Tizenhetes számú palack

És Veled mi újság?

Tudom, hogy hiába kérdezem, úgysem válaszolsz, nem válaszolhatsz, hiszen mi rendkívül egyoldalúan tartjuk a kapcsolatot. Én leírom, ami történik velem, amit érzek, Te elolvasod és kész. Néha hiányolom a reakciódat, hogy azt mondd: „ez az, Joley, végre felnőtt módjára cselekedtél!” vagy „hát, kislány, ezt most igazán elszúrtad”. Várom, hogy biztass, velem örülj vagy szomorkodj. Persze tudom, hogy ez lehetetlen. Legalábbis mindaddig, amíg én egyre csak írom az üzeneteimet, de Te nem válaszolsz.

Ne aggódj, nem vetek a szemedre semmit. Nem ismerlek, de bízom benne, hogy alapos okod van, amiért nem jössz értem, bármennyire is könyörögtem Neked annak idején, és semmi életjelet nem adsz magadról, pedig azt igazán nem állíthatod, hogy nem tudod, hol találsz.

Szóval biztos megvan rá az okod, és én türelmesen várok. Várlak Téged. Mert abban biztos vagyok, hogy létezel, és nem csak a hullámoknak sírom el a bánatomat nap mint nap, miközben ripityára törik a sziklákon a palackjaimat. Azt hiszem, annyi őrültséget még megengedhetek magamnak, hogy higgyek és bízzak Benned.

Azért jó lenne biztosan tudni, hogy minden alkalommal alig várod az újabb híreket tőlem, és nagyon is érdekel, mi történik velem, függetlenül attól, Neked mennyi problémád vagy éppen örömed van a saját életedben, ami lefoglal. Merthogy nagyon kevesen vannak így velem, és bár ez nem újdonság, azért fáj, amikor az élet újra meg újra emlékeztet rá. Mint a minap is.

A fogadóban dolgozgattam délután, amikor Katie és George betértek. Odaültek a pulthoz, és barátságosan szóval tartottak, amíg szorgosan törölgettem a poharakat.

- Joley, holnap át szeretnék menni Turner Islandra bevásárolni. Velem tarthatnál – mondta egyszer csak Katie.

Mozdulatlanná dermedtem az ijedtségtől.

- Én nem mehetek – suttogtam.
- Ugyan miért ne jöhetnél? Végignézzük az összes kirakatot a főutcán, talán veszünk pár ruhát, megiszunk egy teát valahol... Jó lesz, meglátod! Mrs. Brenish biztosan ad egy szabadnapot.
- Biztosan. De én akkor sem mehetek – ismételtem.
- Miért nem? – vonta fel a szemöldökét Katie.

Nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg. És ha sikerülne is, bolondnak tartanának. Még én is bolondnak tartom saját magamat. Kifogást kellett találnom, de gyorsan. Szinte hallottam, ahogyan rozsdásan mozognak az agytekervényeim, és gyorsan hátat fordítottam nekik, mintha sürgősen el kellene pakolnom a kezemben lévő poharat. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, nagyon ráncolom a homlokomat, amikor ennyire agyalok valamin. Még a végén Katie-ék kitalálnák, hogy épp valami hazugságot gyártok.

- Megbeszéltük Nickkel, hogy találkozunk – mondtam végül.

Bár nem láttam őket, de a válaszomat követő csendből azonnal kitaláltam, hogy épp összemosolyognak.

- Rendben. Akkor majd máskor – zárta le a témát egyszerűen Katie, mikor ismét feléjük fordultam. Úgy tűnt, nagyon tetszett neki az ötlet, hogy Nick meg én találkozunk. Ami azt illeti, nekem is. Kár, hogy nem igaz.

Mindenesetre a valódi okát nem árulhattam el annak, miért vonakodok elhagyni a szigetet. Merthogy itt, ebben a piciny közösségben a világ végén, amely valószínűleg senkit nem érdekel, nem izgat, hogy az emberek tanúi a kudarcba fulladt életemnek. Igaz, ezt sem volt könnyű megemészteni, nem véletlenül nem dugtam ki az orromat a házból hetekig az érkezésem után.

De a szigeten túl már nem merném vállalni a történteket. A megfutamodásomat, hogy végül csak feladtam az álmaimat, és nyertek a józanok, a realisták, a földhözragadtak, akik kinevettek és megvetettek az ábrándjaimért.

Egyszer eljön az a nap, amikor képes leszek emelt fővel elhagyni Pire-t, ebben biztos vagyok. Önkéntes száműzetésem ideiglenes állapot. De az nap még nem jött el. Nem tudom, mikor lesz, az viszont biztos, hogy nem holnap, amikor Katie vásárolni megy.

És itt visszakanyarodva a levelem elejére, valószínűleg örülnöm kell neki, hogy nem rohantál ide értem rögtön az első üzenetem után. Utólag visszagondolva talán jobb, hogy nem szaladtam el innen azonnal (nem mintha megtehettem volna), még időre van szükségem, hogy nyugodtan nyalogathassam a sebeimet, akármilyen szánalmasnak is hangozzék.

És ne vigyorogj, nem Nick az oka, hogy már nem kapok az alkalmon, hogy lelépjek innen, akárcsak egy napra is Katie-vel! Becsszó, nem miatta érzek így! Mint mondtam, el fogok innen menni, erre mérget vehetsz. Még ebben az évszázadban elhúzok Pire-ról. Csak nem holnap.

- Joley, elhoztam neked a laptopomat, gondoltam, talán szeretnéd megnézni az e-mailjeidet. – George előhúzta a táskájából a gépét, és letette elém a pultra.
- Kösz.

Nem akartam kiábrándítani, hogy valószínűleg a postafiókom kong az ürességtől, legfeljebb olyan ostoba levelek lepték el, amelyekben gyógyszert akarnak eladni nekem, vagy örömmel értesítenek, hogy megnyertem a lottót, csak a bankszámlaszámomat kell megadnom, hogy átutalhassák a pénzt. A korábbi szállásért, munkáért, segítségért könyörgő e-mailjeimre már megérkezett az udvarias, távolságtartó, leszerelő válasz, vagy ha nem, már soha nem is fogom megkapni. Mivelhogy a nagyinak nincsen e-mail címe, egyszerűen nincs kinek írnom. És az eddigiekből azt szűrtem le, hogy a világ hipersebességgel felejtett el, úgyhogy nem hinném, hogy bárki is küldött volna nekem levelet.

Később azért, már csak a George iránti tiszteletből is, amiért elhozta nekem a lapotopot, letelepedtem a kandalló elé, hogy átböngésszem az e-mailjeimet. A reklámok kitörlése után nekiláttam, hogy annak az egyetemnek a hírleveleit is a kukába dobjam, amelyiken a nővérem végzett, és ahova én is beiratkoztam, hogy úgy két héttel később otthagyjam, és lelépjek a srácokkal New Yorkba. Úgy látszik, a suli még nem törölt a rendszeréből. Talán örülnöm kéne, hogy mégis van, aki nem mondott le rólam, de gyanítom, ezt csak a bürökráciának köszönhetem.

Unatkozva beleolvastam a legutóbbi hírlevélbe, és egyszer csak megakadt a szemem egy néven: Careen Fisher. Néhány sorban számoltak be arról, hogy az egyetem egykori hallgatója, jelenleg sikeres céges ügyvéd, aki rengeteg kártérítési perben képviselte eredményesen a hatalmas vállalatokat, előadást tart a campuson, hogy mintegy tanácsokkal lássa el a feltörekvő jogászpalántákat, akik hasonló babérokra áhítoznak.

Nahát, Careen! Anya és apa biztosan az első sorban fognak ülni, és ha Adam ráér két szívátültetés között, akkor ő is javában ott fog éljenezni. A teljes Fisher-család a maga pompájában. Istenem, hogy születhettem én ennyire rossz helyre?

Valahogy már teljesen logikusnak tűnt, hogy az útjaink idővel szétváltak, hogy a családom úgy dobott ki, mint a tegnapi napilapot. Érthetőnek, sőt magától értetődőnek látszott, hogy megváltak a felesleges konctól. De mindez nem jelenti azt, hogy a felesleges koncnak ez nem fájt.

Hogy eltereljem az önsajnálat felé vészesen száguldó gondolataimat, (igen, csakis ezért!) rákerestem a Nickről szóló legutóbbi cikkekre, és elégedetten tapasztaltam, hogy a) még mindig nem sejtik, hova tűnt, és b) úgy látszik, nem is nagyon érdekli már az újságírókat az ügy, kezdik elefelejteni az egészet, hiszen nincs semmi új fordulat a történetben. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy Nick ezt egyáltalán nem bánja.

***

Másnap – azaz ma – kora délután végeztem a munkával, reggel viszont még töltöttem egy teát Katie-nek a komp indulása előtt. Miket beszélek, nincs itt semmiféle komp, még mindig a Maduinn hozza-viszi a szigetlakókat! Szerintem a komptársaság rájött, hogy a vén halászbárka is tökéletesen elegendő a nem túl kihasznált járat pótlására, így sosem fognak új hajót beállítani a roncssá vált Shillay helyére.

Szóval Katie bevásárlókörútja előtt beugrott a fogadóba, azt gondoltam, azért, hogy még egyszer megpróbáljon rávenni, vegyek ki szabadnapot és tartsak vele. De nem, esze ágában sem volt ilyesmi. Úgy tűnik, túlságosan elégedett a kifogásommal, és semmi pénzért nem tenné kockára a találkámat Nickkel. Úgy vigyorgott rám a pultnál ücsörögve és a forró teáját szorongatva, mint a vadalma.

- Oké, mi van? – fordultam felé dühösen, amikor elegem lett belőle, hogy tekintetével folyton követi minden lépésemet, amint pakolászom a poharakat a vendégek után, akik vele ellentétben nem teával, hanem whiskyvel indították a napot. Amilyen csípősre fordult az idő a közelgő tél ígéretével fenyegetve, valahogy nem róttam fel nekik a dolgot.
- Mi lenne? – kérdezett vissza riadtan Katie, és ide-oda tologatta a söralátéteket, mintha azt remélte volna, ezzel elterelheti a figyelmemet.
- Minek örülsz annyira? És ne mondd, hogy a szép időnek, mert azt nem igazán hinném el – mutattam az ablakra, mivel odakint időközben feltámadt a szél.
- Csak holnapra ígértek vihart. Ha egyáltalán ideér, mert lehet, hogy elkerüli a szigetet – mondta, ismét megkísérelve a témaváltást.
- Nekem mindegy – vontam meg a vállam, és visszatértem a munkámhoz. Úgysem bírja ki. Évekkel ezelőtt, amikor még gyerekként jártam itt, nem így gondoltam volna. Katie Rhiannon túlságosan büszke és zárkózott lány volt, sosem vigyorgott volna rám. Sőt, egyáltalán soha senkire nem vigyorgott! De mióta George megjelent a színen, teljesen megváltozott, kicserélődött. Szerencsére nem ment át vihogó tinédzserbe, de határozottan nyitottabb, kedvesebb, barátságosabb lett. És az új Katie nem fogja megállni szó nélkül.
- Csak tudod, arról van szó – kezdett bele, mire én igyekeztem elfojtani a győzedelmes mosolyomat, és komoly arckifejezéssel figyelni rá. – Szóval örülök nektek. Mármint, hogy te és Nick, tudod. Szerintem ez csodálatos. Mindketten idejöttetek, amikor gondjaitok akadtak, és itt egymásra találtatok.

Végiggondoltam, mit is láthatott ebből az egészből Pire. A nagyi ugyan jobbára minden, Nicknél tett látogatásomról tudott, de nem kell attól tartanom, hogy bármit is kipletykál a helyieknek. Tehát elvileg csak annyit tudhattak, hogy Nick egyszer rém dühösen berontott ide és összeverekedett George-dzsal. Na jó, az túlzás, hogy verekedtek, de az ilyesmi meglehetősen ritkán (értsd: sosem) fordul elő errefelé, úgyhogy biztos jól megjegyezték maguknak.

Aztán látták, amint nem sokkal később Nick megjelent és italt követelt, de Bob elhajtotta és utána küldött engem. És a kíváncsi fülek bizonyára azt is hallották, hogy tegnap Nickre hivatkozva kosaraztam ki Katie-t. Ergó születőben a sziget legújabb párocskája. Mrs. MacGillivray biztosan szörnyen boldog.

- A két defektes idegen Pire lágy ölén egymásra talál – mondtam gúnyosan. – Csupán egy aprócska hiba akad az elméletben: belőlünk sosem lesz egy pár.
- Jó, lehet, hogy nem most, de szép lassan haladtok felé.
- Csak győzd kivárni! És közben ne feledkezz meg Michelle-ről, rendben?
- Nick nem gyászolhatja örökké.
- Miért vagy ebben olyan biztos? Te nem hallottad, hogyan beszél róla. Michelle gyönyörű volt, okos, kedves, vicces, megértő, tökéletes. Ezzel a lánnyal, még ha csak emlék is már, képtelenség felvenni a versenyt!
- Pedig te fel szeretnéd venni a versenyt – summázta elégedetten Katie. Jó eséllyel lekési a hajót, mert rajtunk kívül már egy teremtett lélek sem volt a kocsmában. Minek is tagadjam hát?
- Jobban tenném, ha beletörődnék, hogy nincs esélyem. És éppen elég megoldandó problémám van, nem érdemes erre fecsérelnem az időmet.
- Mégis találkozol ma Nickkel – emlékeztetett Katie a füllentésemre.
- Mert bánt, hogy látom a szenvedését. Szeretnék segíteni neki. Ehhez még nem kell szerelmesnek lennem belé.
- Valóban nem kell – rázta meg a fejét Katie. – De attól még lehetsz.
- Tudod, az az igazság, hogy nagyon hálás lennék, ha valaki megmondaná nekem, szerelmes vagyok-e belé. Mert én már nem igazodom ki magamon. Az utóbbi időben annyi olyan dolgot tettem, amelyről korábban sosem gondoltam, hogy képes lennék rá, hogy meg kell állapítanom, már nem ismerem magam.
- Arra gondolsz, hogy idejöttél?
- Például. Tudom, hogy te rajongsz ezért a helyért, úgyhogy ne sértődj meg, kérlek, de én oltári nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor a legutóbb leléphettem innen. És meg voltam róla győződve, hogy nincs az az isten, hogy én ide valaha is visszatérjek. Erre tessék! – mutattam a fogadóbeli munkámhoz előírt kis kötényemre. – Itt lakom és dolgozom.
- Nem büntetésből vagy itt, nem vezekelni jöttél. Igazán megengedhetnéd magadnak, hogy érezz valamit Nick iránt.

Keserűen nevetve ráztam meg a fejem.

- Két dologban is tévedsz, Katie. Egy: én igenis büntetésből vagyok itt. Hogy azért fizetek, mert túl könnyelműen, csak magamra gondolva eldobtam magamtól mindent, hogy kövessem az álmaimat, vagy azért, mert nem harcoltam elég kitartóan, hogy elérjem őket, az mindegy, nem változtat a végeredményen. És kettő: nem engedhetem meg magamnak, hogy érzelmeim legyenek Nick iránt. Nekem csak arra szabad koncentrálnom, hogy talpra álljak, Nick nem tarthat ebben vissza.

Katie kétkedve nézett rám, egy szavammal sem értett egyet, láttam rajta. Aggódva nézett ki az ablakon az induló hajóra, sietve elővette a pénztárcáját és kifizette a teát.

- És arra még nem gondoltál, hogy Nick talán nem tartana vissza, hanem segítene abban a bizonyos talpraállásban? – szegezte nekem a kérdést köszönés helyett, és már ott sem volt.

A leesett állú
Joley

Tizenhatos számú palack

Enjoy!


Az én hibám.

Ezzel a mondattal fogadott köszönés helyett Nick, amikor legutóbb lementem hozzá. Természetesen azonnal tudtam, mire gondol, amint ott ücsörgött egy ócska felfordított csónakon, és szinte megbabonázva meredt a szokásos parti tábortűz lángjaiba. A kezéből nyilván ezúttal sem hiányozhatott legjobb barátja, a whiskys üveg sem. Michelle újfent nem hagyja, hogy kettesben legyünk.

Tudom, mi lett volna erre az egyszerű kijelentésre a helyes reakció. Odaülni mellé, átölelni a vállát (na jó, talán ennyi bizalmaskodást nem engedhető meg kettőnk között), és biztatón azt felelni: ugyan már, ne beszélj butaságokat, ez nem igaz, te nem tehetsz róla, úgysem tudtad volna megakadályozni, ez így volt megírva, blablabla... Ehelyett én egyenesen megkérdeztem:

- Miből gondolod ezt?

Nick egyáltalán nem ütközött meg, továbbra is a tűzbe bámulva válaszolt.

- Először is, én hívtam el arra a partira. Ő nem akart jönni, egy csomó tanulással töltött éjszaka után ez volt az első szabad estéje, és szerette volna, ha otthon vacsorázunk, aztán megnézünk egy filmet vagy ilyesmi. Még annyira sem akart kimozdulni, hogy elmenjünk egy étterembe meg egy moziba. De az egyik haveromnak, akit igazából elég felületesen ismertem, sokkal inkább egy haverom haverja volt, épp aznap volt a születésnapja, és oltári nagy bulit csapott. Az egyik luxusszállodában kibérelt egy egész emeletet. Nagyon menő srác volt, így persze mindenki ott volt, aki számított: színészek, énekesek, mindenféle celebek... Nem is tudom, miért volt olyan fontos ez nekem. Mióta Michelle-lel voltam, már rég nem érdekeltek az ilyen események, amelyek csak arról szólnak, hogy annyira leigyuk magunkat és beszívjunk, hogy másnap reggel fogalmunk se legyen róla, mi történt az éjjel. Azt hiszem, a régi életem kísértetett, mint Scrooge-ot az elmúlt karácsonyok szelleme – nevetett keserűen. – És addig könyörögtem Michelle-nek, amíg ráállt. Megbeszéltük, hogy épp csak beugrunk, lekezelünk mindenkivel, iszunk egyet az ünnepelt egészségére, aztán lelépünk. Én persze titokban arra játszottam, hogy majd ő is összeakad pár ismerőssel a bulin, nem akar olyan gyorsan eljönni, és a végén ott maradunk hajnalig. Akkora egy barom voltam! Hogyan lehetséges, hogy szívesebben mentem volna bulizni egy rakás idiótával, minthogy kettesben töltsem vele az estét?

Természetesen tudtam, hogy nem várt feleletet a kérdésre. Ott ültem vele szemben, átkaroltam a felhúzott térdeimet, és vártam, hogy folytassa. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy Nick nem mesélné el mindezt akárkinek, és bár nem néz rám, nekem szánja a mondandóját. Igencsak gyenge alapokon állt ez a feltételezésem.

- Vigyorogva készülődtem otthon, elképzeltem, ahogyan majd mindenki irigykedik rám, amikor megjelenek Michelle-lel az oldalamon. Egy csomó haverom csalódott bennem, amikor elmaradoztam a szokásos bulijainkról Michelle miatt. Eleinte őszintén elmondtam nekik, hogy találkoztam egy csodálatos lánnyal, és imádok vele lenni, de a legtöbben ahelyett, hogy örültek volna ennek, kiakadtak, hogy miért merészelem hanyagolni őket egy lány kedvéért. Úgyhogy kifogásokat kerestem, amikor hívtak, de általában lebuktam, és ezért még jobban utáltak. Azon az estén azonban be akartam nekik mutatni Michelle-t, biztos voltam benne, hogy ha találkoznak vele, megértenek majd. Ő mindekit egy pillanat alatt levett a lábáról.

Miért is nem csodálkozom? A csodaszép Michelle nem elég, hogy boldoggá tette Nicket, de mindeki más is imádta, annyira tökéletes volt. Próbáltam magam azzal vigasztalni, hogy kettőnk közül mégiscsak én vagyok az, aki még mindig életben van, ergó az idő nekem dolgozik, mert Michelle már semmit sem képes tenni, de ez nem feltétlenül válik előnyömre. Mint korábban is mondtam már, az idő múlásával ő minden hibáját elveszíti, míg én sorra követem el őket újra meg újra. Az idő az ő javára válik, megszépíti, még tökeletesebbé teszi, piedesztálra emeli.

- Úgy beszéltük meg, hogy a bulin találkozunk, én érkeztem előbb – folytatta Nick. – Aztán vártam, egyre csak vártam. A hülye haverok ugrattak, hogy Michelle végre észhez tért és faképnél hagyott. Folyton hívtam, de nem vette fel a mobilját, én meg egyre jobban aggódtam. Éreztem, hogy valami baj történt. És amikor egy férfihang szólt bele a telefonjába...

Elakadt a hangja, és én kétségbeesetten próbáltam kitalálni, mit mondjak. Ki kell eszelnem valamit, hogy másra tereljem a szót, mert ugyan én hajtogattam mindig, hogy Nicknek beszélnie kell a történtekről, nem arra gondoltam, hogy ismét átélje azt a szörnyűséget! Nem, nem és nem, ez így nem jó, valamit tennem kell!

Közelebb hajoltam a tűzhöz, és rádobtam egy jókora fahasábot, ami jó nagy zajjal és rengeteg, mindefelé repkedő szikrával járt. Nick reflexszerűen hátrahőkölt, majd értetlenül nézett rám. Én bocsánatkérő, ártatlan szemekkel vontam meg a vállam, mire ő egy, a pillanat törtrészére felvillanó, alig észrevehető mosollyal válaszolt. Úgy tűnt, sikerült a tervem: kizökkentettem a rossz irányba terelődött gondolatmenetéből.

- Az én hibám – mondta újra, és meghúzta a whisykt.
- Mert te vetted rá, hogy beüljön abba az autóba? Mondhatott volna nemet is.
- Akarta, de én nem hagytam.
- Most azt kellene mondanom, hogy nincs igazad, nem a te hibád.

Nick zavartan nézett fel.

- És miért nem mondod? Mert te is úgy gondolod, hogy...
- Nem, dehogy gondolom úgy! Már megbocsáss, de egyetlen épeszű ember sem hibáztathat téged. Viszont az egyáltalán nem számít, hogy én mit hiszek. Csak az, hogy te mit gondolsz.
- És én azt gondolom, hogy megakadályozhattam volna, és akkor Michelle még ma is élne.
- Én meg azt gondolom, hogy ha nem kértem volna meg a minap a nagyit, hogy süssön nekem egy pitét, nem égette volna meg az ujját, amikor kivette a sütőből. Mégsem hibáztatott engem.

Ugyancsak sántított a hasonlat, de jobb nem jutott eszembe. Nick elgondolkodott, majd szomorúan elmosolyodott.

- Talán igazad van. Gyere, menjünk be a házba, kezd hűvös lenni.

Odabenn szó nélkül feltett egy adag kávét, és leültünk az asztalhoz. Némán ücsörögtünk, de nekem úgy tűnt, a csend csak engem zavar. A kávé kész lett, és Nick felállt, levett a polcról két bögrét, magától értetődő természetességgel fahéjat szórt az aljukra, egy-egy darabka étcsokoládét dobott beléjük, leöntötte őket a forró kávéval, alaposan megkavarta őket, majd némi tejet adott hozzá.

- Tessék – tette elém az illatos, nem mindennapi italt.

Tátott szájjal bámultam rá. Micsoda egy ínyenc! Egyáltalán nem könnyíti meg a dolgom, pedig nekem elvileg arra kellene összpontosítanom, hogy ne akarjak ráhajtani érzéketlenül miközben épp padlón van. Mintha direkt nehezíteni akarná a dolgom, bebizonyítja nekem, hogy milyen egy tökéletes pasi. A világ leghelyesebb sráca, aki isteni kávéval kényeztet.

Nick persze észre sem vett semmit. Csak ült az asztalnál, kortyolgatta a kávéját, és a gondolataiba merült. Nem érezte szükségét, hogy beszélgessen velem, vagy egyszerűen nem volt több mondanivalója számomra. Mindenesetre én túl törékenynek éreztem a kettőnk között kialakuló barátságot (remélem, nevezhetem annak), hogy faggatni kezdjem, akarata ellenére folyton a barátnőjéről kérdezgessem. Talán fel kellett volna dobnom valamilyen vidám témát, vagy akár valami átlagosat, mondjuk, olyan megbízhatót, mint az időjárás. Azzal nem lehet hibázni. De ha őt nem zavarta a csend, én miért erőltessem? Talán épp erre a nyugalomra vágyik. Hogy békésen, szavak nélkül kávézgasson valakivel.

Úgy húsz perccel később az utolsó korty páratlanul aromás italt is kiittam, és a mosogatóba tettem a bögrémet. Nick felé fordultam.

- Későre jár, ideje mennem – jelentettem ki. Gyerünk, mondj már valamit!
- Rendben – hangzott a nem túl biztató felelet.

Ezúttal nem jött meghívás másnapra, és több mosolyt sem kaptam már azon az estén. Úgy tűnt, Nick rövid időre kinyíló ajtaja ismét bezárult, és ki tudja, mikor tárul fel újra?

Elszántan emlékeztettem magam, hogy ne erőszakoskodjak, ne akarjak kicsikarni belőle valamilyen ígéretet, nehogy elijesszem. Tisztára mint a kis herceg a rókával, nem?
Nehezemre esett, de szó nélkül elmentem. Tudom, hogy bölcsen cselekedtem, de ettől még nem leszek boldog. Azzal vigasztalom magam, hogy Pire kicsi sziget, és nem egyszer összefutottam már vele véletlenül. Csak meg kell tanulnom bízni a jövőben! De ez miért ilyen átkozottul nehéz?

A bizakodó (vagy legalábbis próbálkozó)
Joley

Írói fórum #7

Mennyire határozza meg az, amit éppen olvasol, hogy mit írsz? Nyilván nagyon, hiszen az elmúlt időben nem egyszer találkoztunk olyan könyvvel, amely rengeteg rajongója közül többeket az olvasás mellett írásra is "ragadtatott".

A kérdésen én magam - kicsit más kontextusban ugyan, de - már sokszor elgondolkodtam, mivel nem egyszer tapasztaltam, hogy ha magával ragad a könyv, amelyet éppen olvasok (és ez szinte mindig így van, hiszen nyilván olyat olvasok, ami tetszik), függetlenül attól, hogy éppen min dolgozom, hirtelenjében az olvasott műhöz hasonló alkotáson kezdem törni a fejem, és persze máris szembe találom magam a jól ismert problémával: túl sok ötlet árasztja el a fejem. Ami persze annyiban nem baj, hogy ezerszer inkább ilyen gondjaim legyenek, mint az, hogy nincsen semmi ötletem!

Szóval amikor fantasyt olvastam, belefogtam egy saját fantasy kidolgozásába, amikor a Jókai-korszakomat éltem, egy hasonló korban játszódó romantikus történeten agyaltam, és így tovább... Az esetek nagy részében persze előbb olvastam ki az adott regényt, mintsem befejeztem (sőt, elkezdtem!) volna írni a sajátomat, és ha másféle könyvet vettem a kezembe utána, a lelkesedésem elillant, és mégsem fogtam bele a saját fantasybe, történelmibe, stb...

Viszont az jutott eszembe, hogy nem lehetne-e ezt a helyzetet kihasználni? Vagyis szándékosan olyan stílusú, műfajú történeteket olvasni, amilyet én is szeretnék írni, vagy amilyenen épp dolgozom, hogy így "hívjam magamhoz" az ihletet? Még nem próbáltam, de szerintem működhet!

Még egy utolsó megjegyzés: talán a filmekkel is hasonlóan működik a dolog, nem?

És Ti hogy vagytok ezzel? :)