14. fejezet

Szökőnap. A tél utolsó napja. Új fejezet.

So if you're looking for devotion
Talk to me
Come with your heart in your hands
Because my love is guaranteed

Show Me Love by Sam Feldt feat. Kimberly Anne

 

-          Hát, mindenesetre ez megmagyarázza, hogy miért járt bottal JJ, amikor a legutóbb beugrottam a boltba – somolygott Nelly a kávéscsészéje felett, amikor legközelebb a kertben töltöttük jól megérdemelt szünetünket, miután lefestettünk pár régi szekrényt, amelyeket az egyik hálóba szántam. Az emeleti ablakok tárva-nyitva voltak, hogy a kellemes nyári melegben mielőbb megszáradjanak, és a festékszag minél könnyebben távozhasson a házból.

-          Úristen, Nelly, micsoda? Bottal jár?! – meredtem Nellyre, akinek épp akkor meséltem el a sztorit JJ-ről meg a tetőmről.

Nelly pár másodpercig csak nézett rám, majd amikor már épp rászántam magam, hogy kirázom belőle a választ, elnevette magát.

-          Jaj, Belle, téged olyan könnyű ugratni! JJ-nek kutyabaja, nyugalom! Esküszöm, ha nem mondod, sosem mondtam volna meg, hogy munkabaleset érte – kacagott még mindig, láthatóan jót mulatva azon, hogy mennyire megrémültem.

-          Gonosz vagy, Nelly – jelentettem ki, és lehunytam a szemem, hogy élvezzem a simogató délutáni napsütést az arcomon.

-          Kicsit – hagyta helyben Nelly. – De legalább tudom, mennyire aggódsz JJ-ért. Közel sem hagy hidegen a srác.

-          Csak szörnyen bántott volna, ha azért sérül le komolyan, mert nekem akart segíteni. Úgy éreztem volna, hogy az én hibám.

-          Szóval, ha mondjuk az én tetőmről potyogott volna le, akkor nem érdekelne a dolog?

-          Először is: nem. Másodszor pedig, nem a tetőről esett le. Csak annak a nagy fának az egyik alsó ágáról – mutattam még mindig behunyt szemmel a fa irányába.

-          Oké… - válaszolta Nelly, de tudtam, hogy nem hitt nekem.

Nagy levegőt vettem, kinyitottam a szemem, és felé fordultam:

-          Rendben, egyszer s mindenkorra tisztázzuk a helyzetet, Nelly.

Nelly komolyságot tettetve – és a mosolyát alig visszafojtva – figyelt.

-          Nem érdekel JJ. Mármint úgy nem, ahogy gondolod. Még pár napja elég bunkó volt velem, emlékszel. Igaz, hogy most kedves, de ettől még nem estem hasra. Barátnak oké, de ennyi. És annak is csak addig, amíg itt vagyok.

-          Jó – bólintott Nelly.

-          Nem hiszel nekem. – Nem is kérdés volt, hanem ténymegállapítás.

-          Én abban hiszek, hogy ez egy folyamat, Belle. Eleinte idegenek voltatok, aztán megismerkedtetek, lassan barátok lesztek, és…

-          És ennyi.

-          Nem biztos, hogy ott a folyamat vége.

-          De. Mert véget ér a nyár. És nem mondom, hogy általánosságban véve nem vagyok vevő a nyári kalandokra, mert igenis az vagyok – közöltem, és egy pillanatra visszarévedtek a gondolataim Barcelonába és Marco jachtjára… - de nem most. Most itt a ház – mutattam az épületre. – Nekem ez óriási dolog, Nelly. És nincs szükségem másra. Ez a projekt bőven kitölti az életem.

-          Értem – sóhajtott Nelly lemondóan. Aztán felcsillant a szeme, ahogy láthatóan eszébe jutott még valami. – De ki mondta, hogy JJ csak nyári flört lenne?

-          Ó, Nelly – hanyatlottam vissza a székbe, és ismét lehunytam a szemem, hogy napozzak kicsit.

-          Miért? Láttam, hogy néztél rá az első nap, amikor megérkeztél Pire-ra. Majd’ kiestek a szemeid.

-          Igen. Nem tagadom, hogy bejön.

-          Na, látod!

-          De ennyi, Nelly! – emeltem fel teátrálisan a kezeimet. – Tetszik, jó lenne kalandnak, de ahogy mondtam, most nincs szükségem ilyesmire. Talán ha máskor, máshol találkoztunk volna… talán. De itt és most én erre nem vagyok nyitott.

-          Hát, jó – legyintett Nelly, és láttam rajta, hogy feladta. Azt viszont nem tudhatta, hogy kettőnk közül ő volt az egyetlen, akit eredményesen sikerült meggyőznöm, hogy nem kérek JJ-ből. Mert őszintén én nem hittem saját magamnak.

Mindenestre Nellynek csakhamar kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az én – nem létező – szerelemi életemmel foglalkozzon. Amikor másnap bementem a pubba, hogy benézzek hozzá vásárlás előtt, fura látvány fogadott. A bárpultnál egy huszonéves srác ült, pontosan olyan, amilyennek az ember egy jólfésült, klasszikus brit srácot képzel. Elegáns volt, élére vasalt nadrággal, inggel, kötött pulcsival, ahogy kell. A szomszédos bárszéken bőrtáska és egy gondosan összehajtogatott zakó hevert. Egy fiatal gentleman, egy klisé. Bár meg kell hagyni, meglehetősen jóképű klisé. Világosbarna, kicsit hullámos haj (természetesen a kinti, tengeri szél ellenére makulátlan frizura), és amennyire láttam, kék szemek, na és persze arisztokrata arcvonások. Bár lehet, hogy az utóbbit csak képzeltem.

Szóval a srác cseppet sem törődött az elé tett korsó sörrel, amelyről már eltűnt a hab, hanem csak folyamatosan követte tekintetével Nellyt, aki önmagához képest is jobban pörgött. Hol poharakat mosogatott, törölgetett, hol felszolgált, hol csapolt, hol meg eltűnt pár pillanatra a hátsó helyiségben. Na, szegény fiúk akkor addig nézte az ajtót szomorú kutyaszemekkel, amíg Nelly vissza nem tért. Aki ilyenkor olyan képet vágott, mintha csalódott volna, hogy a srác még mindig nem adta fel, hanem kitartóan ücsörgött a pultnál.

Aztán amikor Nelly kiszúrt engem, megkönnyebbült arccal jött oda hozzám. Leültem az egyik asztalhoz, közel az ajtóhoz. Én is a pulthoz szoktam, mert úgy egyszerűbb beszélgetni Nellyvel, de most nem akartam az idegen közelébe kerülni.

Nelly szó nélkül hozta a szokásos kávémat, és lehuppant mellém az asztalhoz. Mivel alig voltak a pubban, és tartottam tőle, hogy a srác kihallgathatja a beszélgetésünket, megkérdeztem:

-          Nem tudsz egy kis szünetet tartani?

-          Dehogynem – vágta rá Nelly, és már kinn is voltunk az épület előtt, letelepedtünk egy padra.

-          Daniel Alexander Charles Ashcroft. Ha az apja egyszer majd meghal, megkapja a neve elé a Lord címet is – közölte Nelly.

-          Tessék?

-          Gondolom, arra vagy kíváncsi, ki az a fickó odabenn.

-          Hát, megfordult a fejemben – vallottam be, miközben a kávémat szürcsöltem. – Igazán lenyűgöző neve van.

-          Az.

Egy darabig vártam, de úgy tűnt, Nellynek nem volt több hozzáfűznivalója a témához. Én persze nem hagytam annyiban. Ez volt a minimum, amiért ő állandóan a JJ-témát tolta nekem.

-          És mit kell tudni róla a nevén kívül? Nem idevalósi, ugye?

-          Dehogy! – nevetett fel Nelly, mintha ez lett volna a világ legnevetségesebb felvetése. – A családja Kentbe való. Ott van a kastély, az uradalom, meg minden…

-          Az uradalom – ismételtem. – Úgy hangzik, mintha egy Jane Austen-regényből lépett volna elő.

-          Valószínűleg így is van. Egy igazi Mr. Darcy. Gazdag, jóképű, meg ilyenek.

-          És akkor te lennél Elizabeth Bennett?

-          A szegény lány? Ja.

Tudtam, hogy Nelly nagyon nem érezte jól magát. Nem csak abból, hogy finoman szólva nem volt jó kedve, hanem hogy csak tőmondatokban beszélt, és egyfolytában a kikötőben ringatózó hajókat figyelte, mintha valami szörnyen izgalmas történt volna a fedélzetükön. Pedig nem.

-          Nem értem – vallottam be.

Nelly nagy levegőt vett, és igyekezett minél gyorsabban elhadarni a dolgok állását:

-          Dannyvel Oxfordban ismerkedtem meg, ő is jogot tanul, mint én. Csakhogy míg én ösztöndíjjal, meg a szüleim évtizedek alatt összekuporgatott pénzéből teszem mindezt, ő azért, mert már vagy ötezer évvel ezelőtt az ősei is odajártak. Míg én örülök, ha van annyi pénzem, hogy nem gabonapelyhen élek a koleszben, az ő szülei súlyos pénzeket adományoznak az egyetemnek, csak mert ez a családi szokás. Az apjának helye van a parlament felsőházában! A családfáját kábé az ősemberekig vissza tudja vezetni. A hétszáz szobás kastélyukban minden fal a felmenői portréival van kitapétázva. Ő az, akire azt mondják, hogy ezüstkanállal a szájában született.

-          Szóval van köztetek pár különbség.

-          Mármint úgy érted néhány szakadék, igaz? Van.

-          És?

-          Mit és? – nézett rám meglepetten Nelly.

-          Tetszik neked? Mert gondolom, te neki igen, ha miattad idejött Pire-ra. És le sem bírja venni a szemed.

-          Az nem számít, hogy tetszik-e nekem. Fényévekre vagyunk egymástól, annyira különböző kasztban tartozunk, hogy kizárt, hogy valaha is bármi történjen közöttünk.

-          Fura, hogy ezt mondod – vontam fel a szemöldököm.

-          Miért? Szerinted nem így van?

-          Hát, van egy olyan érzésem, hogy volt egy kis túlzás abban, ahogy leírtad a srác életkörülményeit, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy meglepődtem, sőt sokkot kaptam attól, hogy ez téged zavar. Annyira belevaló, optimista csajnak ismertelek meg, hogy nem hittem volna, hogy az ilyesmi eltántoríthat, ha tényleg bejön neked Danny.

Nelly sóhajtva lehuppant egy italos ládára az ajtó közelében.

-          Nem Danny a gond. Ő egy tüneményes fiú, okos, kedves, vicces, és láttad milyen veszettül jóképű? – tette fel a költői kérdést, miközben ábrándozva meredt a kék égen úszó felhőkre. Elmosolyodtam, annyira látszott Nellyn, hogy fülig szerelmes. Új oldaláról ismertem meg, és hihetetlen módon a korábbinál is jobban megkedveltem.

-          Akkor mi a baj? – kérdeztem, sajnálva, hogy félbeszakítottam a boldog merengését.

-          A családja, a vagyona, a nemesi címe… - sorolta keserűen. – Az emberek azt hiszik, mekkora boldogság a herceg fehér lovon. Milyen romantikus, ha eljön és megmenti a szegény lányt, aztán boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Minden tündérmesében ez van, nem? Csakhogy a mesékben nincsenek apósok és anyósok, akik hallani sem akarnak rangon aluli menyről, akik folyton csak kötelességekről meg felelősségről papolnak, mindenről, amit a mérföldes családfa és a pénz jelent. Hogy a fiuknak már magzatkorában meg volt tervezve élete minden perce, és a tervnek nem része egy szürke, csóró lány, vagy akár a szerelem.

Összeszorult a szívem. Ismeretlenül is meggyűlöltem a srác szüleit. Nem annyira azért, mert nyilvánvalóan Nelly és Danny boldogságának útjába álltak, hanem mert miattuk Nelly szürke, csóró lánynak tartotta magát. Ez az életvidám, csupa szív lány, aki az alatt a pár hét alatt, amióta ismertem, több segítséget, támogatást és szeretet adott nekem, mint addigi életem során bármelyik barátom!

                Leültem Nelly mellé és megfogtam a kezét.

-          De ha Danny és te… ha ti összetartoztok, akkor harcolnotok kell. Ez a 21. század, a fenébe is, nem a középkor! És ha Danny itt van, akkor kétségkívül kész megküzdeni érted, értetek, nem? Ráadásul téged nem olyan fából faragtak, hogy ennyiben hagyd a dolgot, téged nem lehet ilyen könnyen eltántorítani – mosolyogtam biztatóan.

-          Azért ne szaladjunk ennyire előre, Belle. Nem véletlenül nem meséltem neked még Dannyről. Nem is járunk vagy ilyesmi. Csak randiztunk párszor. Ő többet akar, azt szeretné, hogy a barátnője legyek, de én nem akarom. Ezért van itt. Könyörögni, hogy adjak neki esélyt.

-          És te nem akarod?

-          Ez annyira nehéz! Mármint olyan nagy harc lenne, és én nemcsak abban nem vagyok biztos, hogy tényleg bele tudok-e állni ebben a folyóba árral szemben, hanem abban, sem, hogy egyáltalán akarok-e. Ez sosem lenne egy egyszerű kapcsolat. Mi van, ha ő az igazi, halálosan egymásba szeretünk, összeházasodunk, gyerekeink lesznek, de őt a szülei kitagadják, elveszíti a családját, a gyerekeink sosem ismerik meg a nagyszüleinket? Akármilyen boldogok lennénk, mindig beárnyékolná a boldogságunkat ez az egész. És mi van, ha Danny egy idő után meggyűlölne engem mindezért, hiszen végtére is én lennék az oka mindennek.

-          Oké, Nelly, állj, azt hiszem, egy kicsit megint előreszaladtál. Sok lehetőség van. Mi van, ha kiderül, Danny nem az igazi? Le van a gond. Mi van, ha tényleg egy pár lesztek, viszont a szülei egy idő után beletörődnek a dologba, minden szép és jó lesz.

-          Mi van, ha nem? Jobb megelőzni a bajt – hajtotta le a fejét Nelly megadóan.

-          És mi van, ha tényleg ő a nagy ő? Hagynád elfutni a tökéletes szerelem lehetőségét a szülei miatt? – kérdeztem, miközben igyekeztem a szemébe nézni. De Nelly nem válaszolt, csak a cipője orrát bámulta.

Felkeltem, szembefordultam vele és előadtam a javaslatomat.

-          Figyelj, Nelly, én azt mondom, adj magadnak egy kis időt. Nem küldd el Dannyt. Azért az igazán nem semmi, hogy idejött miattad! Szerintem ő biztosan komolyan gondolja a dolgot. Van egy olyan érzésem, hogy neked kapóra jött ez az állás a fogadóban, Pire-on eltűnhettél egy időre Danny elől, igaz? – nevettem, és Nelly egyetértően bólintott. – Talán sok éjszakán át őrlődtél a helyzet miatt, talán nem, én az utóbbira tippelek, tekintve, hogy sosem szóltál egy szót sem róla, valószínűleg ez is a része volt a tervnek, hogy még csak ne is gondolj rá, felejtsd el minél előbb. – Vártam egy kicsit, és Nelly ismét bólintott. Egész jó voltam ebben. – Hát, a dilemma, amelyet igyekeztél ignorálni, most személyesen jött utánad. Ez van. Kénytelen leszel gondolkodni rajta. Legalább pár napot, rendben? Ha gondolod, küldd el most Dannyt, de adj neki egy határidőt, amikorra meghozod a döntésedet és visszajöhet, hogy megbeszéljétek. Na, mit szólsz?

Nelly egy darabig hallgatott. Még mindig lehajtotta a fejét, úgyhogy nem tudtam olvasni az arcáról sem. Aztán végre felnézett rám. A szeme totális tanácstalanságról árulkodott.

-          Az biztos, hogy a fogadóban nem maradhat. Teltház van. Azaz nincs, de neki ezt mondom. Nem akarom, hogy szem előtt legyen, amíg gondolkodom.

-          Még a végén rossz irányba befolyásolna? – vigyorogtam. – Nekem van vendégszobám.

-          Jó, szállásold csak el nyugodtan, de akkor nem látogatlak meg többet – jelentette ki Nelly ellentmondást nem tűrve.

-          Igaz is, útban Pire láttam pár cuki panziót a szomszédos Turner Islanden – feleltem mosolyogva.

Nelly végre visszamosolygott. Aztán felállt, odalépett hozzá és átölelt.

-          Köszönöm. Igaz barát vagy – súgta a fülembe.

-          Ugyan már – válaszoltam. – Örülök, hogy végre viszonozhatom egy picit mindazt, amit tőled kaptam.

13. fejezet

Köszönöm a kedves szavakat, amelyeket az előző fejezet végén kaptam. Az ilyen biztatások mindig motiválnak, hogy írjak és gyorsabban hozzam a folytatást ;) Csak szólok... ;)
A mostani részhez pedig jó szórakozást kívánok! :)

From now on
There's no looking back
Full steam ahead
On this one way track
From this day forward
I will make promise
To be true to myself
And always be honest
For the rest of my life
I will do what's right

Verge by Owl City feat. Aloe Blacc

 

A cserepes akció után valóban megváltozott a helyzet. Újdonsült ismerőseim egymásnak adták a kilincset, és bár kétségtelenül részben (nagy részben) a kíváncsiság hajtotta őket a házhoz, igazán kedvesek voltak velem. Csakhamar dugig volt a hűtőm finomságokkal („szegénykém, nem is merem elképzelni, mit főzhet magának ebben a romos konyhában!”), és alig győztem visszautasítani az olyan felajánlásokat, hogy például nyugodtan vigyem át Mrs. MacGregorhoz kimosni a ruháimat, mert az én öreg mosógépem bármelyik pillanatban csütörtököt mondhat, sőt inkább elviszi ő kimosni és majd tisztán visszahozza, vagy menjek át zuhanyozni MacLeanékhez, mert nálam biztosan nincs elég meleg víz. (De volt.)

                Ugyanakkor gátlástalanul elfogadtam, ha valaki valamilyen növényt, különösen, ha virágot ajánlott a kertembe. Viszont ha valamilyen bútort, dísztárgyat kínáltak a lakásba, csak ritkán mondtam igent, mert bár sok mindent ki kellett dobnom, ami menthetetlen volt, mindig is úgy véltem, hogy Mrs. Graham kissé túlzsúfolta a házat, a kevesebb tárgy pedig rögtön világosabbnak, tágasabbnak mutatta a helyiségeket, szóval nem feltétlenül volt rossz a kevesebb bútor.

Annyira örültem a helyzet változásának, annak, hogy végre nem éreztem magam annyira elszigeteltnek, magányosnak, hiszen rengeteg ismerősöm lett, hogy el is feledkeztem a tető problémájáról, amely végső soron elindította ezt a fordulatot. Egy reggel aztán JJ beállított hozzám azzal, hogy eddig azért nem jött, mert nem hívtam, de estére már esőt ígérnek, szóval, ha még nem oldottam meg valamilyen varázslattal a lyukas tető problémáját, akkor talán ideje lenne kezdeni vele valamit.

-          Persze, és köszönöm – mondtam és kisétáltam utána a kertbe, ahonnan a tetőn tátongó lyukakat szemlélte. – Cserép már van – mutattam büszkén a fal mellett felhalmozott ütött-kopott, de egészben lévő tetőcserepekre. Időközben a fentről lerepült darabok morzsalékait már feltakarítottam.

-          Igen, tudom, a pubban hallottam, hogy többen hoztak neked – közölte.

Csak álltunk egy darabig egymás mellett, néztünk felfelé (én persze csak úgy tettem, mintha szakértő szemekkel mérném fel a helyzetet), majd JJ felém fordult.

-          Figyelj, én ráérek még nézegetni itt a tetődet napestig, de nem ártana egy létra, hogy feljussak.

-          Ó, persze – feleltem elvörösödve. Máris sarkon fordultam, de kábé egy másodperc után meg is álltam, és szégyenkezve néztem rá. – Létra. Nos. Az még mindig nincs. Mármint van, de az olyan öreg, hogy a legtöbb fok hiányzik, amelyik meg nem, az valószínűleg egy lepke súlya alatt is letörne.

JJ mosolyogva csóválta a fejét. Aztán fel-alá sétált és nézegette a házat.

-          Kéne egy vödör és egy jó hosszú kötél – mondta.

Elszaladtam a fészerbe a kért tárgyakért. JJ a kötél egyik végét a vödör fülére kötötte, a másikat meg a dereka köré. Aztán megint a házat kezdte szemlélni. Úristen, mégis mire készül? – futott át az agyamon.

Nem kellett sokat várnom rá, hogy megtudjam. JJ a ház mellett álló fához lépett, majd hirtelen elkezdett rá felmászni. Olyan gyorsan mászott az ágakon, hogy még fel sem fogtam, mit csinált, mire már az eresszel volt egy szintben. A következő ágról könnyedén átlépett a tetőre. A kötelet leoldotta a derekáról és átvetette a legközelebbi ágon.

-          Töltsd meg cseréppel a vödröt! – kiáltott le nekem, én pedig még mindig szóhoz sem jutva engedelmeskedtem. JJ csak nevetett. – Most jól jött a sok fáramászás sráckoromban – adott magyarázatot.

-          Oké, azért csak óvatosan! – szóltam vissza, mert nagyon nem tetszett, ahogy a tető szélén kihajolt.

JJ gyorsan haladt a munkával. Összeszedte a tetőn azokat a cserepeket, amelyeket a vihar a múltkor elsodort, de nem dobott le a földre. Az épeket felhasználta a lyukak befoltozásához, a törötteket pedig leküldte hozzám a vödörrel. A frissen kapott cserepeimből jó sokat elhasznált. Időközben a lyukakon át be-bepillantott a padlásra, és tájékoztatott, hogy bár sötét és rumlis a padlás, nem hiszi, hogy nagy kárt okozott az eső. Valószínűleg az elmúlt napokban minden esetleges vizes folt szépen felszáradt. És felvetette, hogy ha kedvem van, benézhetnék egyszer a padlásra, akad ott pár régiség. Én viszont csak azt akartam, hogy mielőbb jöjjön le a tetőről, mert nagyon nem tűnt biztatónak, ahogy vakmerően sétálgatott odafenn.

De egyszer csak elkészült. Leengedte a vödröt, majd ledobta a kötelet is, és miután utoljára elégedetten végignézett a munkáján és megcsodálta a kilátást – amelyet nem győzött folyamatosan dicsérni, amíg dolgozott -, végre nekiállt leereszkedni. Ugyanolyan kecses macskamozgással haladt lefelé a fa ágain, ahogyan felfelé is. Azonban a vége felé túlságosan elbizakodottá vált, meg akart spórolni egy kis mászást, és leugrott. Nem olyan nagyon magasról, ám én oda sem mertem nézni. Nem hiába. A következő pillanatban hallottam, ahogy fájdalmasan felkiált, és amikor kinyitottam a szemem, azt láttam, hogy a földön ül és az egyik bokáját dédelgeti.

-          Jesszusom, jól vagy, JJ? – ugrottam oda hozzá.

-          Persze, semmiség – mosolygott és felkelt. Ám amikor megpróbált ráállni a sérült lábára, felszisszent.

-          Tudtam, hogy ez lesz a vége! – csattantam fel. – Már az elején ostobaságnak tűnt, hogy létra nélkül menj fel oda. Én voltam a hülye, hogy a cserepek mellé nem kértem kölcsön valakitől egy létrát is.

-          Nyugi, Belle – mondta JJ, miközben mindkét kezét a vállamra tette és lehajolt kissé, hogy a szemembe nézhessen. – Az én ötletem volt az egész, emlékszel? És nincs semmi gond, seperc alatt elmúlik.

Kétkedve néztem hol az arcára, hol meg a lábára, de ő olyan kitartóan mosolygott, már megint a nyugalom mintaképét játszva, hogy végül bólintottam és elindultam a ház felé.

-          Azért ha nem nagy probléma, segítenél? – kérdezte, mire visszafordultam.

-          Ja, bocs – pirultam el már megint, és visszaléptem mellé. Félig rám támaszkodva ugrált el az ajtóig, majd odabenn a nappaliban a kanapéig.

-          Nagyon köszönöm a segítséged, JJ, nem is tudom, mi lett volna velem nélküled – mondtam őszintén. – Ha tényleg esik ma, és a tető meg ott állt volna lyukasan…

-          Szívesen.

-          És annyira sajnálom, ami történt – mutattam a lábára, amelyet felpolcolt a dohányzóasztalra tornyozott párnákon. – Idejöttél segíteni nekem, erre így jártál…

-          Belle, ez igazán nem a te hibád – rázta a fejét. – Mint mondtam, az én ötletem volt a fa is, meg az a merész ugrás is. Idióta voltam.

-          De nem ezt érdemelted – kötöttem az ebet karóhoz. Rémesen bántott, hogy a házam, azaz a kertem így kiszúrt vele, holott ő csak segíteni akart.

-          És egy teát megérdemlek? – kacsintott rám JJ, aki láthatóan nem akarta folytatni a „kinek a hibája?” játékot.

-          Egy pillanat.

Mire visszatértem a konyhából a kezemben egy tálcával, amelyen két csésze tea és egy tányérkán az egyik helybeli nénitől kapott süti volt, JJ egyértelműen kényelembe helyezte magát nálam. Teljesen elterült a kanapén, a fejét hátrahajtva, a szemeit lecsukva, mindkét lábát feltéve az asztalra, és a kezében egy mp3-lejátszót tartva. Nyilvánvalóan felfedezte magának a dohányzóasztalon azt a régi készüléket, amelyet Nelly adott kölcsön, együtt a szintén kölcsönbe kapott mini hangfalakkal. Nelly nem bírta elviselni a gondolatot, hogy mindössze Mrs. Graham ósdi rádiója legyen az egyetlen hangforrás a házban. Az mp3-lejátszóra – amelyre esküdött, hogy neki nem kell, mert már vett egy újat – pedig letöltötte a kedvenc zenéimet, miután kiszedte belőlem, hogy mit szeretek hallgatni. Így aztán most JJ az Owl City-re relaxált a nappalimban.

Nem voltam biztos benne, hogy nem szundított el közben, úgyhogy nagyon óvatosan tettem le a tálcát az asztalra. JJ azonban egyből felpillantott.

-          Köszönöm – mosolygott megint, én pedig arra gondoltam, mennyivel jobb így látni, mint amikor korábban még a boltban morcoskodott. Akkoriban el sem tudtam képzelni róla, hogy egyáltalán tud mosolyogni, viszont most már aznap is rengetegszer láttam. Valószínűleg mégis az a kedves srác volt, akinek Nelly mondta.

-          Nincs mit. És itt van még ez – nyújtottam át egy zacskó jeget, amelyet szintén a konyhából hoztam magammal.

-          Én megmentőm – nevetett, és elhelyezte a jeget a bokáján.

-          Hát, ezt én is mondhatnám rád – kezdtem bele ismét, de JJ egy pillantásával elvágta az újabb hálaáradatot.

-          Zárjuk le ezt a témát – jelentette ki. – A lényeg, hogy ma már nem ázol be. Mellesleg, Belle, tetszik a zenei ízlésed.

-          Köszi – feleltem.

-          Bulis zenéket szeretsz, amint hallom.

-          Szeretem a pörgős zenét, amely tele van energiával – bólintottam. – Nem feltétlenül csak partizáshoz. Reggel segít kikelni az ágyból, vagy motivál futás közben. Nem mintha arra szükségem lenne mostanában, ez a felújítás bőven felér egy edzéssel.

-          Nem is eggyel, gondolom. De kár, örültem volna egy futópartnernek. Néhanapján nagyon nehéz rávennem magam, akkor jól jönne, ha valaki elrángatna magával.

-          Hát, szívesen mennék, de egyszerűen képtelen vagyok rá mostanság – válaszoltam, és tényleg szomorú voltam, hogy nem tarthattam vele. Remek alkalom lett volna, hogy rendszeresen találkozzunk, de a legtöbb este úgy estem be az ágyba, mint egy darab fa.

Egy darabig hallgattunk, csak a zene szólt, miközben mi némán ittuk a teánkat. Aztán megint JJ szólalt meg:

-          Láttam, hogy a lépcső melletti lambériát már lecsiszoltad, de nem festetted le. A múltkor valahol a neten találtam egy cikket erről. Ha gondolod, megkeresem, és átküldöm a linket. Talán van benne valami hasznos tanács.

-          Kösz, kedves tőled, de nem kell. Úgysem tudom megnézni.

JJ úgy nézett rám, mintha legalábbis azt jelentettem volna ki, hogy nem tudok olvasni.

-          Nincs netem. Az anyámmal kötött megállapodás értelmében se okostelefon, se laptop nem jár a nyárra. Igazából valószínűleg már az is csalás, hogy Nelly néha áthozza a saját laptopját, hogy filmezzünk.

-          És ennek mi értelme? – nézett rám JJ még mindig értetlenül.

-          Hogy kizárt legyen az online shopping. Kicsit rákaptam az utóbbi időben – közöltem halkan, miközben elmélyülten tanulmányoztam a mellettem álló kis asztalkán a virágcsokrot.

-          Értem – nevetett JJ, és a hangjából sejtettem, hogy átlátta, mennyire szerény megfogalmazás volt részemről a kicsit meg az utóbbi időben. – De végül is, ha nem jár a net mellé egy hitelkártya, nem áll fenn a túlzó shoppingolás veszélye.

-          Végül is nem – hagytam helyben, bár nem értettem, mire akart kilyukadni.

-          Akkor mi lenne, ha néha kölcsönadnám neked a laptopomat, hogy átböngéssz pár oldalt, cikket a felújításhoz, meg a kerthez? Biztos sok jó ötletre bukkannál.

-          Á, nem kell – legyintettem. – De nagyon kedves tőled.

-          De én ragaszkodom hozzá. Legalább amíg netezel egy kicsit, pihensz közben.

Reméltem, hogy nem akarja felhozni a múltkori kiborulásomat, de szerencsére nem tette.

-          Amíg a boltban dolgozom, nekem úgysem kell a gép – közölte. Ebben nem voltam biztos, hiszen azért nem adták mindig egymásnak a kilincset a vevők. Pire nem volt akkora sziget. De talán az apja megharagudott volna, ha látja, hogy netezik munkaidőben. Úgy hallottam, nem épp a legkedvesebb ember a Földön.

JJ látta, hogy még mindig nem győzött meg, ezért vigyorogva hozzátette:

-          Ha akarod, letiltom a veszélyes oldalakat. Tudod, ahol shoppingolhatnál. Sőt az e-mail címedet is, ha ennyire nem bízol magadban.

Nagyon úgy tűnt, hogy mindenáron segíteni akart. Először a festéket hozta fel, aztán megvigasztalt, amikor kiakadtam, majd a tető, most meg a laptop… Tényleg kedves srác. Szegény, még a bokáját is majdnem kitörte miattam! Hát mondhattam neki nemet? Ugye, hogy nem.

12. fejezet

 

And we're gonna be alright
Dry your tears and hold tight
Can't you tell I got news for you
Sun is shining and so are you

Sun Is Shining by Axwell Λ Ingrosso

 

Az a bizonyos első szabadnap, pontosabban fél nap, remekül telt. JJ nemsokára távozott, mert meggyőződése volt, hogy ki kell próbálnom a munkamentes egyedüllétet. Meg kell tanulnom, hogy attól még, hogy nincs ott senki, nem kell feltétlenül dolgoznom. Nem tudom, honnan tudta, hogy valóban így teltek a napok akkoriban. Csak akkor álltam le jóformán a munkával, ha beállítottak Granték vagy Nelly, akivel néha leültem meginni egy teát – már amikor épp nem dolgoztunk. Egyébként minden szabad pillanatomban találtam magamnak valami tennivalót, ami persze nem volt nehéz, annyi volt még mindig a feladat. Meg aztán mi mást csinálhattam volna? Mrs. Grahamnek nem volt tévéje, csak egy rádiója (de ugye az ember tud dolgozni, miközben azt hallgatja), nekem nem volt sem okostelefonom, sem laptopom. Így aztán már csak azért is dolgoztam, mert mással nem nagyon tölthettem az időt. Néha ugyan megpróbáltam például kiülni a kerti padra, de kábé két percen belül kiszúrtam pár gazt, amelyet sürgősen ki kellett húzni. Vagy amikor este fáradtan lerogytam a kanapéra, észrevettem, hogy a falon milyen jól mutatna egy festmény, amely addig a lépcsőfordulóban volt felakasztva, ahol viszont a rossz megvilágítás miatt alig lehetett látni. Mindenképpen át kellett helyezni ide, mégpedig azonnal.

                Szóval így telt az idő, és éppen ezért nagyon nehezemre esett, hogy kibírjam azt a pár órát munka nélkül. Pedig korábban mennyit lustálkodtam! Sokszor dél előtt fel sem keltem, órákig neteztem az ágyban, heverésztem a nyugágyban valamelyik menő strandon vagy egy haver jachtján, és egy-egy átmulatott éjszaka után fél napokat ücsörögtem a fotelban egy méregerős kávéval a kezemben, miközben csak bámultam kifelé a fejemből és észre sem vettem, hogy eltelt vagy három óra. Eszembe jutott, hogy talán azért nem okozott gondot akkoriban egyszerűen semmit sem csinálni, hagyni, hogy kifolyjon az idő a kezeim közül, mert akkor nem volt célom? Minek korán felkelni, ha úgysem kell semmit csinálni? Minek hajnal előtt hazamenni egy buliból, ha másnap nem vár semmi kötelezettség? Érdekes gondolatnak tűnt.

                És a morfondírozás ezen lekötött annyira, hogy egy pár órát tényleg nem csináltam mást, mint a plafont szemlélve feküdtem a kanapén, és szinte éreztem, hogy elfáradok a gondolkodásban. Ami viccesen hangzik, de akkor valóban úgy éreztem, hogy nagy dolgokra ébredek rá éppen, olyanokra, amelyek megváltoztathatják az egész életemet. Hogy talán anyám nem beszélt hülyeségeket, amikor amiatt bánkódott, hogy nincs cél az életemben, és ideje lenne valami értelmet találni neki. Nem hittem el, hogy ez mennyire fontos. Pontosabban azt hittem, a szórakozás, hogy pusztán jól érezzem magam, gondtalanul, az már önmagában cél. Talán az volt, de akkor nem jó cél. Mert valahogy akkor, amikor korán keltem, sokat dolgoztam, de láttam az eredményét, elégedettebben feküdtem le este, mint amikor átlustálkodtam az egész napot, és tényleg semmi értelmeset nem csináltam.

                Aztán amikor mindezt tisztáztam magamban, felhívtam Nellyt. Elmondtam neki, hogy mennyire sajnálom, hiszen nyilvánvalóan nem az ő hibája, ami történt, és undorítóan viselkedtem vele, amit nem érdemel meg, mert ő már a kezdetektől annyit biztatott és segített, de mindezt szerettem volna neki személyesen is elmondani, így megkérdeztem, hogy lemehetek-e a fogadóba. Hogy akarja-e egyáltalán, hogy a szeme elé kerüljek valaha is. Ő meg csak nevetett és felajánlotta, hogy inkább felugrik, mert már végzett a műszakjával, és szívesebben venné, ha legalább a szabadidejét nem a pubban kellene töltenie. Természetesen örültem, hogy feljön, de szóltam, hogy most nem kell olyan ruhát hoznia magával, amiben tud dolgozni, mert ma este már nem lesz meló.

                Amikor aztán félóra múlva megjelent, hozta magával a laptopját, pár filmet és egy orbitális méretű zacskó popcornt. Én előhalásztam egy ezeréves bort Mrs. Graham készletéből, és letelepedtünk a kanapéra.

                Még alig húsz percet néztünk meg az első filmből (romantikus vígjáték természetesen, az kell egy csajos estére), amikor Nelly halkan megszólalt:

-          Ne haragudj, hogy reggel iderángattam JJ-t. Nem volt jó ötlet.

-          Végül is nem sült el rosszul ahhoz képest, hogy mennyire kiakadtam, amikor megláttam. Még egyszer bocsánat, hogy így kiborultam.

-          Oké, Belle, ha még egyszer elhangzik a szádból az a szó, hogy bocsánat, én esküszöm, hazamegyek – jelentette ki Nelly.

Megöleltem. Mennyire szerencsés voltam, hogy amikor egy ismeretlen helyre kerülve csak annyi embert ismertem, amennyit egy kezemen is meg tudtam számolni, az egyik közülük, ennyire fantasztikus barátnak bizonyult!

-          És miért is nem volt rossz, hogy idejött? Mellesleg nem kellett neki kétszer mondani – tért vissza a témához Nelly.

-          Sosem adod fel? – nevettem.

-          Miért kéne feladnom? Neked tetszik, neki te nyilván tetszel, mi ebben a rossz? Ha kell valaki, aki megadja a kezdő lökést, én szívesen vállalkozom erre a szerepre – vigyorgott, és a szájába tömött egy maradék popcornt.

-          Valóban nem rossz pasi… - kezdtem, mire Nelly oldalba bökött. – Jól van, elismerem, elképesztően helyes, sőt dögös – nevettem ismét. – De nem hiszem, hogy nekem most erre lenne szükségem. Mármint bárkire is, bármilyen srácra. Belevágtam ebbe a nagy munkába, és közben folyton olyan ijesztően nagy dolgokon jár az eszem, hogy állandóan megkérdőjelezek mindent, amiben eddig hittem. Hogy jó volt-e az életem úgy, ahogy volt. Hogy helyes irányba haladtam-e. Pontosabban, hogy inkább haladtam-e egyáltalán valamilyen irányba. Egy csomó olyan dolgon töröm a fejem, amelyek tényleg megváltoztathatják az életemet. Azaz amelyek révén én megváltoztathatom az életemet. Sok döntést kell meghoznom, azt hiszem. Vagy csak keveset, de azok nagy döntések lesznek.

-          Hű – szólalt meg Nelly némi hallgatás után. – Megértem. És totál természetes, hogy ez történik veled, ha kiszakadtál a megszokott környezetedből. Ha teljesen másképp élsz, mint eddig. Tisztázzuk. Maradsz?

-          Igen, egyelőre úgy néz ki – feleltem habozás nélkül.

-          Folytatod a felújítást?

-          Eltökélt szándékom.

-          És aztán mi lesz? Mármint a nyár végén?

-          Az még nagyon messze van, Nelly – sóhajtottam, és a laptop felé fordultam, jelezve, hogy lezártnak tekintem a témát. Ha akartam volna, sem tudtam volna többet mondani.

-          Azért JJ-nek tetszel, ne feledd – kacsintott rám Nelly.

-          Egyszerűen képtelen vagy leszakadni a témáról, igaz? – kacagtam.

-          De ha egyszer így van! – méltatlankodott. – A szigetem sok nő örülne ennek 14 és 94 év között.

-          Képzelem – hagytam rá.

-          Nem terem errefelé olyan sok jó pasi.

-          Aha, végül is nem ide járnak filmet forgatni hollywoodi sztárok.

-          Ők nem telepednek itt le. Még ha van is, aki rendszeresen visszajár. És JJ megcsinálja akkor a tetődet? – kanyarodott vissza ismét Nelly.

-          Erről nem beszéltünk. Csak azt mondta, hogy jobban tenném, ha néha pihennék kicsit, hogy ne sokalljak be úgy, mint reggel.

-          Igaza van.

-          A tető még mindig ott áll lyukasan. Állítólag pár napig nem fog esni, van időm kitalálni, mi legyen vele.

-          Megkérhetnéd JJ-t, hogy segítsen. A múltkor azt mondtad, úgyis felajánlotta, hogy szívesen jön.

-          Aha, mert ő biztos elő tud varázsolni nekem néhány cserepet, meg létra híján fel tud repülni a tetőre. Nem Superman, Nelly, bármit is hiszel róla.

-          Jól van, jól van, csak egy ötlet volt – emelte fel a kezeit megadóan.

A tető ügyét másnap reggel a kezembe vettem. Az éjszakát a nappali kanapéján töltöttem, mert nem akartam megkockáztatni, hogy ha netán mégis elered az eső, az arcomra hulló hideg cseppekre ébredjek az ágyamban. Valójában fogalmam sem volt, hogy az ágyam fölött volt-e az ominózus lyuk a tetőn.

Szóval a reggeli kávém után elindultam a szigetem, és egy kis séta megerősítette az előző este születetett feltételezésemet: nem az enyém volt az egyetlen tető, amelyen olyan cserepek voltak, amelyekre szükségem volt. Vagy egy tucat másik házon is ugyanolyanok voltak.

Így hát betértem a pubba, ahol a fogadósnak, bizonyos Bob Brenish-től megkérdeztem, hogy kitehetek-e egy hirdetést a falra. Nem láttam hasonlót a helyiségben, de úgy véltem, a pub a leginkább központi hely a szigeten, úgyhogy itt kellene próbálkoznom, hogy a lehető legtöbb embert elérjem. Meg talán a boltban.

-          Miféle hirdetésről lenne szó? – kérdezte Bob gyanakodva, miközben teát töltött nekem. Megértettem az óvatosságát, hiszen nem sokat láthatott még Pire-on. Csak akkor ugrottam be általában a pubba, amikor Nelly volt szolgálatban, vele ritkán találkoztam.

-          Használt tetőcserepet keresek. A múltkori vihar alaposan elbánt a tetőmmel, és nekem nincsenek pótcserepeim. Viszont úgy láttam, sok más házon vannak hasonló cserepek. Talán valaki eladna nekem párat.

-          Ön újítja fel a Graham-házat, igaz, Miss…? – nézett rám várakozón.

-          Ebert-Holden, de kérem, szólítson csak Belle-nek – nyújtottam kezet neki. – Sajnálom, még be sem mutatkoztam rendesen.

-          Igazán szép feladatra vállalkozott, Belle – mosolygott Bob.

-          Vagyis ostobaságra, ugye? – nevettem. – Tudom, hogy mindenki ezt gondolja Pire-on. Idejön ez a fura amerikai lány, azt hiszi, egy délután alatt renoválja az egész házat, de majd beletörik a bicskája, csak még nem jött rá.

-          Nem – legyintett a fogadós. – Bár kétségtelen, hogy vannak, akik ezt gondolják. – Aha, szóval beszédtéma vagyok. Sejtettem. – De akármit is gondolunk, abban mindenki egyetért, hogy csak jól járunk, ha az a romhalmaz nem csúfítja többé a szigetet. Egyesek szerint jobb lenne ledózerolni az egészet úgy, ahogy van, de én is úgy látom, hogy ha sikerül felújítani, az sokkal jobb. Egy szép kis házzal több Pire-on igazán nem árthat.

-          Ha sikerül felújítani… - sóhajtottam.

Bob nem biztatott semmivel, csak mosolygott. Nem tudtam eldönteni, hogy bízik-e bennem, abban, hogy meg tudom csinálni a nagy renoválást vagy sem.

-          Mindenesetre hagyja azt a hirdetést, Belle. Higgy el, a legjobb, ha szólok egy-két embernek, és hamar elterjed a hír. Mifelénk ez a legbiztosabb módja az információ-megosztásnak – kacsintott.

Bobnak igaza lett. Már délután megérkezett egy fickó, Mr. MacDonnell az első tucat cseréppel. Aztán jött a következő adag, majd a következő, és hamarosan több cserép állt az udvaron, mint amennyire szükségem lett volna. Már amennyire n meg tudtam saccolni.

És senki nem fogadott el érte fizetséget, pedig nem hiszem, hogy tudták, milyen szűkösek az anyagi forrásaim. Mindenki csak egy teát fogadott el, és azt kérte, hogy vezessem körbe a házban és a kertben. Miközben kielégítették a kíváncsiságukat, rengeteg ötletet, tanácsot adtak a további munkálatokhoz, és egytől-egyig felajánlották a segítségüket. Hívjam őket bármikor, amikor csak szükségem van még pár segítő kézre.

A legjobb az egészben pedig az volt, hogy néhány órával és jó pár cserépszállítmánnyal később ráébredtem: hirtelenjében rengeteg ismerősöm, sőt barátom lett a kis szigeten. Már nem voltam többé idegen.