38. fejezet

Nem sokkal később a parton álldogáltunk, a hullámok a cipőnk orrát nyaldosták. Dennis elragadtatva bámulta az ezer színben játszó eget, jómagam azonban rémült tekintetemet inkább a vészjóslóan sötét tengerre szegeztem.

Skócia, finoman szólva, nem a melegvizű strandjairól híres. Itt, ahol még nyár derekán is gyakran előfordul, hogy az ember pulóvert ölt, nem sűrűn jut épeszű halandó eszébe egy könnyed kis fürdőzés. Ám úgy tűnt, ez Dennis-t nem különösebben zavarja. Miután kigyönyörködte magát a valóban pompázatos égboltban, lerúgta a cipőjét, ledobta az ingét és belegázolt a vízbe.

Csak alig pár másodperc kellett ahhoz, hogy lefagyjon a vigyor az arcáról. Szó szerint. Már derékig állt a tengerben, amikor egyszer csak megtorpant, és megborzongott a hidegtől. Egy darabig tétovázott, aztán vállat vont és belevetette magát a habokba.

Jóval távolabb bukkant fel, majd hangos örömkiáltások közepette újra meg újra lebukott, s széles karcsapásokkal szelte a jeges a hullámokat.

- Most már nem is olyan hideg – kiabálta nekem. – Gyere már be, ne ácsorogj ott!

Nem akartam hallgatni rá. Köszönöm szépen, nekem nagyon is megfelelt a száraz homok, amely a hűvös tengerrel összehasonlítva szinte forrónak tűnt a talpam alatt. Egyik lábamról a másikra álltam, s bár elég szerencsétlennek látszódhattam, igazából nagyon is elégedett voltam a helyzetemmel. Mármint a viszonylag meleg fövenyen való téblábolásommal.

Dennis megelégelhette a hajthatatlanságomat, mert csakhamar kiúszott hozzám.

- Csak elsőre hideg, aztán megszokod, és akkor már egész kellemes – biztatott.
- Persze, a vízihullák már nem fáznak – vetettem oda.
- Ugyan már, ne kéresd magad, jó móka lesz! – azzal úgy, ahogy voltam, megragadta a kezem és elkezdett vonszolni a víz felé.
- Várj, legalább a cipőmet hadd vegyem le – könyörögtem.

Dennis bólintott és elengedte a kezem. Lehajoltam, kibújtam a cipőmből, majd egy óvatlan pillanatban, amikor ő a tengert figyelte, futásnak eredtem. Nevetve rohantam, csúfolódva rajta, hogy úgysem ér utol.

Tévedtem. Utolért. Egy szemvillanás alatt felkapott, a vállára dobott, mint egy zsákot, és immár könyörtelenül megindult velem a víz felé. Rimánkodhattam, dörömbölhettem kétségbeesetten a hátán, de hiába. Éppolyan gúnyosan nevetett ki, ahogyan az előbb még én őt.

Két pillanattal később hatalmas csobbanással landoltam a tengerben.

- Ugye hogy nem is olyan hideg? – vigyorgott Dennis diadalittasan.

Mintha jégkockák között úszkáltam volna! Pontosan átéreztem, milyen is lehet, amikor az ember ereiben megfagy a vér. A szólást bizonyára éppen egy ilyen kellemetlen skóciai kaland ihlette. Még ahhoz is gyengének éreztem magam, hogy kikecmeregjek a partra.

Ám kis idő elteltével valóban egész jól sikerült akklimatizálódnom, ahogyan Dennis ígérte. Meggyőződésem, hogy ugyan a testem hőmérséklete valahol fagypont környékén járhatott, mégis remekül szórakoztunk. Úgy fickándoztunk, ugrándoztunk, forgolódtunk a tengerben, mintha a legforróbb kaliforniai strandon lettünk volna egy borzalmasan száraz kánikulai napon.

Bármilyen meghökkentően hangozzék is, a végén Dennis-nek kellett kirángatnia a vízből, én a legszívesebben még maradtam volna. Nem sokat, csak mondjuk hajnalhasadtáig.

- Gyere ki, mert a végén még tényleg vízihulla lesz belőled – jelentette ki ellentmondást nem tűrve.

Miután kikászálódtam a habok közül, örömest elnyúltam volna a fövenyen, amíg megszárad a hideg borogatásként rám tapadó ruhám. Emlékeztetnem kellett azonban magamat, hogy ami felettünk világított, nem a tűző kaliforniai nap volt, hanem az ezüstös pire-i hold.

Dennis felvette a cipőmet a homokból és átnyújtotta nekem, majd összeszedte a saját cipőjét és ingét is. Miközben öltözködött, rápillantottam és elnevettem magam.

- Ne nézz így rám – mondta, s zavartalanul gombolta tovább az ingét. – Te is éppen ilyen fehér, sőt lila vagy.

Lepillantottam a kezeimre. Hófehér, szinte átlátszó ujjaim végén valóban olyan lilán búslakodtak a körmeim, mintha már rég nem az élők sorába tartoztam volna. A látvány kólintott fejbe: nekem most fáznom kellene, méghozzá nagyon! Ahogy ez tudatosult bennem, annak rendje és módja szerint rettenetesen vacogni kezdtem.

- Te reszketsz – állapította meg a nyilvánvalót Dennis, és karját a vállamra téve, magához húzott.

Mit ne mondjak, bármennyire is jólesett a közelsége, enyhén szólva nem melegített át jeges karjaival. Természetesen ez még nem volt rá ok, hogy ellökjem magamtól, épp ellenkezőleg: kétségbeesetten kapaszkodtam belé.

- Hazaviszlek – mondta.

A kocsiban persze azonnal feltekerte a fűtést, de semmit sem ért. Szótlanul dideregve gubbasztottunk egymás mellett. Még gondolkodni sem voltam képes, úgy tűnt, az agyam is teljesen átfagyott, legalábbis néhány perc múlva, amikor kiszálltunk a kocsijából a házunk előtt és elbúcsúztunk, elgondolkodva csak annyit jegyeztem meg:
- Jé, életemben először utaztam autóval ezen a szigeten.

Dennis elvigyorodott.
- És én még azt hittem, a fürdőzés miatt lesz felejthetetlen ez az este!

***

Másnap jókedvűen ébredtem. Katie-vel úgy vigyorogtunk egész nap, mint két jókora vadalma. Alig szóltunk egymáshoz, folytonos somolygással küldözgettük egymásnak az üzeneteket, hogy „olyan boldog vagyok”, „úgy örülök, hogy te is örülsz”, meg hasonlók.

Az idill csak délutánig tartott, amikor megcsörrent a telefon. Ahogy barátnőm odajött hozzám, először is elkomorult arca tűnt fel, ami különösen a nap korábbi óráihoz viszonyítva hatott ijesztően.

- Mi az, mi történt? Valami baja esett Dennis-nek? – ugrottam fel a fotelból, ügyet sem vetve az ölemből kihulló és a padlóra nagy koppanással érkező könyvre.

Hirtelen felvillant bennem az előző este emléke, Dennis gondterhelt ábrázata, ráncokba rendeződött homloka, felvont szemöldöke és réveteg tekintete. „Tudtam, hogy valami baj van” – akartam mondani, de Katie megelőzött:
- Sean keres – azzal átnyújtotta a telefonkagylót.

Megdöbbenve vettem át, Katie pedig kiment, visszatért a munkájához, ami aznap éppen Daisy Brogaig új hajszínét jelentette.

Talán elfelejtettem megemlíteni korábbi leveleimben, hogy Sean-t kiírták a filmből. Csaknem teljesen. A nyár elején felvett jeleneteit meghagyták, de valahogy – számomra elképzelhetetlen módon – úgy csavarták a történetet, hogy az általa játszott figura kikerüljön a sztoriból. Így aztán nyugodtan lehetett folytatni a forgatást nélküle is, bár gondolom, nem kevés fejtörést okozott a stábnak a forgatókönyv kényszerű átírása. Mindebből pedig az következik, hogy Sean egyáltalán nem tér vissza Pire-ra. Idén nyáron legalábbis biztosan nem.

- Szia, Sean – szóltam bele végre a telefonba, miközben visszakucorodtam a fotelba. – Mi a baj?
- Mi az, hát már nem is hívhatom fel egy barátomat csak úgy, minden ok nélkül? – nevetett ő.

Milyen régen hallottam ezt az örökké vidám, kedves hangot! Egyszeriben előtódultak a tengerparti séták, a horgászat, a Turner Island-i kirándulás és az Athar Monadh-i legendamesélés képei. Ezeket azonban nyomban követték a hirtelen távozás felidézett pillanatai és az azóta kapott, tömören fogalmazott, párszavas üzenetek. Utóbbiak kavarogtak még bennem, amikor válaszoltam:

- Dehogynem, Sean, természetesen bármikor felhívhatsz. Csakhogy ez nemigen fordult elő mindezidáig – tettem hozzá.
- Igazad van, Flora, sajnálom. De te sem hívtál – próbált visszavágni.
- Sean, a fenébe, hiszen nem is tudom a számod! A nagy sietségben elfelejtetted megadni. És nem hiszem, hogy az ügynököd készségesen elárulná, ha kérdezném.
- Hozzá el sem jutnál, már hamarabb leszerelnének – kacagott Sean. – De komolyra fordítva a szót, valóban oka van annak, hogy felhívtalak.
- És ezt a bizonyos okot nem Dennis Lleyton-nak hívják véletlenül? – sóhajtottam.
- De igen. Hogy találtad ki? – döbbent meg.
- Kitől tudsz róla?
- Nézd, én nem hinném, hogy ez most fontos lenne. Én csak…

Nem, Katie nem lehett az. Igaz, kezdetben ki nem állhatta Dennis-t, de egyrészt ez mostanra már megváltozott, másrészt azért ő sosem tenne ilyet velem. Nem szövetkezne a hátam mögött, ő az egyenes beszéd híve.

Aztán beugrott a tegnap este. Ahogyan Dennis az ügynökével beszélt a pub-ban. És ahogyan Mike rám nézett utána! Ha a tekintetével ölni tudna... Összeállt a kép.

- Mike-tól, igaz? – szakítottam félbe dühösen. – Mike Winters mesélte neked, ugye? Arra is ő kért meg, hogy beszélj velem? Talán azt is megszabta, hogy mit mondj?
- Flora… – hebegett Sean. – Nahát, te mindent kitalálsz. Épp csak megemlítette Mike a dolgot. Csupán annyit mondott, hogy jóban vagytok, sok időt töltötök együtt mostanában. Azt nem kérte, hogy beszéljek veled…

„Persze hogy nem, mert anélkül is nagyon jól tudta, hogy úgyis fogsz! Ő is pont annyira tudja, mint én vagy akárki más a szigeten, hogy ti ketten ki nem állhatjátok egymást Dennis-szel” – gondoltam.

- Igen, mindent kitalálok – igyekeztem jó kedélyt erőltetni magamra, nem mellesleg sikertelenül. – Így azt is, miért hívtál. El akarod mesélni, hogy Dennis szörnyű egy alak, talán hosszasan ecseteled is majd, hogy milyen bunkó, egoista egy fickó, aki nem érdemel mást, csak megvetést. És a végén azzal összegzed az egészet, hogy ha van egy csepp eszem, nem fecsérlem rá az időmet.

Sean sokáig nem felelt semmit. A süket csendet csak néhány, a tanácstalanságát jelző sóhaj törte meg.

- Igen, nagyjából ezt akartam mondani. Dióhéjban tényleg ennyi – szólalt meg végre. – De nem úgy néz ki, mintha egykönnyen eltántoríthatnálak tőle. Hajthatatlannak tűnsz.
- Az is vagyok – válaszoltam magabiztosan. – Te nem ismered őt. Úgy ahogy én, biztosan nem! Te is csak annyit tudsz róla, mint kezdetben Katie. De mára az ő véleménye is megváltozott róla. Beszélhetsz vele, ha gondolod. Elmesélhetné, hogy őt mivel győzte meg Dennis. Beszámolhatna a közösen elköltött vacsorákról. Vagy a Nyári Vásárról. Légy őszinte, te is csak hírből ismered őt, ugye? Eltöltöttél már valaha is egy kis időt a társaságában?
- Igen, megesett már, hogy összezártak bennünket. Egy szót sem szólt. Ha pedig mégis, az semmiképpen nem hangzott kedvesen, de még csak udvariasan sem.
- Lássuk be, Sean: te nem tudsz meggyőzni engem, sem én téged – vettem mély lélegzetet. – Beszéljünk inkább másról. Hogy van a családod?
- Köszönöm, remekül. Úgy néz ki, visszavonulok a filmezéstől pár évre, aztán majd meglátjuk. Addig is valószínűleg Londonba költözünk. Talán beveszem magam egy színházba, és ott fogok dolgozni. Egyelőre azonban itt maradunk. Ám most nem ezért kerestelek meg. Nézd, én csak annyit mondok, hogy Dennis tényleg kiállhatatlan egy ember, de ha veled nem ilyen, akkor csak gratulálni tudok neked. Sikerült megszelídítened az oroszlánt.

Hangja gúnyosnak és hitetlennek hangzott. Nem hittem el, hogy ez lett a mi olyan csodálatosan induló barátságunkból! Hová lett a kedves, bátorító, vicces Sean? Már hetekkel ezelőtt itt hagyott – emlékeztettem magam. De valahogy csak most tudatosult bennem, hogy aligha fogom visszakapni. Bár rövid ideig lehettünk csak barátok, mégis iszonyatosan fájt, hogy máris elveszítettem. Mindeddig reménykedtem, hogy egy nap visszatér a forgatásra, s titkon hittem, sikerül majd őt és Dennis-t kibékítenem. Most azonban minden reményem szertefoszlott.

Mégsem voltam képes ilyen könnyen elereszteni ezt a barátságot, még nem. Muszáj volt tennem egy utolsó kísérletet!

- Rendben, Sean, hadd kérjek tőled két aprócska szívességet – sóhajtottam. – Először is most rögtön átadom a kagylót Katie-nek, beszélj vele, kérlek. Nyugodtan tárgyaljátok ki Dennis-t. És engem. Azután hívd fel valamelyik srácot a stábból is, és kérdezd meg, nem vett-e észre valami változást Dennis-en az utóbbi időben. Én nem vonom kétségbe, hogy igazad van, de az a Dennis, akiről te beszélsz, és az, akit én ismerek, már nem ugyanaz az ember. Megváltozott. Tényleg.
- Flora, én… - igyekezett leszerelni Sean.
- Kérlek, tedd meg ezt a kedvemért.
- Jól van, legyen – adta meg magát Sean.
- Köszönöm – suttogtam, azzal már repültem is Katie-hez.

37. fejezet

- Mondd, te teljesen megőrültél? – rontottam George-nak így, hogy a barátnőm felől megnyugodhattam, és immár minden energiámmal ráförmedhettem.
- Most mi bajod? – kiáltott fel George sértődötten.
- Észrevetted te egyáltalán, hogy Katie ott ült melletted? Hogy mondhattál ilyet az ő jelenlétében?
- Ezt meg hogy érted? – kérdezte George, szemmel láthatóan még mindig nem fogva fel, mit is vétett.
- Katie bízott a kapcsolatotokban, még ha csak pár napos is! – kiabáltam. – Te meg épp most vallottad be neki, hogy csupán játszadozol vele. Ha vége a nyárnak, vége a nagy szerelemnek is, ugye? Miért nem voltál képes te is legalább szépíteni az igazságot, mint Dennis?
- Hé-hé, engem most miért keversz bele? – hökkent meg Dennis. – Na mindegy, ezt majd később megbeszéljük – legyintett, s azzal George-hoz fordult: - Figyelj, haver, Flora-nak igaza van. Ha te nem látod Katie-n, mennyire szeret téged, akkor minden kétséget kizáróan vak vagy.
- De hát én is szeretem! – méltatlankodott George. – Sőt, biztosan állíthatom: életemben először ki merem jelenteni, hogy valóban szerelmes vagyok. Nem is értem igazán, mi történik velem. Ilyet még sosem éreztem, az egyszer biztos. Tényleg – azzal esküre emelte a kezét.

Dennis bólogatott.

- Rendben. Akkor tisztázzuk: Katie szeret téged, igaz? – sandított rám, várva a beleegyezésemet.

Határozottan biccentettem egyet.

- Tehát ő szeret. És te is őt. Nagyon – nézett ismét George szemébe.

Ő is bólintott.

- Remek. Tehát mindketten szeretitek egymást, hol itt a probléma? Világéletedben vándoréletet éltél, hát most itt az alkalom, hogy kipróbálj egy új helyet. Itt van a lány, akit szeretsz, ezzel egyik nagyváros sem veheti fel a versenyt. A buli meg a pörgés nem fogják őt pótolni, hidd el nekem.
- De mi lesz a munkámmal?
- Arra az évi párszor néhány hetes forgatásra elutazol. Azután hazajössz. Ide.

Szegény George még mindig nem úgy festett, mint akit épp az imént győztek volna meg. Szerencsétlen srác úgy ült ott, mint vádlott a bíróságon, akire épp most szabták ki az életfogytiglant.

De hát mit is vártunk mi tulajdonképpen tőle? Hogy egyik pillanatról a másikra feladja egész korábbi, jól megszokott és feltehetően jól bevált életmódját egy olyan lány kedvéért, akit hihetetlenül rövid ideje ismer? Igen, mi ezt a lehetetlent kívántuk tőle.

Dennis és én tanácstalanul néztünk egymásra. Csalódottan biggyesztettem az ajkam és nagyot húztam a poharamból, jelezve: én már lemondtam az ügyről.
Dennis azonban még nem.

- Most aztán alaposan rád ijesztettünk, mi? – vigyorgott megszeppent kollégájára, aki hevesen bólogatott. – Na, jól van – folytatta. – Figyelj csak. Csupán azt szeretném, ha kipróbálnád. Mi hamarosan befejezzük itt a forgatást és elhúzunk. Te maradj itt, töltsd Pire-on a jól megérdemelt szabadságodat. Mindössze néhány hetet. Nem azt mondom, hogy rögtön költözz ide, az előbb talán kicsit rosszul fogalmaztam. Csak adj egy esélyt a dolognak. Aztán majd meglátod. Rajtad áll. Én pusztán figyelmeztetni akarlak, hogy ha most hagyod kicsúszni a kezeid közül a lehetőséget, akkor esetleg egy életre megbánhatod, és örökké kínozni fog a kérdés, hogy mi lett volna, ha…

Mindketten George-ra szegeztük a tekintetünket, figyelve a válaszát. Végül megadóan hajtotta le a fejét, majd hozzám fordult:
- Hol van Katie?

A tömegen túl, a tengerpartra mutattam. A beszélgetés alatt ugyanis azért mindvégig szemmel tartottam barátnőmet, nehogy baja essék. És ő ott üldögélt egy nagyobbacska sziklán, Mrs. Borgh-gal az oldalán.

George felállt és nagy sóhajtozások közepette elindult felé.

- Csodálatos voltál – mosolyogtam Dennis-re.

Mindazonáltal nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ezt a kis prédikációt akár saját magának is előadhatná. „Talán már meg is tette” – reménykedtem. Dennis nem szólt semmit, csak magához húzott és hosszú csókot nyomott a homlokomra.

A nap további része már éppolyan fantasztikusan telt, mint ahogyan kezdődött. Katie és George kéz a kézben tértek vissza hozzánk, az arcukon táncoló derültség minden kétséget kizáróan arról árulkodott: elrendezték az ügyet egymás között.

Miután minden fellelhető falatot és itókát végigkóstoltunk, még arra is könnyedén ráálltunk, hogy a mulatozásra hívogató muzsika csábításának ne álljunk ellen, s hamarosan a felhőtlenül jókedvű helybéliek, valamint a közeli szigetekről érkezettek társaságában ropjuk a fülbemászó, vidám zenére. Meglehet, még sosem nevettem annyit, mint azon a napon. Az elvétett tánclépések, a kedves szavak, az összetalálkozó ujjak, a huncut szemvillanások, a lopott csókok mindörökre megmaradnak emlékezetemben.

***

Most már tudom, George a legteljesebb mértékben megfogadta Dennis tanácsát. Katie másnap, reggeli közben elmesélte, hogy amint a stáb szedi a sátorfáját a nyár végén, George is összecsomagol, de csak azért, hogy átcuccoljon ide.

- Még fogalmam sincs, mi lesz ebből a dologból, elképzelni sem tudom, meddig fog tartani – mondta barátnőm.

Az asztalnál ülve egyik kezét a forró teásbögrére fonta, a másikkal ábrándozgatva könyökölt s révedezve nézett a semmibe. Aztán egyszer csak elnevette magát. Majd elhallgatott, de arcán ott maradt a mosoly.

Elégedetten figyeltem. Lám, mennyit elért ez a George Spencer néhány nap alatt! Ha pár héttel ezelőtt valaki azt mondja nekem, a kedves, de őszintén szólva nem annyira nagy kaland George elcsavarja higgadt barátnőm fejét, minden bizonnyal egyszerűen kiröhögtem volna az illetőt. Ha pedig azt is állította volna, hogy Katie, a világ legracionálisabb, legmegfontoltabb és legjózanabb embere az egész életét felteszi egy ilyen „talán összejön” ügyre, egyenesen megfulladtam volna a nevetéstől. Katie mindezidáig sosem mondott olyat saját magával kapcsolatban, hogy „gőzöm sincs” vagy „nem tudom”. Sosem gondoltam volna, hogy megélem valaha is azt a napot, hogy Katie, aki azt is tudja, hogy mit fog csinálni negyvenkilenc nap múlva este hat óra tizennégy perckor, belemegy egy efféle, bizonytalan kimenetelű kalandba.

Azért persze határozottan örültem, hogy így történt. Mindig is meg voltam róla győződve, hogy ha nem is az én álmodozó, merengő életmódom a normális, de nem is az ő felfogása, amely szerint jobb mindent az észre bízni, semmint a szívre. Ha rám azt mondják, a fellegekben járok, akkor ő meg földhözragadt. Két véglet vagyunk. Pontosabban voltunk. Mostanáig. Mert nagyon úgy fest, én győztem: felhúztam magam mellé, a fellegekbe.

- Úgy tudom, ők valamivel előbb végeznek, mint ahogy te elmész. Szóval, ha gondolod, George maradhat a fogadóban, amíg még itt vagy, és majd csak akkor jön át, ha te elutaztál Pire-ról – eszmélt fel az ábrándozásból Katie.

- Már miért zavarna engem George jelenléte? Semmi sem dob fel jobban, mint egy mellettem turbékoló párocska – feleltem vidáman.

Barátnőm rám mosolygott, majd felállt és elkezdte leszedni az asztalt.

Ahogy jobban belegondoltam ebbe az egész nyárvége-dologba, elkomorultam. Katie legalább odáig ellát. Pontosan tudja, hogy mi lesz addig és akkor.

És én? Nekem halvány lila gőzöm sincs, mi lesz augusztus végén. Dennis elmegy? Marad? És ha marad, meddig? És mi lesz akkor, amikor nekem is vissza kell térnem Londonba? Majd ott folytatjuk, amit itt elkezdtünk? Elvihetem a családomhoz? Bemutat a szüleinek? A barátainak? És mi lesz ősszel? És télen? És jövőre?

Kérdések kavarogtak a fejemben. Lázasan igyekeztem elkergetni őket. Eddig még sikerült.

***

Amikor este beléptem a pub-ba, Dennis-t az egyik asztalnál ülve találtam. Vele szemben az ügynöke foglalt helyet. Mike kötött, kockás mellényével, nyakkendőjével, feketekeretes szemüvegével és lapuló, szőke hajával éppolyan antipatikus volt, mint mindig.

Az asztal fölé hajolva próbált minél közelebb férkőzni Dennis-hez, aki viszont milliméterenként hátrébb tolva a székét igyekezett kitérni előre. Mike drámai arckifejezéssel és állandó hadonászással akarta nyomatékosabbá tenni mondanivalóját, vagy talán csak ezzel kompenzálta amúgy igen halkra vett hangját. Dennis körbejáratta tekintetét a helyiségben, a többi vendégtől a pulton át az ablakból nyíló kilátásig mindent alaposan szemügyre vett, csak éppen beszélgetőpartnere szemébe nem nézett. Felvont szemöldökéből, tarkójára kulcsolt kezeiből, hanyag testtartásából nem volt nehéz kitalálni: szörnyen untatja már az asztal túloldaláról hangzó előadás.

Éppen ezért, amikor egyik szemforgatása közben felfedezte jelenlétemet, azonnal fölpattant és odajött hozzám. Miközben átölelt, a fülembe súgta: „ments meg, kérlek”. Erre viszont még lehetőségem sem volt.

Mike ugyanis, miután olyan tekintetet vetett rám, mintha a világ legveszélyesebb sorozatgyilkosa lennék, szó nélkül felállt és elment.

Dennis kihúzott nekem egy széket – még véletlenül sem azt, amint az imént az ügynöke ült – és letelepedtünk az asztalhoz. Dennis igencsak idegesnek tűnt, hiába próbálta leplezni folyamatos vigyorgással. Nem tudtam megállni, hogy ne járjak a végére a dolognak.

- Talán valami baj történt? – kérdeztem az arcát fürkészve.
- Nem, nem, nincs semmi gond. Mi baj is lehetne? – hadarta. Majd, eszébe jutva a mentő ötlet, felcsillant a szeme: - Kérsz valamit inni?

Meg sem várva a válaszomat, odaszólt egy mellettünk elhaladó fickónak:
- Figyelj, haver, ha már úgyis arra jársz, nem hoznál nekünk két sört?

A megszólított grimaszából kiolvashattam: nem, egyáltalán nem állt szándékában úgyis arra járni. Mindenesetre nem tagadta meg a kérést, hamarosan visszatért két korsóval. Dennis szinte egy húzásra kiitta az egyiket. Mivel én hozzá sem nyúltam a sajátomhoz, várakozással vegyes csodálkozással nézett rám. Aztán leesett neki.

- Hiszen te nem is szereted a sört, igaz? – nevetett fel idegesen. – Hogy én milyen hülye vagyok! Ne haragudj.

Legyintettem, hogy nem tesz semmit, majd elétoltam a korsómat. Megköszönte és belekortyolt.

Végtelennek tűnő percekig hallgattunk, még csak egymásra sem pillantottunk közben. Hirtelen Dennis ökle csattant az asztalon. Összerezzentem.

- A fenébe is! – kiáltotta. – Ez az ostoba Mike jól elrontotta az esténket!

Kérdőn tekintettem rá, készen arra, hogy meghallgassam miféle szörnyűség történt.

- Nem érdekes, hagyjuk – morogta arcát a tenyerébe temetve.

Mikor végre letette kezeit a két korsó mellé, nagy sóhajtozások közepette bámult kifelé az ablakon. A lágyan hullámzó, fekete tengeren kívül nem sok mást láthatott, de úgy látszott, az is kellőképpen lekötötte. Észrevettem, hogy remeg a keze. Ráfontam a sajátomat, két legyet remélve egy csapással: meg akartam nyugtatni, és egyúttal felhívni magamra a figyelmét. Ez utóbbi azonnal sikerült is: kérdőn pillantott rám, mire elmosolyodtam. Végre az ő arca is felderült. Megszorította a kezem, majd így szólt:

- Gyere, ússzunk egyet – azzal már fel is ugrott és megindult az ajtó felé, maga után rángatva engem is. Úszni? Itt? Most? Ez komoly?

36. fejezet

Elérkezett a pire-i év egyik legjelentősebb napja: a Nyári Vásár. A helybeliek egyszerűen így nevezik azt a vasárnapot, amelyen meghívják a környező szigetek lakóit, és míg délelőtt egy nagyszabású vásárt tartanak, ahol mindenki szabadon árusíthatja a saját portékáját, a szőttesektől a házi lekvárokon át a kézzel font kosarakig mindent, addig délben hatalmas lakoma veszi kezdetét, melynek során a szabad ég alatt felállított hosszú asztalok mellett vendégelik meg az idetévedőket. Folyik a sör és a bor, a tányérokról sosem fogyhat el a hal, a rák, és minden más finomság, amellyel a tenger járul hozzá e víg torhoz.

Mondanom sem kell, a Nyári Vásár hagyománya is évezredekre nyúlik vissza, természetesen annak a legendás királynak és tündérfeleségének a történetéig, akikről már többször is említést tettem neked. A pire-iak mindmáig büszkék rájuk, hiszen sem előttük, sem utánuk nem fürdött akkora dicsfényben e szigetecske, mint az ő idejükben. Ezért hát hűségesen ápolják emléküket, többek között ezt az eseményt is nekik ajánlva. Ezt úgy mutatják ki, hogy hiteles jelmezt öltenek: a férfiak hős harcosoknak, a nők tündéreknek öltöznek. A méretes asztalokra pedig csakis olyan étkek kerülhetnek, amelyeket régen ők is fogyaszthattak palotájukban mulatozva.

A Nyári Vásár tehát talán a legkiemelkedőbb napja az évnek, amikor mindenki önfeledt és vidám.

Katie-vel mi is lázasan készültünk eme eseményre: már hosszú napok óta folyton-folyvást csak sütöttük a finomabbnál finomabb süteményeket. Az ínycsiklandó illatok talán még a fogadóig is elértek, mert George és Dennis egyszeriben igencsak sűrűn látott vendégek lettek minálunk. Hol együtt jöttek, hol külön-külön, de egyvalamiben mindketten megegyeztek: érkezés után rögtön felpattantak a konyhapultra, a sütő mellé, hogy a legjobb helyről felügyelhessék a konyhában zajló műveleteket, és persze a legközelebb legyenek a frissen elkészült finomságokhoz, amelyeket azon nyomban szigorú minőségellenőrzésnek vetettek alá, amint azok kibújhattak a sütő forró rejtekéből.

Kotnyeleskedésük elviselésének megkértük az árát: nekik kellett kicipelniük a vásár helyszínéül szolgáló mezőre a süteményekkel megrakott kosarakat. Ott várt már bennünket a többi között a nekünk kijelölt kis stand, amelyet Katie a kertből hozott virágokkal tett barátságosabbá.

Körülöttünk készülődött a többi alkalmi árus is, volt, aki saját maga termesztett zöldséget és gyümölcsöt ajánlott, de akadt kézzel szőtt szőnyeg, hímzett párna, csipketerítő, puha takaró, vesszőkosár és minden egyéb vásárfia. Mrs. Borgh természetesen a virágaiból kötött, lélegzetelállítóan szép csokrokat kínálta.

Ami azonban a nem mindennapi áruk mellett igazán különlegessé tette a vásári forgatagot, az kétségtelenül a sokféle egyedi jelmez volt.

Mi Katie-vel minden évben ugyanazt a ruhát öltjük fel. Az övé igazán becses darab, még az édesanyja varrta magának sok-sok évvel ezelőtt, aztán Katie megörökölte. Hosszú, hófehér öltözet ez, amely éjfekete hajával párosulva még inkább királynőivé teszi barátnőm megjelenését. Gyönyörű, lágyan fénylő anyagból készült, szoknyája szegélyét és az ujját finom, ezüstszállal hímzett virágfonatok díszítik. Mély, szögletes nyakkivágása mentén is hasonló füzér fut végig. Katie ősi kelta stílusban készült karpereceket és nyakláncot vesz fel hozzá. Haját ezen az egy napon kivételesen nem csupán egyszerű lófarokba fogja, hanem rafinált, elegáns kontyba tűzi néhány, legalább ezerévesnek tetsző hajtű segítségével.

Teljesen biztos voltam benne, hogy ha valamikor, hát George abban a pillanatban halálosan és végérvényesen bele fog szeretni barátnőmbe, amint megpillantja ilyen ragyogó, hercegnői mivoltában. Igazam is lett: Dennis mesélte, hogy George percekig meg sem bírt szólalni, olyannyira elakadt a szava az ámulattól. S később, a vásár egész napja folyamán egy másodpercre sem mozdult mellőle, mintha a világ tudtára akarta volna adni, ő a földöntúli tündérlány büszke kedvese. Vagy csak pusztán attól tartott, ha egy szempillantásra is elengedi maga mellől, soha többé nem lesz ismét az övé e drága kincs.

S hogy én magam milyen ruhába bújtam? Az enyémet maga Katie készítette az első nyáron, amikor idejöttem. Azóta is minden alkalommal, amikor megérkezek a szigetre szokásos vakációmra, szinte az első dolgom kinyitni a szekrényemet és ellenőrizni: igen, még mindig ott pihen csodás jelmezem. S nem tagadom, a nyár folyamán többször is csak azért lépek oda a tekintélyes, ódon ruhásszekrényhez, hogy feltárva ajtaját végigsimíthassam eme példátlan darab anyagát. Szépségesen ragyogó, bronzba hajló óarany ruhát képzelj magad elé! Hosszú szoknyája alját és kerek dekoltázsát finom csipkeszegély övezi, ujja csak könyékig ér, a fennmaradó részt ugyancsak bőséges csipke pótolja ki. S az egész olyan fenségesen tündöklik, hogy én már nem is kockáztatom, hogy akár csak egyetlen ékszerrel is megtörjem a ruhából áradó varázst. Hajamat is a maga lágy hullámaiban hagyom a vállaimra omlani, hadd játszadozzanak a fürtök kedvükre.

Miután Katie leért a lépcső aljára, házunk halljába, rajtam volt a sor, hogy kápráztassak. Minden bizonnyal sikerült is: Dennis tágra nyílt szemekkel várakozott az utolsó lépcsőfokon, miközben én azon imádkoztam, hogy csak most ne botoljak el hosszú ruhámban. Sikerült ezt elkerülni és boldog mosollyal érkezhettem lovagomhoz, aki csókkal fejezte ki elismerését.

Lovagot írtam bizony, ugyanis kísérőink számára nem volt mentség, hogy ők nem pire-iak, muszáj volt jelmezt ölteniük, ha meg akartak jelenni a vásáron. Kapóra is jött nekik e feladat teljesítésében a „véletlenül” éppen a szigeten zajló forgatás. Mivel a filmesek közül rajtuk kívül senki sem akarta tiszteletét tenni a vásáron, amelynek napjára felfüggesztették a munkálatokat, bőven volt miből válogatniuk.

George kölcsönvette Sean egyik öltözetét: sötétbarna csizmát húzott egy árnyalattal világosabb nadrágjára, s mindehhez földszínű ing dukált. Minden ruhadarabja szemmel láthatóan erős, strapabíró anyagból készült, hogy jól bírja a harcot – vagy inkább a forgatás nehézségeit. Oldalára kardot kötött, vállára íjat és nyilakkal tömött tegezt kanyarított.

Dennis magától értetődően abban a jelmezben jelent meg, amelyet Sir Coll-t alakítva nap mint nap visel a kamerák előtt. Az ő csizmája és nadrágja fekete volt, hófehér ingére bőrből font mellvértet öltött. Hogy egyedi megjelenését fokozza, szürke köpönyeget terített vállára, melyet míves, ezüst kapocs fogott össze elöl. Az ő oldalán is kard függött, melynek markolatát drágakövek ékesítették. Csizmájából apró, fényes tőr kandikált ki.

Csupán a vérző sebek, a ruhájukat elcsúfító foltok és szakadások hiányoztak még e két férfiúról ahhoz, hogy azt mondhassam róluk, alighanem egyenesen a csatatérről jönnek. Így viszont úgy festettek, mint akik még csak most indulnak oda.

Így érkeztünk hát meg a Nyári Vásárba. Talán nem túlzás azt állítani, hogy bizony az egész vásár legjobban öltözött kofái lehettünk.

Pompásan ment az üzlet, nem utolsósorban azért, mert George pultunk előtt fel-alá járkálva, kiáltozva adta a nép tudtára: nálunk kaphatók a legfinomabb sütemények.

- Emberek, asszonyok, jöjjenek közelebb bátran! – rikkantotta. – Kóstolják meg e mesés ízű csemegéket, vegyenek ezekből a földöntúli csodákból, s ízük feledhetetlen emlékként fogja elkísérni önöket életük minden napján! Ne hagyják ki ezt a soha vissza nem térő alkalmat, hiszen csak egyszer van Nyári Vásár! Idén legalábbis már nem lesz több! Jöjjenek, nézzék, milyen szépségesen szép tündérhercegnők készítették csakis önöknek ezeket a rendkívüli süteményeket! Kóstoltak-e már valaha igazi tündérsüteményt? Vegyenek hát belőle, ilyet nem találnak másutt a világon!

Ám Dennis sem volt rest kivenni a részét az értékesítésből: telipakolt egy kosarat, majd eltűnt a tömegben. Kiváló üzleti érzékről tanúbizonyságot téve portékáját éppúgy kínálta a vásár másik felén ácsingózó sokaságnak, mint a többi árusnak. Néhány percen belül üresen tátongó kosárral tért vissza, megtöltötte, majd újra eltűnt. Mindezt addig folytatta, amíg egyszer csak azzal nem fogadtuk: eladtuk a süteményt az utolsó darabig!

- És most mi lesz a pénzzel? – huppant az immár üres pultra George. – Elosztjuk négyfelé?
- Négyfelé?! – ütköztem meg. – George Spencer, mondd, te mégis hány süteményt sütöttél?
- És ki kiáltotta világhírré, hogy milyen eszményiek a sütijeitek? – vágott vissza George. – A ti stratégiátokkal még most is itt állna az áru fele, így viszont akár már mehetünk is sörözni.

Tündérhez méltatlanul az öklömmel fenyegetőztem, George pedig mindenre elszántan vicsorított rám. Dennis mindeközben egy, a kosara aljáról előkapart süteményt rágcsálva mulatott rajtunk.

- Jól van, jól van – intett le bennünket Katie. – Nem osztjuk el a bevételt.
- Látod, George? – vigyorogtam diadalmasan. – Egy vasat sem kapsz, mert csak mi dolgoztunk keményen Katie-vel.

Döbbenetemre azonban barátnőm a fejét rázta.

- Senki nem kap semmit. Fogjuk ezt a pénzt és csapunk belőle egy nagy lakomát Bob-nál, rendben? – jelentette ki ellentmondást nem tűrve. Nem is mondtunk hát semmit. Katie folytatta: - Persze nem ma. Most ugyanis az itteni dínomdánomból vesszük ki a részünket. Gyerünk!

Azzal hátrahagyva a tömeg azon részét, amely még a standok között forgolódott, csatlakoztunk azokhoz, akik viszont már éhesen és szomjasan a hosszú asztalok mellett gyülekeztek.

Bob is kitelepítette ide a kocsmáját. Hatalmas hordókból folyt a mámorító nedű, óriási kondérokban főtt az étel, jókora tüzek felett alighanem középkori várak kínzókamráiból elcsent, tekintélyes nyársakon forogtak az ökrök és egyéb finomságok. Ínycsiklandozó illatok terjengtek a levegőben, s midőn épp arra gondoltam, hogy ezt a jókedvű hangulatot már nem lehet fokozni, hegedűszó hangzott fel, hogy vidám talpalávalóval dorgáljon meg: az imént túl elhamarkodottan ítéltem.

Csakhamar rábukkantunk egy asztalra, amely mellett még sikerült megkaparintanunk némi helyet. Katie-vel valódi hercegnőknek érezhettük magunkat, mert George és Dennis rögvest eltűntek a tömegben, hogy étellel-itallal alaposan megrakodva térjenek vissza hozzánk – egy szavunk sem lehetett a kiszolgálásra.

- Bárcsak örökre ilyen maradna Pire, mint amilyen ma – sóhajtott Dennis, kezében egy régi – vagy legalábbis réginek tetsző – korsóval, melynek peremén átbuggyant a hófehér sörhab. – Akkor egy percig sem haboznék idetelepedni.

- Ezt most úgy érted, hogy így is-úgy is ideköltözöl, csak még tétovázol előtte egy kicsit? – kérdezte George két falat hús között.

Mindhárman kíváncsian tapadtunk Dennis-re, lesve a feleletet. Ő megrettent eme nagy várakozástól. Zavarodottan mosolygott, majd meghúzta a sört, gondolván, így nyerhet egy kis időt a legmegfelelőbb válasz kiötlésére. Csaknem teljesen kiitta a korsót, úgyhogy elég sokat gondolkodhatott. Ám utána sem tűnt sokkal okosabbnak.

- Nem is tudom – szólalt meg végre rémült hangon.

Először arra gondoltam, a fene vigye el, miért nem tudta azt mondani, hogy igen, már holnap idehozatom a cuccomat, és el sem megyek innét többé. Aztán rábeszéltem magam, hogy ez nem is olyan rossz felelet, legalábbis a teljes elutasításhoz képest kifejezetten jó.

- És te, George? – szegeztem a kérdést egy hirtelen ötlettől vezérelten az elszántan habzsoló rendezőasszisztensnek.

Szinte a torkán akadt a falat a váratlan támadás hatására. Katie olyasféle pillantást vetett rám, amilyeneket alighanem én magam is lövellhettem rá a Sean vagy Dennis társaságában elköltött vacsorák során elejtett megjegyzéseit jutalmazandó. Szívélyes mosollyal viszonoztam a nyársaló tekintetet.

Mindketten tudtuk azonban, hogy valójában csupán egy olyan kérdést vetettem fel, amit ő nem mert, pedig a válaszra maga is nagyon kíváncsi volt. Így hát hamarosan George találta magát figyelmünk középpontjában éppúgy, mint az imént Dennis. Mert még ő is figyelt, minden bizonnyal derekasan kiélvezve, hogy ilyen hamar elterelődött róla a beszélgetés fonala.

George a kezében tartott csirkecombot használta fel időhúzásra, ahogyan az előbb Dennis az italát. Gondosan lerágogatta róla a legkisebb húscafatokat is, miközben arckifejezésén látszott, roppantul megerőlteti magát a gondolkodásban.

- Rendben, figyeljetek – tette le végül a letisztogatott csontot a tányérjára. – Én egyáltalán nem tervezem, hogy ideköltözzek. Szép, szép ez a mai nap, tényleg felejthetetlen, de nekem nem elég ahhoz, hogy egy életre ide csábítson. Sajnálom.

Katie elfordult, poharából keserű tekintettel kortyolta sörét, szemét a távoli tengerre szegezve. Ekkor aztán pláne úgy véltem, hogy Dennis válaszára határozottan nem lehet panaszom. Feltéve, ha őszinte volt. És nem csupán arról volt szó, hogy közte és George között mindössze az az egyetlen különbség, hogy ő inkább kozmetikázza egy kicsit a véleményét, semmint a képembe vágja a kiábrándító igazságot.

A szemem ismét Katie-re tévedt. Mindenképpen tenni szerettem volna valamit, hogy enyhítsem valamelyest a csalódottságát.

Ám mielőtt még kieszelhettem volna, hogy miként is fogjak neki, Dennis szólalt meg:
- Mégis mi vonz téged annyira a nagyvárosban?
- A sok ember, a nyüzsgés, az állandó buli – sorolta George habozás nélkül. – Minden kéznél van, amit csak akarsz, és amikor csak akarod. Ráadásul nem szabja meg neked senki, hogy mikor teheted ki a lábadat a saját otthonodból, mint itt, ahol kénytelen vagy alkalmazkodni az egyetlen komphoz, és ha hazafelé tartva véletlenül lekésed, akkor éjszakázhatsz az utcán.

Katie fintorogva kelt fel az asztaltól és tűnt el a tömegben.

Nem mentem utána. „Nem lesz baja – gondoltam. – Az emberek figyelnek rá.” Igazam volt: már láttam is, amint Mrs. Borgh aggódó tekintettel néhány lépéssel lemaradva követi Katie-t.