. Elmondtam neki, hogy mennyire sajnálom, hiszen nyilvánvalóan nem az ő hibája, ami történt, és undorítóan viselkedtem vele, amit nem érdemel meg, mert ő már a kezdetektől annyit biztatott és segített, de mindezt szerettem volna neki személyesen is elmondani, így megkérdeztem, hogy lemehetek-e a fogadóba. Hogy akarja-e egyáltalán, hogy a szeme elé kerüljek valaha is. Ő meg csak nevetett és felajánlotta, hogy inkább felugrik, mert már végzett a műszakjával, és szívesebben venné, ha legalább a szabadidejét nem a pubban kellene töltenie. Természetesen örültem, hogy feljön, de szóltam, hogy most nem kell olyan ruhát hoznia magával, amiben tud dolgozni, mert ma este már nem lesz meló.

                Amikor aztán félóra múlva megjelent, hozta magával a laptopját, pár filmet és egy orbitális méretű zacskó popcornt. Én előhalásztam egy ezeréves bort Mrs. Graham készletéből, és letelepedtünk a kanapéra.

                Még alig húsz percet néztünk meg az első filmből (romantikus vígjáték természetesen, az kell egy csajos estére), amikor Nelly halkan megszólalt:

-          Ne haragudj, hogy reggel iderángattam JJ-t. Nem volt jó ötlet.

-          Végül is nem sült el rosszul ahhoz képest, hogy mennyire kiakadtam, amikor megláttam. Még egyszer bocsánat, hogy így kiborultam.

-          Oké, Belle, ha még egyszer elhangzik a szádból az a szó, hogy bocsánat, én esküszöm, hazamegyek – jelentette ki Nelly.

Megöleltem. Mennyire szerencsés voltam, hogy amikor egy ismeretlen helyre kerülve csak annyi embert ismertem, amennyit egy kezemen is meg tudtam számolni, az egyik közülük, ennyire fantasztikus barátnak bizonyult!

-          És miért is nem volt rossz, hogy idejött? Mellesleg nem kellett neki kétszer mondani – tért vissza a témához Nelly.

-          Sosem adod fel? – nevettem.

-          Miért kéne feladnom? Neked tetszik, neki te nyilván tetszel, mi ebben a rossz? Ha kell valaki, aki megadja a kezdő lökést, én szívesen vállalkozom erre a szerepre – vigyorgott, és a szájába tömött egy maradék popcornt.

-          Valóban nem rossz pasi… - kezdtem, mire Nelly oldalba bökött. – Jól van, elismerem, elképesztően helyes, sőt dögös – nevettem ismét. – De nem hiszem, hogy nekem most erre lenne szükségem. Mármint bárkire is, bármilyen srácra. Belevágtam ebbe a nagy munkába, és közben folyton olyan ijesztően nagy dolgokon jár az eszem, hogy állandóan megkérdőjelezek mindent, amiben eddig hittem. Hogy jó volt-e az életem úgy, ahogy volt. Hogy helyes irányba haladtam-e. Pontosabban, hogy inkább haladtam-e egyáltalán valamilyen irányba. Egy csomó olyan dolgon töröm a fejem, amelyek tényleg megváltoztathatják az életemet. Azaz amelyek révén én megváltoztathatom az életemet. Sok döntést kell meghoznom, azt hiszem. Vagy csak keveset, de azok nagy döntések lesznek.

-          Hű – szólalt meg Nelly némi hallgatás után. – Megértem. És totál természetes, hogy ez történik veled, ha kiszakadtál a megszokott környezetedből. Ha teljesen másképp élsz, mint eddig. Tisztázzuk. Maradsz?

-          Igen, egyelőre úgy néz ki – feleltem habozás nélkül.

-          Folytatod a felújítást?

-          Eltökélt szándékom.

-          És aztán mi lesz? Mármint a nyár végén?

-          Az még nagyon messze van, Nelly – sóhajtottam, és a laptop felé fordultam, jelezve, hogy lezártnak tekintem a témát. Ha akartam volna, sem tudtam volna többet mondani.

-          Azért JJ-nek tetszel, ne feledd – kacsintott rám Nelly.

-          Egyszerűen képtelen vagy leszakadni a témáról, igaz? – kacagtam.

-          De ha egyszer így van! – méltatlankodott. – A szigetem sok nő örülne ennek 14 és 94 év között.

-          Képzelem – hagytam rá.

-          Nem terem errefelé olyan sok jó pasi.

-          Aha, végül is nem ide járnak filmet forgatni hollywoodi sztárok.

-          Ők nem telepednek itt le. Még ha van is, aki rendszeresen visszajár. És JJ megcsinálja akkor a tetődet? – kanyarodott vissza ismét Nelly.

-          Erről nem beszéltünk. Csak azt mondta, hogy jobban tenném, ha néha pihennék kicsit, hogy ne sokalljak be úgy, mint reggel.

-          Igaza van.

-          A tető még mindig ott áll lyukasan. Állítólag pár napig nem fog esni, van időm kitalálni, mi legyen vele.

-          Megkérhetnéd JJ-t, hogy segítsen. A múltkor azt mondtad, úgyis felajánlotta, hogy szívesen jön.

-          Aha, mert ő biztos elő tud varázsolni nekem néhány cserepet, meg létra híján fel tud repülni a tetőre. Nem Superman, Nelly, bármit is hiszel róla.

-          Jól van, jól van, csak egy ötlet volt – emelte fel a kezeit megadóan.

A tető ügyét másnap reggel a kezembe vettem. Az éjszakát a nappali kanapéján töltöttem, mert nem akartam megkockáztatni, hogy ha netán mégis elered az eső, az arcomra hulló hideg cseppekre ébredjek az ágyamban. Valójában fogalmam sem volt, hogy az ágyam fölött volt-e az ominózus lyuk a tetőn.

Szóval a reggeli kávém után elindultam a szigetem, és egy kis séta megerősítette az előző este születetett feltételezésemet: nem az enyém volt az egyetlen tető, amelyen olyan cserepek voltak, amelyekre szükségem volt. Vagy egy tucat másik házon is ugyanolyanok voltak.

Így hát betértem a pubba, ahol a fogadósnak, bizonyos Bob Brenish-től megkérdeztem, hogy kitehetek-e egy hirdetést a falra. Nem láttam hasonlót a helyiségben, de úgy véltem, a pub a leginkább központi hely a szigeten, úgyhogy itt kellene próbálkoznom, hogy a lehető legtöbb embert elérjem. Meg talán a boltban.

-          Miféle hirdetésről lenne szó? – kérdezte Bob gyanakodva, miközben teát töltött nekem. Megértettem az óvatosságát, hiszen nem sokat láthatott még Pire-on. Csak akkor ugrottam be általában a pubba, amikor Nelly volt szolgálatban, vele ritkán találkoztam.

-          Használt tetőcserepet keresek. A múltkori vihar alaposan elbánt a tetőmmel, és nekem nincsenek pótcserepeim. Viszont úgy láttam, sok más házon vannak hasonló cserepek. Talán valaki eladna nekem párat.

-          Ön újítja fel a Graham-házat, igaz, Miss…? – nézett rám várakozón.

-          Ebert-Holden, de kérem, szólítson csak Belle-nek – nyújtottam kezet neki. – Sajnálom, még be sem mutatkoztam rendesen.

-          Igazán szép feladatra vállalkozott, Belle – mosolygott Bob.

-          Vagyis ostobaságra, ugye? – nevettem. – Tudom, hogy mindenki ezt gondolja Pire-on. Idejön ez a fura amerikai lány, azt hiszi, egy délután alatt renoválja az egész házat, de majd beletörik a bicskája, csak még nem jött rá.

-          Nem – legyintett a fogadós. – Bár kétségtelen, hogy vannak, akik ezt gondolják. – Aha, szóval beszédtéma vagyok. Sejtettem. – De akármit is gondolunk, abban mindenki egyetért, hogy csak jól járunk, ha az a romhalmaz nem csúfítja többé a szigetet. Egyesek szerint jobb lenne ledózerolni az egészet úgy, ahogy van, de én is úgy látom, hogy ha sikerül felújítani, az sokkal jobb. Egy szép kis házzal több Pire-on igazán nem árthat.

-          Ha sikerül felújítani… - sóhajtottam.

Bob nem biztatott semmivel, csak mosolygott. Nem tudtam eldönteni, hogy bízik-e bennem, abban, hogy meg tudom csinálni a nagy renoválást vagy sem.

-          Mindenesetre hagyja azt a hirdetést, Belle. Higgy el, a legjobb, ha szólok egy-két embernek, és hamar elterjed a hír. Mifelénk ez a legbiztosabb módja az információ-megosztásnak – kacsintott.

Bobnak igaza lett. Már délután megérkezett egy fickó, Mr. MacDonnell az első tucat cseréppel. Aztán jött a következő adag, majd a következő, és hamarosan több cserép állt az udvaron, mint amennyire szükségem lett volna. Már amennyire n meg tudtam saccolni.

És senki nem fogadott el érte fizetséget, pedig nem hiszem, hogy tudták, milyen szűkösek az anyagi forrásaim. Mindenki csak egy teát fogadott el, és azt kérte, hogy vezessem körbe a házban és a kertben. Miközben kielégítették a kíváncsiságukat, rengeteg ötletet, tanácsot adtak a további munkálatokhoz, és egytől-egyig felajánlották a segítségüket. Hívjam őket bármikor, amikor csak szükségem van még pár segítő kézre.

A legjobb az egészben pedig az volt, hogy néhány órával és jó pár cserépszállítmánnyal később ráébredtem: hirtelenjében rengeteg ismerősöm, sőt barátom lett a kis szigeten. Már nem voltam többé idegen.

11. fejezet

Maybe I can find you
Down this broken line
Maybe you can find me
Guess we'll know in time

Oh skies are black and blue
I'm thinking about you
Here in the calm after the storm

Calm after the Storm by The Common Linnets

A nappaliban állva szabad utat engedtem a könnyeimnek, hiszen úgysem látott senki. Bár az sem érdekelt volna, ha mégis. Így aztán amikor egyszer csak ott állt velem szemben JJ, akit nem is hallottam bejönni a házba, nem hagytam abba a sírást, csak közben hol megparancsoltam neki, hogy tűnjön el, hol meg könyörögtem. És ő a legidegesítőbben reagált minderre: csak állt szótlanul, meg sem moccant. Valószínűleg igaza volt, mert én minden szó és biztatás nélkül, könnyek között fuldokolva végül csak elmondtam, mitől vagyok kiakadva, még ha nagyjából ismételtem is magam a kertben nem sokkal korábban előadott hisztimhez képest.

-          Igaza volt Mrs. Grantnek, kár volt ebbe az egészbe belefogni! És ő már akkor megmondta, mielőtt beköltöztem volna ebbe a lerobbant házba, hogy nem leszek erre képes. De kinek akartam én bizonyítani? Az anyámnak? Akit annyira sem érdekel ez az egész, hogy amikor panaszkodtam neki, hogy olyan házat vett ki nekem, amelybe ember nem költözne be, nem hitt nekem és nem is érdekelte? Ó, anyám már rég elkönyvelte, hogy én semmire sem vagyok jó, semmihez sem értek, csak tengek-lengek a világban, ingyenélő link vagyok, akire sosem számíthat, és akiben sosem bízhat meg. Ha úgy újítottam volna fel ezt a házat, hogy utána ez lenne Skócia legszebb és legdrágább ingatlana, az sem izgatná, meg úgysem hinné el nekem, hogy én csináltam. És mivel nem látta, milyen volt, amikor idejöttem, azt gondolná, nem is volt olyan nagy munka. Azzal sem érném el, hogy megváltozzon a véleménye rólam, ha kémiai Nobel-díjat nyernék, vagy mit tudom én. Ez az egész fogadás a nyárra, hogy kibírom-e itt, csak arra volt jó, hogy legalább három hónapra eltűnjek a szeme elől és ne legyek a lába alatt. Fogadok, hogy nagyon is jól megvan a kis asszisztensével, Mellel, és mindketten azt kívánják, bár ne lennék, és ő lenne inkább a lánya helyettem… És a pire-iak? Na, nekik aztán pláne nem akarok semmit bizonyítani, egy rakás idegen, nem is ismernek, én sem őket, kit érdekel, mit gondolnak rólam? Ha feladom ezt az egészet, legalább szerzek nekik egy jó napot azzal, hogy nevethetnek rajtam, hogy ők megmondták! Ugyan mit képzelt az a kis butuska amcsi lány, hogy majd idejön, és se perc alatt felújít egy házat?! Legalább lesz egy jó sztorijuk, amelyen együtt szórakozhatnak a sörük mellett a pubban… Az lenne a legjobb, ha hazamennék. De hova is? Alig pár hete jöttem el otthonról, és a legtöbb barátom már magasról tesz rám! Vagy dühösek, amiért nem vagyok Manhattanben, vagy már egyáltalán nem érdeklem őket. Még a legjobb barátnőm is alig törődik azzal, mi van velem, mintha azzal, hogy kitettem onnan a lábam, megszűntem volna létezni. Ez annyira nem igazság! – kiáltottam, és még dobbantottam is hozzá. Aztán már halkabban, mantraként ismételgettem: - Ez nem igazság, ez nem igazság. – Mintha azt reméltem volna, hogy ettől a visszájára fordul a helyzet. A helyzet, amelyhez láthatóan már semmi köze nem volt a lyukas tetőnek.

-          Ssss, gyere ide – mondta JJ, és a szavaival ellentétben ő indult meg felém. Kitárta a karját, és magához ölelt, bár én nem könnyítettem meg a dolgát, igyekeztem ellökni magamtól. De persze ő volt az erősebb, és miközben egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy milyen jó az illata, és milyen kemény, izmos a mellkasa, a könnyeim tovább folytak.

-          Én ezt nem bírom tovább – suttogtam a vállába, miközben ő a hajamat simogatta.

-          Nyugodj meg, Belle, nincs semmi baj.

-          De a tető… - vetettem közbe erőtlenül.

-          Megoldjuk – felelte magabiztosan.

-          De nem lehet.

-          Megoldjuk, csak nyugodj meg.

Nem tudtam megnyugodni. Legalábbis nem azonnal. Viszont JJ nem sürgetett. Rendületlenül ölelt, és olyan bosszantóan nyugodt volt, hogy egy idő után átragadt rám is a nyugalma. Mintha az ő rendíthetetlen nyugodt és az én felpaprikázott hangulatom egy jó ideig farkasszemet nézett volna egymással, és végül az ő békessége győzött volna, az én ingerültségem meg fülét-farkát behúzva távozott. És valószínűleg az is sokat segített, hogy egyfolytában ugyanazt a rövidke mondatot ismételgette:

-          Nem vagy egyedül, Belle.

Később a kanapén ültem, és csak bámultam kifelé az ablakon, amikor JJ megjelent két hatalmas bögrével a kezében. Azt hittem, tea, elvégre briteknél voltam, de amikor belepillantottam a bögrébe, láttam, hogy JJ forró csokoládét készített. Elmosolyodtam.

-          Na, végre! – kiáltott fel diadalittasan, és mellém huppant a kanapéra. – Tudtam, hogy a forró csoki mindenre megoldás. Anyukám is mindig ezt mondta.

-          Átmeneti megoldás – javítottam ki, és a mosoly eltűnt az arcomról. – Ettől még nem oldódik meg a tető gondja.

JJ csak megvonta a vállát.

-          Ma nem. Na és?

-          Na és?! – hőköltem vissza. – A tetőmön óriási lyukak tátongnak, rémlik? És egy olyan országban vagyunk, amelyik híres arról, hogy állandóan esik az eső. Épp te mondtad az előbb, hogy nemsokára megint fog.

-          Ami azt illeti, idény nyáron eddig meglepően keveset esett. És az előbb néztem meg az időjárást, már azt ígérik, hogy legalább két napig verőfényes napsütés lesz. De örömmel hallom, hogy ezek szerint mégsem az a terv, hogy lelépsz.

-          Még nem tettem le róla – jelentettem ki.

-          Oké, te tudod. Végtére is ez nem a te házad, semmilyen kötelesség nem fűz hozzá, bármikor abbahagyhatod a munkát és elmehetsz.

-          Bizony – bólintottam.

JJ nem szólt semmit. Egy darabig vártam, de csak csendben kortyolta a forró csokiját, majd felállt, körbejárkált és nézegetett a szobában.

-          Mi az? – pillantott rám vigyorogva, amikor észrevette, hogy őt nézem.

-          Azt várom, mikor mondod, hogy itt kellene maradnom. Hogy ne adjam fel ilyen könnyen, meg hasonlók.

-          Azt várhatod. Nem fogok helyetted dönteni.

-          Nem is szeretném, de gondolom, van véleményed.

-          És kíváncsi vagy rá? – vigyorgott még jobban JJ. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy jobb volt, amikor olyan fagyosan viselkedett velem, és nem volt ilyen elbizakodott. Nem, valójában nem volt jobb.

-          Nem fogok könyörögni – ábrándítottam ki.

-          Hát legyen – sóhajtott, mintha mégis könyörögtem volna, -          és nagy lendülettel megint levágta magát mellém. – Azt gondolom, hogy az elmúlt hetekben eszeveszetten dolgoztál itt. Látom, mi minden változott, és tudom, hogy sok munka van mögötte. A ház, a kert… És azt is tudom, hogy a nagyját egyedül csináltad. Sőt majdnem az egészet. És van egy olyan érzésem, hogy ez az első ilyen jellegű projekted.

Ekkor rám sandított megerősítésért, és amikor bólintottam, folytatta.

-          Szóval egyik pillanatról a másikra belevágtál ebben a nagy melóba, toltad látástól vakulásig, és valójában csak idő kérdése volt, hogy mikor buksz ki.

-          Tessék?!

-          Nézd, nem ismerlek, ez igaz, de bármelyik emberrel ez történne. Ez nem kudarc, Belle, ez normális. Szerintem inkább az lett volna a csoda, ha pikkpakk lezavarod ezt az egészet, kacsalábon forgó palotát varázsolsz ebből a romból, és még csak meg sem izzadsz közben. Ez oltári nagy munka, még egy tapasztalt, sokat látott embernek is. Nemhogy valakinek, aki még sosem csinált korábban ilyet, és mindent menetközben kell megtanulnia. Teljesen egyedül.

-          Oké. Szóval szerinted is túlvállaltam magam, és nem vagyok képes erre – mondtam, és éreztem, ahogy már megint gyűlnek azok az átkozott könnyek a szemem sarkában. Hirtelen elmélyülten kezdtem el tanulmányozni az asztalon álló virágok szirmait. Ki is javasolta, hogy tegyek virágot a házba…?

-          Nem, én nem ezt mondtam – emlékeztetett JJ türelmesen, és közben teljesen felém fordult a kanapén. Megvárta, amíg ránézek, és úgy folytatta: - Én csak azt mondom, hogy ez egy nagy feladat, és nem reális elvárni magadtól, hogy ne borulj ki néha. A fenébe is, hiszen nem is hibáztál! Nem az történt, hogy elrontottál valamit, és annak a következményeivel kellene mostszembenézni. A rozoga tető meg a vihar igazán nem a te hibád. Mindössze bejött egy probléma, amire nem számítottál. És annyit hajtottál eddig, hogy teljesen érthető, ha ettől most kiakadtál. És az is érthető, hogy az első reakciód az, hogy feladod, és elmész innen. De úgysem fogod megtenni – csóválta meg a fejét magabiztosan.

-          Nem?! – vontam fel a szemöldököm.

-          Nem. Nem hajtottál volna ennyire az elmúlt időben, ha nem kötődnél ehhez a házhoz. Ha nem tennéd bele szíved-lelked – közölte, és megint megerősítésre várt. Ismét bólintottam. – Na, látod. Már nem tudnád csak úgy itt hagyni ezt a házat, túlságosan kötődsz hozzá. Szerintem legkésőbb a kikötőből visszafordulnál.

-          Lehet – mosolyodtam el.

-          Na, ugye – felelte JJ, és látszott rajta, hogy megint rém büszke magára, amiért igaza van. – Egyébként mikor tartottál utoljára szabadnapot?

Úgy néztem rá, hogy az arcomra volt írva a kérdés: mi az a szabadnap?

-          Mindjárt sejtettem – csóválta a fejét ezúttal rosszallóan, majd felállt, hogy kivigye a konyhába a kiürült bögréinket. – Pedig néha nem ártana. Csökkentené az ilyen hirtelen kiborulások esélyét.

Olyan szemtelen volt, hogy felkaptam és hozzávágtam az egyik díszpárnát. Meg se rezzent, csak ment tovább a konyha felé. Közben a válla mögött hátraszólt:

-          Ma nem dolgozol!

-          De a tető! – kiáltottam utána.

-          Ne aggódj, Belle, a munka megvár – hallatszott a válasz a konyhából.