12. fejezet

 

And we're gonna be alright
Dry your tears and hold tight
Can't you tell I got news for you
Sun is shining and so are you

Sun Is Shining by Axwell Λ Ingrosso

 

Az a bizonyos első szabadnap, pontosabban fél nap, remekül telt. JJ nemsokára távozott, mert meggyőződése volt, hogy ki kell próbálnom a munkamentes egyedüllétet. Meg kell tanulnom, hogy attól még, hogy nincs ott senki, nem kell feltétlenül dolgoznom. Nem tudom, honnan tudta, hogy valóban így teltek a napok akkoriban. Csak akkor álltam le jóformán a munkával, ha beállítottak Granték vagy Nelly, akivel néha leültem meginni egy teát – már amikor épp nem dolgoztunk. Egyébként minden szabad pillanatomban találtam magamnak valami tennivalót, ami persze nem volt nehéz, annyi volt még mindig a feladat. Meg aztán mi mást csinálhattam volna? Mrs. Grahamnek nem volt tévéje, csak egy rádiója (de ugye az ember tud dolgozni, miközben azt hallgatja), nekem nem volt sem okostelefonom, sem laptopom. Így aztán már csak azért is dolgoztam, mert mással nem nagyon tölthettem az időt. Néha ugyan megpróbáltam például kiülni a kerti padra, de kábé két percen belül kiszúrtam pár gazt, amelyet sürgősen ki kellett húzni. Vagy amikor este fáradtan lerogytam a kanapéra, észrevettem, hogy a falon milyen jól mutatna egy festmény, amely addig a lépcsőfordulóban volt felakasztva, ahol viszont a rossz megvilágítás miatt alig lehetett látni. Mindenképpen át kellett helyezni ide, mégpedig azonnal.

                Szóval így telt az idő, és éppen ezért nagyon nehezemre esett, hogy kibírjam azt a pár órát munka nélkül. Pedig korábban mennyit lustálkodtam! Sokszor dél előtt fel sem keltem, órákig neteztem az ágyban, heverésztem a nyugágyban valamelyik menő strandon vagy egy haver jachtján, és egy-egy átmulatott éjszaka után fél napokat ücsörögtem a fotelban egy méregerős kávéval a kezemben, miközben csak bámultam kifelé a fejemből és észre sem vettem, hogy eltelt vagy három óra. Eszembe jutott, hogy talán azért nem okozott gondot akkoriban egyszerűen semmit sem csinálni, hagyni, hogy kifolyjon az idő a kezeim közül, mert akkor nem volt célom? Minek korán felkelni, ha úgysem kell semmit csinálni? Minek hajnal előtt hazamenni egy buliból, ha másnap nem vár semmi kötelezettség? Érdekes gondolatnak tűnt.

                És a morfondírozás ezen lekötött annyira, hogy egy pár órát tényleg nem csináltam mást, mint a plafont szemlélve feküdtem a kanapén, és szinte éreztem, hogy elfáradok a gondolkodásban. Ami viccesen hangzik, de akkor valóban úgy éreztem, hogy nagy dolgokra ébredek rá éppen, olyanokra, amelyek megváltoztathatják az egész életemet. Hogy talán anyám nem beszélt hülyeségeket, amikor amiatt bánkódott, hogy nincs cél az életemben, és ideje lenne valami értelmet találni neki. Nem hittem el, hogy ez mennyire fontos. Pontosabban azt hittem, a szórakozás, hogy pusztán jól érezzem magam, gondtalanul, az már önmagában cél. Talán az volt, de akkor nem jó cél. Mert valahogy akkor, amikor korán keltem, sokat dolgoztam, de láttam az eredményét, elégedettebben feküdtem le este, mint amikor átlustálkodtam az egész napot, és tényleg semmi értelmeset nem csináltam.

                Aztán amikor mindezt tisztáztam magamban, felhívtam Nellyt. Elmondtam neki, hogy mennyire sajnálom, hiszen nyilvánvalóan nem az ő hibája, ami történt, és undorítóan viselkedtem vele, amit nem érdemel meg, mert ő már a kezdetektől annyit biztatott és segített, de mindezt szerettem volna neki személyesen is elmondani, így megkérdeztem, hogy lemehetek-e a fogadóba. Hogy akarja-e egyáltalán, hogy a szeme elé kerüljek valaha is. Ő meg csak nevetett és felajánlotta, hogy inkább felugrik, mert már végzett a műszakjával, és szívesebben venné, ha legalább a szabadidejét nem a pubban kellene töltenie. Természetesen örültem, hogy feljön, de szóltam, hogy most nem kell olyan ruhát hoznia magával, amiben tud dolgozni, mert ma este már nem lesz meló.

                Amikor aztán félóra múlva megjelent, hozta magával a laptopját, pár filmet és egy orbitális méretű zacskó popcornt. Én előhalásztam egy ezeréves bort Mrs. Graham készletéből, és letelepedtünk a kanapéra.

                Még alig húsz percet néztünk meg az első filmből (romantikus vígjáték természetesen, az kell egy csajos estére), amikor Nelly halkan megszólalt:

-          Ne haragudj, hogy reggel iderángattam JJ-t. Nem volt jó ötlet.

-          Végül is nem sült el rosszul ahhoz képest, hogy mennyire kiakadtam, amikor megláttam. Még egyszer bocsánat, hogy így kiborultam.

-          Oké, Belle, ha még egyszer elhangzik a szádból az a szó, hogy bocsánat, én esküszöm, hazamegyek – jelentette ki Nelly.

Megöleltem. Mennyire szerencsés voltam, hogy amikor egy ismeretlen helyre kerülve csak annyi embert ismertem, amennyit egy kezemen is meg tudtam számolni, az egyik közülük, ennyire fantasztikus barátnak bizonyult!

-          És miért is nem volt rossz, hogy idejött? Mellesleg nem kellett neki kétszer mondani – tért vissza a témához Nelly.

-          Sosem adod fel? – nevettem.

-          Miért kéne feladnom? Neked tetszik, neki te nyilván tetszel, mi ebben a rossz? Ha kell valaki, aki megadja a kezdő lökést, én szívesen vállalkozom erre a szerepre – vigyorgott, és a szájába tömött egy maradék popcornt.

-          Valóban nem rossz pasi… - kezdtem, mire Nelly oldalba bökött. – Jól van, elismerem, elképesztően helyes, sőt dögös – nevettem ismét. – De nem hiszem, hogy nekem most erre lenne szükségem. Mármint bárkire is, bármilyen srácra. Belevágtam ebbe a nagy munkába, és közben folyton olyan ijesztően nagy dolgokon jár az eszem, hogy állandóan megkérdőjelezek mindent, amiben eddig hittem. Hogy jó volt-e az életem úgy, ahogy volt. Hogy helyes irányba haladtam-e. Pontosabban, hogy inkább haladtam-e egyáltalán valamilyen irányba. Egy csomó olyan dolgon töröm a fejem, amelyek tényleg megváltoztathatják az életemet. Azaz amelyek révén én megváltoztathatom az életemet. Sok döntést kell meghoznom, azt hiszem. Vagy csak keveset, de azok nagy döntések lesznek.

-          Hű – szólalt meg Nelly némi hallgatás után. – Megértem. És totál természetes, hogy ez történik veled, ha kiszakadtál a megszokott környezetedből. Ha teljesen másképp élsz, mint eddig. Tisztázzuk. Maradsz?

-          Igen, egyelőre úgy néz ki – feleltem habozás nélkül.

-          Folytatod a felújítást?

-          Eltökélt szándékom.

-          És aztán mi lesz? Mármint a nyár végén?

-          Az még nagyon messze van, Nelly – sóhajtottam, és a laptop felé fordultam, jelezve, hogy lezártnak tekintem a témát. Ha akartam volna, sem tudtam volna többet mondani.

-          Azért JJ-nek tetszel, ne feledd – kacsintott rám Nelly.

-          Egyszerűen képtelen vagy leszakadni a témáról, igaz? – kacagtam.

-          De ha egyszer így van! – méltatlankodott. – A szigetem sok nő örülne ennek 14 és 94 év között.

-          Képzelem – hagytam rá.

-          Nem terem errefelé olyan sok jó pasi.

-          Aha, végül is nem ide járnak filmet forgatni hollywoodi sztárok.

-          Ők nem telepednek itt le. Még ha van is, aki rendszeresen visszajár. És JJ megcsinálja akkor a tetődet? – kanyarodott vissza ismét Nelly.

-          Erről nem beszéltünk. Csak azt mondta, hogy jobban tenném, ha néha pihennék kicsit, hogy ne sokalljak be úgy, mint reggel.

-          Igaza van.

-          A tető még mindig ott áll lyukasan. Állítólag pár napig nem fog esni, van időm kitalálni, mi legyen vele.

-          Megkérhetnéd JJ-t, hogy segítsen. A múltkor azt mondtad, úgyis felajánlotta, hogy szívesen jön.

-          Aha, mert ő biztos elő tud varázsolni nekem néhány cserepet, meg létra híján fel tud repülni a tetőre. Nem Superman, Nelly, bármit is hiszel róla.

-          Jól van, jól van, csak egy ötlet volt – emelte fel a kezeit megadóan.

A tető ügyét másnap reggel a kezembe vettem. Az éjszakát a nappali kanapéján töltöttem, mert nem akartam megkockáztatni, hogy ha netán mégis elered az eső, az arcomra hulló hideg cseppekre ébredjek az ágyamban. Valójában fogalmam sem volt, hogy az ágyam fölött volt-e az ominózus lyuk a tetőn.

Szóval a reggeli kávém után elindultam a szigetem, és egy kis séta megerősítette az előző este születetett feltételezésemet: nem az enyém volt az egyetlen tető, amelyen olyan cserepek voltak, amelyekre szükségem volt. Vagy egy tucat másik házon is ugyanolyanok voltak.

Így hát betértem a pubba, ahol a fogadósnak, bizonyos Bob Brenish-től megkérdeztem, hogy kitehetek-e egy hirdetést a falra. Nem láttam hasonlót a helyiségben, de úgy véltem, a pub a leginkább központi hely a szigeten, úgyhogy itt kellene próbálkoznom, hogy a lehető legtöbb embert elérjem. Meg talán a boltban.

-          Miféle hirdetésről lenne szó? – kérdezte Bob gyanakodva, miközben teát töltött nekem. Megértettem az óvatosságát, hiszen nem sokat láthatott még Pire-on. Csak akkor ugrottam be általában a pubba, amikor Nelly volt szolgálatban, vele ritkán találkoztam.

-          Használt tetőcserepet keresek. A múltkori vihar alaposan elbánt a tetőmmel, és nekem nincsenek pótcserepeim. Viszont úgy láttam, sok más házon vannak hasonló cserepek. Talán valaki eladna nekem párat.

-          Ön újítja fel a Graham-házat, igaz, Miss…? – nézett rám várakozón.

-          Ebert-Holden, de kérem, szólítson csak Belle-nek – nyújtottam kezet neki. – Sajnálom, még be sem mutatkoztam rendesen.

-          Igazán szép feladatra vállalkozott, Belle – mosolygott Bob.

-          Vagyis ostobaságra, ugye? – nevettem. – Tudom, hogy mindenki ezt gondolja Pire-on. Idejön ez a fura amerikai lány, azt hiszi, egy délután alatt renoválja az egész házat, de majd beletörik a bicskája, csak még nem jött rá.

-          Nem – legyintett a fogadós. – Bár kétségtelen, hogy vannak, akik ezt gondolják. – Aha, szóval beszédtéma vagyok. Sejtettem. – De akármit is gondolunk, abban mindenki egyetért, hogy csak jól járunk, ha az a romhalmaz nem csúfítja többé a szigetet. Egyesek szerint jobb lenne ledózerolni az egészet úgy, ahogy van, de én is úgy látom, hogy ha sikerül felújítani, az sokkal jobb. Egy szép kis házzal több Pire-on igazán nem árthat.

-          Ha sikerül felújítani… - sóhajtottam.

Bob nem biztatott semmivel, csak mosolygott. Nem tudtam eldönteni, hogy bízik-e bennem, abban, hogy meg tudom csinálni a nagy renoválást vagy sem.

-          Mindenesetre hagyja azt a hirdetést, Belle. Higgy el, a legjobb, ha szólok egy-két embernek, és hamar elterjed a hír. Mifelénk ez a legbiztosabb módja az információ-megosztásnak – kacsintott.

Bobnak igaza lett. Már délután megérkezett egy fickó, Mr. MacDonnell az első tucat cseréppel. Aztán jött a következő adag, majd a következő, és hamarosan több cserép állt az udvaron, mint amennyire szükségem lett volna. Már amennyire n meg tudtam saccolni.

És senki nem fogadott el érte fizetséget, pedig nem hiszem, hogy tudták, milyen szűkösek az anyagi forrásaim. Mindenki csak egy teát fogadott el, és azt kérte, hogy vezessem körbe a házban és a kertben. Miközben kielégítették a kíváncsiságukat, rengeteg ötletet, tanácsot adtak a további munkálatokhoz, és egytől-egyig felajánlották a segítségüket. Hívjam őket bármikor, amikor csak szükségem van még pár segítő kézre.

A legjobb az egészben pedig az volt, hogy néhány órával és jó pár cserépszállítmánnyal később ráébredtem: hirtelenjében rengeteg ismerősöm, sőt barátom lett a kis szigeten. Már nem voltam többé idegen.

11. fejezet

Maybe I can find you
Down this broken line
Maybe you can find me
Guess we'll know in time

Oh skies are black and blue
I'm thinking about you
Here in the calm after the storm

Calm after the Storm by The Common Linnets

A nappaliban állva szabad utat engedtem a könnyeimnek, hiszen úgysem látott senki. Bár az sem érdekelt volna, ha mégis. Így aztán amikor egyszer csak ott állt velem szemben JJ, akit nem is hallottam bejönni a házba, nem hagytam abba a sírást, csak közben hol megparancsoltam neki, hogy tűnjön el, hol meg könyörögtem. És ő a legidegesítőbben reagált minderre: csak állt szótlanul, meg sem moccant. Valószínűleg igaza volt, mert én minden szó és biztatás nélkül, könnyek között fuldokolva végül csak elmondtam, mitől vagyok kiakadva, még ha nagyjából ismételtem is magam a kertben nem sokkal korábban előadott hisztimhez képest.

-          Igaza volt Mrs. Grantnek, kár volt ebbe az egészbe belefogni! És ő már akkor megmondta, mielőtt beköltöztem volna ebbe a lerobbant házba, hogy nem leszek erre képes. De kinek akartam én bizonyítani? Az anyámnak? Akit annyira sem érdekel ez az egész, hogy amikor panaszkodtam neki, hogy olyan házat vett ki nekem, amelybe ember nem költözne be, nem hitt nekem és nem is érdekelte? Ó, anyám már rég elkönyvelte, hogy én semmire sem vagyok jó, semmihez sem értek, csak tengek-lengek a világban, ingyenélő link vagyok, akire sosem számíthat, és akiben sosem bízhat meg. Ha úgy újítottam volna fel ezt a házat, hogy utána ez lenne Skócia legszebb és legdrágább ingatlana, az sem izgatná, meg úgysem hinné el nekem, hogy én csináltam. És mivel nem látta, milyen volt, amikor idejöttem, azt gondolná, nem is volt olyan nagy munka. Azzal sem érném el, hogy megváltozzon a véleménye rólam, ha kémiai Nobel-díjat nyernék, vagy mit tudom én. Ez az egész fogadás a nyárra, hogy kibírom-e itt, csak arra volt jó, hogy legalább három hónapra eltűnjek a szeme elől és ne legyek a lába alatt. Fogadok, hogy nagyon is jól megvan a kis asszisztensével, Mellel, és mindketten azt kívánják, bár ne lennék, és ő lenne inkább a lánya helyettem… És a pire-iak? Na, nekik aztán pláne nem akarok semmit bizonyítani, egy rakás idegen, nem is ismernek, én sem őket, kit érdekel, mit gondolnak rólam? Ha feladom ezt az egészet, legalább szerzek nekik egy jó napot azzal, hogy nevethetnek rajtam, hogy ők megmondták! Ugyan mit képzelt az a kis butuska amcsi lány, hogy majd idejön, és se perc alatt felújít egy házat?! Legalább lesz egy jó sztorijuk, amelyen együtt szórakozhatnak a sörük mellett a pubban… Az lenne a legjobb, ha hazamennék. De hova is? Alig pár hete jöttem el otthonról, és a legtöbb barátom már magasról tesz rám! Vagy dühösek, amiért nem vagyok Manhattanben, vagy már egyáltalán nem érdeklem őket. Még a legjobb barátnőm is alig törődik azzal, mi van velem, mintha azzal, hogy kitettem onnan a lábam, megszűntem volna létezni. Ez annyira nem igazság! – kiáltottam, és még dobbantottam is hozzá. Aztán már halkabban, mantraként ismételgettem: - Ez nem igazság, ez nem igazság. – Mintha azt reméltem volna, hogy ettől a visszájára fordul a helyzet. A helyzet, amelyhez láthatóan már semmi köze nem volt a lyukas tetőnek.

-          Ssss, gyere ide – mondta JJ, és a szavaival ellentétben ő indult meg felém. Kitárta a karját, és magához ölelt, bár én nem könnyítettem meg a dolgát, igyekeztem ellökni magamtól. De persze ő volt az erősebb, és miközben egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy milyen jó az illata, és milyen kemény, izmos a mellkasa, a könnyeim tovább folytak.

-          Én ezt nem bírom tovább – suttogtam a vállába, miközben ő a hajamat simogatta.

-          Nyugodj meg, Belle, nincs semmi baj.

-          De a tető… - vetettem közbe erőtlenül.

-          Megoldjuk – felelte magabiztosan.

-          De nem lehet.

-          Megoldjuk, csak nyugodj meg.

Nem tudtam megnyugodni. Legalábbis nem azonnal. Viszont JJ nem sürgetett. Rendületlenül ölelt, és olyan bosszantóan nyugodt volt, hogy egy idő után átragadt rám is a nyugalma. Mintha az ő rendíthetetlen nyugodt és az én felpaprikázott hangulatom egy jó ideig farkasszemet nézett volna egymással, és végül az ő békessége győzött volna, az én ingerültségem meg fülét-farkát behúzva távozott. És valószínűleg az is sokat segített, hogy egyfolytában ugyanazt a rövidke mondatot ismételgette:

-          Nem vagy egyedül, Belle.

Később a kanapén ültem, és csak bámultam kifelé az ablakon, amikor JJ megjelent két hatalmas bögrével a kezében. Azt hittem, tea, elvégre briteknél voltam, de amikor belepillantottam a bögrébe, láttam, hogy JJ forró csokoládét készített. Elmosolyodtam.

-          Na, végre! – kiáltott fel diadalittasan, és mellém huppant a kanapéra. – Tudtam, hogy a forró csoki mindenre megoldás. Anyukám is mindig ezt mondta.

-          Átmeneti megoldás – javítottam ki, és a mosoly eltűnt az arcomról. – Ettől még nem oldódik meg a tető gondja.

JJ csak megvonta a vállát.

-          Ma nem. Na és?

-          Na és?! – hőköltem vissza. – A tetőmön óriási lyukak tátongnak, rémlik? És egy olyan országban vagyunk, amelyik híres arról, hogy állandóan esik az eső. Épp te mondtad az előbb, hogy nemsokára megint fog.

-          Ami azt illeti, idény nyáron eddig meglepően keveset esett. És az előbb néztem meg az időjárást, már azt ígérik, hogy legalább két napig verőfényes napsütés lesz. De örömmel hallom, hogy ezek szerint mégsem az a terv, hogy lelépsz.

-          Még nem tettem le róla – jelentettem ki.

-          Oké, te tudod. Végtére is ez nem a te házad, semmilyen kötelesség nem fűz hozzá, bármikor abbahagyhatod a munkát és elmehetsz.

-          Bizony – bólintottam.

JJ nem szólt semmit. Egy darabig vártam, de csak csendben kortyolta a forró csokiját, majd felállt, körbejárkált és nézegetett a szobában.

-          Mi az? – pillantott rám vigyorogva, amikor észrevette, hogy őt nézem.

-          Azt várom, mikor mondod, hogy itt kellene maradnom. Hogy ne adjam fel ilyen könnyen, meg hasonlók.

-          Azt várhatod. Nem fogok helyetted dönteni.

-          Nem is szeretném, de gondolom, van véleményed.

-          És kíváncsi vagy rá? – vigyorgott még jobban JJ. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy jobb volt, amikor olyan fagyosan viselkedett velem, és nem volt ilyen elbizakodott. Nem, valójában nem volt jobb.

-          Nem fogok könyörögni – ábrándítottam ki.

-          Hát legyen – sóhajtott, mintha mégis könyörögtem volna, -          és nagy lendülettel megint levágta magát mellém. – Azt gondolom, hogy az elmúlt hetekben eszeveszetten dolgoztál itt. Látom, mi minden változott, és tudom, hogy sok munka van mögötte. A ház, a kert… És azt is tudom, hogy a nagyját egyedül csináltad. Sőt majdnem az egészet. És van egy olyan érzésem, hogy ez az első ilyen jellegű projekted.

Ekkor rám sandított megerősítésért, és amikor bólintottam, folytatta.

-          Szóval egyik pillanatról a másikra belevágtál ebben a nagy melóba, toltad látástól vakulásig, és valójában csak idő kérdése volt, hogy mikor buksz ki.

-          Tessék?!

-          Nézd, nem ismerlek, ez igaz, de bármelyik emberrel ez történne. Ez nem kudarc, Belle, ez normális. Szerintem inkább az lett volna a csoda, ha pikkpakk lezavarod ezt az egészet, kacsalábon forgó palotát varázsolsz ebből a romból, és még csak meg sem izzadsz közben. Ez oltári nagy munka, még egy tapasztalt, sokat látott embernek is. Nemhogy valakinek, aki még sosem csinált korábban ilyet, és mindent menetközben kell megtanulnia. Teljesen egyedül.

-          Oké. Szóval szerinted is túlvállaltam magam, és nem vagyok képes erre – mondtam, és éreztem, ahogy már megint gyűlnek azok az átkozott könnyek a szemem sarkában. Hirtelen elmélyülten kezdtem el tanulmányozni az asztalon álló virágok szirmait. Ki is javasolta, hogy tegyek virágot a házba…?

-          Nem, én nem ezt mondtam – emlékeztetett JJ türelmesen, és közben teljesen felém fordult a kanapén. Megvárta, amíg ránézek, és úgy folytatta: - Én csak azt mondom, hogy ez egy nagy feladat, és nem reális elvárni magadtól, hogy ne borulj ki néha. A fenébe is, hiszen nem is hibáztál! Nem az történt, hogy elrontottál valamit, és annak a következményeivel kellene mostszembenézni. A rozoga tető meg a vihar igazán nem a te hibád. Mindössze bejött egy probléma, amire nem számítottál. És annyit hajtottál eddig, hogy teljesen érthető, ha ettől most kiakadtál. És az is érthető, hogy az első reakciód az, hogy feladod, és elmész innen. De úgysem fogod megtenni – csóválta meg a fejét magabiztosan.

-          Nem?! – vontam fel a szemöldököm.

-          Nem. Nem hajtottál volna ennyire az elmúlt időben, ha nem kötődnél ehhez a házhoz. Ha nem tennéd bele szíved-lelked – közölte, és megint megerősítésre várt. Ismét bólintottam. – Na, látod. Már nem tudnád csak úgy itt hagyni ezt a házat, túlságosan kötődsz hozzá. Szerintem legkésőbb a kikötőből visszafordulnál.

-          Lehet – mosolyodtam el.

-          Na, ugye – felelte JJ, és látszott rajta, hogy megint rém büszke magára, amiért igaza van. – Egyébként mikor tartottál utoljára szabadnapot?

Úgy néztem rá, hogy az arcomra volt írva a kérdés: mi az a szabadnap?

-          Mindjárt sejtettem – csóválta a fejét ezúttal rosszallóan, majd felállt, hogy kivigye a konyhába a kiürült bögréinket. – Pedig néha nem ártana. Csökkentené az ilyen hirtelen kiborulások esélyét.

Olyan szemtelen volt, hogy felkaptam és hozzávágtam az egyik díszpárnát. Meg se rezzent, csak ment tovább a konyha felé. Közben a válla mögött hátraszólt:

-          Ma nem dolgozol!

-          De a tető! – kiáltottam utána.

-          Ne aggódj, Belle, a munka megvár – hallatszott a válasz a konyhából.

10. fejezet

Sziasztok!
Tudom, hogy millió éve nem hoztam a folytatást, és valószínűleg a nagy részetek már rég elkönyvelte magában, hogy ennyi volt, ez a történet is befulladt. Nem akarok magyarázkodni, de a nyaram valóban nagyon jó és sűrű volt, ezért nem volt időm írni, aztán pedig úgy alakult, hogy életem eddigi legszörnyűbb napjait-heteit kellett átélnem, amikor nem is gondoltam az írásra. Majd pedig a munka árasztott el. Az utóbbi még mindig fennáll, és nem látom, mikor változhat meg a helyzet, de végre sikerült időt szakítanom kicsit az írásra.
Annyit mindenképpen leszögeznék, hogy nem fogytam ki az ötletekből, még mindig világosan látom, hogyan alakul majd ez a történet, és még mindig nagyon szeretem. Tehát igyekszem mindent megtenni, hogy folytassam, és olyan gyorsan hozzam az új részt, amint csak lehet!
Most pedig annak, aki még nem adta fel: jó olvasást! :-)

 

Make me feel the warmth, make me feel the cold
It's written in our story, it's written on the walls
This is our call, we rise and we fall
Dancin' in the moonlight, don't we have it all?

Reality by Lost Frequencies feat. Janieck Devy

 

-          Jó reggelt, csajszi, mi újság? – köszönt be Nelly a kertkapu felett. – Már ezer éve nem jártam feléd, nagyon sajnálom!

Valójában Nelly nem olyan nagyon rég járt nálam, de azért igazán kedves volt tőle, hogy ennyire sajnálkozott, amiért nem ugrott be hozzám az elmúlt kis időben. Különösen, hogy ha jött, akkor mindig akadt munka számára, és gyakran már kellemetlenül is éreztem magam, amiért amint megérkezett, azonnal hozzálátott az éppen aktuális teendőhöz, ami azért nem épp a megszokott eljárás vendéglátásnál. Nelly viszont nem vette zokon, sőt inkább azt nem tolerálta, ha ragaszkodtam (pontosabban ragaszkodni próbáltam) ahhoz, hogy üljön le és igyon meg egy kávét.

Mivel még mindig ott ültem a vizes fűben, reménytelenül bámulva az égi háború sújtotta házat és szorongatva a kihűlt kávámat, Nelly hamar levágta, hogy valami nem stimmel.

-          Hé, mi a gond? – kérdezte halkan, miközben mögém guggolt és a vállamra tette a kezét.

-          Kölcsön tudnád adni a laptopodat?

-          Persze, bármikor, hiszen tudod. Miért?

-          Venni akarok egy repülőjegyet. Minél előbb haza akarok menni.

Igazából az lett volna a legjobb, ha nem kellett volna segítséget kérnem tőle, csak csendben, fülemet-farkamat behúzva elosonhattam volna innen, búcsú nélkül, de mivel anya jól kiszúrt velem azzal a kőkorszaki mobillal, amelyen nem volt net, nem volt választásom.

-          De miért? – kérdezte döbbenten Nelly, és rögtön szembefordult velem.

-          Mert végre én is beláttam azt, amit rajtam kívül mindenki tud. Amit már mindenki látott a kezdetektől, de hiába próbált meggyőzni. Hogy nekem ez nem megy. Mindenkinek jobb, ha végre hazamegyek. Én oda tartozom, nem ide, kár ezt erőltetni – vázoltam a helyzetet közönyös hangon. Akkorra már szilárdan hittem, hogy ez a legjobb megoldás, azaz ez az egyetlen megoldás, és belenyugodtam.

-          De.. ez most honnan.. miért… mármint… miért most… ki mondta…? – hebegett Nelly értetlenül.

-          Nézz a házra! – mutattam. – Szerinted ezt rendbe tudom hozni?

-          Én már a kezdet kezdetén megmondtam neked, hogy ez egy romhalmaz. Hogy itt egy percig sem maradhatsz…

-          Igazad volt – szakítottam félbe.

-          … és hogy semmi értelme más házán dolgoznod ingyen, kérés nélkül…

-          Pontosan – vetettem közbe ismét.

-          De nem volt igazam! – kiáltott fel Nelly. – Azért,s mert én romhalmaznak láttam a házat, a te szemedben még nem volt az. Te velem ellentétben láttad, hogy milyen lehetne. Megláttad benne a lehetőséget, ahogyan senki más. És azért tartottam ostobaságnak, hogy belevágj ebbe a hatalmas munkába, mert én sosem lettem volna képes arra, hogy ilyesmibe kezdjek! Hiba volt, hogy megpróbáltalak lebeszélni, csak mert én a magam részéről nem akartam kezdeni semmit a házzal. És csodáltalak, amiért te annak ellenére, hogy senki sem támogatott, mégis belevágtál! Ezért segítettem, és ezért segítek neked továbbra is. Mert tetszik az elszántságod, tetszik, hogy nem hagyod magad, kitűztél egy célt magad elé, és rendületlenül mész előre, amíg…

-          Már nem megyek – szóltam közbe lehajtott fejjel. – Elég volt.

-          Még mindig nem értem, miért most – vonta fel a szemöldökét Nelly.

-          Odalenn a kikötőben nem volt vihar az éjjel?

-          De igen. Alig bírtam aludni tőle. A nagy szél felborított pár kukát, csörömpöltek az üres üvegek, amelyeket Bob kitett a ház mögé.

-          Hát, itt is okozott kárt – mutattam a közelben heverő tetőcserepekre. Nelly követte a tekintetemet, majd felnézett a tetőre, és végre meglátta az ott tátongó lyukakat.

-          Érted már? Nem vagyok erre képes! – jelentettem ki dühösen, rá sem nézve Nellyre. – Naiv voltam, hogy azt hittem, meg tudom ezt csinálni. Azt gondoltam, elég csak kidobálni a kacatokat, lefesteni a falakat, meg kipofozni kicsit a helyiségeket, és minden rendben lesz! Azt hittem, csak mert a konyhában és a fürdőszobában minden működik valamilyen rejtélyes oknál fogva, már el is van intézve minden, nem lehet semmi gond. Pár vödör festék, néhány új kép, és kész is! Igazuk volt Grantéknek, valóban alulbecsültem a rám váró munkát és túlbecsültem a saját képességeimet. Mit is hittem? Egyszerűen. Nem Tudom. Ezt. Megcsinálni – szűrtem a szavakat a fogaim között.

Nellyt azonban látszólag nem tudtam meggyőzni, mert egyre csak ingatta a fejét.

-          Hallom, amit mondasz, de valamiben tévedsz.

-          Mégis miben? Nem tudok oda felmászni! És nincsenek cserepek, amelyekkel pótolhatnám a törötteket! És mi van, ha beázott a padlás? Ha mostanra már az emeleti szobák mennyezetéről csöpög a víz? Ugyan, hagyjuk már! Ideje elfogadnom, hogy egy manhattani lány vagyok, akik sosem fogja itt megállni a helyét. Mindenkinek ott a helye, ahova tartozik. És én nyilvánvalóan nem ide tartozom. Visszamegyek anyámhoz – hajtottam le a fejem.

De Nelly még mindig nem akart velem együtt szomorkodni.

-          Mint mondtam, egyvalamiben tévedsz. Mindjárt be is bizonyítom, csak maradj itt, rendben? Ha jól sejtem, úgyis ücsörögsz már itt egy ideje… Egy perc és jövök! – És választ sem várva felpattant, majd villámgyorsan eltűnt.

Sóhajtottam, és felnéztem a házra.

-          Sajnálom – próbáltam bocsánatot kérni tőle. – Tudom, hogy cserbenhagylak, de hidd el, nincs más választásom. Ne haragudj.

Nem tudom, mennyi ideig ültem még csalódottan bámulva a házat, amikor meghallottam, hogy egy autó fékez le odakinn. Dühösen gondoltam Nellyre, amiért iderángatott valakit. Olyan egyszerűen meg lehetett volna oldani mindent, ha szépen odaadja a laptopját, ahogy kértem, és segít, hogy angolosan távozzak a szigetről. Ehelyett valószínűleg idecipelte nekem Mr. Grantet. Mintha így meg lehetne oldani a helyzetet!

Kivéve, ha azért hozta ide, hogy könnyebben lejussak a cuccaimmal a kikötőbe. Mióta Priya elküldte azt a hatalmas csomagot, amelybe kábé ezerszer több holmit préselt bele, mint amennyit kértem, és amennyire valóban szükségem volt Pire-on, rengeteg poggyászom lett. De ha Mr. Grant segít levinni a dolgaimat, akkor minden rendben.

-          Szóval mi a probléma? – szólalt meg mögöttem Mr. Grant helyett JJ. Na ne!

Felpattantam, és olyan dühödt villámokat szórtak a szemeim a JJ mellett álló és vigyorgó Nellyre, amelyeket csak egyféleképpen lehetett értelmezni: áruló! Nelly egyből elkapta rólam a tekintetét, és nagy érdeklődéssel kezdte el tanulmányozni a cipője orrát.

JJ ebből mintha mit sem vett volna észre, felmérte a házat és rögtön kiszúrta az ementáliszerűvé vált tetőt.

-          Hoppá – jegyezte meg, és az arcáról leolvadt az addigi mosoly.

-          Ez enyhe kifejezés – válaszoltam, ahogy mögé léptem. – De ez nem a te gondod, nem kell…

-          Ma estére újabb esőt ígértek, és ha nem is vihart, nem lenne jó, ha ez így maradna – közölte JJ meg sem hallva a tiltakozásomat. – Még beázik a házad.

-          Szerintem már rég beázott. A vihar után esett még pár órát – idéztem fel.

-          Akkor sem lenne szerencsés, ha még jobban beázna.

-          Oké, igazán fantasztikus, hogy mindketten látjuk a problémát, de ettől még nem oldódik meg, és amúgy sem lehet mit tenni, szóval…

-          Már miért ne lehetne mit tenni? – fordult felém felvont szemöldökkel JJ. – Meg kell javítani. – És ezt úgy mondta, mintha egy óvodással beszélgetne.

-          Nem mondod! – csaptam a homlokomra. – Hogy ez eddig nekem miért nem jutott eszembe? Istenem, mekkora szerencsém van, hogy egy zsenivel hozott össze a sors, Nelly, ezer hála és köszönet, hogy idehoztad!

Azzal fogtam magam, és elindultam az ajtó felé. A legszívesebben hátraszóltam volna nekik, hogy húzzanak el innen mindketten, de nagyon gyorsan, azonban hála az égnek, sikerült visszafognom magam. Arra azért készültem, hogy majd jól bevágom az ajtót magam mögött.

-          Belle, mi csak segíteni akarunk! – kiáltott utánam Nelly, és tett néhány határozatlan lépést felém.

-          De nem kell! – ordítottam vissza, és tisztában voltam vele, hogy most már tényleg olyan voltam, mint egy óvodás. Egy hisztiző, toporzékoló óvodás. – És különben is lehetetlen, tudod, nagyon jól, Nelly, hiszen elmagyaráztam neked! Erre te idehozod nekem ezt a tudálékos lángészt, mintha ő már a puszta jelenlétével megoldana mindent! Mi ez, egy újabb szánalmas kísérlet, hogy összehozz vele?! Én csak azt kértem tőled, hogy segíts nekem repülőjegyet venni, hogy elmehessek innen végre, az ég áldjon meg! Ha erre nem voltál képes, akkor miért nem mondtad meg? Megoldottam volna másképp. Nem tudtok segíteni, senki sem tud segíteni! Hagyjuk a francba ezt az egészet!

Ismét hátat fordítottam nekik, és bár Nelly utánam szólt, már nem fordultam vissza. Hallottam, hogy JJ mond neki valamit, és utána Nelly már nem próbálkozott többet. De nekem mindegy volt. Végül teljesítettem a korábbi tervemet, és amint beléptem a házba, becsaptam az ajtót magam mögött. Aztán pedig megtettem azt, amit korábban még sikerült megállnom: elkezdtem zokogni.