49. fejezet

Csak meghoztam az utolsó előtti részt, a nagy finálé első felvonását! És ahogy ígértem, a megszokottnál jóval hosszabb a fejezet ;) Cserébe kérek sok-sok véleményt erről a részről és/vagy a történet egészéről, illetve az oldal jövőjéről! Aki pedig még nem szavazott, feltétlenül tegye meg! :)
Vajon lesz happy end? Kíváncsi lennék, mik az elképzeléseitek, írjátok meg!
Jó olvasást!



Holnap lesz tehát a nagy nap. Azazhogy inkább már ma. Éjfél ugyanis már jócskán elmúlt, mikor e sorokat írom Neked. Ám annyi minden történt ezen a napon, olyan izgatott és ideges vagyok még mindig, hogy sehogy sem bírtam elaludni, bárhogy próbálkoztam is. Miután megszámláltam már vagy egy tucatnyi nyájra való bárányt és még mindig felpattant a szemem, akárhogy is igyekeztem csukva tartani, úgy döntöttem, inkább hasznosítom éberségem, és megírom Neked, mi is az a sok minden, ami a mai napot kiváltképp emlékezetessé tette.

Vacsora után Katie-vel leballagtunk a fogadóba, ahol Annie és Duncan ünnepelték utolsó hajadonként, illetve agglegényként eltöltendő estéjüket. A népes társaság körében folyó mulatozás hangja messzire elhallatszott: még csupán parányi pontnak tűnt a pub épülete, nem nagyobbnak, mint egy százszorszép feje, amikor a víg zeneszó és nevetés foszlányai már eljutottak hozzánk. Köszönhető volt ez főként a hatalmas szélnek, amely alig egy órával korábban kerekedett fel és egyáltalán nem úgy festett, mint ami egyhamar csitulni készülne. Szorosra fogtuk magunkon vékony kis kabátunkat és leszegtük fejünket, hogy sikerrel megtehessük az elemek által igencsak megnehezített utat.

Talán Dagda, az Egek Ura és Gwydion, a Levegő Erőinek Fejedelme éppen összevesztek valami semmiségen. Mert az égbolt beborult, fekete fellegek lepték el, melyeket a valósággal orkánná izmosodott szél kegyetlenül fújt ide-oda: hol egymáshoz vágta őket, hol meg messzire száműzte őket az égen, hogy a még fehérlő részeket is beborítsák sötétséggel. Míg az egyikük hatalmasra duzzadt, a másik picinyre töppedt.

A máskor oly csodálatosan sokáig világos este immár félelmetessé és fenyegetővé vált. Különösen miután leértünk a kikötőhöz, ahol az egyébként szelíd és barátságos hullámok most irtózatos erővel csapódtak neki a kicsi öblöt körülölelő kőfalnak. Ráadásul jól megtermett példányok voltak, amelyek egyre nagyobb területen terítették be hideg vizükkel a partot, s magát a kikötőt is, midőn óriási robajjal átcsaptak a fal peremén. A halászbárkák szokásuktól eltérően nem békésen ringatóztak a víz felszínén, hanem úgy hánykódtak, mint a rabláncra vert vadállatok, amint minden erejükkel a kiszabaduláson vannak. Vidám színűre festett tatjuknak ellenségesen ütődtek a szürke fodrozatú tajtékok.

Bár már csaknem megérkeztünk a fogadóhoz, a szigethez mind közelebb érő vihar lármája elnyomta a kiszűrődő kedélyes hangokat. Szerencsénkre azonban az istenek nem ránk haragudhattak, így türelmesen megvárták, amíg elértünk Bob-hoz, s csak azután kezdett rá a villámlás és a mennydörgés, csak akkor kezdődött meg igazán az égi koncert. Katie sietve lépett be előttem a meleggel és fénnyel hívogató kiskocsmába, én pedig még egy utolsó pillantást vetettem a külvilágra.

Pire, a mindig oly bájos és elbűvölő kicsi Pire fölé öreg, fekete esernyőként borultak a mérges felhők, melyeket a még náluk is ingerültebb szél minduntalan kövérebb, terjedelmesebb fellegekké gyúrt. Utolsó cseppig megtelt vizes hordókhoz hasonlítottak, melyek már nyugtalanul várták, hogy végre csapra verjék őket, s kizúdulhasson belőlük feszítő tartalmuk. Mintha az égzengéssel a méltatlankodásukat fejezték volna ki.

És a szél rendíthetetlenül süvített tovább. Őrült táncra kényszerítette a sziget néhány fáját és bokrát, ijesztgetve csapkodta a nyitva felejtett ablaktáblákat, s innen-onnan éktelen csörömpölés hallatszott, amint sikerült valamit a földhöz vágnia. Az iménti talán Mrs. Borgh vázája volt, amit a kerti asztalka közepére szokott állítani. Nem, az nem hallatszódhatott volna el idáig. Inkább az üres üvegek, amelyeket Bob a fogadó mögött tárol.

Aggódó tekintetemet végül a tenger felé vetettem. Mikor az előbb elhagytuk a kikötőt Katie-vel, még csak embermagasságúak voltak a hullámok. Most már inkább kétembernyinek tűntek. Kéretlenül is alaposan feltakarították az ott vergődő hajók fedélzetét. Félelemmel gondoltam a Shillay-re, amely még nem érkezett meg. A legtöbb ember ugyan a másnapi esküvőre készülvén nem ment ma dolgozni, ám azért a komp hűségesen átúszott reggel Turner Island-re és nemsokára haza is kell térnie Pire öblébe. Ki tudja, miként hat az öreg és szeszélyes hajóra a rendhagyó sötétség és a tajtékzó tenger? Azzal igyekeztem nyugtatgatni magamat, hogy talán Turner Island felől érkezik a vihar, így útjára sem engedték az idős kompot. Valójában azonban nagyon is jól láttam, hogy ez a förgeteg egyenesen a nyílt tenger felől jött, s csak akkor vonul majd el Turner Island felé, ha itt már kedvére kitombolta magát.

Ebben a pillanatban Katie jelent meg az ajtóban.

- Mi az ördögnek álldogálsz itt még mindig? Gyere már be! – szólt rám szigorúan.

Hirtelen méretes esőcseppek koppantak a földön. Mikor hideg vizüket már a fejtetőmön is megéreztem, egyetértettem azzal, hogy ideje lenne végre bemennem.

Odabenn ételtől és italtól roskadozó asztalok, derűs, a kinti hangulattal mit sem törődő – vagy arról mit sem tudó – embersereg és egy tekintélyes, örömmel pattogó tüzű kandalló fogadott. Rögvest kiszúrtam magamnak egy kellemesnek ígérkező helyet a tűz mellett, és oda letelepedve nekiálltam szárítgatni éppen csak nedvessé vált hajamat és ruhámat.

Nem úgy látszott, mintha Katie azért hívott volna be az imént, mert annyira hiányolt volna. Ugyanis amint bejöttem, már el is tűnt a szemem elől. Mikor elhelyezkedtem a székemen, és kíváncsian körbetekintettem a pub-on, azonnal felfedeztem őt, amint önfeledten táncolt a helyiség közepén George-dzsal. Számtalan pár ropta szorgalmasan az egynéhány helybéli férfi által szolgáltatott zenére. Mások kedélyesen társalogtak, ettek-ittak, mintha máris a lakodalom napja lett volna.

Ekkor pillantottam meg Mr. MacBrayne-t, amint kezében egy bögre gőzölgő teával és ősz szakállú arcán széles mosollyal, egyenesen felém tartott. Lerogyott a mellettem árválkodó székre, és átnyújtotta a forró italt.

Fura illat csapta meg az orromat, gyanakodva kortyoltam az érdekes színű folyadékba, mialatt ujjaim szinte ráolvadtak a bögrére. A következő pillanatban felszisszentem, ahogy leégettem nyelvem hegyét a tüzes lével.

- Mégis miféle tea ez, Mr. MacBrayne? – vontam kérdőre a nézelődésbe belefeledkezett urat.

Egy másodpercig úgy nézett rám, mint akinek fogalma sincs, miféle gondom akadhatott.

- Ja, az? – derült fel egyszeriben. – Természetesen puncs, Flora, mi más is lehetne?

Hogy mi más is lehetne? Bármi más. Én még sosem ittam puncsot ezen a szigeten, sosem hallottam, hogy valaki is említette volna egyáltalán, de mindegy. Ráhagytam.

- Már egy éve nem láttam ehhez fogható vihart – jelentette ki, miközben aggodalmasan nézett ki a mellette lévő ablakon.

Na igen, a tavalyi vihar. Szerencsétlen módon éppen a Nyári Vásár napjára esett. Akkorra már kiárultuk portékánkat, és javában vigadoztunk a mezőre költöztetett, szabadtéri pub-ban. Egyik pillanatról a másikra csapott le a zivatar, amely messze földre elhallatszó mennydörgéssel párosulva egy szemvillanás alatt halálra rémített, majd eláztatott mindenkit. Senki sem látta előre jöttét, csak Mrs. Ross rikácsolt valami olyasmit, hogy egyikünk biztosan vérig sértette az isteneket, és ezért kellett meglakolnunk. Lehetetlenné vált a közlekedés a tengeren, a vásár vendégei kénytelen-kelletlen Pire-on éjszakáztak. A fogadó zsúfolásig megtelt emberekkel, úgy festett, mint egy menekülttábor.

Katie és George kifulladva érkeztek meg hozzánk, a szomszédos üres asztalt húzták közelebb és két széket is kerítettek maguknak. Nagy örömükre Bob azonnal megjelent két sörrel.

- Kész, nem bírom tovább! – zihálta George. – Most már látom, alaposan melléfogtam, amikor azt állítottam, hogy ez a sziget unalmas és itt nem lehet jól mulatni. Kikészültem, egy lépést sem bírok megtenni! Jól leültem ide, és azt hiszem, sosem leszek képes felkelni innen. De minek is kelnék, amikor minden, ami fontos, itt van mellettem? – azzal egyik kezét Katie vállára tette, a másikkal meg az egyik korsót vonta magához. – Különben is, borzalmas az idő odakinn, az ellenségemnek sem kívánnám, hogy a szabad ég alatt kelljen ma éjszakáznia.
- Igen, legalább tíz éve nem volt errefelé ilyen rettenetes vihar – bólintott Katie.

Elgondolkodva pillantottak egymásra Mr. MacBrayne-nel, minden bizonnyal ugyanazt a napot idézték fel emlékezetükben. Katie megkönyörült rajtunk, tudatlanokon, és elmesélte a történetet.

- Egy téli napon hatalmas vihar tombolt a tengeren. Tulajdonképpen a szigethez épp csak a széle ért el, ez volt a szerencsénk. Egy álló éjszakán át süvített a szél, amelyet, úgy hiszem, teljes joggal nevezhetünk akár orkánnak is. A hátborzongató mennydörgéstől senki sem bírt aludni, ébren reszkettünk egész éjjel. Egyetlen helyen keletkezett kár: a Rhiannon-parton álló házikó tetejéről ledobott néhány cserepet a szél, és, elképzelni sem tudom, hogyan, egy-kettőt közülük bevágott az ablakon. Másnap a szoba közepén bukkantunk rájuk.
- Ezer hála, hogy senki sem tartózkodott éppen abban a házban – tette hozzá homlokát ráncolva Mr. MacBrayne. – Könnyen fejen találhatta volna az illetőt egy elszabadult tetőcserép.

Ebben a pillanatban megcsörrent George telefonja. Kelletlenül húzta elő a zsebéből, ám amint rápillantott a készülékre, fanyalgó arca izgatottá vált, és elnézést kérve olyan gyorsan pattant fel a székéről, hogy azzal rögtön rácáfolt minden korábbi állítására a kimerültségéről. Meglehetősen idegesnek látszódva tűnt el a tömegben.

De nem sok időm maradt azon tanakodni, hogy vajon ki hívhatta, milyen rossz hírt kaphatott, mert a fogadós ismét megjelent asztalunknál. George és Mr. MacBrayne kiürült korsói helyett hozott frissiben telitöltötteket, nekem pedig odaszólt:

- És magának, Flora, azonnal hozok még egy puncsot.
- Teát, Bob. Köszönöm, de inkább továbbra is maradnék a teánál.

Kocsmárosunk megértően elmosolyodott, majd kétségbeesetten tekintett ki az ablakon.

- Már vagy huszonöt-harminc éve nem tapasztaltam ehhez foghatót – sóhajtott. – Hátul már vagy tucatnyi üres üveget zúzott porrá ez az átkozott fergeteg. Maga, Mr. MacBrayne bizonyára még jól emlékszik arra a viharra. Pontosan egy héttel az után történt, hogy megházasodtam.

Mr. MacBrayne bólintott.

- Persze, fiam, hát hogy is felejthetném el azt a borzasztó napot? Kinn halásztunk a tengeren, igencsak messze a parttól. Akkoriban Angus Grimsay apjával halásztam, Isten nyugosztalja. Remek fogásunk volt, talán a legnagyobb egész életemben.
- De szerencsére időben visszaértek a kikötőbe – folytatta Bob.
- Na igen, bár valósággal menekültünk a vihar elől. A hajó orrában még szikrázó napsütés volt, hátul viszont éjszakai sötétség! – bizonygatta Katie és felém fordulva az öreg, mi pedig igyekeztünk minél hiszékenyebbnek tűnni. – Hátra kellett hagynunk a nagy fogást, csak hogy minél gyorsabban eliszkolhassunk onnan. De sikerült. Kikötöttünk az öbölben, és lélekszakadva rohantunk haza. Otthon aztán magunkra zártuk az ajtót, és ki se dugtuk az orrunkat másnap reggelig!

Mr. MacBrayne ivott egyet a nagy megmenekülés emlékére. Aztán szótlanul meredt a kinti időjárásra fittyet hányó, vígan pattogó lángokba, újra meg újra átélve azt a régi napot.

Időközben George is visszaérkezett közénk. Katie aggodalmas arccal fürkészte, ő azonban csak mosolyogva rázta a fejét, hogy semmi baj sincs.

- Még mindig nem állt el? – kérdezte kibámulva az ablakon. – Akkor itt kell éjszakáznotok a fogadóban – jelentette ki olyan elszántan, mintha csak Katie-től tanulta volna. – Nincs ellenkezés, szó sem lehet róla, hogy akárcsak egy lépést is tegyetek, amíg így dühöngnek kinn az elemek! Bob-nak bizonyára van szabad szobája.

A fogadós bólintott, majd visszatért a pult mögé. Hát hogy ne lett volna szabad szobája, amikor a stáb nem régi távozása óta George volt az egyetlen vendége?

A mellettünk álló asztalhoz ekkor ült le Annie és Duncan. Nevetgélve fújták ki magukat a tánc után, azonban nem sokáig örvendezhettek, mert hamarosan Mrs. Ross lépett oda hozzájuk.

- Gyermekeim, nem gondolták meg magukat?!

Annie tanácstalanul nézett az öregasszonyra, Duncan viszont határozottan válaszolt:

- Nem. Egy cseppet sem.

Vajon kitől tanulhatta el ezt az elszántságot…?

- Hát nem értitek, mire figyelmeztetnek benneteket az istenek?! Ez a vihar égi jel! Az istenek óvva intenek titeket az egybekeléstől! Napjaitok boldogtalanságban telnek majd, házasságotok tragédiával végződik! Igazán kivételesnek érezhetitek magatokat, amiért az istenek előre felhívják erre a figyelmeteket, megkímélve benneteket a keserű tapasztalatoktól és a csalódástól! Most még nem késő, hogy megértsétek az istenek szándékát!
- Az ifjú pár köszöni szépen a jókívánságait, Mrs. Ross, de most már elég volt belőlük – szólt át Katie mérgesen.

Az idős nő dühödt pillantást vetett a közbeszólóra, aki meg merészelte zavarni szónoklatát.

- Ha nem változtattok szándékotokon, hatalmas bajt hoztok nem csak a saját fejetekre, de az egész szigetre is! – folytatta tovább. – Az istenek ritkán vetemednek ilyen egyértelmű akaratnyilvánításra, nem lehettek olyan ostobák, hogy nem törődtök vele! Nem kockáztathatjátok, hogy veszélybe sodorjátok a szigetet! Elhatározásotokra az ég a valaha volt legnagyobb viharral válaszol, hát nem elég félreérthetetlen jel ez?
- Most aztán már elég legyen! – kiáltott Katie. – A saját esküvője előtt is így rémisztgették magát, Mrs. Ross?
- Az én házasságom szerencsés csillagzat alatt kötetett, hitetlen leány! – vicsorgott az öregasszony. – Azért is volt olyan hosszú életű és boldog. Bezzeg te vénlány maradsz egész életedre, sosem ízlelheted meg majd azt az örömöt, ami nekem jutott! S ezért csakis a saját önfejűségedet, a saját fennhéjázásodat okolhatod, megátalkodott teremtés! – majd visszafordulva Annie-ékhez, hozzátette: - még ma éjjel meglátjátok, micsoda katasztrófát idéztetek a szigetre!

Azzal morogva elsomfordált, egyenesen az ajtó felé indult, s távozott is a fogadóból.

George közelebb hajolt a feldúlt Katie-hez és odasúgta neki:

- Én a helyedben nem aggódnék emiatt a vénlányság-izé miatt.

Katie arcáról mintha elfújták volna az iménti dühöt, helyét széles mosoly vette át.

Pillantásom ismét Mr. MacBrayne-re esett, aki egyre növekvő aggodalommal figyelte a kint dühöngő vihart, amelynek mérge nem akart csitulni, épp ellenkezőleg, mintha egyre erősödött volna.

- Vagy ötven éve nem éltem már ilyet! – fordult felém. – Fiatal voltam még, akkoriban kezdtem neki a halászat mesterségének. Hálóinkat leszaggatta a szél, a bárkánkat ide-oda dobálták egymás között a hullámok. Rettenetesen meg voltam ijedve, szentül meg voltam róla győződve, hogy az lesz életem utolsó napja! Sötétség borult ránk, körülöttünk hegymagas falakat vontak a hullámok, készen arra, hogy bármelyik pillanatban örökre maguk alá temessenek. Az életemet annak köszönhetem, hogy tapasztalt tengerészek voltak mellettem, akiknek, habár legalább annyira féltették az életüket, mint én, volt annyi lélekjelenlétük, hogy ezt ne mutassák, és a legnagyobb nyugalommal vezették a bárkánkat a kikötőbe. Másnap, amikor lesétáltam a tengerhez, tucatnyi soha nem látott élőlényt láttam kisodorva a partra. Ki tudja, mifélék lehettek és honnan, milyen messziről hozta őket ide a megvadult tenger?

Ebben a pillanatban kialudt minden lámpa, csak a mellettünk lévő kandalló vidám lángnyelvei világítottak. A vendégsereg egy emberként hördült fel, elhallgatott a zene, és síri csend telepedett a pub-ra. Csupán a tűz meghitt pattogása hallatszott továbbra is.

- Nyugalom, csak semmi pánik – szólalt meg végre Bob, s hangján érezni lehetett, roppant nagy erőfeszítést kívánt tőle, hogy megpróbáljon úgy tenni, mintha legalább ő megőrizte volna a lélekjelenlétét. – Már máskor is előfordult ilyesmi, nem igaz? Csak egy kis áramszünet, nem egyéb. Bizonyára a vihar a felelős. Rengeteg gyertya van a házban, egy-kettőre barátságos hangulatot teremtünk. Semmi akadálya, hogy zavartalanul folytatódjon a mulatság!

Mrs. Brenish már elő is hozott egy nagy dobozra való gyertyát: mécsest és hosszút, csavartat és egyszerűt, fehéret és színeset.

- A holnapi vacsorára szántuk – mosolygott.

Miután letette a dobozt az asztalra, ismét eltűnt, kezében egy régi, háromágú gyertyatartóval, hogy végigjárva a szobákat újabb, ez idáig csupán díszként használt gyertyák után kutasson. Nemsokára valóban csaknem olyan világosság támadt, mint korábban, a lámpák segítségével, ám ez a fény mégis más volt. Valahogy melegebb, otthonosabb, meghittebb. Bob-nak igaza volt: a hangulat sokkal barátságosabb lett.

Így hát e kicsiny közjáték után az emberek hamarosan belenyugodtak a megváltozott körülményekbe, és ott folytatták a táncot, no meg az evés-ivást, ahol az imént abbahagyták. Mert hát a fogadós nem tévedett: a söröshordónak, a hegedűnek és a vigasság egyéb kellékeinek aztán egy cseppet sem hiányzott az áram.

Mi magunk is könnyedén elfeledkeztünk az előbbi zavarodottságról, ám visszatért jó kedélyünket Mr. MacBrayne-nek egyetlen komor mondattal sikerült elűznie:

- És a Shillay még mindig nem érkezett meg…

Igen, a Shillay. Alig egy tucatnyi ember lehetett a fedélzetén a legénységgel együtt. És már órák óta itt kellett volna horgonyoznia a kikötőben. A vihar kétségtelenül megnehezítette a dolgát, na de ennyire?

Pillantásom véletlenül George-ra tévedt. Homlokát soha nem látott mélységű ráncok barázdálták, rendkívül nyugtalannak és zaklatottnak tűnt, bár egy szót sem szólt. Nem értettem az okát. Hiszen ő maga mondta nemrég, hogy mindene itt van, amit csak kívánhat: Katie, no meg a söre.

Velőtrázó mennydörgés hallatszott, meggyőződésem, hogy a világ végére is eljutott ez a hátborzongató hang. Rögtön utána óriási villámlás terítette be az eget, nappali fénybe vonva az egész szigetet. A szél nem csupán ledér táncra, hanem egyenesen fekvő helyzetbe kényszerítette a szerencsétlen fákat. Besüvített a kéményen, megrázkódtatva a kandallóban lobogó lángokat. Megtalálta a legapróbb réseket is az ajtón és az ablakokon, jeges levegőt fújt át a helyiségen, meglibbentve hajunkat, libabőrt varázsolva karunkra.

Mr. MacBrayne síri hangon folytatta:

- Még soha életemben nem találkoztam ekkora viharral…

Vártam egy újabb, az előbbieknél még ijesztőbb és hihetetlenebb történetet, ám úgy festett, az égi csata ezúttal a torkára fagyasztotta a szót.

Azt hittem, rémületemet már nem lehet fokozni. Sosem éreztem magam még ennyire kicsinek, ennyire kiszolgáltatottnak az elemek kénye-kedvének. Hiába ücsörögtem egy meleg és emberekkel teli építmény közepén, ha már ide is befurakodott a vihar, nem tűnt többé biztonságosnak. Ráadásul a halott csend, amelyet az iménti égzengés okozott, és amelyet ezúttal még Bob sem volt képes megtörni, még kísértetiesebbé tette a helyzetet.

A mennydörgés alábbhagyott pár percre. Ebben a pillanatban vérfagyasztó reccsenés hangzott. Mintha egy repülő zuhant volna a kikötő betonjára. Vagy egy ház teteje szakadt volna le. Esetleg maga a sziget hasadt ketté, miután belecsapott egy jókora villám. Átvillant az agyamon, hogy a vihar bizonyára kifejezetten azért enyhült, hogy ez a hang még iszonyatosabbnak hallatszódjék. Mert aztán újult erővel vágott neki ismét a pusztításnak és ijesztgetésnek.

- A Shillay… - rebegte valaki elhaló hangon.

Aztán egyre többen visszhangozták mind hangosabban és határozottabban:

- A Shillay, a Shillay!

Türelmetlenül tódultunk ki a pub elé és nem törődve a zuhogó esővel, a fejünk fölött csatározó fellegekkel, lerohantunk a kikötőbe, és feszülten kémleltük a sötétlő tengert, habár még a vizet sem igen lehetett elválasztani az égbolttól, olyan egyformán fekete volt mindkettő. A következő villám sietett a segítségünkre: egy hosszú pillanatra fényárral árasztotta el az öblöt.

Az elénk táruló látványt sosem feledem: a Shillay, a jó öreg Shillay bizony megérkezett Pire-ra, ám a nagy sötétségben elvétette az irányt. Hiszen a sziget talán minden lakója a fogadóban tartózkodott, csak annak néhány földszinti ablakában pislákolt halványan a gyertyafény. A komp tehát csak sejthette az őt aggódva váró kikötő hollétét, a sok évtizedes tapasztalat pedig mit sem ért ebben a kegyetlen viharban. Így aztán szegény hajó nekifutott az egyik roppant sziklának, amely az öböl bejáratát őrizte. Ez volt hát az a dermesztő hang.

A Shillay elejének jobb oldala találkozott a sziklával, s szinte láttam magam előtt, amint a kétségbeesett matrózok rettegő kiáltások közepette észlelik a közelgő veszélyt, ám túl későn: már nem sikerült kitérni a semmiből felbukkanó akadály elől. A komp egy részét lezúzta a szikla, s így egyensúlyát vesztve az oldalára dőlt. A tenger túl sekély volt azon a helyen, hogy teljesen elsüllyedjen, de az embereknek nyilván így is menekülniük kellett. Tették is, fejvesztve, halálra váltan. Segélykérő kiáltások hallatszottak. A legtöbben a vízbe ugrottak és igyekeztek partra úszni, ami, tekintve a nem túl nagy távolságot, egyáltalán nem volt reménytelen vállalkozás. Néhányan azonban elkeseredetten kapaszkodtak a fedélzetbe, képtelenek voltak rábeszélni magukat, hogy a hideg tengerbe merészkedjenek. Nekünk, parton bámészkodóknak rimánkodtak, s néhány férfi nem volt rest és fittyet hányva a még mindig zúgó viharra, csónakba pattant és elindult értük.

Végtelenül halkan szólalt meg valaki a hátam mögött:

- Dennis is a kompon volt…

Olasz szandál

Tudom, tudom, hogy már nagyon várjátok a folytatást, amit pár napon belül hozok is, becsszó! Addig azonban megmutatnám Nektek azt a novellát, amit Diana legutóbbi pályázatára írtam. Valószínűleg néhányan már olvastátok, de biztosan akad, akinek még újdonság lesz ;)

És még valami: aki eddig nem szavazott, feltétlenül tegye meg! A véleményekért pedig még mindig nem haragszom meg ;)




Márk álmosan nézett ki az ablakon. Egy újabb ködös, hideg novemberi nap. És neki még legalább nyolcig itt kell maradnia, miközben az emberek nagyobb része – a normálisabbak – már javában hazafelé tartanak. Ahogyan belekortyolt a vigasztalóan forró és kijózanítóan erős kávéba, maga előtt látta azokat, akik éppen úton vannak. Egy férfi kimerülten ül be a kocsijába, és csalódottan állapítja meg, hogy kegyetlenül eltelt egy újabb nap, és holnap muszáj ismét beleugrania a szokásos mókuskerékbe. Egy anya fáradtan várja az iskola előtt a gyermekeit, akik egymás szavába vágva számolnak be neki a napjukról. Egy másik nő fintorogva szemléli a megállóban a villamost, amire persze megint hatalmas kihívás lesz felpréselődnie ilyentájt.

Márk elmosolyodott, s elégedetten nyugtázta, amikor ezek az emberek pár perc múlva bekapcsolják a rádiójukat az autóban vagy hazaérve otthon, örülni fognak a mai vendégeknek. Hamarosan ugyanis két fiatal lány érkezik, akik érzékletes beszámolót fognak tartani olaszországi kalandjukról. Mesélnek majd egy hihetetlen, nem mindennapi útról, s ha Márknak sikerül ügyesen kérdeznie, a hallgatók a napfényes tengerpartokat, a hatalmas olajfaligeteket és a kényelmesen hátradőlő, az életet élvező olaszokat fogják maguk előtt látni a csúszós utak, az esernyő alatt hazafelé sietők és a végeláthatatlan dugók helyett.

Miközben elmerült gondolataiban, s képzeletben már maga is a kellemesen meleg tengerbe áztatta lábait, egyszer csak vehemens kopogtatásra kapta fel a fejét. Nóra a jókora üvegablak másik oldalán szigorú arccal integetett neki és mutogatott a mikrofonra. Márk csak mosolygott, megfordult a görgős székével és máris beleszólt a mikrofonba.

- Üdv, fiúk-lányok, ismét egy csodaszép nap áll mögöttünk, nem igaz? A mikrofonnál a ti kedvenc műsorvezetőtök, a rendíthetetlen optimista, Márk, aki ezen a „napfényes” délutánon azon igyekszik, hogy rátok is átragassza fékezhetetlen jókedvét. S ebben segítségemre lesz két kalandvágyó lány, akik a nyáron azzal a nem hétköznapi céllal szállták meg Itáliát, hogy megírják az eddigi leghasznosabb, legpraktikusabb, legolvasmányosabb és persze leglélegzetelállítóbban illusztrált útikönyvet az országról. Pontosabban annak déli csücskéről.

A stúdió ajtaja hangtalanul nyílt, s Nóra, miközben idegesen az órájára pillantott, sietve beterelt két fiatal nőt. A magasabbnak hosszú, gesztenyebarna copfja volt, s szerényen mosolygott Márkra, ahogyan helyet foglalt vele szemben. A másik, kicsivel alacsonyabb lány fején göndör, vörös fürtök jártak vad táncot, ahogy vidáman odaszökkent a számára kijelölt helyhez. Mindketten hatalmas barna szemekkel, várakozón néztek a műsorvezetőre.

- És kedves hallgatók, ebben a pillanatban meg is érkeztek mai vendégeink, Dobri Lilla és Viktória, akik testvérek és ugyebár az említett könyv szerzői.
- Jó napot! – köszöntek egyszerre a lányok.
- Ha jól tudom, egyikőtök írta a kötetet, a másik pedig a gyönyörű képekért felelős – pillantott a papírjaiba Márk. – Szabadna megtudnunk, melyikőtök az író, s ki a fotós?
- Én vagyok Viki, én készítettem a képeket – csicseregte a vörös lány.
- Én pedig Lilla vagyok, az író – tette hozzá csendesen a nővére.
- Rendben. Miért pont Olaszország? – kérdezte Márk. – S egyáltalán honnan jött az ötlet, hogy összehozzátok ezt a könyvet?

A két lány egy pillanatra összenézett, majd Lilla szólalt meg.

- Olaszország igazából a második hazánknak tekinthető. A nagymamánk onnan származott, s itt ment férjhez, Magyarországon. Gyerekként szinte minden vakációt kinn töltöttünk, az ottani rokonoknál, akik Nápolyban élnek.
- A könyv ötlete pedig onnan jött, hogy én nemrég fejeztem be a tanulmányaimat fényképészként, s jó lehetőségnek tűnt, hogy megmutathassam, mit tudok. Egy egész kötet képanyagának elkészítése ritka lehetőség egy kezdő fotós számára. Lilla meg le volt égve, és kellett neki a pénz – rántotta meg a vállát Viki.
- Kösz – vetett rá rosszalló pillantást a nővére. Márk elfojtott egy mosolyt.
- Szóval elhatároztátok, hogy a nyakatokba veszitek Olaszországot, és egyszerűen nekivágtatok.
- Valójában fogalmunk sem volt, merre induljunk, csak leugrottunk Nápolyba, a nagyink húgához, Maria nénihez, átfutottunk nála pár útikönyvet, kölcsönkértük az öreg, még épphogy működőképes kis Fiat-ját és nekivágtunk – magyarázott Viki hevesen gesztikulálva.

Lilla a szemeit forgatta, Márk pedig ezúttal már nem tudta leküzdeni azt a mosolyt.

- Azt hiszem, sejtem, melyikőtök örökölt több az olasz gént – vigyorgott. – Azt áruljátok el, miért csak az ország déli részét jártátok be? Elfogyott a pénz, vagy netán a kalandvágy?
- Hát, az úgy volt... – kezdett bele habozás nélkül Viki, ám testvére oldalba bökte. A lány kérdő pillantást vetett Lillára, majd amikor meglátta annak komoly arcát, mintha eszébe jutott volna valami korábbi figyelmeztetés, rögtön elcsendesült.

Márk tanácstalanul nézett hol az egyik, hol a másik lányra, de mindkettő konokul hallgatott, még a tekintetét is kerülték.

- Lányok, valami titkot szimatolok itt. Nem hagyhatjátok kétségek között a hallgatóinkat, s engem sem!
- Erről nem szeretnénk beszélni – válaszolta leszegett fejjel Lilla.
- Nem ugorhatnánk a következő kérdésre? – próbálkozott reménykedve Viki.
- Családi titok? – faggatózott tovább Márk.
- Valami olyasmi – sóhajtott Lilla.
- De lányok, ezzel mindjárt felkelthetnétek a hallgatók érdeklődését a könyvetek iránt – javasolta lelkesen Márk. – Ha most előálltok valami szaftos kis történettel, garantálom nektek, hogy az emberek valósággal megrohanják majd a boltokat, hogy megvehessék a könyveteket! Márpedig erre mindkettőtöknek nagy szüksége van, ugye?

Márk érezte, hogy ez övön aluli volt, különösen, amikor Lilla ráemelte fájdalmas tekintetét. Mióta hozza kellemetlen helyzetbe a vendégeit, csak hogy emelje a műsora hallgatottságát? A szeme sarkából látta, hogy az üvegfal mögött Nóra azonban nagyon is elégedett volt az iménti húzásával.

- Jól van, lányok, ha nem akarjátok, hát nem kell elmesélnetek – mondta gyorsan Márk. – Tehát, ha jól látom, a koncepció az volt, hogy végigmentetek a tengerpart mentén, s Nápolyból indulva egészen Bari városáig jutottatok...
- Talán mégis el kellene mondanunk – vágott közbe Lilla.

Márk csodálkozva nézett fel, míg Viki egyenesen döbbent szemeket meresztett Lillára, aki azonban nem törődve egyikükkel sem, folytatta.

- Azt hiszem, ezek után jobb, ha elmeséljük a történetet, mielőtt még valaki valami tragédiát sejtene a háttérben. Nincs semmi különös, semmi durva a dologban. Nem kell botrányt remélni, vagy szaftos részleteket képzelni – nézett szúrósan Márkra. A férfi értette a célzást, s megadóan bólintott. Végül is megérdemelte.

Viki kérdő tekintetet vettet nővérére, aki biztatón mosolygott rá.

- Rendben – mondta erre a kisebbik lány. – Tehát, amint már említettük, a körutat Nápolyban kezdtük, a nénikénknél. Róla tudni kell, hogy a világ legfantasztikusabb szakácsa. Úgy kell őt elképzelni, ahogyan a jellegzetes olasz asszonyokat szoktuk, rá minden sztereotípia illik: igazi, tekintélyt parancsoló matróna, aki összetartja a családot, akinek a szava szent, s aki a valaha volt legfinomabb pastát főzi, s a legízletesebb pizzát süti. Sokat látott, tapasztalt és bölcs asszonyság, akinek a tanácsát még a férfiak is gyakran kikérik. Ő olyan nekünk, mint ha a nagymamánk lenne, mivel a nővére, a tulajdonképpeni nagyink évekkel ezelőtt meghalt. Maria néni pedig átvette a szerepét, s azóta a saját unokáiként tekint ránk.
- Kézenfekvő volt tehát, hogy nála kezdjétek az utat – summázta Márk.
- Igen, sokat segített nekünk – felelte Lilla.
- Persze rengeteget kérdezett az itthoniakról – vette át a szót ismét Viki, s nővére mosolyogva dőlt hátra a székében. Bár Vikit hallgatta, Márk mégis az idősebbik testvért figyelte, ahogyan arcán a még mindig ott ülő derűs mosollyal, húga szavait hallva újra átéli a nyáron történteket.
- És mi szomorúan meséltük neki, hogy az édesanyánk étterme nem ment túl jól, sőt, nagyon úgy nézett ki, hogy be kell zárni.
- Az anyukátok éttermet vezet? – kapta fel a fejét Márk. Hirtelen eszébe jutott, hogy aznap kihagyta az ebédet.
- Igen, a régi olasz, családi receptekre hagyatkozva egy picike itáliai éttermet visz a Belvárosban – bólogatott Lilla.
- Ami szörnyen rosszul ment – tette hozzá Viki. – Pedig anya istenien főz, majdnem olyan jól, mint Maria néni, igazi dél-olasz, autentikus ételeket, de valahogy mégsem ment az üzlet. Akkoriban anya már készült lehúzni a rolót, mert nem tudta fizetni a számlákat. Elmeséltük Maria néninek is, aki csak kesergett és sajnálkozott. Aztán mielőtt elindultunk volna az utazásra, a kezünkbe nyomott egy borítékot, s a lelkünkre kötötte, hogy csak otthon, anya bonthatja ki. Először azt hittük, pénz van benne, de ahhoz nem volt elég vastag – kacagott Viki.
- Csak eltettük a borítékot és nekivágtunk – mondta elgondolkodva Lilla. Márk látta rajta, hogy gondolatban megint máshol jár. Bizonyára Itáliában.
- Persze rögtön ki akartuk bontani, amint magunk mögött hagytuk Nápolyt.
- Te akartad kibontani – javította ki a testvére nevetve.
- Na jó, igaz. Én folyton kérleltem Lillát, hogy nyissuk ki, mert biztos voltam benne, hogy Maria néni kieszelt valami tuti megoldást anya gondjaira, márpedig az nem tűrhetett halasztást. De Lilla hajthatatlan volt.
- Megígértük Maria néninek, hogy csak anya bontja majd ki – emlékeztettet az idősebbik nővér.
- Jó, de úgysem tudta volna meg, nem? – erősködött a kisebbik lány. – És különben is, visszazárhattuk volna a borítékot úgy, hogy soha senki nem veszi észre, hogy belekukkantottunk.
- De a szavunkat adtuk – válaszolta nyugodt hangon Lilla.
- Lányok, én nagyon szívesen elhallgatnálak még titeket néhány órát, s lefogadom, hogy a hallgatók is, de ha nem döntitek el a vitát, lejár a műsoridőnk – szólt közbe Márk. – Merthogy én úgy látom, most éppen újrajátsszátok azt a párharcot, ami Nápoly és Bari között leköthette minden figyelmeteket.
- Nem mindet, azért mégiscsak írtunk egy könyvet! – tette csípőre a kezét Viki.

Márk azonban csak nevetett.

- Ha nem tévedek, te nyertél, Viki, hiszen idő előtt hazajöttetek.

A két lány ismét úgy nézett egymásra, mintha gondolatban beszélnék meg, mit is feleljenek.

- Őszintén szólva egyikünk sem nyert – sütötte le a szemét Lilla. – Azazhogy végül valóban az történt, amit Viki szeretett volna, de nem azért, mert meggyőzött. A borítékot nem nyitottuk ki. Kinyílt.
- Kinyílt? – kérdezett vissza Márk hitetlenkedve, miközben igyekezett elfojtani kitörni készülő nevetését. – Egy leragasztott boríték nem tud csak úgy kinyílni.
- De a mienk igen! – vágott vissza Viki.
- Hát, nem is nyílt ki, ha nagyon pontosak akarunk lenni – korrigált Lilla. – Inkább... szétszakadt – tette hozzá halkan, s pirulva hajtotta le a fejét.

Márk hol az egyik, hol a másik nővérre pillantott, ám mindkettő mélyen hallgatott, s lehajtott fejjel gubbasztottak vele szemben. Mint amikor elhatározták, hogy nem mesélik el a történetet, csak most nem a makacs dac, hanem a közös szégyenkezés tartotta össze őket.

- Hadd foglaljam össze, hogy tisztán lássunk: széttéptétek a borítékot, amit a nénikétek anyukátoknak küldött.
- Nem téptük szét, szétszakadt! – védekezett Viki. – Olyan öreg, vékony papír volt...
- A tengerparton történt, Bari közelében – folytatta a mesélést Lilla. – Az egész napos munka után lementünk a tengerhez hűsölni. Viki elővette a borítékot a bőröndünk mélyéről...
- Csak illusztrálni akartam az álláspontomat, hogy észrevétlenül kinyithatnánk – magyarázkodott a vöröshajú lány.
- Ott lengette előttem a borítékot...
- Lilla ki akarta tépni a kezemből...
- Nem akartam kitépni, csak vissza akartam tenni a táskába. De te nem hagytad.
- Te meg csak húztad...
- És te sem engedted el...
- Hát szétszakadt! – nevetett fel Márk. Kész, ennyi, eddig bírta megállni nevetés nélkül! Ahogy maga előtt látta a két vitatkozó lányt a tengerpart homokján, amint csaknem ölre mennek egy ócska borítékért, kiabálnak, kergetik egymást, s végül addig ráncigálják a papírdarabot, amíg az fáradtan meg nem adja magát a testvérek dühének. A férfi hahotázása még hangosabb lett, amint maga elé képzelte a két lány döbbent arcát, ahogy kezükben egy-egy fél borítékot tartanak.
- Ez nem vicces! – fonta össze durcásan a karjait Viki. Lilla szája szegletében azonban apró mosoly bujkált.
- De az – próbált lecsillapodni Márk. – Hidd el, innen nézve nagyon is az. Na, de haladjunk a történettel! Mi volt a borítékban?
- Szerencsére a tartalma nem szakadt el a borítékkal együtt – mondta Lilla.
- Ami...? – nézett várakozón a lányokra Márk, akik pár másodpercig vigyorogva élvezték a férfi kíváncsiságát, ami hatalmat adott nekik felette. Végül Lilla megkönyörülni látszott rajta.
- Maria néni legféltettebb kincse, a hamisíthatatlan pizza generációk óta öröklődő családi receptje! Anyukánk olasz éttermében bárki megkóstolhatja az igazi és utánozhatatlan, tradicionális pizzát, ami a legmenőbb trend manapság a városban. Feltétlenül térjenek be a Napoli étterembe, de vigyázzanak, jó előre foglaljanak asztalt, mert mostanság lehetetlen ott helyet kapni! Igen, ez volt a reklám helye – kacsintott Viki.
- Tehát Maria néni kihúzta a csávából az éttermet – mondta Márk.
- Igen, s ezért örökké hálásak leszünk neki – bólintott Lilla.
- Ti pedig megírtátok ezt a remek kis könyvet Dél-Olaszországról. Kedves hallgatóink, feltétlenül vegyétek meg ezt fantasztikus könyvet, amelyben a verekedős, borítéktépkedős Dobri-nővérek számolnak be itáliai kalandjaikról. Úgy látom, közben sajnos lejárt az időnk. Utolsóként magyarázatot adnátok még a kötet, mondjuk úgy, egyedi címére?
- Hát, eredetileg ugyebár a teljes félszigetet szándékoztuk körbejárni, ám miután megtudtuk, hogy anya éttermét megmentheti Maria néni küldeménye, inkább azonnal hazajöttünk, szóval csak részben teljesítettük a tervet – ecsetelte Viki.
- És a könyv címe már jóval az út előtt megvolt – folytatta Lilla. – Hogyan is szokták emlegetni Itáliát? Az olasz csizma, ugyebár. Aminek csak a déli részét tudtuk bejárni, s így muszáj volt a címből is lefaragni. Ugye érted már, miért lett hát a könyvünk címe Olasz szandál?

Help

Nos, ahogyan a legutóbbi rész elején írtam, mindössze két fejezet van már csak hátra Flora és Dennis meséjéből. Már hónapok óta gondolkodom, hogy mihez kezdjek, amikor ennek a történetnek a végére érünk, hogy mi legyen azután. A következő dolgokban teljesen biztosak lehettek:

- nem fogtok olvasnivaló nélkül maradni. Formálódik egy új, teljesen más történet, amit terveim szerint pár nappal a Floralia befejezése után meg is ismerhettek! Ez egy másik oldalra fog felkerülni, így szeretném jelezni mind Nektek, mind pedig magamnak, hogy azzal a történettel egy új korszak kezdődik, ami semmilyen módon nem kötődik ehhez a sztorihoz.
- nem fogom folytatni Flora és Dennis történetét. Már évekkel ezelőtt lezártam ezt a sztorit, éppen elég nehéz volt akkor pontot tenni a végére. Most, hogy az elmúlt hónapok során ismét végigfutottam az írást, egyáltalán nem vetődött fel bennem, hogy maradt volna még elvarratlan szál az ő történetükben, nem érzem szükségét a folytatásnak.
- nem szeretném magára hagyni ugyanakkor ezt az oldalt sem, mert ez az első oldalam, rengeteg szép emlék köt ide. Itt kezdődött minden, itt jöttem rá (ismét), mennyire szeretek írni, s érdemes lenne gyakrabban foglalkoznom vele. Itt ismertelek meg Titeket, s itt kaptam azt a rengeteg biztatást, ami meggyőzött róla, talán nem vagyok reménytelenül tehetségtelen.

Éppen ezért mindenképpen szeretném, ha a továbbiakban is rendszeresen jelenne meg valami újdonság ezen az oldalon. Azt is szeretném, ha ez a valami olyan lenne, aminek Ti is örülnétek, amire kíváncsiak vagytok. Így hát most megkérdezném a véleményeteket, Ti mit látnátok szívesen az oldalon. Felajánlok pár lehetőséget, ezekre oldalt, alul szavazhattok a következő néhány hétben. Hangsúlyozom, hogy több opciót is választhattok, mert nem kizárt, hogy többféle tartalom is helyet kap majd az oldalon! Ha pedig Nektek van valami javaslatotok, ne habozzatok leírni!
Íme, a lehetőségek:

- novellák, hosszabb-rövidebb írások, néhány fejezetből álló történetek különböző témákban (ezekhez egyébként szívesen fogadnék ötleteket!)
- írással kapcsolatos információk, pályázati felhívások, cikkek, hasznos tanácsok, tippek innen-onnan. Felvethetnénk esetleg különböző, írással kapcsolatos problémákat, dilemmákat, amiket közösen megvitathatnánk. Vagyis az oldal egyfajta írói fórummá alakulna
- írhatunk valamit közösen. Ez csak úgy eszembe jutott, nincs hozzá semmilyen ötletem, talán megírhatnánk a saját variációinkat egy adott témára, vagy kipróbálhatnánk magunkat egy adott stílusban. Esetleg belefoghatunk együtt egy új történetbe
- az elmúlt hónapokban rengeteg észrevételt, tanácsot kaptam a Floralia-val kapcsolatban, s én magam is friss szemmel, külső szemlélőként tudtam olvasni a sztorit, így a Ti és a saját véleményem alapján egész biztosan átírom, tökéletesítem a történetet a közeljövőben. Ha szeretnétek ezt a javított verziót olvasni, szívesen megosztom Veletek
- végül ezt a lehetőséget nagyon félve ajánlom fel: ha Flora és Dennis történetét nem is folytatom, úgy érzem, Pire szigetén még rengeteg lehetőség akad. Korábban is sokat gondolkoztam már azon, hogy van még itt jó néhány érdekes ember, akinek a sorsát érdemes lenne kibontani. Részben a szigethez kötődő, de nem végig ott játszódó történetet képzelek el, ami nem kapcsolódna szorosan a Floralia-hoz, bár néhány szereplő és helyszín már ismerős lenne. Ezt az alternatívát azért hozom fel, mert nagyon szeretem Pire-t, s azt hiszem, szívesen visszatérnék oda picit, mégis tartok tőle, ugyanis egyelőre semmilyen konkrét ötletem nincs hozzá. És még sosem írtam több történetet párhuzamosan. Szóval semmit sem ígérhetek, de ha gondoljátok, megpróbálkozom vele.

Kábé eddig jutottam az ötletelésben. Szeretnélek megkérni Titeket, hogy szavazzatok, rajtatok is múlik az oldal jövője! És szeretném, ha minél többen írnátok véleményt is, adjatok javaslatokat, ötleteket! De ha úgy látjátok, nem érdemes Flora és Dennis búcsúja után megtartani az oldalt, azt is mondjátok el, rendben?

És még valami: még egy szívességet kérnék Tőletek! Hihetetlenül boldoggá tennétek, ha akár most, akár a hátralévő fejezetek után elmondanátok a véleményeteket, gondolataitokat, érzéseiteket a Floralia egészével kapcsolatban! Várom a hozzászólásokat imádott, rendszeresen és hűségesen kommentelő olvasóimtól, és töretlenül bízom benne, hogy ha valamikor, hát most, a vége felé talán mégis rászánják magukat az eddig csendesebb olvasók is, hogy hagyjanak egy pár szavas üzenetet. Nektek igazán nem nagy fáradság, csak néhány pillanat, nekem viszont nagyon sokat jelentene! Köszönöm!